A Super 8 1979-ben játszódik, nem véletlenül, és az a gyanúm, hogy nem csupán azért, mert J. J. Abrams úgy döntött, hogy megfilmesíti saját gyerekkorát megspékelve azt némi földönkívüli élménnyel. Más is van e mögött a „történelmi” évszám mögött: azon töprengtem a film nézése közben, hogy vajon a mostani fiatalokkal tudnánk-e ilyen hangulatú történetet összehozni, és arra jutottam, hogy bizony nem. 1979-ben még az információrobbanás előtt voltunk (mi itt Magyarországon pláne), mobilról senki nem álmodott, a srácok inkább walkie-talkieztak, a titkokat eldugott kartotékok őrizték és nem számítógépes fájlok és persze a filmeket sem digitális felvevőkre forgatták, hanem Super 8-asra. A walkman akkor indult el hódító körútjára (mpeg3 – hahaha), el is hangzik a filmben az öreg seriff szájából ennek kapcsán: még csak az kéne, hogy elterjedjen, mert onnantól nem lesz megállás (tulajdonképpen nem is volt). A mai fiatalok rögtön lefényképeznék, amit látnak, feltolnák a facebookra, és a kisváros fölött több tévéstáb röpködne, mint amennyi szúnyog van egy mocsárban.
Szóval J.J. Abrams visszalépett harminckét évet az időben, abba az évtizedbe, amikor ő is tizenéves volt (1966-ban született). 
Feltételezem, hogy akkortájt egy kis kézikamerával rohangált, hogy filmet készítsen a zsebpénzéből vásárolt Kodak-filmre (kísértetiesen hasonló utat járhatott be, mint még korábban Spielberg – nem is véletlen, hogy ez a másik rendezőóriás is ott szerepel a producerek között a stáblistán). Most megírta és megrendezte mindezt, hangulatába hetvenes évekbeli kisvárosi szörnymozikat, illetve egy kis E.T. keverve bele, meg egy kis Cloverfieldet (aminek producere volt). Nekem bevillant még a Stand by me című film is (talán mert nemrégiben néztem meg ismét), már amennyiben annak főszereplői is gyerekek voltak, meglehetősen talpraesett és önálló kölykök, nem kis családi problémával a hátuk mögött.
Ez az egyébként, ami ezt a filmet igazán jóvá teszi: a szereplők nem kertvárosi gazdag fiúk (igaz, nem is gettóbeli feketék). A főszereplő Joe Lamb (Joel Courtney) édesanyja meghalt egy balesetben, amit sem a fiú, sem az apja, Jackson Lamb (Kyle Chandler – A kiválasztott a holnapi Sun Times-szal) nem tudnak feldolgozni. Joe tiniszerelme viszont történetesen az az Alice Dainard (Elle Fanning), akinek az apja miatt volt ott a fiú anyja, ahol. Charles (Riley Griffiths) családja ezzel szemben kész káosz, míg Cary (Ryan Lee) esetében biztosak lehetünk abban, hogy ha felnő, gyújtogatásért fog ülni – nem százas a gyerek. Ők készülnek leforgatni egy zombi-filmet, aminek fogatását megszakítja egy kisiklott / kisiklatott vonat.
A szörnyűségek lassan hatalmukba kerítik a kisvárost, megjelennek a katonák, de a gyerekek csak forgatnak és forgatnak – háttérként használva a különleges eseményeket. A Super 8 lassan indul, de remekül adogatja a rejtélyeket (amik még csak látszólag sem fűzhetők össze egy jó ideig), és a megoldásokat. Nem a katonákat, fejeseket követjük, hanem a kölyköket, alulnézetből látva a különleges eseményeket. Félelmetes és humoros jelenetek váltják egymást, ahogy ezt Spielbergnék, Zemeckisnél vagy Joe Danténél… stb… megszokhattuk. De nem kell félni attól sem, hogy a látványvilág ellaposodik, nem szükséges az űrbe kilépnie Abrams-nek, hogy elkápráztassa az embert. Ahogy a vonat fejre áll, azt szívesen megnézném 3D-ben.
Egyetlen dolog van, amit sajnálok: a zene remekül megtámogatja a képkockákat, de egyetlen futam sem maradt meg bennem, nem kimagasló, fülbemászó vagy jellegzetes. Mindezzel együtt a Super 8 biztos szórakozás annak, aki a 70-es, 80-as évek sci-fijein szocializálódott, még a fekete bőrkabátos, napszemüveges, lassított triplaszaltós, pozőr filmek előtt, bár szerintem azok is élvezni fogják, akik amúgy 1979-ben még nem is éltek.]]>
