Mozi - TV

Dredd


Mega City One-ban a törvény őrei rögtön ítélő bírók, esküdtek és végrehajtók egy személyben. Fejből tudják a törvényeket és vasszigorral tartatják be azt. Fellebbezésnek helye nincs. Köztük is a legkeményebb Joseph Dredd, az érzelemmentes, sisakjától sosem megváló terminator. Leghűbb társa a Törvénytevő, amely egy hiperszuper multifegyver mindenféle tüzelési móddal. A leggyakoribb szófordulata pedig: én vagyok a törvény. A bíró úr 1977-ben lépett színre a brit 2000 A.D. című sci-fi magazin lapjain. John Wagner írta a történetet és Carlos Ezquerra rajzolta a képeket. A siker nem kerülhette el a sötét jövőben ténykedő, szűkszavú és fanyar humorú bírót. Ettől már nem is volt messze a mozivászonra lépés.

Először 1995-ben kísérelték meg mozgóképre adaptálni a bűnmegelőzésben nem jeleskedő, de büntetésben annál kiválóbb bíró történetét. Sikertelenül. Hiába játszotta Sylvester Stallone Dreddet, a csilli-villi várossá tett Mega City One, a röhejes jelmezek, Rob Schneider minden pillanata, a pocsék történet, és úgy alapvetően minden, ami az első perctől az utolsóig megjelent a filmben, tragédiának minősíthető. Ezután nem csoda, hogy Dredd újabb eljövetelére tizenkét évet kellett várni.

A hazánkban most debütált, de az USA-ban már tavaly júliusban bemutatott mozi teljesen új lappal indít. Alex Garland író nem egy konkrét képregényt adaptált, hanem önálló történetbe helyezte Dreddet. Vagyis a bíró úrnak némi bevezető törvénytevés után vizsgáztatnia kell egy újoncot, aki a legtöbb felmérésen átlagosnak minősült, a maradékon meg szépen megbukott. Viszont képes a gondolatokban olvasni, így nem lenne rossz bírót faragni belőle. Ez lenne Dredd dolga. Ki is vonulnak Mega City One kilométer magas toronyházai egyikéhez, a Peach Treeshez, ahol a helyi drogbanda feje három megnyúzott embert hajított le a századik és a csillagos ég közötti emeletek valamelyikéről. Nosza, Dredd és Anderson begyűjtik a gyanúsítottat, ám ez a banda fejének, Ma-Manak átkozottul nem tetszik, ezért rázárja a lakatot a bejáratokra. Innen indul a macska-egér játék, újra szól a Törvénytevő, elsülnek az egysorosok, hullnak a bűnözők, Dredd pedig bebizonyítja, hogy még a Peach Treesben is ő a törvény.

A történet nem rejt magában semmi bonyodalmat, semmi fordulatot, az egész csak keretbe foglalja a két bíró túlélő túráját. Mégis működik, mert nem is akar ennél többnek mutatkozni. Pete Travis rendező tökéletesen eltalálta az arányokat, sosem markol nagyobbat, mint amennyit filmje elbír. Még az előzetesben agyonerőltetett lassításokat sem viszi túlzásba, amikor az ember kezdi megelégelni, Travis felhagy vele, és legközelebb már csak a végső ítéletkor láthatjuk.

A látványt is remekül kezeli, ahhoz képest, hogy a film mindössze 45 millióba került. Nincs benne olyan pillanat, amitől az állunkat keresnénk, Travis inkább hangulatteremtésre használta a trükköket, ott és akkor, amikor szükség volt rá. Így például Mega City One leginkább Johannesburg panorámájából épült fel, amibe digitálisan illesztették be a kilométer magas tornyokat. Mindez igen bizarr, sötét hangulatot kölcsönöz a városnak.

És Peach Trees belső terei is ilyenek. Néha-néha hőseink fel- vagy lenéznek a ház közepén tátongó ürességbe, ahol igazán érzékelhető az épület döbbenetes mérete, de a legtöbb belső helyszín inkább pincére emlékezteti az embert. Sehol egy ablak, a boltokat rácsok védik, minden mocskos, rozoga, omlik a vakolat. Szóval egyáltalán nem olyan műanyag, mint a Stallone féle Dredd bíróban, hihetőbb, hogy egy 800 millió lakost számláló óriásváros egyik nyomornegyedében járunk.

Karl Urban Dreddje sem hasonlít Sly-éra. Míg Sly hozta azt, amit mindig minden filmjében, a jó fej, lendületes akciósztárt tökös dumákkal, addig Urban kimért mozgással és rezignált hanghordozással épít fel egy a képregényhez sokkal hűbb Dreddet. Jelmeze is sokat segít ebben, hiszen a korábbi filmmel ellentétben itt valóban olyan ruhát adtak rá, amiről az ember elhiszi, hogy megvédi a tűzharcokban, legalábbis a kisebb fegyverektől. És a képregény rajongók legnagyobb örömére, sosem veszi le a sisakot.

Mellette Anderson képviseli az emberi oldalt, a kétségeket a bírók módszerében, az elesettséget és a jellemfejlődést. Olivia Thirlby remekül hozza az elején még bizonytalan, de szépen lassan bíróvá érő karaktert, aki még Dreddnek is ellent mer mondani. Kell is a szereplő a bíró mellé, hiszen Dredd annyi empátiát sem mutat, mint egy törött partvisnyél, így szimpátia sem alakulhat ki a nézőben. Ami az ő esetében nem baj, nem azért lézeng ott, hogy szeressék. Imádni fogjuk pusztítását és egysorosait (egysoros? néha csak hümmög), de komolyabb érzelmi ráhangolódás nem lesz.

A főgonosz Ma-Ma szerepére az erősen elcsúfított Lena Headey-t szerződtették le, aki szintén remekül hozza a pszichopata nőszemélyt. Egyetlen gond vele, hogy se ő, se csatlósai nem okoznak különösebb kihívást Dreddnek. Intellektuális ellenfélként próbálják szembeállítani a törvény pusztító istenével, de csapdái nem használják ki az épület nyújtotta lehetőségeket, helyette inkább arra mentek rá, hogy még ő is hozzátegyen kicsit a romboláshoz. Mintha ezzel akarták volna kompenzálni a minimalista látványt, pedig jobb lett volna, ha Ma-Ma egy valódi szellemi ellenfél lett volna, akinek a csapdáit nem lehet lefutni.

Még negatívum lehet, hogy az akciók kicsit lagymatagok, nincs bennük semmi egyedi, semmi kiugró. Két változatot ismételnek: fedezékből vagy fedezéken kívül lőnek le mindenkit. Még a különlegesebb lövedékeket, amiket a bírók előcsalnak a Törvénytevőkből, is végtelenül egyszerűen használják fel, sőt, nem is használják őket valami nagy intenzitással. Így amikor kiderül, hogy Dredd fegyveréből már minden lövedéktípus kifogyott, csak azon vakarjuk a fejünket, hogy mikor lőtte ki azokat? Ráadásul a minimalista látvány és a visszafogott akciók feleslegessé teszik a 3D-t, igazán egy olyan pillanat sincs, ahol ezt a technológiát kihasználná a film.

Minden hibája ellenére a Dredd egy kifejezetten élvezetes film. Története ugyan egyszerű, és mutat hasonlóságot az A rajtaütés című filmmel (tisztázás végett: a Dredd forgatókönyve is előbb íródott és a film is előbb lett leforgatva, szóval nem másolata), maga a főszereplő karaktere, a film hangulata, a minimalista látvány nyújtotta különlegesség egy jól összerakott sci-fi akcióvá teszi. Egy olyan művé, ami könnyedén elfelejteti velünk Stallone pocsék filmjét és a végén csak azt sajnáljuk, hogy az USA-ban megbukott, így csekély esély van a folytatásra. Pedig Garland a második részben már a Mega City One körüli sugárzó pusztaságba vitte volna Dreddet, a harmadikban pedig előkerültek volna a zombi-bírók. Viszont a kult státuszra simán esélyes.