maleficent_demona_bolcsoKészítettek már régi mesékből másfajta, eltérő mozis feldolgozásokat, csak hogy kettőt említsek: a Snow White and the Huntsman (Hófehér és a vadász), vagy éppen Jack the Giant Slayer (Az óriásölő). A Csipkerózsika-történetet feldolgozó Maleficent (magyarításban: Demóna) is ilyen lett, hatalmas látványvilággal, színes vagy éppen komor trükkökkel elénk tárja a gonosz boszorkány történetét, aki megátkozza a bölcsőjében gügyögő szépséges csecsemőt, hogy tizenhat éves korában szúrja meg a rokka, aztán aludjon el mindörökre… Ezek az újfajta mesefeldolgozások igyekeznek a mesék archetípusos szereplőit kiszakítani a kollektív tudatalattiban betöltött szerepköreikből és összetettebb motivációkkal, jól átgondolt gyermekkorral és saját élettörténettel tálalni (hm, vajon mikor filmesítik meg a mézeskalács házikó szegény, elhagyatott öreg boszorkányának történetét, akit Juliska tett lapátra?). Erre egy egész sorozatot építettek már, lásd a Once Upon a Time (Egyszer volt, hol nem volt) immár a harmadik évadának végén jár. A Demónából is valami hasonló sejlik elő a történet szintjén: kiderül, hogy a gonosz tulajdonképpen nem gonosznak születik, hanem azzá teszik, méghozzá éppen a király, akinek a lányán bosszút áll. Ám a gonosz tündér lelkében sosem veszik el teljesen a jó, így hát ennek a mesének a végén nem is az igaz szerelem a lényeg (meg hogy is lehetne igaz szerelem egy rózsabokrok között alvó lányra vetett gyors pillantásból?), hanem hogy Demóna visszatalál-e gyermeki énjéhez, és látja-e még valaha a tündérvilágot olyan gyönyörűnek, amilyen. Maleficent-Poster A címszerepre Angelina Jolie-t sikerült megtalálni, akinek sok dolga nem volt, mert leginkább a tekintetével ütötte át a vásznat, a többit megoldották a grafikusok és a trükkösök. A látványvilág gyönyörű, kápráztató, de ahol kell ott komor és sötét – teljességgel meseszerű és a helyén van. A karakterek eltaláltak, a fokozatosan megőrülő királyt Sharlto Copley alakítja, s bár neki sem kellett túlságosan megerőltetnie magát, becsülettel játszotta szerepét. Demóna segítője, a Holló „tollaiba bújó” Sam Riley is hozza a formáját, szóval a szereposztás akár még működhetett is volna, akár csak látvány… Egy valami hiányzott csupán. Hogy valaki tisztességesen megírja a filmet. A forgatókönyvet Linda Woolverton követte el, egy személyben. Kár, hogy nem filmet írt, hanem egy mesekönyvet. A sztorit a narrátor mondja el nekünk, ő az, aki elénk tárja Demóna hamvas lelkét, bezárkózását, folyamatosan emlékeztet az idő múlására, illetve amikor kell, akkor a királylány és a rokka viszonyára. A film mintha csak aláfestő mozgóképsora lenne a narrációnak… így ebből nem lett történet – csak egy diavetítés. MALEFICENTEbben a közegben a színészek sem tudnak mit tenni: a király őrülete szakaszokra bomlik szét, most támad, most tüzet gyújt, most beépíti a várát. Leányának, Aurórának felcseperedése szintén ugrásszerű, az őt nevelő tündérkeresztanyákkal nem is tud mit kezdeni a rendező, azok csak veszekednek, semmilyen kapcsolatuk nincs a lánnyal vagy éppen a világgal. Auróra is csak bájosan mosolyog: Elle Fanningnak nem esik nehezére, de azért mégis csak jó lenne, ha nem csupán szaladgálnia kéne a réten. Demónának a folyamatos leskelődés jut osztályrészül, Hollónak csak a repkedés… pedig érdekelne, mi zajlik bús koponyája mögött, valahol az emberlét és madárlét határán. A szerelmetes királyfiról pedig nem is érdemes beszélni, mert olyan semmilyen, mint egy marék homok. Kiaknázatlan lehetőségek tárháza ez a film. Sikerült egy jó, szerethető alapötletet, százmilliós technikát, és kellemes karakterszínészeket elpocsékolni rá. Ezzel együtt a mese persze nézhető és még élvezhető is a látványvilág miatt… Imaxban vagy 3D-ben külön élmény, családi mozinak ajánlott.]]>