D-9 – District 9 kritika

Aki a Disctrict 9 megnézése után is képes azt mondani, hogy a sci-fi zsáner halott, az hivatalosan is hülyének fogom nevezni. A D-9 az elmúlt 10 év egyik legjobb meglepetése az SF filmek frontján. Üdítően friss alkotás, főleg a magamfajta rajongónak, aki túlságosan is hozzá van szokva a hollywoodi típusú mozikhoz. Annyira szemét és cinikus film, hogy azt már élvezet nézni.

Sosem voltam az, aki beállt volna az amerikai, hollywoodi filmgyártást fikázók táborába. Szerintem nem árt a kultúrának vagy a művészetnek Hollywood súlya a filmiparban, és amúgy rengeteg zseniális alkotás jön a tengerentúlról. Hosszú-hosszú évtizedek alatt kicsiszolódott know-how áll mögöttük, ahol ügyelnek az apró részletekre – nem véletlen a kilométer hosszúságú stáblista a filmek végén. Megvan minden apró feladatnak a maga szakértője, és nem véletlenül alakultak ki a filmgyártásnak a szabályszerűségei.

Szóval szeretem az amerikai mozika – kövezzetek meg érte – de pont ezért élvezem, ha más országok alkotóitól látok nagyon jó filmet. Legyen az mondjuk a kínai Repülő Tőrök Klánja vagy az orosz Éjjeli Őrség… vagy épp a District-9.

A D-9 valószínűleg tényleg nem volt másképp eladható, csak Peter Jackson nevével. Így megkaphatta azt a költségvetést és marketinget, ami a sikeresség kelléke. Egy tök ismeretlen rendező alkotása, ami Johannesburgban játszódik, és egy darab sztár sincs benne, csak szintén tök ismeretlen színészek. Ráadásul olyan kellemetlen témáról szól, mint a menekültek kezelése. Mindezt dokumentarista stílusban! Jó esetben csupán néhány művészmozi pár tucat fős közönsége lenne erre vevő a Peter Jackson-féle háttér nélkül.

A biztos bukás receptjéhez még hozzátartozik az is, hogy a főhős ne főhős legyen, hanem kezdetben egy antipatikus balfék, akit szívesen megkezelne az ember fa testápolóval. És a balfék neve legyen Wikus Van De Merwe, csak hogy nehéz legyen megjegyezni. Wikus amúgy a film végéig nem sok jellemfejlődést mutat fel – a moralitás szobrát nem feltétlenül róla fogják megmintázni.

A District 9 egyáltalán nem fest hízelgő képet az emberiségről. Szívesen hinné azt a néző, hogy ennyire azért nem vagyunk gázak, pedig valószínűleg igen. Anno az Alien filmekben volt meg az a furcsa kettősség, hogy a legénységet kiirtó idegennél volt nagyobb szörnyeteg a moziban: a Weyland-Yutani cég, amelyik tudatosan keverte bele Ripley-t és csapatát a szörnyűségekbe. A District 9-ban ilyen szörnyeteg nincs, csak hajléktalan földönkívüliek, meg az MNU nevű multivállalat – és a tömegben egyre ostobább és rosszindulatúbb emberiség. Igazából nehéz eldönteni, melyik a rosszabb: az MNU, amelynek vezetői egyetlen másodpercet sem gondolkodnak, amikor felmerül a kérdés, hogy csak emberélet árán juthatnak dollárszázmilliós üzlethez… vagy a körzetre rátelepedő nigériai nepperek, akik macskakajáért cserébe fosztják ki az idegeneket… vagy a Johannesburgi átlagember, aki szimplán csak utálja a betolakodókat, és szabadulna tőlük, és kísérletet sem tesz a segítésükre és megértésükre. A D-9 a Gene Roddenberry-féle emberiség-vízió tökéletes ellentétét festi le: ostoba, önző és aggresszív faj vagyunk, amelyik tulajdonképp megérett a pusztulásra.

Épp ezért villámgyorsan eljut az ember odáig, hogy nem az embereknek, hanem az idegeneknek drukkol, és élvezettel nézi, ahogy a körzetbe betolakodó katonákat földönkívüli fegyverek robbantják cafatokra. Ráadásul a 18-as korhatár besorolásnak hála mindezt nagytotálban, hogy minden jól látszódjon.

Semmi szerethető nincs a D-9-ben: sem a sztori, sem a karakterek, sem a környezet – egyáltalában semmi. Épp ezért működik kitűnően a film.

A District 9 egy kitűnő, klasszikus science-fiction történet, friss látásmóddal és üdítő megvalósítással – kötelező darab minden sci-fi rajongónak.

Alive in Joburg