Részlet

Ann Aguirre: Menedék- Enclave (Razorland trilógia 1. kötet)


A második világégéskor születtem. Legendák szóltak egy olyan korról, amikor az emberek hosszú ideig éltek. Én dajkamesének tartottam. Az én világomban senki sem érte meg a negyven évet. Egy enklávéban éltem, ahol a legidősebb közülünk huszonöt éves volt. Némelyek azt suttogták, megváltás lenne számára a halál, de igazából csak nem akarták a saját maguk jövendőjét látni.

Pikk amióta csak az eszét tudja, vadásznő szeretett volna lenni. A vadászok feladata élelmet szerezni a közösségnek a föld alatti menedéket körülölelő, életveszélyes alagútrendszerből, amelyben örök sötétség honol, miközben igyekeznek elkerülni a Korcsokat, ezeket a zombiszerű, vérszomjas szörnyetegeket. Amikor az örök kívülálló, Fakó nevű vadászt osztják be mellé társul, aki titokzatos körülmények között került az enklávéba, a lányt tiltott érzelmek kerítik hatalmukba.

Fakóval hamarosan rádöbbennek, hogy a Korcsok egyre szervezettebben lépnek fel ellenük, ám az idősek nem hallgatnak figyelmeztetésükre. Megszokott kis világuk szertefoszlik, így rákényszerülnek, hogy szembenézzenek az ismeretlennel.

Köszöntünk az apokalipszisben!

2012 RITA díj győztese a Young Adult kategóriában!

Pikk

A második világégéskor születtem. Legendák szóltak egy olyan korról, amikor az emberek hosszú ideig éltek. Én dajkamesé­nek tartottam. Az én világomban senki sem érte meg a negy­ven évet.

Ma van a születésnapom. Minden egyes esztendővel nagyobb féle­lem költözött a szívembe, és az idén ez csak fokozódott. Egy enklávé­ban éltem, ahol a legidősebb közülünk huszonöt éves volt. Arca már beesett, ujjai pedig remegtek a legkisebb megerőltetéstől is. Némelyek azt suttogták, megváltás lenne számára a halál, de igazából csak nem akarták a saját maguk jövendőjét látni.

– Készen állsz? – Sodrony várt rám a sötétben.

Rajta már ott virított a jel; két évvel volt idősebb nálam, és ha ő túl­élte a rituálét, nekem is menni fog. Sodrony minden tekintetben ala­csony és törékeny fiú volt; a nélkülözés barázdákat vésett az arcára, így idősnek látszott. Nézegettem, milyen fehér mindkét alkarom, az­tán biccentettem. Eljött az idő, hogy nő váljék belőlem.

Az alagút tágas volt, a földön fémrudak futottak. Találtunk szállító­eszközökre emlékeztető roncsokat, de azok az oldalukra fekve hever­tek, mint óriás, döglött bestiák. Néha óvóhelynek használtuk őket. Ha egy vadászcsapatot a menedék elérése előtt megtámadtak, az éhező ellenséget leválasztó nehéz fémfal jelentette a különbséget élet és ha­lál között.

Persze én még soha nem jártam az enklávén kívül. Ez a sötétségbe és gomolygó füstbe burkolózó térség jelentette számomra az egyetlen ismert világot. A fal régi volt, szögletes elemekből épült. Eredetileg volt színük, de az évek szürkévé koptatták őket. Az itt-ott feltűnő vilá­gosság a tömegszállás mélyén felhalmozott tárgyakból érkezett.

Követtem Sodronyt az útvesztőn át, tekintetem ismerős tárgya­kon kalandozott. A kedvencem egy bárányfelhőn ücsörgő lány képe volt. Nem tudtam kivenni, mi van a kezében; az a rész elkopott. De az élénkpiros két szó, mennyei sonka, rettentően tetszett. Nem tudtam biztosan, mit is jelent, de a lány arckifejezése arról árulkodott, hogy igen jó lehetett.

Az enkláve összesereglett a névadó napon; mindenki, aki életben maradt, nevet kapott. Sok fiatalt elveszítettünk, ezért minden vakar­csot simán Fiúnak vagy Lánynak hívtunk, és egy számot csaptunk hozzá. Mivel az enklávénk kicsi – és egyre sorvad -, minden arcot fel­ismertem a félárnyékban. Nehéz volt erőt venni magamon, hogy a gyomrom görcsbe ne ránduljon a rám váró fájdalom miatt, és a féle­lem le ne taglózzon egy halálomig rám ragadó, borzasztó név hallatán.

Add, hogy valami frappánsat kapjak!

A legidősebb, aki a Mészfal név terhét cipelte, a kör közepe felé in­dult. Megállt a tűz előtt, a lángnyelvek ijesztő árnyékokat festettek a bőrére. Egyik kezével intett, hogy lépjek előre.

Miután odaértem, megszólalt.

– Minden vadász hozza ide ajándékát!

A többiek jöttek, és a lábam elé helyezték őket. Az érdekes tárgyak­ból álló rakás egyre terebélyesedett – néhányukról fogalmam sem volt, milyen célt szolgálhatott. Dekoráció talán? Az előző világban élők szin­te rabjai voltak az olyan dolgoknak, amelyek csupán szépészeti célokat szolgáltak. Én ilyet elképzelni sem tudtam. Miután végeztek, Mészfal felém fordult.

–   Itt az idő.

Minden elcsendesedett. Sírás visszhangzott az alagúton át. Valahol a közelben valaki szenvedett, de nem volt elég idős, hogy részt vegyen a névadásomon. Lehet, elveszítünk egyet közülünk, mire itt végzünk. Betegség és láz pusztított sorainkban, és a gyógyítónk több kárt oko­zott, mint hasznot; nekem legalábbis úgy tűnt. De megtanultam, hogy ne kérdőjelezzem meg a módszereit. Ha hangot adtál egyéni gondola­taidnak, itt, az enklávéban nem várt rád fényes jövő.

A törvények miatt vagyunk még életben – mondaná Mészfal. Ha nem tartod be őket, akkor eredj, meglátjuk, hogyan boldogulsz majd a Felszínen. A legidősebb elég utálatos volt; nem tudom, hogy születésétől fogva ilyen-e, vagy ez csak a korral járt. Most pedig itt állt előttem, hogy a véremet vegye.

Bár saját szememmel sosem láttam a rituálét, tudtam, mire vál­lalkozom. Kinyújtottam mindkét karom. A penge megvillant a tűz fényében. Ez volt legbecsesebb kincsünk, a legidősebb pedig mindig gondosan tisztogatta és élezte. Három cakkos vágást ejtett a bal karo­mon, én pedig elfojtottam a fájdalmam, amíg csendes kiáltássá nem tompult a lelkemben. Nem hoznék szégyent az enklávéra pityergés-sel. Felhasította a jobb karom, csak annyi időm volt, hogy erőt gyűjt­sek. Összeszorítottam a fogam, ahogy a forró vér csörgedezett lefelé. Nem sok. A vágások felszínesek voltak, jelzésértékűek.

–   Hunyd be a szemed! – mondta.

Engedelmeskedtem. Lehajolt, szétterítette az ajándékokat előt­tem, majd megragadta a kezem. Rideg és vékony ujjai voltak. Ahová a vérem betalál, az lesz a nevem. Szembehunyva hallottam a többiek légzését, de nyugodtak voltak és tisztelettudóak. Mozgást éreztem a közelben.

–    Nyisd ki a szemed, és köszöntsd a világot, vadásznő. Ettől a nap­tól fogva legyen a neved Pikk.

A legidősebb kezében egy kártyát láttam. Tépett volt és foltos, be­sárgult az idők során. Hátán szép piros minta, elöl pedig egy fekete ásószerűség, valamint a kettes szám. A vérem bepöttyözte, ami azt je­lentette, hogy mindenkor magammal kell hordanom. Odamormol­tam egy köszönömöt, és elvettem.

Furcsa. Többé már nem 15-ös Lányként fognak szólítani. Idő lesz, míg hozzászokom az új nevemhez.

Az enkláve szétszéledt. Az emberek tiszteletük jeleként felém bic­centettek, majd mentek a dolgukra. Most, hogy a névadó ceremónia véget ért, az élelmet továbbra is le kellett vadászni, és feltölteni a kész­leteket. A munkánk sosem ért véget.

–    Igen bátor voltál – jegyezte meg Sodrony. – Gyere, lássuk el a karod!

Szerencse, hogy ezen a részen már nem volt közönség, mert a bá­torságom elhagyott. Eleredt a könnyem, amikor a forró fém a bő­römhöz ért. Hat sebhely bizonyította, hogy érdemes vagyok a va­dásznői címre. Mások kevesebbet kaptak; az építőknek három járt. A nemzőknek csak egy jutott. Emberemlékezet óta a karon díszelgő hegek száma mutatta, milyen szerepet tölt be a társadalomban az adott személy.

Két okból nem hagytuk természetes módon begyógyulni a vágá­sokat: nem forrnak be megfelelő módon, és fennáll a veszély, hogy el­fertőződnek. Az évek során túl sokan vesztek oda a névadó napi ri­tuálé miatt, mert sírva könyörögtek; nem bírták elviselni a fehéren izzó lezárást. Most Sodrony nem habozott a könnyek láttán, én pedig örültem, hogy nem hatotta meg. Én vagyok Pikk.

Könny csordult le az arcomon, ahogy elhaltak az idegvégződé­sek, de a hegek egymás után megjelentek, bizonyítva erőmet és rá­termettségemet, hogy bármit kiállok, ami az alagútban vár rám. Egész életemben erre a napra készültem; kést, husángot egyaránt jól forga­tok. Minden falat ételt, amelyet más hozott, azzal a tudattal fogyasz­tottam el, hogy egy nap majd nekem kell táplálékot szereznem a va­karcsoknak.

Ez a nap eljött. A 15-ös Lány halott.

Éljen soká Pikk!

A névadó után két barátom kis ünnepséget szervezett nekem. Mind­ketten a köztéren vártak. Még vakarcskorunkban lettünk jóban, bár személyiségünk és testi adottságaink más utakra vezettek minket, de így is Gyűszű és Kő volt a két legközelebbi társam. Hármunk közül én voltam a legfiatalabb, és nagy élvezettel hívtak engem 15-ös Lánynak, miután mindketten megkapták a nevüket.

Gyűszű alacsony lány volt, kicsivel idősebb nálam, és építőként szolgált. Sötét hajú, barna szemű. Hegyes álla és nyílt tekintete mi­att az emberek néha megkérdezték, hogy ennyi idősen nem kellene-e még vakarcsképzésen lennie. Ő ezt ki nem állhatta; ezzel biztosan ki lehetett hozni a sodrából.

Gyakran bepiszkolta az ujjait, mert puszta kézzel dolgozott, így a kosz felkerült a ruhájára, és elkenődött a képén. Hozzászoktunk, hogy amikor megvakarta az arcát, egy sötét sáv maradt a nyomában. De ér­zékeny természete miatt már rég nem szekáltam ezzel. Az egyik lába valamivel rövidebb volt, mint a másik, és egy leheletnyit bicegett; nem sérülés miatt, hanem mert így született. Másként könnyedén nemző válhatott volna belőle.

Ereje és szépsége, nem pedig nagy esze miatt Kő a nemzőknél lan­dolt. Mészfal szerint jó anyagból gyúrták, és ha egy intelligens nővel párosítják, pompás, erős utódokat fog nemzeni. Kizárólag olyanok já­rulhattak hozzá a következő generáció létrehozásához, akiknek egyé­ni sajátosságait érdemes volt továbbörökíteni, az idősek pedig gondos figyelemmel kísérték a születéseket. Csak annyi vakarcsot engedhet­tünk, amennyit el tudunk látni élelemmel.

Gyűszű rohant hozzám, hogy megvizsgálja az alkaromat.

–   Mennyire fájt?

–   Nagyon – mondtam. – Kétszer annyira, mint a tiéd – néztem éle­sen Kő felé -, a tiédénél meg hatszorta jobban.

Mindig azzal viccelődött, hogy neki van a legkönnyebb dolga az en­klávéban, és ez talán igaz is volt, de én nem akartam cipelni a terhet, hogy rajtam múljon népünk következő generációjának fennmaradása. Az ifjak nemzésének tetejébe még az a felelősség is rá hárult, hogy gondoskodjon róluk. Én nem bírtam volna elviselni ennyi halálesetet. A vakarcsok hihetetlenül törékenyek voltak. Az idén egy fiút nemzett, és fogalmam sincs, miként gyűrte le a félelmet. Én alig emlékszem szülőanyámra; fiatalon halt meg, még a mi léptékeink szerint is. Ti­zennyolc éves korában kórság sörpört végig az enklávén, valószínűleg a nassaui kereskedők hozták be magukkal. Sokunkat magával raga­dott abban az évben.

Néhányan úgy vélték, hogy a nemzők utódai továbbra is ezt a sze­repkört töltsék be. Alakult egy csendes mozgalom a vadászok között, akik szerint meg lehetne toldani számukat az ő soraikból – így amikor egy vadász kiöregszik a járőrözésből, részt vehetne osztálya sarjainak nemzésében. Egész életemben e gondolat ellen küzdenék. Mihelyt két lábra álltam, azt figyeltem, hogy a vadászok nekiindulnak az alagút­ban, és tudtam, ez a végzetem.

–   Tehetek én róla, hogy jóképű vagyok? – kérdezte vigyorogva.

–   Álljatok csak meg! – Gyűszű elővett egy kifakult rongyba bugyo­lált ajándékot. – Tessék!

Ez váratlanul ért. Felvont szemöldök kíséretében átvettem a cso­magot, felmértem a súlyát, majd azt mondtam:

–  Új tőröket csináltál nekem. Szúrós tekintettel nézett rám.

–   Utálom, amikor ilyen vagy.

Engesztelésképp kihajtogattam az ajándékot a szövetből.

–   Csodaszépek!

És nem túloztam. Csak egy építő képes ilyen remeket produkálni. Ezeket egyedül nekem öntötte ki. Elképzeltem, ahogy hosszú órá­kon keresztül ügyködik a tűz mellett, szöszmötöl az öntőformával, elegyít, políroz, és utána élesít. Csak úgy ragyogtak a fáklyafényben. Kipróbáltam, és tökéletes az egyensúlyuk. Bemutattam velük pár moz­dulatsort, hogy lássa, mennyire tetszenek, mire Kő megugrott, mint­ha véletlenül eltalálnám. Néha olyan féleszű tud lenni. Egy vadásznő sosem szúr le semmit, ha nem akarja.

–   Szerettem volna, hogy a tiéd legyen a legjobb.

–   Én is – mondta Kő.

Ő nem vesződött a csomagolással, mert az ajándéka jó nagyra si­keredett. A husáng nem olyan minőségű volt, mintha építők készí­tették volna, de Kő jól értett a faragáshoz, és keményfát választott a belsejéhez. Azt gyanítottam, Gyűszű segített be a fölső és alsó fémpán­toknál, de a fába vésett fantasztikus figurák egyértelműen az ő keze munkáját dicsérték. Nem ismertem fel minden állatot, de csodás volt, komoly darab, és nagyobb biztonságban éreztem magam, hogy a há­tamon tudhattam. Valami festőanyaggal kenhette be a véseteket, mert kiríttak a famintázatból. A díszítés miatt kicsit körülményesebb lesz a fegyver tisztán tartása, de hát Kő nemző volt, nem lehetett elvárni tőle, hogy ilyesmikre is gondoljon. Hálásan mosolyogtam.

–    Ez csodálatos!

Mindketten megöleltek, aztán elővették a különlegességet, ame­lyet a névadó napomra tartogattunk. Gyűszű még régen cserélte ezt a bádogdobozt – a jeles alkalomra. Maga a doboz szokatlan élvezettel kényeztetett, mivel piros-fehéren csillogott, fényesebben, mint a leg­több idelenti tárgy. Nem tudtuk, mi található benne, csak azt, hogy alaposan lezárták; szerszámokkal kellett felfeszítenünk.

Csodás illat szállt ki belőle. Még sosem éreztem ilyet: friss volt és édes. Belül színes port láttam csupán. Képtelenség volt megállapítani, mi lehetett egykor, de maga az illata különlegessé varázsolta a névadó napomat.

–    Mi az? – kérdezte Gyűszű.

Habozva belenyomtam ujjbegyem a rózsaszín porba.

–    Szerintem ez azért van, hogy jobb illatunk legyen.

–    Rátesszük a ruhánkra? – Kő odahajolt, és megszagolta. Gyűszű megfontoltan reagált.

–    Csak különleges alkalmakkor.

–  Van itt még valami? – addig kavartam, amíg leértem az aljára. -Igen, van!

Izgatottan előhalásztam egy négyzet alakú, kemény papírt. Fehér alapszínét aranybetűk díszítették, de a fura formájuk miatt nem tud­tam elolvasni. Némelyik normális kinézetű volt, a többi nem. Úgy te­keregtek, kanyarogtak fel és alá, hogy belesajdult a szemem.

–    Tedd vissza – mondta a lány. – Lehet, hogy fontos.

–   Az volt, hiszen egyike azon kevés dokumentumnak, amely teljes egészében fennmaradt a régi korból.

–   Vigyük el a szavak őréhez.

Bár mi teljesen szabályosan cseréltük ezt a dobozt, ha esetleg ér­tékes enklávevagyont képez, és mi magunknak akartuk megtartani, komoly bajba kerülhetünk. Amiért száműzetés járhat, az pedig leír­hatatlan dolgokhoz vezet. Közös megegyezéssel visszaraktuk a papírt, és becsuktuk a dobozt. A lehetséges következmények tudatában józan tekintettel néztünk egymásra. Egyikünk sem akarta, hogy harácsolás-sal vádolják.

–   Intézzük el most – mondta Kő. – Nemsokára vissza kell mennem a vakarcsokhoz.

–   Adj egy kicsit belőle!

Futva elkezdtem keresni Sodronyt. A konyharészlegen találtam, nem meglepő módon. Még nem jelöltek ki számomra magánlakhe­lyet. Most, hogy elneveztek, lehetett saját szobám. Vége a vakarcsszál-lásosdinak.

–   Mit akarsz? – kérdezte nyersen.

Próbáltam nem sértésnek venni. Azért, mert nevet kaptam, még nem fog hirtelen másként kezelni. Némelyek pár évig továbbra is va­karcsként tekintenek majd rám. Amíg ráncokat nem karcol rám az idő.

–   Csak annyit, áruld el, hol a lakrészem.

Sodrony sóhajtott, de udvariasan vezetett engem az útvesztőn ke­resztül. Az odaúton sok embert kerülgettünk, és kanyarogtunk a vá­laszfalak, szükségszállások között. Az enyém két másik között helyez­kedett el, de így is magaménak tudhattam majdnem másfél métert.

A szobámnak három durva fala volt, régi fémből kovácsolt, meg egy hosszú, rongyos vászna, a magánszféra illúzióját fenntartandó. Többé-kevésbé mindenkinek ez jutott; csak az egyén birtokában lévő apróságok alapján lehetett különbséget tenni a lakrészek között. Ne­kem a csillogó tárgyak voltak a gyengéim. Mindig olyanokat cseréltem, amelyeket ha a fényhez tartottam, ragyogtak. – Egyéb kívánság?

Mielőtt válaszolhattam volna, már indult is vissza a konyha felé. Mély levegőt vettem, és félrehajtottam a függönyt. Volt egy elnyűtt matracom meg egy rekeszem csekélyke holmim tárolására. Viszont senkinek nem volt joga ide bejönni a beleegyezésem nélkül. Kiérde­meltem a saját kuckóm.

Aggodalmam ellenére mosolyogtam, amikor elrendeztem új fegy­vereimet. Senki nem érhet idebenn semmihez, és jobb, ha nem me­gyek a szavak őréhez állig felfegyverkezve. Ahogy Mészfal, ő is benne járt már a korban, és olykor meglehetősen furcsán viselkedett.

Semmi kedvem nem volt ehhez a kihallgatáshoz.


73 hozzászólás on Ann Aguirre: Menedék- Enclave (Razorland trilógia 1. kötet)

  1. Wow, amazing blog layout! How long have you been blogging for? you made blogging look easy. The overall look of your website is great, as well as the content!

  2. My brother recommended I might like this blog. He was totally right. This post truly made my day. You cann at imagine just how much time I had spent for this information! Thanks!

  3. You ave made some good points there. I looked on the web for more information about the issue and found most individuals will go along with your views on this website.

  4. Normally I don at read article on blogs, but I would like to say that this write-up very pressured me to take a look at and do it! Your writing taste has been surprised me. Thanks, very nice article.

  5. There is definately a lot to find out about this topic. I love all the points you made.

  6. This particular blog is without a doubt educating as well as amusing. I have found many handy stuff out of this source. I ad love to go back again and again. Thanks!

  7. You made some nice points there. I looked on the internet for the issue and found most guys will go along with with your website.

  8. I will immediately grasp your rss as I can at in finding your e-mail subscription link or e-newsletter service. Do you ave any? Please let me know so that I could subscribe. Thanks.

Comments are closed.