Könyvkritika

Anglia félálomban – Beregi Tamás: Noctambulo


 

Ébredj fel, barátom, nehogy véglegesen eltévedj. Előre kell menni, nem vissza. Ha nincsenek a tizenkilencedik század kormos kéményei, minden újdonságra éhes kereskedői, ha nincs a láz a tudományos és technikai újdonságok iránt, ha nincsenek a kor fényűzőnek tűnő, de feneketlen nyomort is rejtő nagyvárosai, nem jön el a huszadik század. Az a véresnek mondott huszadik, amely világégéseiről híresült el, de amely olyan vívmányokat adott nekünk, mint a védőoltások, az antibiotikumok, ezekkel összefüggésben a közegészségügy radikális javulása, vagy mint az űrkutatás és az informatika. A huszadik század adta, barátom, azt a modern számítógépet, amelynek világát meghódították a játéktervezők „pixelhősei”, és amely lehetővé teszi, hogy online közöljünk kritikát a Noctambulo című könyvről.

noctambuloAz út előre vezet, barátom, és nem vissza. Érthető, hogy a melankolikus széplelkek – éppúgy, mint a vallási hiedelmek és a babonák hívei – egy sosem létezett, múltbéli, misztikus aranykorba vágyódnak. Így tesznek a bálványnak hitt műemlékeket felrobbantó iszlám radikálisok – és így tesznek a sokkal ártalmatlanabbnak tűnő, derék magyar átlagemberek is, akik sorra osztanak meg modern számítógépükön, a nemzetközi közösségi hálón – misztikus és ezoterikus bölcsességeket, kitalált magyar őstörténetet, délibábos álmokat egy sosem létezett múltbéli dicsőségről. Reménykedjünk, hogy nem érik el azt a kritikus mennyiséget, amely már átmeneti visszaesést, szellemi hanyatlást hozna. Ugyanakkor megértést, tudományos vizsgálatot, finom művészi ábrázolást, emberi részvétet ők is érdemelnek – miért vágyódnak el? Mi elől menekülnek? Fontos megérteni.

A huszonegyedik századtól – ha nem is az egykor megálmodott időjárás-szabályozást, de – a Föld erőforrásainak okos, takarékos, fenntartható használatát, az űrkutatás révén elérhető új tudományos és gazdasági eredményeket, az informatika és a robotika révén pedig középtávon egy olyan társadalmat várnánk, amely megszünteti a felesleges nyomort, s időt hagy arra, hogy az egyén kibontakoztathassa képességeit. De addig még sok vér, sok szomorúság, sok fényárba rejtett szörnyűség vár ránk, ezt pontosan tudjuk.

Mégis, az út előre vezet, de hátra tekintve látnunk kell az értéket és a szépséget a múltban, s empátiával kell viseltetnünk a múlt elszenvedői iránt. Talán ha a múltban meglátjuk a rémisztően embertelent, a jelenben is jobban észrevesszük. Szemet hunyni pedig mélyen erkölcstelen lenne.

Ezek a gondolatok kavarognak a fejemben, miközben Beregi Tamás Noctambulo című regényét olvasom. Nem vonz különösebben a dekadencia, nehezen azonosulok az éjszakai életben megcsömörlő főhőssel, de magával sodor a szemén keresztül látható, megtapasztalható, egészen elképesztően életszerű, múlt századfordulós London förtelmes éjszakája. Beregi Tamás új regényének első másfélszáz oldala a kortárs magyar irodalom fényes remekműve, az atmoszférateremtés tankönyvi példája.

Regénye félezer oldalas, s talán ez a lendület néhol kissé megbicsaklik, a regény sodrása nem állandó. Talán én is javíthatatlanul koromhoz és szubkultúrámhoz kötött vagyok, de szívesebben olvasnám egy picit még feszesebbre szerkesztve – és két-három, jó kis paperback kötetbe rendezve. De most a keménytáblás és félezer oldalas könyvek harcolnak az online szövegtengerrel – ezeknek van presztízsük. És ne tagadjuk, a Noctambulo könyvészeti szempontból is műalkotás, csodálatos, dupla borítóval, kiváló tipográfiával, korhű, izgalmas metszetekkel, illusztrációkkal, a végén impozáns lexikonnal, amely segít eligazodni a mesevilág valós szereplői, a századfordulós Anglia technikai, tudományos divatjai és csodái között.

Beregi Tamás könyve a lázálmok, a Londonon túli világ mesebelisége szintjén is érdekes, de a valóságábrázolása az igazán hátborzongató. Persze művészi fikcióról van szó, mégpedig cizellált, sokszor ironikus, sokszor szürreálisba hajló fikcióról, de Beregi Tamás tiszteletre méltó előtanulmányok után írta meg könyvét, s az a kavargó, őrült világ, amelyet leír, nagyon is valóságosnak hat.

Szerb Antal legjobb írói hagyományait követi, a Pendragon legenda a letűnt tudomány és a letűnt filozófia iránti ironikus nosztalgiája hatja át és az Utas és holdvilág érzelmi intelligenciája ragyogja körül. Az ipar és a városiasodás tomboló szörnyűségeinek tárházát olvasva joggal juthat eszünkbe az egykor bálványozott, manapság inkább démonizált, egyébként rendkívül meggyőzően és szellemesen író Friedrich Engels fontos szociográfiája, a Munkásosztály helyzete Angliában. S közben megannyi műveltségélményt megmozgat Beregi, kinek kedvenc steampunk élményeit idézhetik fel városképei, kinek Bram Stoker Drakulájának baljós időntúliságát, már a szereplők neveivel is (Beregi főhősei: Jonathan és Minna).

https://www.youtube.com/watch?v=kz7MYPYOVCg

Beregi Tamás lenyűgöző könyvében egy erotikus fényképeket restauráló, a nagyvárosi mocsokban meghasonló fiatalember és egy prostituált olykor nem evilági szerelme, utazása, álomvilága bontakozik ki az olvasó előtt. A szerző pompásan mutatja be a kor – a viktoriánus etikett álorcája mögött burjánzó – pornográfiáját, a szexuális segédeszközöktől a különböző perverziókig. Olykor mintha maga a híres Sade márki gyönyörködne és vájkálna a kéj tébolyában, olykor mintha horrorba oltott krimit olvasnánk, miközben együtt menekülünk főhőseinkkel a bordélyházak fullasztó és embertelen labirintusából.

A kötet csupa menekülés, kiűzetés, csupa titok és rejtély, csupa mese és pszichedelikus látomás. A mai kor fogyasztói társadalmával oly nyilvánvaló párhuzamosságot mutató múltbéli világ felfedezője, a saját és családja múltjában, lelke legmélyebb bugyraiban is utazást tevő Jonathan hol tétova, hol kiégett, hol egy igazi polgárpukkasztó, hol megejtően lírai karakter.

Nemcsak a századfordulós Anglia és a szerelem útvesztőjében kalandozik, de saját elméjében is, miközben mi is megismerhetjük a fóbiák és fíliák világát, dadaisztikus felsorolások, katalógusok záporoznak ránk, amelyek kilógnak ugyan az általában egy lendületes és a klasszikus regényírói hagyományt követő szöveg nyelvi felépítményéből, de ellenállhatatlanul humorosak, a humor forrása pedig épp az elviselhetőség határáig fokozott monotóniájuk, kombinatorikus végtelenségük.

Beregi Tamás ügyesen örökíti meg a technikai-tudományos paradigmaváltásokat – feltalálókat, furcsa találmányokat és az őrület szélén imbolygó tudósokat -, éppoly ügyesen a züllés és az érzékiség kettősségét – striciket és kamasz-szerelmeseket. De közben folyton megcsillogtatja humorát, mondjuk ki: angol humorát is. A kötet végül mégis egy nagyszabású, idilli mese, szerelmi vallomás a természethez, a korok és eszmék feletti szépséghez. Álomfüzér, amelyben a szerző gyógyírt keres megannyi sérülésre és igazságtalanságra. Végül az időtlenség győzedelmeskedik benne a kor kihívásai felett.

Képes Gábor