A Móra belevágott a sci-fibe: 2050 – Ifjúsági novellák a jövőről című antológiájuk tizenhárom magyar szerző SF-írását tartalmazza. A Sirokai Mátyás szerkesztő által sorba szedett novellák alapját egy pályázat képezte, melyben a pályázóknak az volt a feladatuk, hogy elképzeljék Magyarországot 33 év múlva. Az előszó szerint a felhívásra 57 mű érkezett, melyből a legjobb három került be a kötetbe: Makai Máté, Bégányi Dániel és Lapis József műve. Melléjük került öt JAK-os szerző, s másik öt író novellája – ez utóbbiból három már megjelent valahol másutt: Lackfi János és Szöllősi Mátyás novellája saját kötetben, Totth Benedek írása pedig egy regény, Az utolsó utáni háború egy részlete. És akkor egy személyes vallomással kell kezdenem: komolyan elgondolkodtam róla, hogy jelen írás „csak” ismertető legyen vagy kritikai attitűddel üljek le a gép mellé. Csak ismertetőt olvashatunk a neten többet is, viszont a kritikai attitűd ingoványos talajra visz hazai pályán. Meg kell jegyeznem, hogy mivel magam is szerkesztettem sci-fi novellásköteteket, tudom, milyen nehéz a szerkesztő feladata, s tudom azt is, hogy az olvasók műfajhoz való viszonyulása milyen sokféle értékelést bír eredményezni. Ezek szem előtt tartásával igyekszem kicsit alaposabb lenni e kritikában, amelynek pontjaival természetesen lehet vitatkozni. Egyéni ízlés kérdése sok minden. A 2050 színes és egyenetlen válogatás, e kettőt mindenképpen el kell mondani róla. Ismertségünk okán Brandon Hackett és Moskát Anita novellájával kezdtem, s azokat elolvasva a tovább haladáskor hasonló írásokra számítottam. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Nos, mint utóbb kiderült, Anita novellája egész magasra tette a lécet. A színes és egyenetlen jelző mellett az jutott még eszembe, hogy a 2050 hasonló jellegű írásai a szerzők csoportjai alapján is csoportokba oszthatók. Az első ilyen csoport a már megjelent műveké, ezek lógnak ki a legjobban a kötetből: Szöllősi Gerelye nem sci-fi és épp úgy játszódhatna holnap, mint tegnapelőtt. Mondjuk, legalább gyerek a főszereplő, ami nem mondható el Lackfi novellájának főhőséről, ott az ifjúsági kategóriával nem találni semmilyen kapcsolatot. A mű alapötlete is számtalanszor elsütött: vajon milyen az ideális androidnő és mihez vezet, ha önálló akarata, egója lesz neki? Totth regényrészlete pedig csak kitölti a kitöltendő helyet: érezhetően egy nagyobb mű kis darabkája. Mindhárom írás profi szerzőre vall, élvezet őket olvasni, de valahogy számomra nem illettek egy 2050 – Ifjúsági novellák a jövőről kötetbe. A második csoport a pályázati nyerteseké: ők hangsúlyosabb plottal lépnek elő írásukban. Lapis Józsefnél szintén az androidok (androidlányok) állnak a középpontban, ám Lackfi írásával ellentétben ők cselekvő alanyai a történetnek az első mondattól kezdve… Nem véletlen ez a kötet kezdő novellája, ez ugyanis a legkalandosabb. A sztori középpontjában egy megvezetett fiú áll, akinek tettei a világ egészére hatással vannak, s amibe belecsöppen az egy hatalmas titok ismerőjévé teszi őt. Jó kezdés az olvasás lendületbe hozásához, amit egy filozofikusabb, de szintén sztoriközpontú írás követ: egy másik nyertes pályázó, Makai Máté A szürke program című novellája. Makai jól felépített írásában Tobi világa és problémája egyaránt nyomasztó: hogyan szabaduljunk meg a félelmeinktől. A fiú a virtualitásban újra és újra meg kell haljon, amíg jó választ nem ad a felvilágosító program kérdésére: „Irracionálisak vagy valósak a félelmeid?”. Ez akkor, amikor a világban útmutatást a Szent Tudományok Könyve ad, nyomasztó feladat. egy önmagát kereső tinédzsernek pedig kiváltképpen. A legkülönlegesebb hátterű novella ez (amelyből szerintem több is belefért volna ebbe a műbe), és persze a legvalószínűtlenebb, hogy így legyen majd 2050-ben. Legalábbis reméljük, hogy nem így lesz… A harmadik csoport a sci-fiben járatos és profi szerzőkből áll. Brandon Hackett novellája valóság és emberközelibb: az Életjáték a zaklatás egy új szintjével foglalkozik, ám amennyire erősen kezdődik a történet, és amennyire szörnyű maga a szituáció, amibe a szerző a főhősét beleviszi, annyira könnyed a lecsapás. A lehetőség benne volt az írásban, Hackettnek a nehezebb, fájdalmasabb, tragikusabb utat kellett volna választania a végén, a happy end kicsit rózsaszín, kicsit szirupos, és alapvetően elveszi az alapötlet drámai élét, erejét. Kár érte, mert engem egy valódi megoldás jobban érdekelt volna, s az a gyanúm, hogy erősebben szíven ütné az olvasót. Moskát Anitánál és Farkas Balázsnál a tinik apjukhoz fűződő viszonya az írás központi eleme. A kötet két legjobb írásáról van szó, amelyek szerencsétlenül egymás mellé kerültek, így nem támogatják, hanem kicsit gyengítik hasonló témaválasztásuk folytán egymást. Farkas Balázs Lánchídvárosában Brigi a virtualitásból száműzetve az offline világ határán találja magát, és apja szellemét keresi a gépben, míg Moskát Anita Gumicukorszívében Csillag pont hogy eltűntetné apja Szellemét a lakásból, és ehhez a legdurvább eszközt veszi igénybe: beperli az anyját, mint oly sok másik 2050-ben élő tini. A szerzők mindkét írásban biztos kézzel, gyors és pontos ecsetvonásokkal festenek hangulatot, emberközeliek és jól játszanak az érzelmeinkkel, illetve végig fenntartják a figyelmet: egyetlen fölös szó nélkül. Hogy ezt miért emelem ki? Mert a kötet második felében nagyon sok felesleges szó van. Lackfi profin megírt, csattanóra épülő Tervezett kapcsolata után a harmadik pályázati nyertes Bégányi Dániel Vuduja fele ekkora terjedelemben lett volna jó írás. Három fiatal – két fiú és egy lány – éjszakai kalandja, kis magán „bevuduzott” házibulija adja a történet hátterét, amkor is Gaba meg akarja fektetni Borát, s ezért egy különleges technikai találmánnyal próbálja meg elkápráztatni. A szituáció örök: teremtsünk meg egy helyzetet, ahol a lánynak lehúzható a bugyija. Ez láthatóan 2050-ben sem lesz másképpen, mint az elmúlt évtizedekben-évszázadokban, ám a történés erősen túlírt. A szerzőnek meg kellene tanulnia a sűrítés mesterségét. Így a jelenetek sokszor repetitívek, ismétlődők, lejátszottak… A szerkesztőnek kellett volna erősen odahatnia és feszesebbre húzatni Bégányival az írását. Zele Bori Hangyafarmja a kötet leggyengébb írása. Egyrészt már ma sem beszél senki így: a nyolcvanas években volt elterjedt ez a szleng a fiatalok között. Kettő: az indokolatlan csúnya beszéd nem kúl egy scifiben, de ettől nem lesz az írás sem kortárs, sem irodalmi. Három: ha az elbeszélők személye változik egy művön belül, akkor nem árt, ha különbséget tudunk tenni a megszólalásaik között. Négy: a sztori 2019-ben is játszódhatna, mit keres a kötetben? Öt: a befejezést nehezen hiszem el, és nincs benne semmi drámai, nincsenek következmények… Összefoglalva: a novella sajnos trágár, hiteltelen és erőtlen. Gáspár-Singer Anna szintén a személyes kapcsolatokat állítja középpontba Pacsirta című novellájában. A légszennyezés vízióját és egyéb budapesti díszletet leszámítva ez az írás sem visz bennünket konkrétan a jövőbe: a konfliktust nem a 33 évvel későbbi másság/milyenség okozza, hanem a házastársi féltékenység. Ez még mindig nem lenne gond, hiszen az ember ember marad 33 év múlva is, de a drámai végkifejlet (legyen akár változás, akár változatlanság) itt is elmarad. Emellett nem értem, mit keres a novella közepén a nagymama meglátogatása, mert dramaturgiai szerepe nincs, vagy éppen Zig feltűnése – a fiú sem épül be szervesen a történetbe. Az írás kicsit szétcsúszik, de ezzel együtt is működik. Más a helyzet a Hibbantak Jeruzsáleménél. Garaczi Zoltán írásának a végén értetlenül lapoztam tovább, és először azt hittem, hogy a következő üres oldal nyomdahiba. Kerestem a folytatást. Ez egy fél novella, melyből még csak az sem derül ki, ki a főhősünk: a legkisebb fiú vagy a renitens nagypapa. A befejezetlenség nem hordoz semmilyen pluszt, egyszerűen csak a szöveg csonkolásaként hat. Garaczi felüt valamit, könnyedén, lazán, kicsit parodisztikusan, ami aztán a levegőben marad, s mi tovább megyünk. Sem dráma, sem tanulság, sem következmény. Emellett olvasás közben megint csak az járt a fejemben a novella olvasása közben, hogy 2050-ben miért olyan a tinik szlengje, mint húsz évvel ezelőtt? Az előző három novella és Jassó Judit írása alkotja a negyedik csoportját a kötetnek. A Sors bona hőse életének utolsó tizenkét évét beszéli el egy furcsa városban, amely történetesen Budapest. Az Indiából hatévesen Magyarországra importált Ramesh össze-vissza fecseg, sokszor hiányzik a szövegkontextus, a mondatok szétállnak mint a marokkó pálcikái, amikor eldobás előtt megcsavarják őket. Ettől a novella nyúlik, mint a rétestészta, nem vezet sehova, de még csak hangulatot sem ad, mert a csapongás nem hangulat. A baj az, hogy a háttérben felsejlő város, a világ, Európa vagy éppen Magyarország társadalmi, technológiai képe sem következetes – mintha a szerző éppen azt írta volna csak le, ami az eszébe jutott. Az átgondoltságot hiányoltam, és persze a jövőt. Mármint 2050-et, az érzéseket, a problémákat. A kötetet Totth és Szöllősi novellája zárja: az utolsó húsz oldalon a posztapokaliptikus világban az öccséért és a túlélésért küzdő fiú története mellett és egy megvert tinédzser egy furcsa délutánját ismerhetjük meg. Totth regényét mindenképpen ajánlott elolvasni, a részlet nem sokat bont ki a könyv világából. Szöllősi amúgy jól megírt, hangulatában nyomasztó novellája pedig fura lezárása az antológiának – engem visszarántott a jelenbe. Mi az összbenyomásom? Kezdetnek nem rossz, sőt egész jó. A novellákat kettő-három kivételével jó volt olvasni, bár tematikailag nem fedték le a cím és az ajánlók alapján kikerekedő elvárásaimat. Legyenek hát antológiák a fiataloknak, gondoljuk végig a jövőnket és a világunkat, de merészebben és bátrabban, a specultive fiction elemeit, lehetőségeit, előnyeit ténylegesen kihasználva!. A szerkesztő pedig legyen kíméletlenebb, mert mindenki a legjobbat akarja kihozni a történetéből, nem?  ]]>