Próza Nostra szervezte meg. Az első beszélgetés résztvevői Bárány Tibor, Pintér Bence, Szabó István Zoltán, Keserű József és L. Varga Péter voltak (Sepsi László moderálása mellett), akik a kiadó és az olvasó közötti közvetítőcsatornák témáját járták körül. Az SFportal.hu a nap előadásai közül erről tudósít részletesebben, felidézve a másfél óra alatt elhangzó főbb véleményeket. Indításnak a popkultúra felsőoktatásban elfoglalt szerepét tekintették át a meghívottak. Bárány Tibor szerint a középiskolai oktatás hihetetlen sokat megtesz azért, hogy leszoktasson az olvasásról: a diákok a legrosszabb életszakaszban találkoznak azokkal a szövegekkel, amikkel nem tudnak mit kezdeni. Irodalomtörténetet tanulnak az iskolákban és nem „élő” irodalmat, levizsgázhatnak a tárgyból anélkül, hogy reflektálniuk kellene a művekre. Ezzel együtt viszont a tanárképzés sem jó, és kulturális újságírói képzésre is szükség lenne. Az egyetemeken ma a meglévő egy-egy popkultúrával foglalkozó kurzus csak tűzoltás. Keserű József, aki a komáromi Selye János Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének docense, pozitív irányú változásról számolt be az egyetemükön: náluk több popkulturális témájú szakdolgozat, sőt doktori készül, mint régebben. Emellett működik egy popkultúra kutató csoport, bár nem intézményes keretek között. Szabó István Zoltán a Szegedi Tudományegyetemen szerzett tapasztalatairól beszélt: bár egyetemi szinten nem, de a bölcsészettudományi karon folyik ez irányú kutatás. Szerinte a több milliárd embert megmozdító jelenségekkel egyértelmű, hogy foglalkozni KELL. Fontos, hogy tudjuk, mi hat a kultúrában, mi mozdítja meg a fogyasztókat (példának a Despacitó-t hozta fel, amely most 4 milliárd megtekintés fölött jár a youtube-on.) Bárány Tibor is így látja, de úgy véli, itthon hiányzik az érdeklődés, hogy mi történik az irodalom hétköznapi történetében. Ezzel együtt érdekes gondolatot oszt meg a közönséggel: a magyar középgenerációs és idősebb irodalmárok azért határolódnak el a popkultúra vizsgálatától, mert amikor ők szocializálódtak, a 70-es, 80-as években, akkor nem volt olyan pezsgő, nyílt irodalmi élet Magyarországon. A jelenkori angolszász kutatók ezzel szemben nyiltabban állnak a témához, ami nem csoda. Amikor ők elkezdtek olvasni, ismerkedni az irodalommal, akkor összehasonlíthatatlanul sokszínűbb közegben tehették ezt meg. L. Varga Péter ezután felhívta a figyelmet arra, hogy a popkultúra és a magas kultúra berkein belül is vannak jó és rossz művek egyaránt. Ám a popkulturális termékek nincsenek rendesen „megolvasva”. A vizsgálatuk is inkább jelenségelvű, illusztrációként hoznak csak föl műveket. Ezzel szemben le kellene fektetni egy szempontrendszert az irodalmi alkotások vizsgálatához, aszerint kellene szűrni és teoretkusan megvizsgálni őket. Ehhez persze el kellene sajátítani az egyetemi hallgatóságnak a kritikai-teoretikai affinitást. Szabó István Zoltán szerint a popkultúra is rétegzett. Lám, most itt ők is elitistán tekintenek rá. Válasszuk külön a tömegkultúra és a popkultúra fogalmát, javasolja. Példának Gaimant hozza fel, akiről lehet szakmailag elfogadottan beszélni, ám ugyanezt egy Cherubion-kötetről már csak magyarázkodással lehetne megtenni. Bárány Tibor úgy vélte, hogy a magaskultúra gyenge irodalmi próbálkozásaival szemben a popkultúra kapcsán a negatív hozzáállás könnyebben megragad bennünk. De nem csak ez a baj, hanem csomó mindent nem látunk vagy értünk, mondta. Meg kellene vizsgálni a kiadók és olvasók közötti csatornákat, a magyar kiadók mi alapján döntenek, mekkora a kínálat, hogyan „képződnek” a fordítók, milyenek az olvasók vagy éppen az irodalmi blogok… A kritikusok tényleg „influence” kritikusok-e. Az irodalom is kulturális IPARÁG, akárcsak a zene, ahol iszonyú jó kutatásokat végeznek el… Az előadás ezek után új irányt vett. Sepsi László az irodalomkritika felé terelte a szót: szerinte egy ideális világban a popkultúra-kutatás az egyetemeken kitermeli a kulturális újságírókat. Pintér Bence szerint a közeg rendszeresen újratermeli önmagát. Ha kiesik valaki, akkor jönnek új kritikusok, akik non-profit módon folytatják a munkát. Kérdés: mi van ezen túl?… Példaként felhozta a Magyar Nemzet kultúra-rovatát, ahol dolgozik. Bizonyos témákat nehéz keresztülvinni, mondta, de be kell vinni, tolni, mert ezek a reflxek átalakíthatóak. Sepsi szerint a közéleti vonatkozásit kiemelve kell tálalni őket. A címadásnál pédául ne legyen benne, hogy sci-fi vagy mondjuk a vámpír szó… Más probléma is van, folytatta Pintér Bence: elakad a zsánerirodalmi közegen belül az információ. A résztvevő csoportok között nincs átjárás. Bárány Tibor szerint a a magyar zsánerkritika problémáit nehéz elválasztani a kulturális sajtótól. A közvetítőcsatornák rétegzettek. Az első rétegben például a kulturális kutatás eredményeit kellene közvetíteni a közönség felé. De ez sincs meg, nem hogy a többi. Magyarországon le lett gyalulva a kulturális sajtó, lényegében eltűnt a napilapokból, folyóiratokból az irodalom és a kritika is, mint olyan. Újból fel kellene építeni a magyar kulturális nyilvánosságot. A probléma csak az, hogy ha lenne egy ilyen folyóirat a neten, az is egyfajta digitális gettóba kerülne. A beszélgetés utolsó fázisa egy, a hallgatóságból érkező kérdés megválaszolása volt: ki milyen könyvet vinne be egy gimnáziumi órára. L. Varga Péter szerint popkulturális könyvet nem lehet kánon-alapon bevinni, mert mire kánon lesz, már nem naprakész. Szabó István Zoltán úgy vélte, épp az SF az, amelyen keresztül sokat meg lehet tanítani a gyarekeknek. Bárány Tibor meglepő véleményét, miszerint nem lehet rossz, ami népszerű, abban az értelemben kell megvizsgálni, hogy az oktatásban más szempontokat is figyelembe kell venni, nem csupán az irodalmi minőséget. Ugyanakkor az oktatás erősen gender-sztereotíp, tehát igenis olvassanak el a fiúk női YA-regényeket és a lányok fiúknak szóló könyveket. Az ahány gyerek, annyi ízlés problémára L. Varga Péter kínált megoldást még: lehet csoportbontásban is regényeket olvastatni.]]>