William Gibson: Árnyvilág – Kritika

A legenda szerint William Gibsonnak a leghalványabb fogalma sem volt a számítástechnikáról és az informatikáról, mikor a Neurománccal (1984), és az Izzó Króm (1986) illetve a Mirrorshades (1986) antológiákban megjelent novelláival megteremtette azt, amit ma cyberpunknak hívunk. A felszabadító tudatlanság és a teremtő fantázia elegye olyan univerzumot hozott létre, melyben különös kényelmetlenséggel ugyan, de idegensége ellenére is otthon érezhette magát az olvasó. Az azóta eltelt két évtizedben a világ közeledett Gibson profetikus jövő-képe felé, miközben ő műveiben ugyanilyen sebességgel haladt jelenünk irányába, ahol időközben az informatika vívmányai mindennaposak és mindenki számára elérhetővé váltak. A Híd-trilógia társadalma még pár évvel előttünk jár, a Trendvadász (2003), de legfőképp az Árnyvilág (2007) azonban már a mi kvázi-jelenünkben játszódik. A kör tehát bezárult, de jó hatással volt-e ez Gibson világképére?

Sajnos nem.

Az Árnyvilág már közel sem cyberpunk, de még csak nem is sci-fi. Ha mindenképp skatulyát szeretnék találni neki, akkor techno-kémregénynek mondanám. Névtelenségbe burkolózó szervezetek és hatalmasságok mozgatják a háttérből a szálakat, alig-alig bújnak ki a fényre árnyvilágukból. A regény főszereplői – mind a három – szürke gyalog csak a sakkjátszmában, nem uraik saját sorsuknak. Az ő párhuzamosan futó történeteiken keresztül bontakozik ki a regény:

Hollis Henry, egykori rockzenész, most független újságírónő, aki a Trendvadászból már ismert Hubertus Bigend multimilliárdos megbízásából nyomoz Bobby Chombo, egy újszerű művészeti ág, a GPS hálót felhasználó ún. lokatív művészet technikai hátterét biztosító guru után.

Tito, egy kínai-kubai alvilági család fiatal tagja, aki időről időre egy titokzatos öregembernek szállít le adatokkal feltöltött iPodokat, és akinek „szisztyémája” az utcai futás és a karibi vallás különös elegye.

Valamint Milgrim, egy gyógyszerfüggő junkie, akit egy meg nem nevezett szervezet ügynöke tart fogságban, feladata az ügynök által elfogott, volapük nyelven közvetített üzenetek lefordítása. (Milgrimről egyébként a regény háromnegyedéig azt hittem, hogy nő. Nem az.)

Az, hogy mindhárom főszereplő csak sodródik a történetben, nem válik előnyére a kötetnek. Izgalom és kíváncsiság helyett csak egyfajta beletörődő várakozással haladtam a vége felé, amely elkerülhetetlennek tűnt, sőt, kis túlzással függetlennek szereplőink cselekdeteitől. Milgrim szerepe különösen felesleges volt, az első pár oldalt követően nem volt szerepe a történetben, csak fogvatartójának szerepeltetése okán maradhatott meg ez a szál. Amely szálat egyébként a szerkesztőnek még idejekorán, szívfájdalom nélkül ki kellett volna húzatnia Gibsonnal.

Ugyanígy jó pár fejezetet, ugyanis a párhuzamos történeteknek hála a kötet nyolcvannégy(!) fejezetből áll. Ez egyrészt rengeteg, másrészt teljesen feleslegesen szabdalja szét apró darabokra a sztorit. A kevesebb több elve alapján, némely indokolatlanul rövid és semmitmondó fejezet összevonásával kevésbé széteső történetvezetést kapnánk. (Vagy egy kellően erős kezű szerkesztéssel egy feszes novellát.) Az egész kötetre jellemző a széteső, szétfolyó szerkezet és a gyenge karaktervezetés. A szereplők jelleme sablonos és szürke, mintha mindannyian drogokkal telenyomott, fásult papírmasé figurák lennének, ami Milgrim esetében még csak-csak elfogadható lenne, de a többiekében kevésbé.

A regény második fele, de legfőképp a vége nagy csalódást okoz. Teljesen súlytalan a végkifejlet, a konfliktus, amit hetven-akárhány fejezeten keresztül vártunk (reméltünk) gyenge poénná silányul, a háttérben rejtező hatalmasságok feloldódnak, mintha sosem lettek volna, katarzis helyett negédes happy endet kapunk. Ami sem elégedettséget, sem különösebb felháborodást nem vált ki az olvasóból, mert a történet és a szereplők sorsa egyszerűen érdektelenségbe fullad. Kétdimenziós képregény-karakterek ők csak az Árnyvilág sótlan univerzumában, mintha Gibson nem érezné otthon magát jelenünkben.

Ezt az érzetet erősíti az az izzadtságszagú törekvés, hogy Gibson minden kétkedést kizáróan beleerőltesse a történetet a mi saját, valós világunkba. Míg a Neurománcban fikciós, ono-sendai gyártmányú eszközökkel dolgoztak, az Árnyvilágban mindenkinek PowerBookja van, iPodja és Paul Stuart kabátja. Mintha egy kezdő, amatőr író akarna nagyot mondani, és naprakészségét, frissességét bizonyítani. De Gibson ezzel pont ez ellenkezőjét éri el: erőltetettnek hatnak a leírások, elkeseredett próbálkozásnak. A technikai megoldások is inkább tudományos (science) és nem fikciós (fiction) elemek, az Árnyvilág nem fantáziadús tech-regény, hanem egy informatikai ötlet köré rutinból felhúzott, fáradt, jellegtelen, gyenge lábakon álló szerkezet.

A bevezetőben említettekre visszautalva: Gibson megérkezett a jelenünkbe, de sajnos úgy tűnik, hogy ebben a világban ő csak vakon botorkál; közel sem tud olyan fantasztikus illúziót teremteni, mint bibliaként tisztelt cyberpunk regényeiben.

Mert a minket körülvevő világ csak és kizárólag neki új.

Nekünk már rég nem.