Vlagyimir Vasziljev: Káosz-őrség – magánvélemény

---

Vlagyimir Vasziljev egyszer belekóstolt az Őrség-könyvek világába és úgy tűnik, örömét lelte benne. Miután az ezredfordulón a Nappali Őrség megírásában segítségére volt Lukjanyenkónak, csaknem egy időben az Alkonyi Őrséggel megjelentette önálló kötetét az őrségek mágia, intrikák és labilis erőegyensúly jellemezte világában. Gondolhatnánk, hogy Vasziljev az Őrség-könyvek és filmek sikerét igyekezett meglovagolni baráti kapcsolatai mozgósításával, de nem erről van szó. Egyrészt még az első film bemutatása előtt vagyunk, másrészt Vasziljev Oroszországban már ekkor is ismert írónak számított, még ha számos díjának nagyobb részét azóta is szerezte. Figyelem, innentől spoilerek előfordulhatnak!

Hirdetés
Voltak előzetes fenntartásaim a regénnyel szemben. Bár Lukjanyenko Őrség-sorozatát általában szeretem, épp a Vasziljevvel közösen írt Nappali Őrség volt számomra a gyenge pontja. Nehezen tudnám megindokolni, miért, talán vontatottabb volt a többinél, vagy éppen a két írói hang nem illett annyira egymáshoz. De mit is vár az ember egy Őrség-könyvtől? Persze vár jócskán akciót is, de azt hiszem, a rajongók zömét sokkal inkább izgatják a morális kérdések, a Fény és a Setét, vagy éppen a Jó és a Rossz közötti ellentét, vagy az, hogy az előbbi két páros mennyiben feleltethető meg egymásnak. Kell még hozzá egy jókora adag kelet-európai életérzés, lehetőleg valami hatalmas összecsapás és egy váratlan megoldás a végére.

A Káosz-őrség több kritériumnak megfelel, mégsem érzem egyenrangúnak az Alkonyi Őrséggel vagy az Utolsó Őrséggel. Szellemes ötlet, hogy átugrunk Ukrajnába, és ezúttal külföldi vendégjátékosokkal végeztetjük el a piszkos munkát – nyilván Lukjanyenko nem vette volna jó néven, ha főszereplő életrajzába túl sok új tétel kerül –, az is ötletes, hogy ezúttal folyamatosan a Setét oldaláról szemléljük az eseményeket. Engem még az sem zavart, hogy ezek a Setétek nem annyira zord varázslók, mint inkább némi varázserővel megáldott alkoholisták: lehetett őket szeretni, ez a fő.

A hatalmas összecsapással viszont már van egy kis gondom. Ha én egy 250 oldalas könyvet írnék, biztosan nem a 150. oldalra tenném a szinte mindent eldöntő csatát. Rendben van, nem lesz belőle akkora mészárszék, mint amilyennek ígérkezik, de mégis felsorakozik Oroszország őrségeinek színe-java, ráadásul legimpozánsabb vagy éppen legrémisztőbb alakjában. Természetesen utána le is ül a könyv, bár a rejtély még megoldásra vár, de valódi konfliktus nélkül az olvasó sem fogja a körmét rágni. Az sem plusz pont a szerzőnek, hogy az embereket áldozó Setét szekta főpapnője a „Setét Palmirát” elhagyva szende leányka lesz.

Az ötlet, hogy maguknak a nagyvárosoknak is van lelkük, épp ezért akár ők (azok?) is hasoníthatók, szellemes, csak éppen önmagában nem viszi el a sztorit. Az első százötven oldalra egy rossz szavam sincs, de Vasziljev ezúttal rosszul osztotta be az energiáit. Egy potenciálisan kiváló regényből egy erős közepes lett. Ettől függetlenül Őrség-rajongóknak kötelező.