Ritkán teszek ilyet, ha a reklámszövegeken kívül gyakorlatilag semmit sem tudok egy könyvről, de nem bántam meg. Az Átjáró egy rendkívül érdekes, a klasszikus sci-fi legjobb hagyományait újszerűen folytató mű. Haladjunk talán kívülről befelé! A borító mondanivalóját sajnos nem sikerült megfejtenem, talán nincs is neki, a hátsó borítón lévő ismertető alapján pedig egészen más típusú műre számítottam. Azért a borító betölti a feladatát, hiszen kellően figyelemfelkeltő. A puha kötésre sem lehet panasz. Igaz nem szokásom gyötörni a könyveimet, de ez más könyvekkel ellentétben nem mutatott hajlandóságot a laponkénti szétpergésre. Mindezeknél azonban lényegesen fontosabb a belbecs. Lássuk! A főhős, Robinette Broadhead bemutatkozásával kezdődnek az események, amik részben a kizsigerelt Földön, részben egy űrállomáson és részben a távoli, ismeretlen űrben zajlanak. Robinette, aki nevével ellentétben hímnemű, és jobb szereti, ha Bobnak szólítják, egyes szám első személyű elbeszélésén keresztül ismerjük a történteket, ami a regény egyik igazán jól sikerült megoldása. Egyszerűen minden személyes, semmi sem tárgyilagos, hiszen egy szereplőn keresztül látunk mindent, akinek mindenhez fűződik valamilyen érzése, és ezt meg is osztja velünk! Ezzel el is értünk a regény figyelemreméltó szerkesztéséhez. A cselekmények két szálon zajlanak, két különböző idősíkban, a jelenben és a múltban, mindkettő fókuszában a főhőssel. A jelenben Bob dúsgazdag, sikeres férfi, aki egy pszichoanalitikus robottal beszélgetve próbál rájönni arra, hogy miért is boldogtalan, ha egyszer látszólag mindent elért az életben, amit valaha akart. A múlt idősíkja a pszichobottal való beszélgetés közben tárul fel az olvasó előtt. Megismerjük Bobot, amikor még csóró földi melós volt, és még csak álmodozott a sikerről és vagyonról, és a regény végére megtudjuk azt is, hogyan tett végül szert ezekre. A múlt vonalán a cselekmények lineárisan haladnak előre, a regény hátteréül szolgáló világ ezekben a visszaemlékezésekben tárul föl előttünk igazán. A világ bemutatását segíti a szerkesztés másik sajátossága, miszerint a fejezeteket apróhirdetések és tudományos konferenciák, interjúk szövegei, szövegrészletei tagolják. Ezzel a remek fogással a szerző elérte, hogy olyasmik is villanásnyira felbukkanjanak, amik nem tartoznak a szorosan vett cselekményhez, mégis mindegy hangulatilag alátámasszák azt. A világ, ami így apránként feltárul előttünk, kellően sötét, azonban a szokásos klisék nélkül. A Föld haldoklik, de ennek ezúttal semmi köze nukleáris háborúhoz, hódító idegenekhez, egymással versengő mega-társaságokhoz, vagy kozmikus katasztrófához. A probléma oka egyszerűen a túlnépesedés. A föld óriási területei válnak holdbéli tájhoz hasonlatossá, hogy az embertömegek számára elegendő táplálékot lehessen előállítani. Ami annak ellenére kilátástalannak tűnik, hogy az emberiség már kolonizálta, lakhatóvá tette a Vénuszt és a Marsot is. Olyan technológiára van szükség a fennmaradáshoz, amivel egyszerűen nem rendelkezik az emberiség. Kiutat egyedül egy több millió éve eltűnt kultúra, a hícsí civilizáció hátrahagyott tárgyi emlékei, és azok hasznosítása jelentheti. Számomra a regény legszimpatikusabb vonása ez a helyzet volt. Üdítő volt számos tudományos, vagy áltudományos sci-fi után olyan művet olvasni, amiben az emberek által használt technológia számukra – és az olvasó számára is – tökéletesen ismeretlen. Szerintem zseniális húzás, hogy a szerző nem kezd tudományos elméletekkel, hiperhajtóművel, térgörbülettel, féreglyukakkal, miegymással magyarázkodni, hanem még ki is használja a sci-fi irodalom egyik rákfenéjének számító kérdés, az űrutazás mikéntjének kapcsán felvetődő bizonytalanságot. Egyszerűen nem tudni, hogy miként, hogyan és hova mennek a hícsík űrhajói az Átjáróról. Az Átjáróról, ami nem más, mint egy hícsí űrállomás, ahonnan az egy-öt személyes hícsí hajók indulnak, és ahova jobb esetben visszatérnek. Egyedül ezek az űrhajók képesek a fény sebességénél gyorsabban utazni, de hogy hogyan teszik ezt, az rejtély a tudósok számára. Ahogy az is, hogy meddig működőképesek? Vagy hogy miért hagyták itt őket a hícsík? Vagy hogy meddig fog tartani velük az út? Vagy hogy mi az úti cél. Vagy hogy mit fognak találni, ha egyszer odaérnek a felfedezők? Hiszen a több millió év eltelt azóta, hogy a hícsík beállították – számunkra ismeretlen módon – a célokat, és azóta még a galaxis is megváltozott! Ami a hícsík idejében átlagos, a mi Napunkhoz hasonló csillag volt, az ma már fekete lyuk is lehet. Épp emiatt a kiszámíthatatlanság miatt van szükség olyan bátor (vagy inkább vakmerő? Elszánt? Kétségbeesett?) emberekre, mint Bob, akik a meggazdagodás érdekében vállalják az ismeretlen kockázatot. Hiszen az Átjárót üzemeltető társaság jó pénzt fizet bármiért, amit a felfedezők találnak, ha az használhatónak tűnik. A helyzetet talán jól jellemzi, hogy az egyik legértékesebb „lelet”, amit a regény cselekménye során a feltárónak nevezett felfedezők találnak, az valami, ami talán egy hícsí szerszámkészlet. Bármilyen érdekes is legyen a történetnek ez a szála, az Átjáró nem erről szól. Nem csak erről. Az érzelmi, lelki szál az, amire a korábbiakban úgy utaltam, hogy a klasszikus hagyományok újszerű folytatása. Ez nem akció sci-fi. A kiképzésnél, az Átjárón való életnél és a felfedezőutak félelmes izgalma felett Bob elbeszélésében ott van egy asszony, egy szerető, egy szerelem, akit Klarának hívnak. A regény szerkesztéséből adódóan tudjuk, hogy a jelenben Bob és Klara nincs együtt. A múlt és a szereplők fokozatos megismerésével felvetődik bennünk, hogy miért? Erre a kérdésre azonban csak a mű legvégén kapunk választ. És én most nem fogom elárulni. Az érzelmi szál, talán a narráció jellege miatt, csak előnyére válik a könyvnek. Nem csöpögős, nem végletekig romantikus, de nem is elnagyolt. Összegezve, az Átjáró egy rendkívül jó, olvasmányos könyv, az én ízlésemnek kicsit sok lélektannal, viszont számtalan eredeti ötlettel és briliáns szerkesztéssel. Ami miatt azonban nem lesz sosem a kedvencem, az a főhős személye. Az alapos elemzésnek köszönhetően túl sokat tudtam meg erről az aprólékosan megmintázott alakról ahhoz, hogy érdektelen maradjon a számomra, ugyanakkor nem tudtam sem megkedvelni, sem megutálni. A folytatás, ami a „Túl a kék eseményhorizonton” címet viseli, már a polcomon áll. Alig várom, hogy befejezzem azt a könyvet, amit most olvasok, hogy újra elmerülhessek Pohl ijesztő világában! Diocletianus]]>