Nagyjából tudott, hogy nem vagyok rajongója a Mysterious Universe-nek, még kevésbé A. Sheenardnak [1], mégis megvettem ezt a könyvet. Mivel megtetszett a borítója. Még akkor is, ha a bennem élő mérnök tudja, hogy ez a szkafander működésképtelen, még akkor is, ha a festmény halmozottan teljesíti a sci-fi giccs kategória ismérveit, még akkor is, ha a képnek semmi köze ahhoz, ami a könyvben van. Donato Giancola festménye egyszerűen szép, profi munka, önkéntelenül is történeteket mesél mögé az ember, és kész [2]! Akár még a szimurgvadászat történetét is. Mielőtt azonban komolyan nekifognánk a szövegnek, engedtessék meg, hogy York Ketchikan figurájának kéjes kis rugdosásával kieresszek legalább egy kis gőzt! Kösz. Jólesik. Ketchikanban a kalandregény hímnemű hős archetípusának minden jellegzetességét megtalálhatjuk, nem is kell túlságosan elemezni, annyira nyilvánvaló. (Mint a kötet végén található timeline-ból megtudtam, belőle csak kilenc van – ez nyilvánvaló elírás: talán kilenc a kilencedik hatványon…). E hőstípus legfőbb jellegzetessége, hogy örök kamasz, méghozzá a kamaszkornak nem is belépő vagy kilépő – tehát elviselhető – fázisában rekedt meg, hanem a kellős közepén. A végtelenségig önző, a végtelenségig gőgös, a végtelenségig felelőtlen és nemtörődöm. Többnyire pofoznivalóan nyegle, máskor szeretetreméltóan buzgó és jóságos. Olykor egészen hülye, máskor egészen zseniális, tanulási képességei mindenesetre mindvégig a zérushoz közelednek (vö. Harry Potter), legalábbis nem látszik rajta, hogy tanult volna bármiből is. Néha hihetetlenül nagyvonalú, máskor nevetségesen kicsinyes. Társadalmi beágyazódottsága a nullával egyenlő, barátai nincsenek, csak haverjai, ivócimborái és hasonszőrű ellenségei. Egész etológiája hormonvezérelt, méghozzá a tesztoszteron nevű nemi hormon [3] által. Emiatt i.) röptiben a legyet is, ii.) miközben a nőkhöz való érzelmi és értelmi spektruma a nem-értem-őket-és–félek-tőlünk hozzáállástól az anyám-dédelgess-egy-kicsit-hálából-majd-jól-kihasznállak attitűdig terjed, és iii.) mindkét nem irányában a dürrögő fajd-, és rikácsoló pávakakas, továbbá a vérben forgó szemű szarvasbika keverékeként kommunikál, a fingós diákhumornál kissé magasabb szinten, iv.) miközben minden gyermeteg félelmét, kamaszos gátlásosságát a két ősi és bevált módszerrel csillapítja: féktelen agresszióval és/vagy féktelen ivással. Tudjuk jól, hogy a kalandtörténethez, különösen, ha a kalandok számát az író a végtelenhez kívánja konvergáltatni, ez a tökéletes személyiség. Hogy mennyiben ártott a Szélesiről kialakult képnek, hogy esetleg valamennyire ezzel a figurájával azonosítják, az pedig megérne egy külön elemzést. Talán e tipikus kalandor hős kissé sarkos megmutatása után, érzékelhető az ún. kalandtörténetekhez fűződő viszonyom jellege – ne is feszegessük ezt tovább! Dühöngenivaló akad még York nélkül is a szövegben. Először is: korrektor nyomát találni benne. És ezúttal azt mondom, inkább ne korrigálták volna. Az eredmény ugyanis éppen az ellenkezője: a helyes szöveg javítódott valami egészen nevetségesre. Például a 135. oldalon olvasható: „…hetven körüli ÖSSZES (kiemelés tőlem) férfit…” Ahol ”őszes” akart lenni. Vagy a 84. oldalon: „…végül MÁGIÁRA (kiemelés tőlem) vetett…”. Ami akár humor is lehetne (kop. pecs.), de a szövegkörnyezetben semmi sem utal erre: a mondatban bizony „máglya” kellene, hogy legyen. Másodszor, Sheenard vagy Szélesi, igaz csak nagyon kevésszer, szintén engedett a kretén, nyelvi közhelyekkel operáló zsurnaliszta stílus valóban elviselhetetlennek tűnő nyomásának, és leírt például ilyet: „…a pultos nőies vonásokkal RENDELKEZETT (kiemelés tőlem).” Harmadszor, a kalandtörténetekben szinte egyeduralkodó az E1 elbeszélésmód használata. Ez nyilván a kalandtörténetek befogadóinak színvonalát dicséri, viszont pozitív visszacsatolásban valóságos írásmóddá csontosodott mára. Szegény Ketchikant is a kezdetektől ez nyomorítja, mivel annak idején Sheenard, mint körülbelül száz kezdő íróból nyolcvanöt, természetesen ezt az elbeszélésmódot választotta, és utána már nem szabadulhatott tőle. Az E1-nek azonban fontos következményei vannak. Például szabadságot ad, hogy a narráció olyan szlenges legyen, amilyennek csak az író akarja, és a befogadók tűrik, az irodalmiság ugyanis élőbeszédben NEM LEHET követelmény – egyszerűen a rétoroknak és irodalomprofesszoroknak normális társadalmakban fellehető, örvendetesen alacsony száma miatt. Csakhogy. Arról senki se próbáljon meggyőzni, hogy a huszonakárhányadik század szlengje csontra megegyezik a kortárs tiniszlenggel [4]. Vagyis senki se próbáljon meggyőzni arról, hogy York Ketchikan, akár a huszadik ital után is ilyet mond: „Lecsókoltam a padlót.” (67. oldal) Arról se próbáljon senki meggyőzni, hogy a huszonakárhányadik század nyelve annyira romlott lesz, hogy magyarban a be igekötő halmozott alkalmazásával kellene ábrázolni. Szép csokor: beriaszt, behangosít, bepánikol és az igazi drágakő: beduzzog. Negyedszer: Sheenard szereti műveltségét fitogtatni (bár – hál’ Istennek! – egyre kevésbé), ami nem baj, a közönségére ráfér egy kis információ, azonban huszonegy oldalon belül nem kellene kétszer elsütni ugyanazt a Hamlet parafrázist. Hol volt a szerk.?! Ötödször, tudom, sem Sheenard, sem Szélesi – így szegény Ketchikan sem – a természettudományok avatott szakértője, de mi a bánat az a „pufogós gomba” (231. o.)? Ugyanezen a vonalon, meglehet, az én hiányos műveltségem az oka, és/vagy ez egy bennfentes MU poén, de mi a bánat az a „trecske”? Aki – már tudjuk a szövegből – egyedül nem csinál nyarat (223 o.). Ennyi puffogás után ugyebár rá kellene térni már a szövegre is… Hmmm. Roppant nehéz dolog így recenzálni, hogy az előítélet mocorog az emberben, mely előítélet – nálam legalábbis néhány korábbi Sheenard teljesítményen (azért tudni illik, hogy ellenérzésem nem elsősorban irodalmi, hanem koncepcionális) alapszik. Azt gondolod hát ezek után, hogy szét fogom szarházni a regényt. Hát nem! Egyáltalán nem fogom elemezni a Szimurgot, mint kalandtörténetet. Minek? Kalandtörténet – kész! Jó fantasztikus kalandtörténet, van olyan jó (legalábbis olyan nagyképű), mint bármelyik Rozsdamentes Acélpatkány regény, jó párnál kifejezetten magasabb színvonalú. Legyen ennyi elég! Ha hazai fantasztikus kalandtörténetet akarsz olvasni, Sheenardnál nem sok jobbat találsz. Másról fogok írni. Nem arról, ami bosszant, dühít, hanem arról, amiért igazán haragszom. Az eddigiek ugyanis… Ha Szélesi úgy gondolja, hogy visszabújik Sheenard bőrébe, és szórakozik kicsit, az az ő dolga – meg a MU rajongóké. A haragom azonban ezen túlmutat, mert a Szimurg az elmulasztott lehetőségek iskolapéldája: sokkal több van benne, mint kellene, és sokkal kevesebb, mint lehetne. Ennek pedig egyszerűen az az oka, hogy Szélesi ugyanúgy már rég kinőtte Sheenardot [1], mint ahogy a Szimurgban lévő potenciál (néhol maga a Szimurg szövege) túlnövi a MU kamaszkalandozásának kereteit. Az egész MU nagyjából azt a divatos és – be kell vallani – irodalmilag és a recepció szempontjából is ígéretes tematikát követi [6], amit Nyugaton weird fiction-nek hívnak, ami az én olvasatomban a mágikus realizmus sci-fivel keveredést jelenti. A realitás vegyül a természetfölöttivel, a technológia a mágiával, csak éppen ez a realitás maga is fantasztikus, a máshol, a máskor (képzeletbeli helyek, a jövő) realitása. Jó lenne ezt mágikus spekulatív realizmusnak [7] nevezni. A weird valahogy nem teszik… Nos, ennek a tematikának a gyöngyszeme lehetne a Szimurg, ha a nettó agylágyulás kalandtörténet nem rakódna köré és bele, és nem fojtaná el és meg. A történet ugyanis önmagában jócskán túlmutat a félidióta kamaszkalandor egyszerű passzióin, az álmok és mítoszok kergetése a lényeg, azoké az elveszett álmoké és mítoszoké, amelyeket a technokrata gondolkodás, vagy éppen a technokrata gondolkodástól való elfordulás és, de mindenképpen a racionalitás erőltetése száműzött a társadalomból, a közgondolkodásból, az emberi életből. A traszcendens, a realitáson kívüli, attól több utáni vágy, annak az óhaja, hogy a transzcendens, a temészetfölötti ne a realitáson, ne az értelmen, ne a természeten kívül helyezkedjen el, hanem azoknak a része, alkotója, mozgatója legyen. Ahogy az valószínűleg volt az emberiség őskorában. Ebből a szempontból a Szimurg bizonyos részei erős rokonságot mutatnak Le Guin A Regéjével. Szélesi azonban nem tudott és akart elmenni tovább ebbe az irányba Sheenard és Ketchikan miatt – világos: a MU falói feltételezhetően nemigen tolerálnák az irányváltást. De ki tudja?! Az olvasó olyan, mint a Dréheres pohár: éppen annyi van benne, amennyit beletöltünk. Ezen a vonalon haladva, ki merem jelenteni, hogy a sci-fi és fantasy scénában az álom és valóság összekeveredésének ma nincs akkora mestere, mint Szélesi. Az a jelenet, amelyben Ketchikan elveszik, feloldódik a mese-álomvilágban, egyszerűen mesteri abban, ahogy az irrealitás, a természetfölötti, a transzcendens a realitás részeként ábrázoltatik, minden zökkenő, zavar, meghökkenés, idegenség és elidegenülés nélkül. MU rajongók most ne figyeljenek ide! Reménykedem. A Szimurgban Sheenard (vagy a Sheenard ellen lázadó Szélesi?) Ketchikan pszichéjének egészen hiteles vonását tárja föl: hogy tudniillik Yorkunk gyermekkora óta fél az árnyaktól. És ezt végre be is vallja magának. Ketchikan különben egészen megszelídült erre a kötetre. Hanyag manőverei folytán sokkal többen maradnak életben, mint elpusztulnak. A halottak száma ezidáig 10 5 nagyságrendben volt mérhető, fél bolygók, egész városok dőltek romba. Most nem. Vagy csak alig. Mindez számomra azt jelenti, hogy York talán elmozdul a kamaszideáltól a valódi férfi irányába. Ami nagy veszteség lesz a kamaszidolok rajongóinak, de valószínűleg nyereség az irodalomnak. Amennyiben bekövetkezik. Reménykedem. Tuan Kiadó, 2011. Keményfedelű 306 oldal. Jegyzetek: [1] Két megközelítés lehetséges: i.) Szélesi mintegy kinőtt Sheenardból, megtanulta Sheenardként, amit tudni kell az írásról, meghaladta régi énjét és jó író lett belőle, hasonlóan, Sheenard és a MU népszerűsége volt a Szélesi nevű író fennmaradásának és felnövésének előfeltétele: ez esetben legyünk hálásak Sheenardnak, és képzeljük el Szélesit, mint chestbustert, ahogy zsirardikalapban a fején és sétapálcával a hóna alatt énekli, hogy „Hello, my baby! Hello, my honey!” ? la Űrgolyhók, ii.) Szélesi mindig megvolt, csak éppen ez a Sheenard nevű reátelepedett, és elnyomta a MU-jával az igazi írót: ez esetben Sheenard a facehugger, és utáljuk nagyon! Az Alien keretben maradva i.) esetben még vár ránk egy metamorfózis, amikor is Szélesi egy sor vedlés, és féltucat ember fölfalása után egészen tisztességes szörnyeteg-íróvá válik, ii.) szerint még a chestbuster, a vedlések-fölfalások és a kifejlett idegen fázis előtt vagyunk, mely esetben jaj nekünk! [2] Mióta a Tuannál adódnak ki, a MU borítók egyre szebbek. Az öröklött MU logó ugyan kissé ront az esztétikán, de összességében a könyv külseje egészen rendben van. Lám, engem is megfogott. Ja, egy Szélesinél már illene a szerző nevét nagyobb méretben szedni a borítón, mint a címet. [3] Ezzel a szubsztanciával óvatosan kellene bánni! Tudományos tény (állatkísérletek és humánetológia), hogy a tesztoszteron butít és merevíti a gondolkodást (idős korban konzervatívvá tesz). Hasonlít az alkoholra… Még az ölés meg a nyomorba döntődés is játszik. [4] Ki nem mondott írói-olvasói közmegegyezések, évszázados irodalmi konvenciók, befogadói egyszerűség (vö. faék) szerencsétlen találkozása sok hasonló kompromisszumot hozott már – az ismert következményekkel [5]. A sci-finek ilyen konvenciója, hogy a jövő nyelvi változásainak követése nem követelmény, a szöveg mintegy FORDÍTÁSA a jövő nyelvének, írói interpretáció, emészthetővé tétele a jövőnek. Ebből a nézőpontból a Szimurgban is védhető lenne a mai tiniszleng, mint a jövő szlengjének interpretációja. De könyörgöm! Bizonyos, hogy a jövő szlengje tiniszeleng lesz? Másik probléma a tiniszlenggel a gyors avulás – új érettségiző generáció, új aranyköpések. Nincs annál nevetségesebb, mintha a jövő nyelvének interpretációja kissé már avétas. Törekedni kell és lehet az általánosabb érvényre. [5] Egy ilyen konvenciónak hála szinte csak engem tölt le borzadállyal, hogy rengeteg elbeszélésben (még profi által írt szövegben is), az E1 narrátora az írás végén meghal. Márpedig a Monty Python óta tudjuk: aki meghal, az nem írja le, hogy „aaaaaaa!” – különösen nem múlt időben. Érdekes viszont, hogy ha ezt nyilvánosság előtt hozom fel, kacagás és egyetértő bólogatás a reakció. Aztán jönnek tovább a hasonló koncepcióval felépült kéziratok. [6] A követés nem időrendet és másolást jelent. Adjuk meg a kreditet! A MU párhuzamosan született a weir-del, és mivel Szélesi egyáltalán nem olvas angolul, az átvétel vádja nehezen áll meg. Zeitgeist, semmi más! [7] A Speculative Fiction, Spekulatív Fikció kifejezés egyszerűen redundáns marhaság (a fikció önmagában spekuláció), és csak arra jó, hogy az SF rövidítést továbbra is használatban tartsa, ha a Science Fictionból már így kikopott a science (Na, jó: lejáratódott az egész!). Javaslom a Spekulatív Realizmust. Így elébiggyesztve a „Mágikus” jelzőt, megkapható az, amiben a Mágikus Realizmustól különböznek az olyasmik, mint a MU.

– balfrász –

]]>