Régen is divat volt, ismert vagy kevésbé ismert személyeknek kérdéseket feltenni, hogy az azokra adott válaszokból valami értelmeset kihámozzanak. Vagy csak segítségül hívják az adott válaszokat, saját kétségeik megoldására. Ilyen kérdőívre válaszolt Philip K. Dick is1969-ben, és ilyen kérdőívre válaszolt a magyar SF-irodalom három ismert alkotója, szerkesztője – Németh Attila, Antal József, F. Tóth Benedek – nem régen az SFportal oldalain. Most megkaptuk Vásárhelyi Lajos író-kritikus válaszait is: Amikor az Agave kiadó által megjelentetett „Csúszkáló valóságok” című írásgyűjtemény a kezembe került, és eljutottam odáig, hogy Dick mit válaszolt az akkori kérdésekre, elgondolkodtam. Én, most, nagyjából 40 év távolából mit tudnék felelni ezekre a kérdésekre. Hozott-e az idő új válaszokat? Működnek-e még a régi kérdések? Most megpróbálok én is válaszolni. Mások biztosan másképpen látják, nekik más válaszaik lennének. Az alábbiakat lehet úgy is nézni, mint egyéni kísérletet. Hát akkor lássunk hozzá!

„Mindent szabad nékem, de nem minden van az olvasó hasznára”!… Pál apostol után, nagyon szabadon.

1. Milyen okkal vagy okokkal tudná magyarázni, hogy a többi irodalmi műfajjal szemben a science-fictiont részesítette előnyben?

Hogy „stílusosan” kezdjem, már kora gyermekségem  óta szerettem a meséket, és még most is szeretem őket. Számomra az sf kezdetben, „csak” érdekes mese volt, ám később rájöttem, hogy még mennyi mindenre alkalmazható. (Sokan erre még most sem jöttek rá, azért olvassák a rengeteg lövöldözős kalandtörténetet.) Tehát volt a mese, ami korszerűnek látszott. Távoli világokba vitt el, és idegen, ismeretlen emberekkel, lényekkel találkoztam. Ez megnyugtatott, felkeltette a kíváncsiságom és a fantáziámat. Tehát mesélni kezdtem, először csak a magam szórakoztatására – mint egy félős kisgyerek-, majd másoknak is. Amikor láttam, hogy tetszik, számomra sikerélmény volt. Mivel ezzel tudtam hatni másokra, maradt a mese. Aztán lassan rájöttem, hogy ez különböző módokon és eszközökkel sok mindenre használható. Egyes írók olyat is elmondtak általa – és mondanak azóta is-, amit egyébként a társadalom vagy nem fogadott volna be, vagy erősen szankcionálta volna az írót. Az sf-ben szinte minden elfogadható, bár ezt sokan félreértik Dick óta, és azt hiszik, hogy a „zsáner”-ben mindent lehet és mindent szabad, csak az újdonság meg a poénok a fontosak (ez valami ősi métely, mintha egy krimi csak kor lenne jó, ha megadott számú a hulla és legalább öt liter vér elfolyik). Nem nagyon látok egyéb irodalmi formát, amiben ez megtehető, aminek ilyen paraméterei volnának. Az irodalom nem poén, és nem csak új ötletek halmaza. Egy sf-író ismerősöm elmesélte, hogy amikor olyan országban írta regényeit, ahol minden magyar dologtól idegenkedtek, akkor azzal szórakozott, hogy a hősének olyan nevet adott, mint pl. John Gold. Senki nem vette észre, ő meg jókat kuncogott. És az olvasói vele kuncogtak. Ezt csak a sf-formában tudta megtenni, máshol már nagyon kilógott volna a lóláb. 2. Ön szerint mivel igazolható a sci-fi létjogosultsága, mi a legfőbb értéke? Szerintem egyetlen irodalmi műfaj létjogosultságát sem kell igazolni, vagy magyarázni; alkotni kell rajta. Hiszen senki nem gondolkodott még el azon, hogy mivel kell hitelesíteni a krimik, vagy a szerelmes versek létjogosultságát. Igazolás az, hogy a kiadók kiadják, de legfőképpen, hogy az olvasók szeretik, olvassák. Semmit sem ér a legjobban igazolt vagy támogatott műfaj, ha senki nem olvassa! Legfeljebb két méter szép könyv van belőle a könyvespolcon. Ez nem bizonyítás, csak dekoráció. A néha szörnyű borítók és reklámok meg száradjanak a kiadók lelkén. Visszatérve, hogy mi az értéke? Lehet mesélni az olvasónak, és ezt ő szívesen és figyelemmel hallgatja. Néha még magára is ismer, ám ha ez nem is történik meg, marad számára a „jó mese”. És az már igazolás. 3. Hogyan ítéli meg a sci-fi és a „fősodorbeli” irodalom viszonyát? Mindég voltak elit, és kevésbé előkelő műfajok. Ez attól függött, hogy milyen neves személyiségek alkottak rajta és nem mellékesen, mi volt a kor divatja. Ami irodalmi divat, az van a fősodorban, a többi nem annyira számit. Persze ez nem azt jelenti, hogy a fősodort tömegek olvassák, a többit meg csak elvétve egy-két ember. Ha valaki ezt nem hiszi, csak nézze meg az eladási statisztikákat, abból kiderül, sokszor a hivatalos fősodor ugyan csak a partszélt mossa. Mindég az számit, hányan olvassák! Hiába van a pulton a legszebb disznósajt, ha aztán ott penészedik meg. Az a fontos, hogy „vegyétek és egyétek”, a többi lehet reklám is. A fősodor esetleg annyit számít, és arra használható, hogy onnan formákat és megoldásokat lehet elorozni. Mert csak minőségi helyekről érdemes lopni. Meg a tájékozódás miatt is: onnan is lehet színvonalas alkotást válogatni, és így legalább nem gyöpösödünk bele saját műfajunkba! Arra is gondolni kell, hogy nem alkothatunk mindég elmúlt korok stílusában, újítani kell, és a fősodor felhasználásával lehet is. Ki kell választani egy nekünk is testhezálló új formát és használni. Mint mikor megújítjuk a ruhatárunkat, hiszen az soha nem árt, ha tartalmas mondanivalókra, színes, divatos cuccot adunk. 4. Mit gondol a rajongói összejöveteleken, konferenciákon való részvétel, a kapcsolattartás a magazinokkal segíti vagy akadályozza a leendő írókat? Az írás kimondottan szerzetesi műfaj, még a laptopok idején is. Soha nem ülünk be a tömeg közepére, ha megjön az „ihlet”, hanem elvonulunk. Csak intim körülmények között lehet szeretkezni a Múzsával! És nem volna kellemes, ha ebbe az együttlétbe valaki, valakik belebeszélnének. Úgy is csak olyanokat tudnának mondani, kérdezni, ami zavarna, ám az ügyet semmiképpen nem vinné előre. Persze a közönséggel is kapcsolatot kell, sőt érdemes tartani, de ez független az írástól. Mert azért egy író-olvasó találkozó csak igen ritkán lódítja meg az alkotói fantáziát, inkább arra jó, hogy eladhatók legyünk később is a piacon. A magazinokkal, kimondottan a szerkesztőkkel kell – ha lehet –, összeköttetést tartani. Mert fontos az, hogy valaki kívülről és kritikával lássa dolgainkat. Esetleg helyre tegyen bennünket, ha nagyon elszállnánk a „magunk tökéletességétől”, vagy belefulladnánk alkotásunkba. De az íráshoz lendületet egyik oldalról se várjunk, a szerkesztők és az olvasók nem erre vannak. És még van egy modern veszély is, amiről még Dick nem tudhatott – bármennyire is sf-szerző volt-, az e-könyv! Nem a technika rejti a veszélyt, hanem a lehetőség! Ugyanis bárki felteheti az írását a netre, és mivel mindenki ingyen-irodalomra vadászik, előbb vagy utóbb valaki letölti. És esetleg megfogadja, hogy soha többet. A kezdő szerző a könyvet azonnal a megírása után szeretné publikálni, hiszen úgy érzi, hogy minden jó, talán jobb nem is lehetne. És ez se olvasó, se szerkesztő, se kritikus-barát. Sajnos a gyors siker magában hordja a bukást is, mivel ha egyszer az olvasó beleharap egy fanyar gyümölcsbe, ami nem ízlik, utána (elég ha csak a formája olyan) már elkerüli. Tehát, ha lehet, hagyjuk élni a szerkesztőket, lektorokat, mert bármennyire szőrösszívűnek látszanak is, nem ellenünk vannak, hanem velünk, értünk. És ha már ők áldásukat adták egy szövegre, akkor hintsük meg a világot „alkotásunk örömével”. Mert ha nem így teszünk, parazsat gyűjtünk saját fejünkre. A technika lehet áldás vagy átok. Mi tesszük azzá. 5. Milyen forrásokat javasolna a kezdő íróknak, amikből esetleg az Ön tapasztalata szerint ötleteket lehet meríteni sci-fi történetekhez? Igazából nem ötleteket kellene keresni-kiizzadni, hanem, gondolatokat, és azt, hogy nekünk mi a véleményünk a világ dolgairól! Az ötlet hamar poénba torkollik, meg egyéb szörnyűségekbe! Ha mindenáron azon erőlködünk, hogy valami „sohanemvoltat” izzadjunk ki, abból csak az izzadság szaga marad meg az olvasó orrában. De ha a gondolatainkat, véleményünket mondjuk el, akkor esetleg az olvasót arra ösztönözzük, hogy tovább gondolja a mi gondolatinkat. Sajna ha nincsenek gondolatok, akkor nincs mit tovább görgetni… Ha nagyon oda vagyunk az ötletekért – mert ez még mindég „átlengi a szakmát”-, akkor nyugodtan jegyzeteljük ki a klasszikusokat ebből a szempontból. Sajnos utána még is gondolkodni kell, mert itt jön az a pillanat, hogy mi ezeket a „régi ötleteket”, hogyan tudjuk újra alkalmazni. Vagy egy nagyon rossz írást olvasva – amikor már rendesen felidegesítettük magunkat-, próbáljuk végig gondolni, mi ezt, hogyan csináltuk volna! Meg néha érdemes magunkba nézni, szabadjára hagyni az agyunkat, sok „borzalom” lakik ott, csak válogatni kell. 6. Ön szerint egy kezdő sci-fi író novellák vagy inkább regények írására koncentráljon? Irodalmi közhely – csak kevesen ismerik -, hogy regényt könnyebb írni, mint novellát. Az a „baj”, hogy a novellánál feszesebben kell szerkeszteni, és hamarabb kibukik, ha a szerző valamivel nincsen tisztában. A regényben mindezt könnyebben el lehet rejteni. Egy nagyobb regényben négy-öt elkent oldal nem is nagyon látszik, de egy novellának esetleg már jóval előbb vége lesz. De a probléma adott, hogy nem szabad nagyon elnyújtani a történetet, még akkor sem, ha volna rá helyünk. És a regényt is meg kell szerkeszteni. Nem véletlen találták ki a régiek a dramaturgiát. Szeressünk írni, talán még jobban átírni. Eleinte unalmas, de hamar rájövünk az ízére, és az írásnak csak előnyére válik. 7. Milyen tanácsokat tudna adni egy kezdő írónak a „valóságos” karakterek megteremtésével és a hiteles párbeszédek írásával kapcsolatban? Olvasson sok jó novellát, és klasszikus regényeket, lehetőleg ne sf-et! Ott meglátja, hogyan kell ezt csinálni. Nagyon jó módszer, ha „világmegváltó ötletét” nem kezdi azonnal betűkbe önteni, hanem hagyja, hogy hősei feléledjenek. A végén eljut oda, hogy csak jegyzetelni kell, mit tesznek a „karakterek”. Meg persze egy kis élettapasztalat sem árt. Soha nem szabad azt hinni, hogy a karaktert „én teremtettem, és azt teszek vele, amit akarok”. Nagyon megbosszulja magát az ügy. Az olvasó meg azt érzi, hogy nem az történt, aminek történnie kellett volna, hanem a szerző megerőszakolta a szereplőit! Hiteles párbeszédek írására van egy nagyon egyszerű módszer. A mai technika mellett egy telefonnal is lehet igen hosszú beszélgetéseket felvenni. Használja a szerző a felvételt, mint egy diktafont. Jegyzetelje le, amit ott hallott, majd egészítse ki saját gondolataival, kommentárjaival. Igen jó gyakorlat. Olvasson színdarabokat, hiszen azok csak párbeszédekből állnak. Ha nincs hozzá kedve, hallgasson rádiójátékokat, legalább kilencven százalékban párbeszédből állnak. Csak figyelni kell, és a hallottakat felhasználni. Ha jó párbeszédeket tud írni, már megvan a regénynek vagy novellának nyolcvanöt százaléka. Sokat kell próbálkozni, házi használatra, és nem hinni, hogy mindent azonnal ki is kell adni. Nem kiadni kell, hanem kijavítani. Az soha nem árt! És soha nem hinni, hogy ez már magas művészet, bármennyire is jól sikerült, ez csak szakma. De a befogadó legalább nem pusztul bele a falatok lenyelésébe. 8. Mit gondol, egy hatásos regénynek feltétele az üzenet vagy a morális tanítás? Lehet üzenni, meg tanítani, de óvatosan kell használni a lehetőséget, mert az az átkozott lóláb igen hamar kilátszik. És ha látszik, azonnal ördögpata lesz belőle, és az írásnak annyi. Meséljük el történeteinket, gondolatainkat, és majd az olvasó eldönti, hogy van vagy nincs benne tanulság. Egyszer valaki felmérést végzett olyan olvasókkal, aki idősebb korban olvastak el ifjúsági regényeket. Megkérdezte tőlük, hogy számukra milyen tanulságot hordozott a könyv. Az egyik olvasó véleményére azóta is emlékszem. A Légy jó mindhalálig olvastán a számára leszűrt tanúság a következő volt: „nem szabad fiatalokra fontos dolgokat bízni, mert igen megbízhatatlanok, hiszen Misi is elvesztette a rábízott reskontót”. Hát valahogy így működik az „üzenet vagy a tanítás”. Bár gondolom az írónak egyik sem volt szándéka, főleg nem direktben. 9. Ön szerint az egyes szövegek vizsgálatából milyen mértékben vezethető le a szerző álláspontja a politikát, a vallást vagy a morális kérdéseket illetően? Ha olvasás közben ilyen dolgok jutnak eszembe, akkor az már régen rossz. Hiszen nekem a történettel kellene foglalkoznom, abban elmerülnöm, amiről az író mesél. Ha nem ez történik, akkor engem megcsaltak. Esetleges szép csomagolásban valami förtelmet akarnak lenyomni a torkomon. Ilyenkor azonnal védekezek, és a sarokba vágom a könyvet. Ha mi akarunk lenyomni véleményeket, politikai állásfoglalásokat az olvasó torkán, a mi munkánk is a sarokba lesz vágva. Gondolom, nem ezt akarjuk… A hősöknek egyébként sem prédikálni, kiáltványokat megfogalmazni kell, hanem cselekedni, gondolkodni, a többit meg az olvasóra hagyni. Ha jók voltunk, majd ő elgondolkodik azon, amit mi elé tártunk. 10. Azokban az években, amikor még tanulta a szakmát, mely írók voltak a legnagyobb hatással Önre? Továbbá milyen más tényezők, mint a családi háttér, oktatás stb. befolyásolták az írásban? Az írásban az írót az élete befolyásolja, az van rá hatással. Mert abból meríti a gondolatokat, ott találja a problémákat, amiket majd alkalomadtán „dalba foglal”. Persze hatnak rá az olvasott könyvek is, vagy úgy, hogy felsóhajt, ez mennyire jó, esetleg felszisszen, hogy ezt talán nem kellett volna. A hatás soha nem csak pozitív. Van amikor egy olvasott ötlet indítja be az agyát, máskor esetleg egy film, vagy csak egy kép belőle. Vannak írók, akiket olvasva úgy érzem, hatással vannak rám, főleg abban, hogy igyekezzek olyan jó lenni, mint ők. Szathmári, Zsoldos, Karinthy, Lem, Asimov, Bradbury, és hosszan lehetne a sort folytatni. Ugyan itt csak az sf szerzőket soroltam fel, de nagyon sokan vannak, akik az úgynevezett „szépirodalomban” alkotnak, és igen nagy a hatásuk, mondjuk Csáth Géza vagy Szerb Antal. De ezeket a benyomásokat az ember átszűri magán és a következő, vagy egy későbbi alkotásában úgy jelennek meg, hogy azokra még a szülőanyjuk sem ismerne rá, hogy honnan is származnak. Hiszen véleményünket, gondolatainkat – még a hétköznapi életben is-, másoktól örököljük, vagy kapjuk, és szinte általános, hogy mikor „saját véleményünket” hangoztatjuk, soha nincs „forrásmegjelölés”! 11. Ön szerint mi a kortárs sci-fi legnagyobb gyengesége? Hogy hajszolja az ötletet, és ami nem „korszerű ötlet”, ott elhúzza a száját, és fanyalog. Persze, hogy mi a korszerű ötlet, az mindég más. Hallottam én már olyan fanyalgást is, hogy „ugyan már, kérem, Zsoldos Péter-ről csak mi magyarok hisszük, hogy olyan nagy szám, pedig nincsen egy rendes ötlete sem”. Mondjuk tényleg nincs neki, de azért maradandó könyveket írt, csak el kellene olvasni, nem látatlanban szájat biggyeszteni. Aztán jön egy „oldalsó sodorbeli” angol, és ha még valami díjat is kapott, akkor úgy hanyatt esünk, hogy fel sem lehet bennünket vakarni az anyaföldről. Mert csak az az igazi, ami angol, a többi a nyomába sem léphet. De majd egyszer ezt is kinőjük, esetleg felfedezünk egy zulu törzsbeli sf-mágust, aki bele lát a jövőbe és le lehet előtte borulni. Persze ott a bökkenő, hogy az ő nagyszerű képeit is majd angolul olvassuk. Mert, ami egy angol nyomdagépen próbanyomat, az Magyarországon már kirobbanó könyvsikernek számít. A másik probléma, hogy nagyon hiányoznak a gondolatok. Ötletek azok vannak, és lehet rajtuk csámcsogni, de én már jó gondolatokon szeretnék egy hatalmasat kérődzni. És mivel néha van módomban amatőr írásokat is olvasni – persze, hogy a profit ki tanította és mitől lett profi, az amatőr meg miért maradt amatőr, ezt senki nem tudja -, elmondhatom, hogy ezek az írások tele vannak olyan senkitől nem kért, nem várt elvárások kielégítésével, hogy az ember haja égnek áll. Mert mi aztán angolabbak akarunk lenni a legangolabb sf-nél is, és ezért ha kell, szét-űrharcoljuk az egész világmindenséget, sőt, ha ezzel végeztünk, folytatjuk a következővel. Hiszen mindenki tudja: a mindenség végtelen és „ez a mi dolgunk, és nem is kevés//this is what we do, and no more”!  (Már csak a stíl miatt is)!! Hisszük mi, amatőrök.]]>