Vámpírromantika, mint korjelenség
Pesten, a forgalmasabb metróállomásokon szinte lecsordulnak a falakról a különböző vámpír-könyvek reklámjai. Rengeteg film is épül a témára. Sokat változtak a nők, a női szerepek az elmúlt két-három évtizedben, és ez meglátszik a romantikához való viszonyban is.
A nyolcvanas évek kamaszlánya még a Rabszolgasorsot bámulta; és drukkolt a Szívhang újságbeli nővérkéknek, akik fölnéztek a sármos orvosokra. A Júliákban passzívan epedtek a főhősnők egészen a menetrendszerű „nagy fordulatig”, amelyben főleg őket mentették meg.
Hirdetés
A mai lányok ezeket a meséket unják, nem tudnak azonosulni velük. Részben mert mindennapossá vált az ezoterika – az érdekesség cukormázával leöntve a filmipart. Részben mert megváltozott a női ideál. Föl nem foghatják, hogy Isaura, miért nem késelte meg Leonciót vagy szervezett lázadást. És egyáltalán? Hogy lehetett félni egy olyan gonosztól, aki 163 részen át nem képes megerőszakolni a saját rabszolgáját?
A nők kiválóan képesek alkalmazkodni. Megteszik ezt a korhoz is, amelyben élnek.
A mai lány nem arról álmodozik, hogy majd őt jól megmentik. Önállóság, némi vadság, humor, szabadság. A karcsú test kevés, ha átlagos. Legyen erős, és persze szép. Az „erotikus” mint fogalom összekapcsolódott a fejekben a dominanciával; Charlie angyalait jobban kedveli, mint Pókember Mary Jane-jét.
Igen ám, de van, ami nem változott. Melyik kamaszlány vágyik pipogya, örökké megmentésre szoruló fehérlovas hercegre? A Vágy Tárgyára fel akar nézni. Legyen keményebb legény, de úgy, hogy a hatalma ne értékelje le a nőét. A sorozatokban sokszor rivalizálást látunk némi romantikus felhanggal (JAG), vagy más szakterületet és tiltást (Csillagkapu), de ezekben nem tud kibomlani a romantikus mellékszál, sőt el is rontaná. Sokkal jobb, ha a különbség nem a megtanulható dolgokon múlik, hanem eleve elrendeltetett. Isten, sors, genetikai beavatkozás – mindegy.
A vámpír kielégíti a misztikusság iránti igényt. Kevésbé szőrös, mint egy vérfarkas, de jobb bőrben van, mint egy szellem. Lehet titokzatos és üldözendő, vagy borzongató, amikor ő az üldöző. A vérivás az a gyengeség, amely esendővé teheti, ilyenkor megmenthető. A nő – egy-két korty erejéig – föl is áldozhatja magát érte, bizonyítva a szerelmét. A halhatatlanság el is mélyítheti a történetet, még több játéklehetőséget adva a fantáziának.
A vámpírromantika nem véletlenül van felfutóban, korjelenség. A női szerepek önmagukkal vannak ellenmondásban, és a valós életben nem összeegyeztethetőek. De egy vámpírral szemben akár a kemény szinglilány is bűntudat nélkül védtelen lehet.
Kapcsolódó cikkek
Interjú a vámpírok írónőjével – Anne Rice képregény
Kivételesen nem egy vámpír lesz a főszereplő, hanem maga Anne Rice – egy új képregénysorozat ugyanis az ő élettörténetét fogja feldolgozni. De hogy ne maradjunk...
Honlapajánló: a Twilight-saga nyomában
Magyarországon egyre nagyobb népszerűségnek örvend a Twilight-saga, Stephenie Meyer híres regénye. A kötet elején Bella Swan (Kristen Stewart) Forksba költözik, és ott kénytelen iskolába járnia,...
Vámpír vagy? Te? Ne mááár! – Rémségek Cirkusza kritika
Jó érzés lenne leírni, hogy a Rémségek Cirkusza című, Darren Shan világszerte népszerű regényéből/regényeiből készült film újra vért pumpál a vámpírmozik élőhalott műfajába – kezdi...
én semilyen korulmények között nem támogatom a vámpíros történeteket. Ajánlom helyette a szuperhősoket.
De nem is vagy lány.
Van pár jó szuperhős film, valóban.
őnekik törékeny a lelkuk. Nem ajánlom nekik sem.
“mint Pókember Mary Jane-jét.”
Jó a cikk, de egy kis belekotyogás: nem mindegy, hogy melyik Mary Jane-ről beszélünk, a filmbeliről, vagy a képregényesről. Az előbbi egy tipikus “damsel in distress”, míg a másik az egyik legönállóbb képregényes női karakter, aki, ha úgy adódott, kelt már szerelme segítségére egy szupergonosszal szemben. Jó, persze a lényeg nem itt volt a Charlie Angyalai összehasonlítással, de a képregényben van egy kölcsönösség, ami szvsz a filmben nem jött át.
Hamár szuperhősök…
Jó írás, nekem is feltűnt már a Moszkva téri horrorpanoptikum, és lám, még a Galaktika is a vámpírokkal akarta eladni az Utolsó őrséget, pedig akadtak abban más érdekes figurák is.
Szívesen venném, ha bővebben is kifejtenéd a témát.
Nihil, a filmes Mary Jane-re gondoltam. A régi képregények nagyon jók, de a film mélyrepülés volt.
Adeptus, egyszerűbb lenne, ha konkrétan kérdeznél. Ha az általánosságokat nézzük, nagyrészt ennyit akartam mondani.
“Nihil, a filmes Mary Jane-re gondoltam. A régi képregények nagyon jók, de a film mélyrepülés volt.”
Ebben mélységesen egyetértek, ahogy azért is találtam fontosnak megjegyezni ezt, mert azért kimondottan haragudtam, hogy ezt a szerencsétlen karaktert hogy visszabutították, miközben sokszor lelkileg erősebb is volt Peternél.
(A filmekben amúgy az sem tetszett, hogy visszatérő plot device volt, hogy “rabold el a hős szerelmét, miközben az sikítozik”. Jó, egyszer még oké, másodjára… még azt mondom, elmegy, de hogy a harmadikban is ezt lövik el, és hogy kettejük kapcsolata köröket ír le…)
Elnézést az Offért! :bűnöm-bánom:
Érdekes az írás megközelítése, már én is gondoltam hasonlóra a témában.
A legérdekesebb számomra – bár nem vagyok valami nagy vámpírológus – hogy mekkora utat tett meg maga a vámpír, mint szereplő az elmúlt száz év során. Először volt a Bram Stocker-féle Drakula, magának az ősgonosznak a megtestesítője. Ez a 20. század első éveiben mélyen belevette magát a köztudatba a filmek és a jobb-rosszabb könyvek által.
Aztán valamikor a század második felében a nagy társadalmi változásokkal együtt szép lassan változni kezdett a vámpír megközelítése is. Először már nem a Sátán maga, “csak” emberfeletti hatalmú gonosz lény, majd szép lassan humanizálódott (már ha a vámpírra szabad ezt a szót használni), így pl. Annie Ricenál már nagy hatalmú, halhatatlan, de esendő lényeket látunk, akik megpróbálnak belesimulni a társadalom szövetébe, néha még interjút is adnak…
Aztán valahol az ezredforduló környékén ez a kép még inkább az emberi oldal felé tolódott, és a mai vámpírok már leginkább kirekesztett, elidegenedett, magányos lényeknek vannak ábrázolva, akik a saját szörnyű és furcsa létezésüknek a foglyai. A régi hatalmuk már csak nyomokban található meg, bár erősek, bölcsek, de néha inkább szánnivalók, mint félelmetesek. (Erre a típusra a legszebb példa mostanában az Engedj be c. film a mozikban.)
Persze minden korban voltak és vannak kivételek, de ez a trend, ahogy a szörnyetegből esendő lény válik legalábbis érdekes, és sokat elárul a modern kor emberéről is. Talán egy nálam hozzáértőbb ember ennél hosszabb elemzést is fog készíteni erről a témáról.
Ez is érdekes meglátás…
Nem lehet, hogy arról van szó, hogy a brutális szörnykép már nem elégíti ki az olvasói / mozis közönséget? Másrészt a 21. század eleje mintha a komor-pózőrség bűvöletében élne…
Blasius, szerintem ez a kor már nem hisz sem a jóban, sem a rosszban. Igazából az lesz az érdekes, hogy mivé fog még változni ez a karakter.
Sheenard, nézz romantikus filmeket, ott nem komorok a pózőrök.