Utaztató kalandregény clarke-i panoptikummal – Clarke-Baxter: Elsőszülöttek

A 2006-os Az idő szeme (az Időodisszeia-trilógia nyitódarabja) az újjáalakult Galaktika Fantasztikus Könyvek egyik első nagy dobásának ígérkezett. Clarke maga a Legenda, Baxter is bizonyított – még ha nem is magyar kiadásban –, elvileg sima ügy lett volna. De két jó író együttműködése nem feltétlenül eredményez jó alkotást, még ha a 2000-es Clarke-Baxter együttműködés, a The Light of Other Days jól is sikerült.

Az alapötlet Az idő szeménél is rendben volt, csak eléggé szétszórt volt a történet, a karakterek pedig meglehetősen jellegtelenre sikerültek. A 2007-ben kiadott Napvihar sokat javított a dolgon, a műn igazán “clarke-i” lett, sokkal életszerűbb, mint elődje, elődjével szemben nehezen lehetett letenni. Ezúttal megkaptuk a szokásos tudományadagunkat is, de nem veszett el benne a történet.

Ilyen előzmények után joggal bíztam benne, hogy az Elsőszülöttek a megkoronázása lesz a trilógiának, ahol végre választ kapunk néhány kérdésre, ami kezdettől fogva izgatott bennünket. Nem azt kaptam, amit vártam.

A könyv ránézésre illik a trilógia másik két kötetéhez: meglehetősen semmitmondó borító, viszont könnyen kezelhető méret: semmi hivalkodó, de minden a helyén van. Kicsit beljebblapozva már kicsit meglepődtem, fordítói poszton ugyanis elég becsületes változások következtek be. Míg az első két kötet Gálvölgyi Judit munkája volt, itt Németh Attila és Sarkadi Zsuzsanna osztoztak a feladaton. De ha a szerzők fel tudták osztani a feladatokat, talán a fordítóknál sem okozott ez komoly gondot.

A történet Az idő szeme egyetlen, míg a Napvihar egyik főszereplőjének, Bisesa Duttnak sorsát követi végig, hibernálásból való ébredésétől fogva. Mivel csaknem egy negyedszázad telt el a napvihar óta, természetesen rengeteget változott a technika, egyes gyerekszereplőkből felnőttek lettek, és az Elsőszülöttek is megállapították, hogy előző emberiségellenes akciójuk nem járt sikerrel, így új módszerrel próbálkoznak: ezúttal egy miniatűr ősrobbanás keretében igyekeznek pontot tenni a földtörténet végére. Valami oknál fogva mindenki azt hiszi, hogy Dutt kezében van a megoldás kulcsa – ami annál is furcsább, mert a Napviharban szinte senki nem hitte el neki, hogy pár évet a Mir nevű alternatív Földön töltött.

Mindjárt kapunk is egy összeesküvő csoportot, amely el akarja rejteni a nőtt a militáns földi vezetés elől. A regény első 130 oldala nagyrészt azzal is foglalkozik, hogy Bisesa utazik. Hogy hová, azt csak a szakasz vége felé tudjuk meg, de ráadásul a jónéhány átszállást magában foglaló utazás során meglehetősen kevés esemény történik. Ugyan az egyik útitárs Dutt lánya, Myra, mégis alig beszélgetnek egymással, ráadásul Dutt sem kap szinte semmilyen információt, mert lehallgathatják őket. Persze az olvasó nem marad információ nélkül, csak éppen az nem az utazás céljával kapcsolatos. Az út során ugyanis részletesen megismerkedhetünk Clarke néhány kedvenc technikai csodájával: van itt űrlift, napvitorlás, egy másik történetszálon antianyag-meghajtású hadihajóval is találkozunk. A gond ezzel az, hogy a szerzők mindegyik működését töviről hegyire elmagyarázzák, akár egy folyamatban lévő párbeszéd megszakítása árán is. A párbeszédek eleve furcsán alakulnak a regényben, mert gyakran előfordul, hogy egy karakter társának gondolatára reflektál, noha telepátiáról szó sincs.

Az Elsőszülöttekkel tehát kapunk a mese mellett egy ismeretterjesztő könyvet is, csak ezt sajnálatos módon nem a történettől különválasztva, hosszas függelékben közlik, hanem a történetet újra meg újra megszakítva.

A karakterábrázolással pedig még mindig gondok vannak. Sok szereplő jellemvonásait úgy kapjuk meg, hogy direkt leírják azokat a szerzők. Például a marsi kutatóközpont egyik munkatársáról, Ellie von Devenderről Dutt rövid úton megállapítja az olvasó helyett, hogy “nyilván ő is azok közé a zsenik közé tartozott, akiknek az intelligenciája egy komplex személyiségbeli hibára alapult.” Ez Dutt számára gyorsan kiderült, de a szövegből csak annyi derült ki, hogy Ellie keveset beszél és nyers a stílusa.

Fentebb említettem, hogy az emberek valamiért kivételezetten kezelik Bisesa Duttot. Nos, az Elsőszülöttek is. Az idő szeme után itt is átkerül Mirre: de hogy miért pont ő, arra nem derül fény. Az mindenesetre mostanra nyilvánvaló lett, hogy az Elsőszülöttek nem azonosak az Űrodüsszeia-ciklus idegeneivel. Míg azok alapvetően nem akartak ártani az emberiségnek, ezek magukon kívül minden civilizációt ki akarnak irtani. Van valamiféle magyarázat erre a regényben, ami alapján az Elsőszülöttek az Átjáró-sorozat későbbi köteteiben emlegetett energialények közeli rokonai lehetnek.

Bár Clarke és Baxter is szokott ügyelni a tudományos precizitásra, itt vannak felületességek. Az még rendben is van – csak kicsit valószínűtlen –, hogy Dutt űrruhájának telepei kompatibilisek 25 évvel korábbi telefonjával, de azt nehéz megmagyarázni, hogy műholdak és antenna nélkül hogyan adja le a telefon az információkat az Atlanti-óceán közepéről Babilonba.

A regény két anya-lánya kapcsolatot is bemutat: Bisesa és Myra Dutt helyett a Világűr Tanács elnökének, Bella Fingalnak és lányának, Ednának kapcsolatát is bemutatja, hozzávéve Edna és saját kislány távkapcsolatát. Meglepő módon egyik esetben sem esik szó férjről, apáról – igaz, egyik család sem működik rendesen.

A csonka családok ábrázolása mellett leginkább a Miren játszódó epizódok rendelkeznek komolyabb tanulsággal: az újabb korok emberei ugyanis állatként kezelik és rettenetesen kihasználják az emberelődöket, ez pedig legtöbbjüket egyáltalán nem zavarja.

Sajnálatos módon a regény nincs lezárva. Nyitva van a folytatás lehetősége, amire viszont Clarke halála miatt aligha kerül sor. Amennyibenn az Időodisszeia célja az volt, hogy közelébe érjen az Űrodüsszeia-ciklusnak, semmi esetre sem járt sikerrel. Úgy gondolom azonban, hogy a trilógia címadása inkább marketingcélokat szolgált, ez viszont alighanem elérte a célját: ha mást nem, hogy éppen ez a Clarke-Baxter alkotás került a GFK programjába.

A szerzőpáros a regénytrilógiával sokat markolt és keveset fogott: az alapötletben megvolt egy monumentális, megragadó történet lehetősége, a végére mégis az egyszerű gonosz idegenek – hősies földlakók felálláshoz jutottunk. És bár sok ötletet halmoztak fel a kötetben, ezek jelentős része már “használt” volt, ami sokat levon az értékükből. Közepes könyv volt két kiváló írótól: várom a Clarke-klasszikusok új kiadásait és a Baxter-könyvek magyarországi megjelenését.