Út a csillagokig — A sci-fi klasszikusai 1. rész

Ezt az antológiát – merész jövőbelátással – egy leendő magyar science-fiction egyetem tankönyvének jósolom.

Már a kezdése is elnyerte a tetszésemet:
Prológusként egy 1943-as Edmond Hamilton novella adta meg az alaphangot.
A számkivetettben négyen beszélgetnek – poharazgatás közben – a tudományos-fantasztikus irodalomról.
Megállapítják, hogy képtelen világokat teremtenek, melyek lakóikkal egyetemben a csapongó képzeletükben születnek meg.
Torkig vannak a Földdel, az emberekkel és azok viselkedésével.
Az idő fogalmán is elmerengnek, nem biztosak benne, hogy létezik-e egyáltalán.
Bár a regényekért, novellákért járó tiszteletdíj szükséges velejárója tevékenységüknek, elsősorban nem csak a pénzért írnak.
Néha még az is megfordul a fejükben, hogy milyen jó lenne, ha egyszer az általuk teremtett világban ébredhetnének.

Fredric Brown: A tükörterem

Issac Asimov a novella előtt, a bevezetőjében arról ír, hogy van két olyan képtelenség, amelyek nélkül nem tudja elképzelni a jó sci-fit: az egyik az időutazás, a másik pedig természetesen, a fénysebességnél gyorsabb utazás.

Brown 1953-as művében azt firtatja, hogy elfogadható-e az időgép nyújtotta halhatatlanság.
A csodamasina használatának következményeként a Föld túlnépesedésétől, kibírhatatlan éhezéstől, pokoli szenvedéstől, totális háborútól félti az emberiséget. Elképzelhetőnek tartja még a civilizáció teljes pusztulását is.
Kell-e tehát tudnunk arról, hogy már felfedezték az időgépet?!

Marietta Csudakova: A létezés tere (1970)

Krimiként indul a történet, egy felkészült rendőrnyomozó üldözi a menekülő, őrültnek látszó gyilkost, az áldozat tehetetlenül, mozdulatlanul fekszik a mezőn.
Később antropológiai kutatások jegyzeteiből tekinthetjük át a homo sapiens fejlődésének 50 000 évét.
Végül elgondolkodhatunk – Shakespeare után szabadon -, mi a jobb: időben vagy térben végesként létezni.

Gennagyij Gor: A kép (1970)

A földitől idegen logikán alapuló valóságba csöppenünk az Idilli Tájak Bolygójáról elhozott képre nézve. Még Karlusa, a házirobot is beleszédül a történtekbe.
A kozmikus Gulliver kedvenc figurája – a vászonról lelépve – azt sugallja, hogy az állandó tér logikáját felválthatja valami egészen más, ahol még az idő is másképp számítódik.

Stanisław Lem: Molteris találmánya (1961)

Főhősünket, a híres utazót az egyik éjszaka váratlan látogató keresi fel. Molteris, a fizikus az, aki nem az öröklét elixírjét, sem az elektromos jövendőmondót, hanem az általa felfedezett és összebarkácsolt időgépet (időjárművet) hozta el magával egy bemutatóra.
A rózsás visszfényben halkan duruzsoló masina az időhurok paradoxonát is magában hordozhatja.

Konrad Fiałkowski: A parancsnok életre keltése (1971)

A Regulus csillag külső övezetéhez érkezett az a földi űrhajó, amelyet eddig automaták irányítottak. A kitűzött célt elérvén felébresztik az egyetlen embert a fedélzeten, a parancsnokot.
A 100 éves utazás során valami baj történhetett, mintha a központi irányítórendszer egyes elemei megkergültek volna. Az öntökéletesítés révén egy szuperautomata segítségére számíthat a földi lény, de a fedélzeten a harc még nem ért véget.
A küldetés teljesítve, egy minirakétával irány az ember számára lakhatatlan közeli bolygó!

Kirill Bulicsov: Oszd meg velem… (1970)

Egy kínzóan hosszú űrutazás után visszaemlékezőnk megérkezik egy távoli bolygóra.
Itt hősünket szeretettel fogadják, sőt az őslakók segítőkészsége nem ismer határokat. Vajon telepatikus képességekkel rendelkeznek?
A furcsa itteni állatokkal is hamar megbarátkozik a terrai fiú.
Egy óezüstszemű leányszempár gyakran időzik a földlakón, lehet, hogy ebből szerelem szövődik?
A lélektani novella még arra is keresi a választ, hogy az embereknek szükségük van-e egymásra. Egy mindenkiért, mindenki egyért?

Robert A. Heinlein: Zöld dombok a Földön (1947)

Az űrutak van énekeséről , Rhyslingről regél ez a balladisztikus történet.
Megtudhatjuk, miért is vált világtalanná ez az örökké nyughatatlan bárd, akiről az a tévhit járta, hogy akkor is verseken törte a fejét, amikor az űrhajója mérőműszereit kellett volna figyelnie.
A bolygóközi csavargó világa félelmetesen hasonlít Lewis Kozmikus trilógiájában lefestett, ezerféle lakókkal benépesített Naprendszerre.
A fűzfarímek mestere – elmaradhatatlan harmonikájával – bebarangolja a bázisokkal bőven kiépített Hold, a poliszos Mars, a fagyos Titán, a félelmetes Jupiter lenyűgöző világát.
Az űrstoppolás nagymesterét feketelistára teszik, az új világ vaskalapos ifjú titánja ezért megpróbálja kidobni az általa irányított cirkálóról.
Rhysling még utoljára szeretné talpával érinteni a Föld felszínét, hallgatni a tavaszköszöntő fák lombjának susogását, hogy megírhassa utolsó strófáját.

„Csak még egy utolsó leszállást!
Csak még egyet, ezért könyörgöm.
Csak ragyogj még, te gyapjas ég,
Ti hűvös, zöld dombok a Földön!”

Arthur Sellings: Új életet kezdeni (1964)

J., a boldogságot szem előtt tartó és M., a biztonságra törekvő: empatikus robotok.
Paul és Helen apró, gyakran kérdező gyerekek.
A nem erre tervezett robotok a kíváncsi kicsiket könyvekből tanítják, mert a felnőtt földiek már régen meghaltak. Nincsenek az életterükben se fák, se állatok. Csak egy szűkös hely az otthonuk, ebben tengetik a fájdalmas igazságtól elzárt életüket.
A történetben szülőként botladozó, szokatlanul érzékeny, kreatív géplények megállapításai közül különösen kettőt ajánlok a kedves olvasó figyelmébe:

„Ha élettelen tárgyakkal foglalkozunk, akkor kétszer kettő mindig négy lesz, ha emberekkel – főleg akkor, ha emberkékkel – a válasz esetleg teljesen más.”

„Meg fogják érteni, mert meg akarják érteni…”

+++

Folytatása következik…

Arión Kiadó
Budapest, 2009
320 oldal
2690 Ft