Ezt az antológiát – merész jövőbelátással – egy leendő magyar science-fiction egyetem tankönyvének jósolom.

Már a kezdése is elnyerte a tetszésemet: Prológusként egy 1943-as Edmond Hamilton novella adta meg az alaphangot. A számkivetettben négyen beszélgetnek – poharazgatás közben – a tudományos-fantasztikus irodalomról. Megállapítják, hogy képtelen világokat teremtenek, melyek lakóikkal egyetemben a csapongó képzeletükben születnek meg. Torkig vannak a Földdel, az emberekkel és azok viselkedésével. Az idő fogalmán is elmerengnek, nem biztosak benne, hogy létezik-e egyáltalán. Bár a regényekért, novellákért járó tiszteletdíj szükséges velejárója tevékenységüknek, elsősorban nem csak a pénzért írnak. Néha még az is megfordul a fejükben, hogy milyen jó lenne, ha egyszer az általuk teremtett világban ébredhetnének. A novellákat, elbeszéléseket tartalmazó kötetet ifj. Veress István szerkesztette. A bevezető Prológus és a záró Epilógus (keret) 1-1 írása között arányosan 4-4 történet kapott helyet fejezetenként az Időparadoxon, az Űrutazás, A jövő társadalma és a Harmadik típusú találkozások című témakörökben. Fredric Brown: A tükörterem Issac Asimov a novella előtt, a bevezetőjében arról ír, hogy van két olyan képtelenség, amelyek nélkül nem tudja elképzelni a jó sci-fit: az egyik az időutazás, a másik pedig természetesen, a fénysebességnél gyorsabb utazás. Brown 1953-as művében azt firtatja, hogy elfogadható-e az időgép nyújtotta halhatatlanság. A csodamasina használatának következményeként a Föld túlnépesedésétől, kibírhatatlan éhezéstől, pokoli szenvedéstől, totális háborútól félti az emberiséget. Elképzelhetőnek tartja még a civilizáció teljes pusztulását is. Kell-e tehát tudnunk arról, hogy már felfedezték az időgépet?! Marietta Csudakova: A létezés tere (1970) Krimiként indul a történet, egy felkészült rendőrnyomozó üldözi a menekülő, őrültnek látszó gyilkost, az áldozat tehetetlenül, mozdulatlanul fekszik a mezőn. Később antropológiai kutatások jegyzeteiből tekinthetjük át a homo sapiens fejlődésének 50 000 évét. Végül elgondolkodhatunk – Shakespeare után szabadon -, mi a jobb: időben vagy térben végesként létezni. Gennagyij Gor: A kép (1970) A földitől idegen logikán alapuló valóságba csöppenünk az Idilli Tájak Bolygójáról elhozott képre nézve. Még Karlusa, a házirobot is beleszédül a történtekbe. A kozmikus Gulliver kedvenc figurája – a vászonról lelépve – azt sugallja, hogy az állandó tér logikáját felválthatja valami egészen más, ahol még az idő is másképp számítódik. Stanisław Lem: Molteris találmánya (1961) Főhősünket, a híres utazót az egyik éjszaka váratlan látogató keresi fel. Molteris, a fizikus az, aki nem az öröklét elixírjét, sem az elektromos jövendőmondót, hanem az általa felfedezett és összebarkácsolt időgépet (időjárművet) hozta el magával egy bemutatóra. A rózsás visszfényben halkan duruzsoló masina az időhurok paradoxonát is magában hordozhatja. Konrad Fiałkowski: A parancsnok életre keltése (1971) A Regulus csillag külső övezetéhez érkezett az a földi űrhajó, amelyet eddig automaták irányítottak. A kitűzött célt elérvén felébresztik az egyetlen embert a fedélzeten, a parancsnokot. A 100 éves utazás során valami baj történhetett, mintha a központi irányítórendszer egyes elemei megkergültek volna. Az öntökéletesítés révén egy szuperautomata segítségére számíthat a földi lény, de a fedélzeten a harc még nem ért véget. A küldetés teljesítve, egy minirakétával irány az ember számára lakhatatlan közeli bolygó! Kirill Bulicsov: Oszd meg velem… (1970) Egy kínzóan hosszú űrutazás után visszaemlékezőnk megérkezik egy távoli bolygóra. Itt hősünket szeretettel fogadják, sőt az őslakók segítőkészsége nem ismer határokat. Vajon telepatikus képességekkel rendelkeznek? A furcsa itteni állatokkal is hamar megbarátkozik a terrai fiú. Egy óezüstszemű leányszempár gyakran időzik a földlakón, lehet, hogy ebből szerelem szövődik? A lélektani novella még arra is keresi a választ, hogy az embereknek szükségük van-e egymásra. Egy mindenkiért, mindenki egyért? Robert A. Heinlein: Zöld dombok a Földön (1947) Az űrutak van énekeséről , Rhyslingről regél ez a balladisztikus történet. Megtudhatjuk, miért is vált világtalanná ez az örökké nyughatatlan bárd, akiről az a tévhit járta, hogy akkor is verseken törte a fejét, amikor az űrhajója mérőműszereit kellett volna figyelnie. A bolygóközi csavargó világa félelmetesen hasonlít Lewis Kozmikus trilógiájában lefestett, ezerféle lakókkal benépesített Naprendszerre. A fűzfarímek mestere – elmaradhatatlan harmonikájával – bebarangolja a bázisokkal bőven kiépített Hold, a poliszos Mars, a fagyos Titán, a félelmetes Jupiter lenyűgöző világát. Az űrstoppolás nagymesterét feketelistára teszik, az új világ vaskalapos ifjú titánja ezért megpróbálja kidobni az általa irányított cirkálóról. Rhysling még utoljára szeretné talpával érinteni a Föld felszínét, hallgatni a tavaszköszöntő fák lombjának susogását, hogy megírhassa utolsó strófáját.

„Csak még egy utolsó leszállást! Csak még egyet, ezért könyörgöm. Csak ragyogj még, te gyapjas ég, Ti hűvös, zöld dombok a Földön!” Arthur Sellings: Új életet kezdeni (1964) J., a boldogságot szem előtt tartó és M., a biztonságra törekvő: empatikus robotok. Paul és Helen apró, gyakran kérdező gyerekek. A nem erre tervezett robotok a kíváncsi kicsiket könyvekből tanítják, mert a felnőtt földiek már régen meghaltak. Nincsenek az életterükben se fák, se állatok. Csak egy szűkös hely az otthonuk, ebben tengetik a fájdalmas igazságtól elzárt életüket. A történetben szülőként botladozó, szokatlanul érzékeny, kreatív géplények megállapításai közül különösen kettőt ajánlok a kedves olvasó figyelmébe: „Ha élettelen tárgyakkal foglalkozunk, akkor kétszer kettő mindig négy lesz, ha emberekkel – főleg akkor, ha emberkékkel – a válasz esetleg teljesen más.” „Meg fogják érteni, mert meg akarják érteni…” +++ Folytatása következik… Arión Kiadó Budapest, 2009 320 oldal 2690 Ft]]>