man-of-steel Nyilván sok rajongó várja reményekkel telve az új Superman filmet, ami megpróbálja modernizálni a klasszikus hőst. A film tele van nagy nevekkel, kezdve azzal, hogy producerként Christopher Nolan nevét láthatjuk, és sokan azt várják tőle, hogy megismétli azt a csodát, amit a Batman Begins-szel sikerült megcsinálnia. Hadd lőjem le a poént – nem sikerült a csodaismétlés, és erre szerintem egy percig nem is volt esély. Pedig amúgy ütősen indul Az acélember, a bevezetésben a Kripton bolygó utolsó napjait ismerhetjük meg – Jor-El és Lara Lor-Van utolsó erőfeszítéseivel indul a film. És ezek a képsorok valami brutálisan jók: megkockáztatom, hogy a kriptoni látványvilág a legjobb, amit képregényfilmben idáig láthattunk. Nagyjából azt a barokkos beütési, flash gordoni, klasszikus sci-fi korszakot idézik a képsorok, ami egyébként George Lucast is megihlette, vagy ami a Riddick krónikáiban is visszaköszönt. Csak ez egész egyszerűen szebb, mint valaha, pláne 3D-ben. A felvezetés remek, megismerjük benne a főgonosz, Zod tábornok motivációit, és kicsit belelátunk a kriptioniak civilizációjába is, ami éppen összeomlik. Kapunk egy kis hátteret, többet-jobbat, mint amit a korábbi Superman filmekben láthattunk. A 100%-os indítást követően azonban pillanatok alatt darabjaira esik a film, és itt már élhetünk a gyanúperrel, hogy a remekül renderelt látványhoz sajnos be kellett dobni a forgatókönyvíró fizetését is a szerverszámla kiegyenlítése végett. A világot Észak-Amerikát járó Clark Kent itt megment valakit, ott nem csapja pofán azt a kötekedő trollt – de az összes útkeresős jelenetről üvölt a tétnélküliség. Ezt időről-időre megakasztja néhány flashback jelenet a gyerek-tinédzser Clark megpróbáltatásairól, de erről meg van egy komplett tévésorozatunk, ami egész egyszerűen jobb. Pedig a casting nagyon odatette magát, Kevin Costner és Diane Lane kimondottan remekek lehetnének a Kent-szülők szerepében, de normális színészi játékra egész egyszerűen nincs lehetőségük. Fájdalmasan egyszerű, közhelyes mondatokban merül ki a nevelés kérdése, amihez képest a nagy hatalom nagy felelősséggel jár című opusz yodamesteri bölcsességnek tűnik. A szülők egyszerű statisztákká alacsonyodnak, holott érződik, hogy más volt a szándék – lenne lehetőség arra, hogy Jonathan Kent nevelési szándékait és metódusát ellenpontozzák Jor-El „szellemével”, de ez egyszerűen nem jön össze. Ha a szülők már-már statisztajellegűeknek hatnak, akkor a Lois Lane-t alakító Amy Adams egy Nicole Kidman-re túlságosan hasonlító biodíszletként funkcionál. Clarkon kívül egész egyszerűen nincsenek karakterek a filmben, ami egyáltalán nem tesz jót az összhatásnak (Superman frizurájáról nem is beszélve). Ha már úgysem úszhatjuk meg a Batman Begins-szel való összehasonlítást, akkor említsük meg, hogy anno abban a filmben nem kizárólag Bruce Wayne az egyetlen karakter. Attól, hogy ő volt a főszereplő, nem degradálódtak statisztává a többiek. És hát Wayne fiatalkortól a Batmanné válásáig tartó űtkeresése is izgalmas, érdekes, látványos volt – míg Clarké néha egyszerűen unalmas. A hosszúra sikerült átvezetést követően felüdülésnek hat az az észnélküli pofozkodás, ami aztán a film utolsó harmadát jellemzi. A Weta Digital, ami A Gyűrűk Ura trilógiával szerzett magának méltán világhírnevet, abszolút odatette magát. A Metropolisban zajló ütközet Superman és Zod tábornok között kenterbe veri az Avengers new york-i csatáját, ami nagy szó. Igaz, valószínűleg kétszer annyi civil hulla is marad a végére, de hát igazából magára vessen az, aki a DC vagy a Marvel univerzumában képes egy amerikai nagyváros felhőkarcolójában élni, ahelyett, hogy kiköltözne egy európai farmra kapálni. Gyorsabb, nagyobb, ütősebb, izgalmasabb minden akciójelenet, mint valaha. Egy 21. században készült filmben Supermannek így kell küzdenie, ahogy itt küzd, ennyire keménynek kell lennie, amennyire itt kemény. A filmesek is mostanra megtanulták jól kihasználni a 3D lehetőségeit, egyre természetesebben használják az eszközeit, ami jót tesz a filmnek. Az acélemberrel a legnagyobb probléma az elszalasztott lehetőség. Kissé hosszúra nyúlt, de amúgy egyszer élvezhető nyári popcornmozi lett belőle, holott a Warner egy új Batman Beginst akart. Sőt, egy saját Avengerst – kérdés, hogy egy ilyen döcögős Superman után, a Batman-trilógia megerőszakolása nélkül hogyan lehet eljutni a Justice League-ig. A DC univerzum jelen állapotában szerintem sehogy, ehhez kevés egy kicsit kevés egy Wayne feliratot viselő műhold szétgyakása harc közben. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, olyan bátornak kellene lenni, mint amikor a Disney úgy döntött, hogy évek kitartó munkájával vezeti fel és fűzi egybe a Marvel univerzum darabjait – a Warner viszont úgy tűnik, csak a sikerreceptet akarja lemásolni, minél kevesebb kockázattal. Értékelés: 65/100 http://youtu.be/T6DJcgm3wNY]]>