Mozi

Thanos bosszúja – Avengers Infitinity War kritika


Jóból is megárt a sok – ez az érzés motoszkál bennem az amúgy frankón megcsinált harmadik Avengers film megnézése után. Ez persze elég hülye érzés egy olyan film kapcsán, aminek pontosan az a lényege, hogy minden, de tényleg minden szuperhőst zsúfoljunk össze egy nagy közös akcióra, aki az elmúlt tíz évben a Marvel filmjeiben feltűnt.

A Marvel tíz év alatt kimaxolta azt, amit a szuperhős filmekkel el lehetett érni, és az alkotások megkoronázásaként valami elképesztő szuperhős-orgiát dobott a mozikba… ami olykor tényleg sok. Annyi főszereplőt kell mozgatni, annyi párhuzamos történetszálat kell bemutatni, hogy az jelentősen szétfeszíti a két és fél órás időkeretet. Ugyanakkor egy gyors pisiszünetet követően simán beültem volna a következő epizódra, kár, hogy erre még várni kell egy évet.

Ha csak a legfontosabb szuperhősöket nézem, akkor is kb. egy tucat főszereplőről van szó, de ha az összes Bosszúállót, Galaxis őrzőjét, az érdekesebb segítőiket is beleszámolom, akkor bizony legalább kéttucatnyi karakterrel kellett valamit kezdeni. Plusz bemutatni a főgonoszt, Thanost, akit ugyan a korábbi filmekben már láthattunk – de hát azok csak felvillanások voltak.

Nem csoda, hogy a Russo testvérek inkább azt választották, hogy az Infinity Warnak kvázi ő lesz a valódi főszereplője. Részben emiatt nagyon sokan elsikkadnak cserébe. Amerika kapitány egy morci szakállas fószerré válik, akinek jut egy kis moralizálgatás, meg elvezeti a csapat egy részét Wakandába, majd az ideje nagy részét pofozkodással tölti. A Fekete Özvegynek végképp csak pár mondat, illetve egy nagy adag akció jut, tényleg baromira kéne már neki egy saját film, hogy ennél többet villanthasson.

Ami viszont hagyományosan jól szokott sikerülni az ilyen közös Marvel filmekben, az a különböző szuperhősök összemixelése. A Ragnarök eleje óta permanensen szopóágon lévő Thor mellé, mondjuk, kell is némi oldásnak egy fegyvermániás mosómedve, különben a hajdani asgardi isten Batman-szintű depresszióba süllyedne. Ahogy az a személyiségükben kódolva is volt, Tony Stark és Stephen Strange összetalálkozása sem múlhatott el némi kötelező farokméregetés nélkül, ebből tényleg csak egy „No shit, Sherlock” beszólás hiányzott…

Szerencsére továbbra is erős a Marvelre jellemző humor, bár az elmúlt tíz év terméséből talán itt a legvisszafogottabb a viccelődés. De hát nem is csoda, lényegében a Végtelen háború lett a Marvel-széria Birodalom visszavágja. Nem akarok semmit sem elspoilerezni, de kedvenc szuperhőseink itt bizony alaposan megszívják – jobban, mint a karját vesztett Luke Skywalker vagy a karbonitba fagyasztott Han Solo.

És a következmények is súlyosabbak a megszokottnál: a S.H.I.E.L.D. megroggyanása a második Amerika kapitány végén, vagy Asgard pusztulása a Ragnarökben csak apró kellemetlenség ahhoz képest, ami itt történik. Hogy a történéseknek mélyre ható következményei lesznek, az már a film legelején ki is derül.

A Marvel filmekben megszokott főgonoszokhoz képest Thanos figurája egészen összetettnek látszik, de nekem azért továbbra is eléggé kétdimenziósnak hat. Mondjuk, legalább a próbálkozás díjazandó, hogy igyekeztek valami magyarázatot adni arra, hogy miért is akarja kiirtani a fél univerzumot, sőt, még adtak is neki érzelmeket. Azért ez még mindig messze van például a Nolan-féle Jokertől, de végre után eljutottunk egy értékelhető Marveles főgonoszhoz. Aki a saját nézőpontjából ráadásul azt hiszi, hogy ő tulajdonképpen jófiú.

Az Infinity War legnagyobb baja mégis csak az, hogy ez nem egy egész film, csak egy fél. Az, hogy Thanos lett a főszereplő, az ugyan némi gyógyírt jelent erre a problémára: ha neki drukkolnánk, itt véget is érhetne a Marvel-világ mozifilmes pályafutása.

Az az érzésem, hogy ebben a „lapátoljunk össze minél több szuperhőst”-típusú megoldásban már tényleg csak egyetlen dobás van – a jövőre érkező lezárás, amiben még egyszer, utoljára össze lehet ereszteni mindenkit mindenkivel. Azt ígérik a rendezők, hogy a lezárás az még grandiózusabb lesz – kérdés, hogy meddig lehet emelni a téteket, és nem értük-e el már a látványosság határait.

A következő fázisban lehet, hogy nem kellene egy még újabb Avengers felé törekedni – talán elég lesz az, ha van néhány olyan film, amiben átlátogatnak egymáshoz a szuperhősök. Mint ahogy pont jó volt a Ragnarökben Hulk vendégszereplése, vagy ahogy A tél katonájában érdekesebbé tudott válni Natasha Romanoff és Nick Fury. A kevesebb talán több lehetne hosszútávon is, a kezelhetőbb mennyiségű szereplő jobbá tudná tenni ezeket a filmeket.

Nem tudom eldönteni, hogy az előzmények ismerete nélkül mennyire élvezhető, érthető az egész. Vajon aki nem látta a Doctor Strange-et, annak mennyire lehet érdekes az a mágus, aki képes visszapofázni a Vasembernek? A Black Panther ismerete nélkül mennyire érthető, hogy miért kell Wakandában csatázni?

Addig amúgy egy nagyon szórakoztató, és egyben sokkoló film a Végtelen háború, amit kár lenne kihagyni. Már csak azért is, mert amit a Marvel elért ezzel a sorozattal, az tényleg páratlan, és ez a film egy remek mérföldkő. Még ha nem is tökéletes.