Meglehetősen régi tartozás rovok le a Dmitry Glukhovsky interjú folytatásával. Az első részét Szergely Szergejevics Butov blogján lehet elérni, érdemes elolvasni, mielőtt ennek nekivágtok.

Emlékeztetőül: az Alexandra Kiadó Károly körúti, palotának is beillő épületében találkoztunk október végén, a huszonegyedik századi orosz scifi irodalom egyik képviselőjével, Dmitry Glukhovsky-val. (Kérésére, a nevének angol megfelelőjét használjuk.) Előbb Szergely, majd szerénytelen személyem vallattuk az írót; Szergely a könyv kapcsán, míg az én kérdéseim inkább az oroszországi scifi irodalom, könyvkiadás és az SF-közélet, közösségek felé vezették az írót.

Nézzük hát, hogy merre haladtunk tovább:

Szergely: A Metró könyvek olvasása közben nagyon tetszett, hogy gyakorlatilag a kapitalizmust és a szocializmust/kommunizmust állítja szembe. Ennek markáns megjelenítési formája a történetben és a térképen, a Hanza-gyűrűt keresztülszelő Vörös Vonal. Miért pont azokat az ideológiákat kritizálja, amiket felsorolt a könyvében? Miért ezeket választotta a társadalmi szatíra egyik konfliktusképző elemének? A mai napig ennyire erőteljesek ezek az ellentétek?

Dmitry: A 90-es évek végén Oroszországban ez mind felbukkant. Moszkvában a nacionalista és kommunista felvonulásokon több tízezer ember vesz részt. Mostanában is előfordul, hogy a skinhead-ek és az antifasiszták összecsapnak egymással, sokszor áldozatokat is követelnek ezek a megmozdulások. A feketék lényegében egy metafora a regényben; ők a Kaukázusból érkezett vendégmunkásokat, emigránsokat szimbolizálják. Moszkvában kétmillió ilyen ember él. A Metro 2033 akár az orosz társadalom karikírozott ábrázolásaként is értelmezhető.

Rhewa: A mai napig ennyire forró a helyzet Moszkvában? Tehát heti, havi szintűek az összecsapások, vagy inkább csak a választások, nemzeti ünnepek idején történnek ezek az attrocitások? Nálunk jellemzően ez utóbbi esetekben éleződnek ki ennyire a konfliktusok.

Dmitry: Csak példaként mondom, hogy november 4-ére terveznek egy ilyen nacionalista felvonulást, amin várhatóan ismét tíz-húszezer ember fog részt venni. Az etnikumok közötti konfliktusok állandóan jelen vannak. Folyamatban van két olyan bírósági ügy is, ahol kaukázusi vendégmunkásokat ítélnek el azért, mert orosz nacionalista futballszurkolókat öltek meg. A hatalom azt akarja, hogy a bírósági ítélet megszülessen még a felvonulás előtt. Felgyorsították az ügymenetet, nehogy a nacionalisták azt mondják, hogy a Putyin nem tudja kezelni ezt a problémát és nem elég erős ahhoz, hogy megvédje az oroszok érdekeit.

Rhewa: Aktuális társadalmi feszültségeket visz le a metróba?

Dmitry: A történet fő motívuma nem erről szól, de a háttérvilágot úgy írtam meg, hogy a mai orosz társadalmi viszonyokat helyeztem -erősen sarkítva-, a Metró 2033 világába.

Rhewa: A riport előtt említettem, hogy a kérdéseim nem kifejezetten a könyvvel kapcsolatosak, inkább az orosz SF irodalomra és az SF közösségekre irányulnak. Például nálunk itt Magyarországon nincsenek irodalmi ügynökségek. Oroszországban vannak? (megjegyzés: sajnos erre a kérdésemre nem kaptam választ.)

Dmitry: Nehéz kérdés, először is azzal kell kezdenem, hogy a tudományos fantasztikus írók engem nem szeretnek, és nem tartanak magunk közé tartozónak.

Rhewa: Miért is?

Dmitry: Azért, mert úgy gondolják, hogy én kommersz termék vagyok, hogy túl sokat képzelek magamról, hogy hirtelen csak úgy eléjük ugrottam…

Rhewa: Ezt értelmezhetném akár szakmai féltékenységnek is? Ez nálunk is létező jelenség. 

Dmitry: Igen, akár így is tekinthetünk a helyzetre. Hogyha félmillió példányban kelt el a könyvem, akkor miért ne lenne nyilvánvaló, hogy egy kommersz termék vagyok, aki csak azért lett híres, mert annyira reklámozzák?!
Nekik, az a véleményük, hogy a könyveim tudományos szempontból teljesen hiteltelenek, hihetetlenek, megalapozatlanok. Legjobb esetben átlagos, jelentéktelen írónak tartanak, legrosszabb esetben pedig egyszerűen tehetségtelennek. Hiszen ekkora reklámhadjárattal egy csimpánzból is lehet nagy írót csinálni, nem igaz?!
 Nos, ezért aztán én sem szeretem az orosz scifi írókat. Soha nem jártam semmilyen klubjukban, nem voltam semmilyen összejövetelükön. Elmagyarázták nekem, hogy az orosz fantasztikus írók konferenciája valójában csak egy nagy ivászat. Nekem pedig vigyáznom kell a májamra. (mosolyog)
Viccet félretéve, valóban nem alakult ki jó kapcsolat köztem és az írók között. Szergej Lukjanyenko, aki manapság a legnépszerűbb orosz író, nos, ő például a jóságos isten. Teljesen közéjük tartozik, jól összebarátkozott velük.

Rhewa: Némi ellentmondást érzek; ha a Metró kommersz mű, akkor Lukjanyenko, mondhatni a vámpírtrendet meglovagló könyvei nem számítanak annak?! Önt elutasítják a kommersz irodalomért, Lukjanyenko-t pedig keblükre ölelik ugyan azért.

Dmitry: Hát igen, de ő Szergej Lukjanyenko, aki ízig vérig ehhez az SF klubhoz tartozik, míg Dmitry Glukhovsky idegen számukra. A fantasztikus írók Oroszországban egy szektába tömörülnek, és az írói karriert ezen a szektán belül képzelik megvalósítani. Menni kell, ismerkedni kell, tisztelni kell a megfelelő tekintélyeket. Kell inni ezzel, kell inni azzal, ott kell lenni a konferenciákon, rész kell venni a pályázataikon…

Rhewa: …és aki nem járj végig ezt a szamárlétrát, azt nem fogadja be az orosz SF írótársadalom?

Dmitry: Körülbelül, igen. Ha oda mennék hozzájuk, és azt mondanám, hogy na, itt vagyok, nézzétek Dmitry még is csak egy jó srác, akkor lehet, hogy befogadnának. De olvastam, hogy mennyi rosszat írnak rólam a blogjaikban. Őszintén szólva, már semmi kedvem ahhoz, hogy velük barátkozzam. Felőlem éljenek a saját kis világukban, a saját kis buborékjukban, engem ez nem érdekel. Annál is inkább, mert normális író egy-kettő, ha akad köztük, és kész. A túlnyomó többségük olyan vackokat ír, ami úgy sem olvas el senki más, csak saját maguk.

Rhewa: Jól látom, hogy belterjesnek tartja az orosz SF íróközösséget?

Dmitry: Igen, gettónak tartom.
Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy a tudományos fantasztikus irodalom sokkal népszerűbb Oroszországban, mint a szépirodalom. Egy kezdő SF író első könyve nyolc-tízezer példányban jelenhet meg. A mainstreamben debütáló írónak az első könyve maximum háromezer példányba jelenik meg. A fantasztikus irodalmat sokkal többen olvassák, sokkal többen veszik.

Rhewa: Az igen komoly múltú orosz SF irodalmi hagyományok miatt?

Dmitry: Lehetséges, hogy emiatt. Egyrészt. Másrészt viszont, van olyan valóság, ami elől jobb szeretne az ember elbújni. Akkor keresünk alternatív világokat, amikor az, amelyik a valóságban körülvesz, élhetetlen, de legalábbis elkeserítő, kiábrándító. A mai orosz valóság nem sok embert tud kielégíteni…
Leginkább ez lehet az SF népszerűsége mögött… akár világviszonylatban is.

Rhewa: Nálunk egy kiadó nem igazán áll szóba kezdő írókkal, és egy, már befutott írónak sem jelenik meg nyolc-tízezer példányban a könyve.
Mennyire nehéz egy kezdő írónak Oroszországban?

Dmitry: Amikor a Metro 2033 már kész volt, akkor elküldtem tíz kiadónak és tíz közül kilencben el sem olvasták. Például, ha egy szerkesztő -mondjuk egy SF kiadónál-, naponta kap tíz kéziratot, minden műnek átfutja az első tíz oldalát. Ha az első tíz oldal nem tudta őt lekötni, megfogni, vagy komoly hibák vannak benne, akkor a kézirat a papírkosárba kerül.

Rhewa: Akkor hogy lehet, hogy mégis ekkora példányszámmal indulhat egy kezdő író? Például Ön?

Dmitry: Amikor kiválasztanak egy írót, az bekerül a kiadó valamelyik havonta megjelenő SF-sorozatába; azok indulnak ilyen példányszámmal. Amikor engem kiválasztottak, a kiadó már biztos volt abban, hogy el is tudja adni a könyvemet, hiszen népes olvasótáborom volt az interneten. Mondhatni, biztos bevételnek, jó befektetésnek számított a könyvem.

Rhewa:.A kiadók sorozatain valamiféle logót ért? Nálunk van egy Mysterious Universe nevű sorozat, erre a világra több szerző is ír regényeket, novellákat, tehát ez egy logó. Így gondolta?

Dmitry: Igen, ez a helyzet. Sok ilyen sorozat létezik a hazámban; például urban fantasy, űropera, etc… Először természetesen meg kell felelni egy-egy ilyen sorozat követelményeinek, de később, a már befutott, “híres” író elkezdheti írni a saját hangját.

Rhewa: A Metró könyvekkel egy külön világot hozott létre, egy saját logót…

Dmitry: Igen, ez így van, a Metro Univerzumot.

Rhewa: A riport előtt azt hallottam, hogy létezik egy pályázata is a Metró Univerzumnak…

Dmitry: Két évvel ezelőtt a kiadómmal beindítottuk a Metro Univerzum 2033 nevű projektet. (megjegyzés: a weboldal cirill betűs, oroszul értők, olvasók előnyben)
Az az elképzelésünk, hogy ebbe a sorozatba írhatnak hivatásos SF írók és abszolút kezdők is. A kezdők számára a weboldalon egy külön felületet alakítottunk ki, ahova feltehetik a saját írásaikat. A weboldal látogatói pedig elolvashatják, pontozhatják a munkáikat, és akár szavazatot is adhatnak le rájuk.

Rhewa: Mondana a válogatási metódusról pár szót?

Dmitry: Aki bekerül az első tízbe a szavazatok alapján, azoknak a munkáját elolvassa a kiadó szerkesztője és én, de előfordul, hogy más szerzők is javasolnak ezt vagy azt a kezdők közül. Együtt választjuk ki ezek közül azokat, akiknek a regényeit publikálni fogjuk.
 Én magam vagyok a sorozatszerkesztő, már tizenkilenc könyvet jelentettünk meg. Öt első kötetes szerzőnk van, ők mind a Metro Univerzum honlapjáról indultak el, mondhatni a mi íróink.
Sztorijaik nem csak Moszkvában, hanem más városokban, más vidékeken is játszódnak. A 2033 Univerzuma egy egységes összehangolt világ, amit a térkép különböző pontjain játszódó történetek alkotnak. Pl. Moszkva, Szentpétervár, Szibéria, Oroszország északi része, Ural vidéke, Ukrajna.
 Külföldi szerzői is vannak a sorozatunknak. Szeptemberben jelentettük meg egy angol szerző könyvét, ami egy atomháború után játszódó, Glasgow-London közötti utazás története. Egy olasz szerző, Tullio Avoledo  könyvét az ősszel szeretnénk megjelentetni. (megjegyzés: a link alatt Tullio Avoledo Metro 2033-as facebook profilja található, olaszul értők előnyben.)   Tullionak -aki egyébként intellektuális thrillereket ír-, ez az első SF története.

Rhewa: Tehát, a Metro Univerzum megjelenési lehetőséget nyújt a már befutott íróknak, és az utánpótlás tehetséggondozását is felvállalja. Dmitry és az Univerzuma kineveli a következő SF írógenerációt?

Dmitry: Igen, így is lehetne mondani. (mosolyog)

Köszönetünket szeretnénk kifejezni az interjú elkészítésében közreműködőknek:

Dmitry Glukhovsky írónak és Kaschuba Lídiának (Európa Kiadó marketingfelelős) a lehetőségért, M. Nagy Miklósnak  (Európa Kiadó szerkesztője) aki az interjú alatt a tolmácsunk volt, és az Alexandra Kávéháznak, az interjú helyszínének biztosításáért.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Már a Keleti szél 3. kötete készül – Gáspár András interjú, 1. rész Gáspár András magyar sci-fi és fantasy élet talán egyik legvitatottabb személyisége. A legsikeresebb hazai fantasy világ és szerepjáték, a M.A.G.U.S. körül kialakult káosz nem kedvezett...
2. Játékfejlesztői évek – Gáspár András interjú, 2. rész Gáspár András a vele készített interjú második részében az utóbbinéhány évről beszél, amikor ritkán hallhattuk a hangját. Elmondja, mivelfoglalkozott ez alatt az idő alatt, beszél...
3. Holdfényember és egyéb társszerzős tervek – Gáspár András interjú, 3. rész Gáspár Andrással készített exkluzív interjúnk harmadik részébenvisszakanyarodunk a M.A.G.U.S.világához, valamint beszélgetünk az irodalmi műhelyekről, azok nehézségeiről,valamint a kezdő sci-fi és fantasy írók lehetőségeiről. (...)Teljes bejegyzés:...

Ám a zsigeri szétszarházás legfőképpen egyfajta csalás, még akkor is, ha igaza van a szarházónak, mert a könyv valóban harmatgyönge. Csalni sohasem csaltam, az irodalmi térben ráadásul sohasem választottam könnyebb utakat – nem akarok szarházni. Pedig szinte elkerülhetetlen. (Igazad van, ideje lenne írni a könyvről is valamit e gyér kritikai ars poetica helyett, de tényleg nehéz.) Megpróbálok analógiával szarházni.

A Lélekhullám olyan, mintha egy rossz minőségű, utasellátó fasírtot (vannak, akik ehhez túl fiatalok) kellene elemezni az érzékszervi laborban. Az analitikai laboreredmény már elkészült: kémiailag szinte minden benne van, ami egy fasírthoz kell. Csak éppen a fehérje nem húsból jött, hanem szójából és tojásporból, a zsiradék sütőmargarin, a rostanyag fűrészpor, a liszt silány, az ízfokozókról és egyéb E jelű valamikről nem is szólva. Só persze bőven van benne – valami íznek kell lennie. Csak a prézli igazi, ami kívül van. Az pedig úgyis csak újrafelhasznált, ledarált, száraz kenyér. Mindezek az érzékszervi laborban manifesztálódnak rossz íz, rossz szag, rossz állag, rossz kinézet formájában. A baj, hogy az érzékszervi laborban meg is kell enni a dolgot. Megettem. Annyira nem rossz, hogy kiokádjam, de utána kellett inni valami, hogy az embernek visszatérjen a szájíze.

Felmutatja mindazt, ami az utóbbi harminc év nyomora a sci-fiben: CP-t és poszt CP-t, a dezertőr techno-thriller fogásait, a fél szemmel állandóan Hollywood felé pislogást. Utóéletével mellesleg megmutatja azt is, hogy milyen szánalmas és belterjes a sci-fi művek díjazása: ez a könyv ugyanis Nebulát ért 1995-ben. (Más olvasatban: ilyen szegényes ízlésűek az amerikai sci-fi írók. Ez rettenetesen hangzik. Gyanítom, hogy az az évi szánalmas felhozatalban még ez volt a legjobb.) Nagyjából olyan, mintha az utasellátó fasírt Great Taste Awardot hozna el, esetleg még a füzesabonyi utasellátó kis kuckója (mára lebontult) is kapna egy bibendumot.

Irodalmilag sok mindent nem lehet elmondani a szövegről – Barthes-i értelemben ez nem is irodalom. Újraolvashatatlan.

Mint techno thriller, szépen követi a krimiszüzsét, abból is azt a fajtát, mely nem kívánja meg, sőt kiveti magából a jellemábrázolást és az irodalmi/nyelvi kísérletezést; amelyben a mesterségesen elbonyolított szituáció feloldásának ábrázolása az elsődleges a szereplők emberi viszonyainak, motivációinak igaz vizsgálata helyett. A családi életképek és a vulgárpszichológiai szájbacsócsa bősége ellenére a főhős jelleme meglehetősen papírszagú marad, őt sablonosságban csak a felesége múlja alul. Vagy fölül.

A történet időkezelése, az idősíkok váltogatása és megválasztása esetleges és semmiféle logikát nem követ, annak ellenére, hogy a keretes megoldás indítása és zárasa kiváló munka, jó ötlet. Szerencsére a regény legalább nem a CP nagyképű, erőltetett humorú, kis színesekkel operáló stílusában íródott, annak a legjobb táptalaja amúgy is az egyes szám első személyű elbeszélés, és a szöveg fő erényeként Sawyer a mindentudó külső narrátort választotta. Ezzel persze időnként mellé lő, bemutat olyan „eseményeket”, melyek a történet szempontjából irrelevánsak, igaz, egy nagyobb ívű folytatás ígéreteként talán lehet némi jogosultságuk.

Annyiban természetesen köze van a CP-hez, hogy az IT nélkülözhetetlen része a történetnek, az összes deus ex machina belőle származik. A téma bombasztikussága és a végére jelentéktelenségbe simulása szintén tipikus CP sajátosság. Egészében viszont mégis leginkább egy rosszul megírt Crichton regényre emlékeztet, a Crichton könyvek alapos háttérismeretei nélkül.

Bár utálom a tartalmi elemzést, sok egyéb nem marad, de ha jobban belegondolok, tartalmilag sem igen van mit analizálni. Fűrészporos fasírt. Majdnem, mint az igazi. De nincs benne semmi eredeti, annak felsorolása pedig, hogy honnan és mi köszön vissza, csak a koca recenzorok és túlbuzgó, önjelölt sci-fi szakértők számára jelent némi izgalmat – ha lehet, én mellőzném.

Ebben a könyvben minden könnyű és egyszerű. A lélek távozása tetten érhető egy idegsejt szinten működő szuper EEG-vel, mely szuper EEG-t csak úgy egymaga előállítja a főhős. A tudat nem több az idegsejtek mechanikus kapcsolatainál, ezért letölthető, digtalizálható, sőt, ha már kiírtuk a vinyóra, editálható is. A halhatatlanság csupán nanotechnológia és kis mechanika kérdése, mivel a halál egyszerű molekuláris kopás. És így tovább, és így tovább, a B kategóriás hollywoodi „sci-fik” tudományról és technológiáról alkotott elképzelései szerint.

A fordításról sem ejtek sok szót, mivel nem olvastam az eredetit: lehet, hogy javított, lehet, hogy rontott. Egyszer mintha kiderült volna, hogy a fordítónak nem sok köze van az amerikai hétköznapokhoz, de ezt már megszoktuk…

A borító ezúttal egészen rettenetes, még a Justitia első változatát is alulmúlja a grillnyárssal (mínusz csirkék), de azt szerencsére rajtam kívül kevesen látták.

Egyszeri olvasásra és gyors felejtésre ajánlott, ám ez utóbbi úgyis jön magától.

Robert J. Sawyer: Lélekhullám
Metropolis Media, 2011.
Papírkötés, 265 oldal
Fordította: Császár László

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Elmarad Robert J. Sawyer könyvbemutatója a Könyvfesztiválon A Galaktika stábja sajnálattal közli, hogy a FlashForward – A jövő emlékei című regény Hugo- és Nebula-díjas szerzője, a kanadai Robert J. Sawyer az izlandi...
2. Részlet Robert J. Sawyer FlashForward – A jövő emlékei című kötetéből A Hugo- és Nebula-díjas Robert J. Sawyer FlashForward – A jövő emlékei című regényét jelenteti meg hamarosan, februárban a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban a Metropolis...
3. Robert Charles Wilson: Tengely (részlet) Robert Charles Wilson Tengely című regényét jelentette meg nemrégiben a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban a Metropolis Media. Elkészült a Hugo-díjas Pörgés folytatása, hogy ismét magával ragadja az...

Elképzelhető, hogy egyszer földönkívüliek százai szivárognak be az emberek közé, és az idegenek az őslakók számára abszolút felismerhetetlenek (Odakint). Megölnek valakit, a hulláját eltüntetik, s aztán az illető pontos mását öltik magukra. Ám, ha nagy idegfeszültség éri őket, visszaváltoznak szörnyű eredeti alakjukba. Sikerül felidegesíteni őket?

“… minden történet elsődleges funkciója (…) a szórakoztatás, nem a tanítás vagy a moralizálás.” (Arthur C. Clarke)

Az Erőfölény kötelező olvasmány több híres amerikai műszaki egyetem ipari formatervező szakán. Egy jövőbeli űrháborúban a kezdeti fölényes győzelmek után a földi seregek végül totális vereséget szenvednek. Milyen okok következtében vált ez a rémálom valósággá? Pedig az idegenekkel szemben jobbnál jobb – legyőzhetetlen – Szuperfegyvereket kísérleteztek ki a tudósaink…

A harmadik elbeszélésben – Szája sincsen, úgy üvölt - torzszülöttekké váló túlélők reménytelen mindennapjaiba pillanthatunk be. Több mint 100 éve éve szórakozik velük egy komputer, kínozza őket, nem engedi meghalni, lehetetlen feladatok megoldása elé állítja őket. A lázadásokat kíméletlenül megtorolja. A négy ember találkozhat-e a Megváltóval? Ott, ahol az Isten egy számítógép…

Az idegenekben egy apró harcos békeüzenetet visz a fekete ellenségnek. A két – korábban – egymással harcoló felet külső, szinte mindent elpusztító támadás éri. A küldönc vándorlása során felidéz egy régesrégi mondát, s ebbe kapaszkodva vonszolja magát tovább. Van-e remény a túlélésre?

Az utolsó részben – A távoli Föld dalai – egy hamarosan felrobbanó Szupernóva közelébe utazunk (Az utolsó ítélet angyala). Egy korábban lakott bolygó közelében, a központi égitest felrobbanása előtt kísérleteket, megfigyeléséket végez az űrhajó személyzete. A balladisztikus történetben a főhőssel együtt mi is szembesülünk egy valóban megszívlelendő mondással: “Megszületünk és meghalunk, s a kettő között a munkára gondolunk, … ”

A megható novellát – ellenpontként – egy fanyar, humoros írás követ (A Földről jött ember). Egy ipari kém pórul jár, lelepleződik. Elfogói nem adják át a rendőrségnek, közlik a kisemberrel, hogy inkább teleportálják egy távoli világba.

A titkos felderítő meglepődik, mert amikor felébred, úgy érzi, hogy egy tükörvilágba érkezett.

A kísértetföld százemeletes – föld alatti – kaptárvárosban játszódik. A Pániknapok után az emberiség 99%-a elpusztult a Konfliktusban (atomháború). A mindennapi élet biztonságos, célszerű, de a társadalom kasztokba szerveződött legalsó rétegei számára rendkívül szürke, szűkös.  Az űrből, más bolygókról ideszállított életformák sejtjeit, testrészeit a szervezetükbe beépítő halhatatlan Kiválasztottak ragaszkodnak kizárólagos hatalmukhoz.

100 és 100 kiegyensúlyozott év – a többség számára spártai, szigorú, kegyetlen, klausztrofóbiás  életmód – után a lázadás elkerülhetetlen.

Philip K. Dick történetében egy öreg, 350 éves hölgy a halálán van. Utolsó kívánsága, hogy szeretne elutazni nagyapja szülőbolygójára, a Földre. Sajnos már senki sem tudja, hogy ez a bolygó merre is található. A matuzsálem korú vénasszony “ezer pozitívot” ajánl fel a vállalkozó szellemű, kicsit anyagias űrhajóskapitánynak. Hamarosan elindulnak megkeresni a mondák homályába burkolózó seholsincs bolygót.

Tartalomjegyzék:

PROLÓGUS

Eric Frank Russel: Az egyetlen megoldás (1956)

ŰRUTAZÁS

V. E. Van Vogt: Az elvarázsolt falu (1950)
Jacek Savaszkiewicz: Várakozás (1978)
Jurij Tupicin: Napkelte (1971)
Robert Bloch: Richard Clayton különös repülése (1939)

A JÖVŐ TÁRSADALMA

Jean-Pierre Andrevon: A Rezervátum (1977)
Alfred Bester: Fényes csillag, gyémánt csillag (1953)
Damon Knight: A hasonmások (1952)
Ward Moore: Lót (1953)

VILÁGOK HARCA

Brian W. Aldiss: Odakint (1965)
Arthur C. Clarke: Erőfölény (1951)
Harlan Ellison: Szája sincsen, úgy üvölt (1967)
Aldo A. Rinaldi: Az idegenek (1973)

A TÁVOLI FÖLD DALAI

Josef Nesvadba: Az utolsó ítélet angyala (1962)
Hoshi Shinichi: A Földről jött ember (1983)
N.-Ch. Henneberg: A kísértetföld (1950)
Philip K. Dick: A seholsincs bolygó (1953)

EPILÓGUS

Czesław Chruszczewski: A város (1976)

+++

Kiadó: Arión Kiadó
Kiadás éve: 2011
Szerkesztő: ifj. Veress István

Fordítók: Avarossy Éva, Zsengellér Annamária, Magyar Alfrédné, R. Török Piroska, Veres Mihály, Gyáros Erzsébet, Göncz Árpád, Békés András, Vámosi Pál, Borbás Mária, Benczik Vilmos, Lőrincz Irén, Erdős György, Szoboszlai Margit, Murányi Beatrix

Oldalszám: 280
Ára: 2690 Ft

Kitekintés:

Ekultúra

MOLY

Kapcsolódó bejegyzések:

1. A seholsincs bolygó – könyvajánló (1. rész) Ifj. Veress István szerkesztésében megjelent A sci-fi klasszikusai sorozat 3. kötete. Az elbeszélések, novellák sokszínűsége nem csak a szerzők származására, a témaválasztásra utal, vagy a...
2. Álmok a jövőről – könyvajánló – 1. rész Az Arión Kiadó 2010-ben megjelentette az Út a csillagokig antológia folytatását. Az Álmok a jövőről (A sci-fi klasszikusai) tematikailag hasonló az első kötethez, négy részből...
3. Álmok a jövőről – könyvajánló – 2. rész Az Arión Kiadó 2010-ben megjelentette az Út a csillagokig antológia folytatását. Az Álmok a jövőről (A sci-fi klasszikusai) tematikailag hasonló az első kötethez, négy részből...

Ifj. Veress István

Az elbeszélések, novellák sokszínűsége nem csak a szerzők származására, a témaválasztásra utal, vagy a művek terjedelmében nyilvánul meg, hanem a kisepikák keletkezésének idejében (1939 – 1983) is korszakokat ölel át.

Az előző két kötet magas színvonalát ez a gyűjtemény is követi.

Aki szereti a klasszikus tudományos-fantasztikus irodalmat, a sajátságos nyelvezetet, a fordulatos, többszörös csattanóval befejeződő írásokat: ezúttal sem csalódik.

A seholsincs bolygó a műfaj legnagyobbjai – Brian W. Aldiss, Harlan Ellison, Jean-Pierre Andrevon - és mások több évtizede nehezen hozzáférhető elbeszéléseiből kínál olvasnivalót.

Van olyan szigorú kritikus, aki Best of Galaktikának, az antológiák antológiájának titulálta a sorozat korábbi darabját.

Talán őt is kielégíti a kötet különleges csemegéje, hogy négy szerző (V. E. Van Vogt, Alfred Bester, Arthur C. Clarke, Philip K. Dick) egy-egy novellája magyar nyelven most jelenik meg először.

Az első rész – Űrutazás – az emberiség örök vágyáról szól: elszakadni a Földtől és elindulni új világokat felfedezni.

1969-ig a Mars bolygót a tudósok lakhatónak vélték, a Mariner-4 űrszonda útja után már úgy tűnik, hogy ennek kicsi a valószínűsége.

Két elbeszélés “marsi” témájú, 1969 előtt keletkezett. Az egyik egy túlélő kutató vérfagyasztóan bűbájos meséje (Az elvarázsolt falu), a másik (Richard Clayton különös repülése) egy 20 évre tervezett magányos űrutazás emberfeletti megpróbáltatásairól szól.

A Théta bolygón pókszerű fémfaló oxigénkísértetek keserítik a gépekre utalt ember életét. Milyen jó is lenne, ha szabályozni tudnánk az égitestek mozgását (Várakozás)!

Egy lírai hangvételű történetben álcázott robotnak vélik a visszahúzódó, de rendkívül értelmes kisfiút. Pedig csak hiba következett be egy hajtómű fő szektorában (Napkelte).

A Jövő társadalma két elképzelés mentén képzelhető el. Milyenné válhat az emberiség a Nagy Atomháború után (A Rezervátum, Lót), vagy megússzuk a katasztrófát, de abban sem lesz sok köszönet (A hasonmások).

Esetleg rendkívüli képességek birtokában lévő zseniális fiatalok (teleportáló, anyagátalakító, miniatűr androidépítő) megmenthetik a Földet, ha kibírják a rájuk háruló terhet. Az összeroppanás és a félelem borzalmas következményekkel járhat (Fényes csillag, gyémánt csillag).

(Folyt. köv.)

+++

Tartalomjegyzék:

PROLÓGUS

Eric Frank Russel: Az egyetlen megoldás (1956)

ŰRUTAZÁS

V. E. Van Vogt: Az elvarázsolt falu (1950)
Jacek Savaszkiewicz: Várakozás (1978)
Jurij Tupicin: Napkelte (1971)
Robert Bloch: Richard Clayton különös repülése (1939)

A JÖVŐ TÁRSADALMA

Jean-Pierre Andrevon: A Rezervátum (1977)
Alfred Bester: Fényes csillag, gyémánt csillag (1953)
Damon Knight: A hasonmások (1952)
Ward Moore: Lót (1953)

VILÁGOK HARCA

Brian W. Aldiss: Odakint (1965)
Arthur C. Clarke: Erőfölény (1951)
Harlan Ellison: Szája sincsen, úgy üvölt (1967)
Aldo A. Rinaldi: Az idegenek (1973)

A TÁVOLI FÖLD DALAI

Josef Nesvadba: Az utolsó ítélet angyala (1962)
Hoshi Shinichi: A Földről jött ember (1983)
N.-Ch. Henneberg: A kísértetföld (1950)
Philip K. Dick: A seholsincs bolygó (1953)

EPILÓGUS

Czesław Chruszczewski: A város (1976)

+++

Kiadó: Arión Kiadó
Kiadás éve: 2011
Szerkesztő: ifj. Veress István

Fordítók: Avarossy Éva, Zsengellér Annamária, Magyar Alfrédné, R. Török Piroska, Veres Mihály, Gyáros Erzsébet, Göncz Árpád, Békés András, Vámosi Pál, Borbás Mária, Benczik Vilmos, Lőrincz Irén, Erdős György, Szoboszlai Margit, Murányi Beatrix

Oldalszám: 280
Ára: 2690 Ft

Kapcsolódó bejegyzések:

1. A seholsincs bolygó – könyvajánló (2. rész) A kötet 3. részében – Világok harca – értelmes lények – gyakran kilátástalannak tűnő – küzdelmét kísérhetjük figyelemmel hódító, pusztító, kegyetlen lényekkel, ellentmondást nem ismerő...
2. Álmok a jövőről – könyvajánló – 1. rész Az Arión Kiadó 2010-ben megjelentette az Út a csillagokig antológia folytatását. Az Álmok a jövőről (A sci-fi klasszikusai) tematikailag hasonló az első kötethez, négy részből...
3. Álmok a jövőről – könyvajánló – 2. rész Az Arión Kiadó 2010-ben megjelentette az Út a csillagokig antológia folytatását. Az Álmok a jövőről (A sci-fi klasszikusai) tematikailag hasonló az első kötethez, négy részből...

E könyv utóélete legalább olyan izgalmas, mint maga a történet. Alan E. Nourse 1974-es regényét Hollywood leopciózta, és meg is kezdődtek az előmunkálatok. Az élő legenda William Burroughs egy irodalmi forgatókönyvig jutott, a film azonban sosem készült el. A forgatókönyv végül Ridley Scott kezébe került, akinek nagyon megtetszett a cím, így megvásárolta a jogokat… hogy egy egészen más filmet készíthessen el, a Szárnyas fejvadászt. Kötetünk az eredeti regényt és az irodalmi forgatókönyvet egyaránt tartalmazza, valódi csemegével szolgálva mind az irodalom, mind a film szerelmeseinek.

A. E. Nourse – W. S. Burroughs: Pengefutár – Az igazi Blade Runner
Sorozat: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Eredeti címe: Blade Runner
Fordító: Tamás Dénes
Oldalszám: 288 oldal
ISBN: 978963982853-7
Bruttó fogyasztói ár: 2990-Ft

A. E. Nourse – W. S. Burroughs: Pengefutár – Az igazi Blade Runner című kötete 20% kedvezménnyel megrendelhető Galaktika boltban.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Blade Runner – Szárnyas fejvadász tv sorozat és új filmek? Az Alcon Entertainment, a Warner Bros. egyik leányvállalata sajtóközleményben tudatta a világgal, hogy a végső tárgyalásokat folytatják a Blade Runner jogainak megszerzéséért. Pontosabban, hogy akár...
2. Blade Runner 2 – Ridley Scott rendezi, de Harrison Ford nem tér vissza Márciusban szerezte meg a Blade Runner sorozat jogait az Alcon Entertainment, és úgy tűnik, nagyon komolyan dolgoztak az elmúlt hónapokban: két napja robbant a hír,...
3. Megjelent Elisabetta Verniertől a ClipArt A Galaktika Fantasztikus Könyvek legújabb kötete Elisabetta Vernier regénye, a ClipArt. A mostantól, Bihari György fordításában magyarul is olvasható regény 2004-ben elnyerte a Premio Italiát,...

Fairylona nézett körül a tudományos-fantasztikumban történtek után.

Netes olvasnivalók

A Bookmania oldaláról már elég sok hazai írótól tölthetünk le novellákat, egy részük mobilra igazított formában is elérhető. Vannak fönt novellák például Kleinheincz Csilla, Csupor Béla, Peter Sanawad, K. Varga Beáta, Eve Rigel, B. Kósa Katalin, Maruzs Éva, Antal József, Lőrinczy Judit, Cs. Szabó Sándor és LNPeters tollából.

Tovább folytatódik LNPeters folytatásosa, a Szőke nő zűrben az űrben (LVII. rész)

A Scifi.hu-ra fölkerült Domokos Anna Mércék c. sci-fi novellája.

Érdemes szétnézni emellett az írói oldalakon is. Ha valaki még nem ismerné ezeket, kitűnő írásokat lehet találni László Zoltán és Peter Sanawad honlapján is.

Ha csak néhány percre szeretnénk elütni valamivel az időt, még amatőr oldalakon is érdemes lehet belepillantani egy -egy írásba, (itt van pl. pl. A Karcolat.hu-n a Találmány Rhewa-tól, és a Darázsderék a Túlpart-on Cyberinától.)

Új megjelenések

A Galaktika ismét megörvendeztette néhány könyvvel a sci-fi szerető olvasókat. (Csak győzzék megvásárolni.)

Megjelent ugyanis Arkagyij és Borisz Sztrugackij Bogár a hangyabolyban című kötete, Frederik Pohl-tól A hícsík birodalma, Arthur C. Clarke-tól a Mélység, Cory Doctorow-tól a Kis testvér, Kim Stanley Robinson-tól az Árral szemben, továbbá előkészületben van Damien Broderick Lenni vagy nem lenni című kötete.

Más kiadóknál is jelennek azért még meg könyvek. Az Agave kiadásában újra megjelenik Trenka Csaba Gábor: Egyenlítői Magyar Afrika c. regénye.

Bíró Szabolcsnak (FWScott) nemsokára új regénye jelenik meg Sub Rosa címmel a MEDIAN kiadónál.

Továbbá gratulálnunk kell Kleinheincz Csillának is, akinek Egy csepp málna c. novellája már a negyedik nyelven jelenik meg, a legutóbbi fordítás ezek közül az Algernon című internetes észt science fiction folyóirat tavaszi számában olvasható.

Cikkek

Ami az év érdekesebb cikkeit és egyéb netes tartalmait illeti, ezekből ismét elég sok született.
Könyvajánlókat is elég sokat írtak az sfbloggerek, de ezekről majd később.

Legelőször is vegyük a külföldi díjakkal kapcsolatos írásokat.
Sfinsider Nebula olvasónaplót indított (1.rész, 2.rész), ahol az idei Nebula jelöltekről számol be.

A Solaria.hu közli a Philip K. Dick-díj és a BSFA-díj jelöltjeinek listáját.

A magyar sci-fi díjak átadásáig még van egy kis idő, de a Zsoldos Péter -díjra jelöltek listája már megtekinthető az Avana egyesület honlapján.

Az amatőr alkotók sci-fi novella pályzata a ”Preyer Hugó emlékére” nevet viseli, de a mai fiatalok közül talán már kevesen tudják, hogy ki ő. Róla emlékezik meg egy rövidke írásban Bódi Ildikó, az Avana Egyesület elnöke.

Április elsején Anthony Sheenard és Fonyódi Tibor volt a Prózaműhely két vendége az Írószövetségben, ahol nem csak a regényeikről kaptak kérdéseket, hanem a forgatókönyvírói munkáról és a magyar filmgyártás helyzetéről is sok érdekeset volt alkalmuk mesélni. (Az utóbbiról Fonyódi már az Origónak adott interjújában is sokmindent elmondott.) A legrészletesebb beszámolók erről az estéről (és a többi Írókörös eseményről is) a FátumTeam oldalán találhatók.

Ami a nagyvilág sci-fijét illeti, Küry Miklós a legfontosabb angolszász magazinokról írt ismertetőket, Kleinheincz Csilla pedig nagyon érdekes előadást tartott az SFMeetupon nők az angolszász scifiben témában, aminek az anyagából an Endless-en olvashatunk egy cikket. Hannának hiánypótlás jelleggel a rendszerváltás utáni magyar sf-ről is megjelent egy cikke a  World SF blogon, emellett az Írószövetségben is tartott egy előadást Fantasztikus novellák írói megközelítése címmel, aminek az anyaga már elérhető a Sci-fi.hu-n.

Jónéhány vitára is sor került a netes sfpolgárság körében.

Onsai az aktuális sci-fi témákkal kapcsolatban indította be az eszmecserét, emellett Komaváry, Kánai, Judlorin és LNpeters is sokat írt a magyar sci-fi helyzetéről. SZS pedig a történetével kapcsolatban írt érdekességeket.

Ftoth a kritikáról tartott előadást az Írószövetségben, ami rendkívül hosszadalmas és fárasztó személyes majd netes vitákhoz vezetett arról, hogy kinek van jogosultsága kritikát írni egy műről és hogyan is kellene azt csinálni.
Aki íróemberek és kritikusok néhol igen heveskedő (és kívülről nézve valószínűleg igen gyerekesnek tűnő) hozzászólásait akarja olvasni, az  nézzen el ide, ide vagy ide. Aki egy józanabb véleményt akar olvasni erről az egészről, az pedig kukkantsa meg ezt.

Könyvajánlók

Az idei Zsoldosra jelölt regényekről többen is írtak. Sanawad a Diagnózist, Csóka Ferenc a Nulla pontot, Adeptus pedig a Szintetikus álom c. kötetet olvasta el.

Az előző szemlézőből kifelejtettem, hogy ketten is írtak ajánlót egy igen fontos regényről, ami nem más, mint Cormac McCarthy-tól Az út. (Hackett, Sangel.)

Cselenyák Imre A Korona Hatalma című Harrison Fawcett regényről írt.

Adeptus az Avana Arcképcsarnokot is elolvasta és több GFK kiadványról is írt. (Vernor Vinge – A szivárvány tövében, Kívánságok háza, Nulla pont, Lakott sziget).

SFinsider Andreas Eschbach könyvét, a Hajszőnyegszövőket ajánlja, Chelloveck pedig a Gabo Kiadó sci-fi filmekről szóló könyvét.

A Fictionkult-on RV szintén Vernor Vinge A szivárvány tövébenjéről ír, Brainoiz pedig China Miéville The City & The City c. könyvét ajánlja.

Szokás szerint többen írtak blogbejegyzéseket klasszikusokról is.

Javori Clifford D. Simak Ha megáll az idő-jét olvasta és PKD regényeket, Nita Dan Simmons Hyperion-ját, Acélpatkány Vlagyimir Szorokin-tól Az opricsnyik egy napját, Slighterman a Gépezetet, Locutus pedig a Freejacket.
Annatar ezúttal nem filmsorozatokat ajánl, hanem ő is klasszikus sci-fiket olvasott újra. Jonathan Cross meg Az ötös számú vágóhíd-ról írt.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Ne feledd! – SFportal Meetup: 2009. április 23, csütörtök este! Új, ingyenesen látogatható sci-fi rendezvénysorozat indul Budapesten, SFportal Meetup néven, a tervek szerint havi rendszerességgel. Az előadók alkalmanként a tudományos-fantasztikus művészet öt-öt fontos területét járják...
2. SF Szemléző (január) Az elmúlt egy hónap sci-fi megjelenései, letölthető novellái, érdekes cikkei, hírei és könyvajánlói. Netes olvasnivalók L. N. Peters két novellája A rendőrrobot éjfélkor érkezik és...
3. Sci-fi szemléző – 2009. október-november Az utóbbi két hónapban ismét bőségesen akadt olvasnivaló az SF szerető közönségnek (a neten és papíron egyaránt), az ünnepek közeledtével pedig egyre több új könyv...

Az SF Nagymesterének e műve ma, amikor éhezők millióinak nem jut élelem a Földön, időszerűbb, mint valaha. A regény mostani, legteljesebb kiadása tartalmazza a szerző előszavát, valamint az eredeti novellát is, amely a történet alapjául szolgált.

„Arthur C. Clarke korunk egyik legnagyobb zsenije.”
– Ray Bradbury

„Gyönyörű és izgalmas mű. Egyedülállóan kelti életre a jövő világát. Az egymást követő válsághelyzetek miatt egyszerűen letehetetlen.”
– Sunday Times

„Az űrkorszak prófétája szól hozzánk.”
– New Yorker

Arhtur C. Clarke: Mélység
Sorozat: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Fordító: Kapronczi Orsolya
Oldalszám: 264 oldal
ISBN: 978-963-9828-46-9
Bruttó fogyasztói ár: 2990- Ft

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Megjelent – Arthur C. Clarke & Stephen Baxter: Elsőszülöttek Végre megjelent Arthur C. Clarke és Stephen Baxter várva várt regénye, az Időodisszeia-sorozat lezáró kötete, az Elsőszülöttek! Az Elsőszülöttek a történelem kezdete óta szemmel tartották...
2. Arthur C. Clarke: A város és a csillagok „Clarke legtökéletesebb műve” – írta az Encyclopedia of Science Fiction Arthur C. Clarke örök érvény? regényéről, A város és a csillagokról. A nemrégiben elhunyt világhír?...
3. Arthur C. Clarke – Az Éden szökőkútjai Régi klasszikust vesz elő most Acélpatkány a blogjában – Arthur C. Clarke egy remekművét, Az Éden szökőkútjait, amelyben Clarke egyik tudományos ötlete, az űrlift játsza...

Vagy, ha nem járt, akkor földönkívüli mivoltában vegyült el e korokban, mert másképpen hogyan tudott volna rólunk ilyen hű, megszólalásig hasonlító, dermesztően reális képet festeni?!

Itt, a káosz mai világában, ahol az értékvesztés mindennapos, ahol a rendezetlenség, a bomlás, a rothadás, a valótlanság-iszony, a létbizonytalanság felőrli az emberek erejét!

Olyan entrópia (a tudományban: hőhalál; az irodalomban: befelé forduló, önmegsemmisítő, önfelemésztő történés) dühöng a nagy- és kishazában, hogy az aggodalom, a félelem és az információhiány levehetetlen terhe nyomaszt mindenkit. A hatalom ravasz: miközben mosolyogva ígérget, szorít egy újabbat a láncainkon; zavarosban halászik: közcégekből háborítatlanul és pimaszul pénzt talicskáz ki; csavaros: nem látod világosan, hogy kire is kell haragudnod a szörnyűségekért, ki teszi ezt veled?!

Philip K. Dick: Ubik című (1966-ban írt) regényében fantasztikus – karikatúraszerű – tükörképet láttam a XXI. század első évtizedéről.

A különleges eseménysor pszik: telepaták (gondolatolvasók), prekogok (látnokok), parakinetisták (tárgylebegtetők), animátorok (átváltozók), feltámasztók; antipszik: tétlenek (a gondolatolvasók és a látnokok képességeit semlegesítő személyek); és a félők (félig élő, testhalott állapotban lévő, de agyműködéssel még rendelkező) emberek körében játszódik.

A két főszereplő Glen Runciter a legjobb kockázatmentesítő cég tulajdonosa és Joe Chip, mindennapos anyagi gondoktól hajszolt tesztelő, aki Runciternek dolgozik.

A cégük azzal foglalkozik, hogy tétlenek alkalmazásával semlegesítse a káros pszi és prekog hatásokat. Az utóbbi időben azonban a legjobb tétlenjeik kezdenek eltünedezni, és ez árt az üzletüknek.

Joe Chip feladata letesztelni a lehetséges alkalmazottak pszi-erejét, bemérni mindenféle pszi erőteret, meghatározni az ellenfelek lehetséges helyzetét.

Hamarosan feltűnik egy fiatal lány, Pat, aki képes visszalépni az időben egy olyan pontra, ahol a jövőbelátás még nem kezdődött el.

Miután a Lunára repülnek a Pofáraesés II. űrhajóval egy sci-fis tíz (mások szerint 11) kicsi indiános horrornak lehetünk a belső-szem tanúi.

A gyakori időtörések és az idősíkok a szemünk láttára való összekeveredése miatt ajánlom a leendő (többszörösen újraolvasó)  kedves regényfogyasztónak, hogy nagyon figyelmesen olvassa a könyvet, mert a pánikszerű fonalvesztés közben többször is rádöbbenhet az elkalandozó betűfaló, hogy Dicknél semmi sem biztos, még az sem, hogy semmi sem biztos…

A káosz ellen ható erők részecskesugarai győzedelmeskedni látszanak, de a feje tetejére állított pszeudovilág feje tetejére állítása a bizonyíték rá, hogy ez a Dick-kötet sem a Válaszok Könyve.

Az Ubik (ubiquitos = mindenütt jelen való) csodája, az Íge (Logos) ereje sem feledtetheti velünk, hogy Isten 100. neve kimondhatatlan!

+++

Források:

1. Pék Zoltán: Kezdetben vala az Ubik… (a könyv utószava)

2. Ekultúra

Fordította: Németh Attila

Agave Könyvek, 2004

2480 Ft

Kapcsolódó bejegyzések:

1. A legjobb Philip K. Dick könyvet keresi az Agave Csaknem nyolc évvel ezelőtt startolt el az Agave Kiadó, melynek első kiadványa Philip K. Dick Az ember a fellegvárban című regénye volt. Most arra kíváncsiak,...
2. Philip K. Dick: A Frolix-8 küldötte Nick Appleton egyszerű kétkezi munkás, az élete csalódások sorozata, és reménye sincs rá, hogy valaha feljebb kerülhet a szigorú társadalmi ranglétrán. Willis Gram igazi kényúr,...
3. Philip K. Dick: Visszafelé világ – könyvajánló „Míg vissza nem jutunk a méhbe.” A 4. világháború után járunk, az Amerikai Egyesült Államok már a múlté, szétbomlott négy országra: a Nyugati Partra (Nyugati...

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Avatar, túl az egymilliárdon James Cameron jött, elkészítette minden idők egyik legdrágább filmjét, közben valószínűleg forradalmasította a CG trükkök technológiáját, és ami a legmegdöbbentőbb: az Avatar túllépte az egymilliárd...
2. Panasonic 3D tv és Avatar 3D trailer – a nyerő páros? Akik lemaradtak James Cameron új, 3D-s filmjének, az Avatarnak a pénteki exkluzív előzeteséről, azoknak sem kell bánkódniuk – legalábbis ha az Egyesült Államokban élnek. A...
3. Avatar 2, irány a víz alá James Cameron következő filmje, az Avatar 2 lesz. Bár egy ideig a Battle Angel című filmet akarta elkészíteni, de az Avatar sikere után valószínűleg mégis...

]]> http://www.sfportal.hu/avatar-elozmenyregeny-keszul-5784.scifi/feed 1 http://www.sfportal.hu/masszaraks-a-kiforditott-vilag-a-lakott-szigetrol-5775.scifi http://www.sfportal.hu/masszaraks-a-kiforditott-vilag-a-lakott-szigetrol-5775.scifi#comments Thu, 11 Feb 2010 10:11:14 +0000 SFportal http://www.sfportal.hu/?p=5775 Képzeld el, hogy önként és lelkesen dalolva nyomod fel a szomszédaidat a hatóságoknál. Annyira igyekszel nehogy útban légy, hogy jóformán beleolvadsz a falba, s csupán vádló ujjad látszik ki belőle, ahogy egy ajtóra mutatsz. Boldog és elégedett vagy, hogy újra hazád és néped szolgáltad, szinte önkívületben dalolod nemzeted himnuszát, szemed könnybe lábad, majd szétvet a büszkeség.

Újra és újra megteszed, akkor is, ha a saját testvéred, feleséged, barátod lakik az ajtó mögött. Lelkifurdalás nélkül megteszed. Kérni se kell, hisz tisztában vagy a kötelességeddel.
Jó ember, jeles polgár vagy.

Tanultál történelmet, hideglelősen húzod össze magad, eme feltételezésre ugye? Most azt mondod, hogy áááá… ilyenre te sosem lennél képes.
Egészen biztos vagy benne?
És magadban?

Rhewa regényajánlója és gondolatmenete a Lakott sziget apropóján.
Gaj Gaal biztos magában, a hivatásában, a pozíciójában. Van katonai rangja, karrierje, presztizse.

Gajnak van hite és vannak elvei. Háttere, otthona, családja, igazi élete. Biztonságot nyújt neki a Gárda rendje és fegyelme, értelmet pedig a cél: megakadályozni, hogy a külhoni agresszorok kémei beszivárogjanak, és tönkre tegyék az Ismeretlen Atyák húszévnyi áldozatos munkájának eredményét.

Gaj Gaal jó katona és jó ember. Feddhetetlen, megbízható, akinek szavára adnak. Ajánlására a kapitánya minden ellenőrzés nélkül felvesz a Gárdába egy múltnélküli ismeretlent.

Na, ekkor omlik össze Gaj Gaal szép világa.

Mert ez a fiú, ez a folyton mosolygó, magas idegen, aki talán hegyvidéki, talán nem, akinek szinte lehetetlenség kimondani a vezetéknevét, ezért mindenki csak Mak-szimnak hívja, akinek úgy tűnik minden elsőre sikerül, és aki hihetetlen képességekkel rendelkezik, fenekestül felfordítja Gaj világát.
S ez a legkevesebb.

Kiderül, hogy minden, amit Gaj igaznak hitt, hazugság. Kiderül, hogy voltaképpen nincs is hite, de még saját gondolatai sincsenek. Hogy amit a saját elveiként vallott nem mások, mint egy jól kitalált propaganda elemei. Kiderül, hogy az élete, sorsa felett nincs valódi hatalma, de még csak befolyásolni sem tudja, hisz tetteit is a propaganda irányítja.

Az Ismeretlen Atyák tökéletes módszert dolgoztak ki a polgárok feltétlen hűségének biztosítására. Létrehoztak egy jeladó rendszert, mellyel folyamatosan fenntartanak egy bizonyos sugárzásszintet. Ennek hatására az emberek elvesztik a képességüket arra, hogy önálló véleményt alkossanak bármiről; a propaganda és a sugárzás együtt biztosítja számukra a valódi élet illúzióját.

Néhány emberre viszont nincs ilyen hatással a sugárzás, ők tisztában vannak a valódi tényekkel, és hogy a vezetők – kik maguk is ilyen „korcsok”- nem azok a jóságos Atyák, akiknek mondják magukat. Ezek az emberek egyfajta ellenállást szerveznek, melybe a mi Mak-szimunk is belekeveredik.

A korcsok a tisztánlátásért viszont igen drágán fizetnek. Mindennap, amikor bekapcsolják a tornyokat, iszonyú fájdalmat éreznek, a tehetetlenségig, öntudatlanságig fokozódik a kínjuk. Ilyenkor csapnak le rájuk a gárdisták, legtöbbször „állampolgári bejelentés” alapján. Rövid “tárgyalás”, majd van, akit átnevelésre ítélnek, van, akit megsemmisítésre.

Egy ilyen megsemmisítési eljárás alatt kéne Mak-szimnak, a tökéletes, de újonc gárdistának átesnie a tűzkeresztségen, bizonyítva elhivatottságát és hűségét.

De Maxim Kammerer nem tökéletes gárdista. Sőt, még véletlenül sem hegyvidéki, még csak nem is ezen a bolygón született, hanem a Földön. A Földön, mely maga a megvalósult utópia, mondhatni már-már Paradicsom. Egy űrbalesetet szenvedett felfedező ő, aki muszájból ugyan – hisz mást nem tehet-, de naiv kalandvággyal veti bele magát egy számára teljesen idegen kultúra és társadalom mindennapjaiba. Issza magába az új információkat, villámgyorsan tanul és alkalmazkodik, minden lehetőséget megragad arra, hogy minél jobban megismerje azt a mostoha világot, melyen földet ért.

Naivitása a bárgyúnak ható vigyorral együtt foszlik le róla, ahogy egyre mélyebbre ássa magát új otthona történetébe, ahogy belesodródik egy olyan konfliktusba, amilyet a Földön már régóta csak a történelemkönyvekből ismerni.

ő is elköveti azt a tipikus emberi hibát, hogy a maga értékrendjét alapul véve elítéli Gaj világát, s mindent elkövet azért, hogy alapjaiban változtassa meg azt. Úgy véli joga, s kötelessége segíteni Sarakhs lakóin. Nem gondolja át, milyen következményekkel járhat ez Gajra vagy annak húgára nézve. Hite a maga helyes értékítéletében erkölcsi piedesztálra csücsülteti, mint egy átlagamerikait a boldogult ötvenes években, aki vehemensen fújjolta a komcsikat.
Talán pont ezért, nekem mégsem ő a sztori főhőse.

Az én hősöm Gaj. ő az, akivel fordul egyet a világ, ő az, aki identitását vesztve keresgél új utat, s nincs semmilyen elméleti vagy gyakorlati tapasztalata abban, hogyan is kell azt csinálni… egyedül. Nem lehet biztos abban sem, hogy az alternatíva, ami Makszim oldalán várja jobb, mint az, amit hátrahagy, mégis megy. Nem tehet mást, mert vezető nélkül nem képes élni, dönteni. Makszim hatása alá kerül, s azon túl egyfajta megváltóként kezdi tisztelni. Gaj a tabula rasa, a kezdő lépéseit is elbotló, gyarló ember.

Elsődleges Irányelv? Ugyan már, Makszim nem a Star Trekből pottyant ide, hanem a Sztrugackij fivérek szülötte.

Egy furcsa, szorongást és  félelmet ébresztő regény főszereplője. Egy könyvvé, amin hónapok óta gondolkodom, rágódom; visszatérő álmaim színhelye, a Lakott sziget.

Egy történet, mely maga a megvalósult rémálom lehet minden ember számára, aki még hisz a szabad akarat és döntés szentségében.

Tehát: egészen biztos vagy magadban?

Biztos vagy abban, hogy senki és semmi nem befolyásol? Hogy magad választod az utad és úgy éled az életed, ahogy neked tetszik?

Nos, ha a válaszod igen, akkor már csak pár kérdésem maradt. Mondd csak mikor is néztél tévét utoljára? Olvastál újságot, hallgattál rádiót mostanában?

Mi emberek, ha másban nem is de abban nagyon is hasonlítunk egymásra, hogy szükségünk van bizonyos fokú kontrollra, mely voltaképpen minden társadalom alapja. Érzékeny helyzet ez, és nem igen van olyan kultúra az ember történelmében, ahol a tökéletes egyensúlyi állapot létrejött volna.

A szervezettség igénye valamilyen szinten együtt jár azzal, hogy önként átadjuk a hatalmat más embereknek, csoportoknak. Ez egyszerre erő, de lehet hátrány is. Kihasználhatóvá teszi az egyes embert, a hatalmat gyakorló csoporttal szemben, így a társadalmi megegyezések alapjait törvényekbe foglaljuk.

Mégis, annyi évvel az utolsó nagy háború után is hallani rezsimekről, ahol az emberi jogokat szó szerint lábbal tiporják. Egyezmények szabályozzák a beavatkozás lehetőségeit, s ha a törvények megkerülhetők, kijátszhatók, akkor a Föld egyes országaiban zajló rémségeket a nappali kényelmes foteljéből nézhetjük végig csak itt és csak most, ölünkben a tálcán habos kakaó billeg a bögrében, jó ízűen esszük étkünk, már a hüvelygomba és a móri mészárlás se zavar be étvágyunknak. Immunizálás ez is. Sugárzás ez is. Kontroll ez is.

„Két reklámblokk között, Jézus az égbe költözött”
(Tankcsapda: Szappanoperák)

Valóban.

A mi kifordított világunkban is akadnak makszimok szép számmal, jó szándékuk azonban sokszor megkérdőjelezhető, s nem feltétlenül érdek nélkül való, önjelölt megváltóként nyomják nekünk a frankót.

Az egyszeri ember pedig ül a nappalijában, és azon gondolkozik, hogy érdemes-e felállni a távirányítóért – amit botor módon épp csak annyival messzebb tett le, hogy előredőlve, nyújtózkodva sem ér el-, hisz a másik csatornán egy másik makszim várja a maga igazával.

Október óta nem tudom eldönteni, Makszim Kammerernek igaza van-e.
Október óta nem tudom elfelejteni, min mehetett át Gaj.
Október óta… meglódult az én Lakott szigetem is.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Lakott sziget (részlet) Arkagyij és Borisz Sztrugackij Lakott sziget című regényét jelentette meg nemrégiben a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban a Metropolis Media. A szerzőpáros korábban mind hazájukban, mind nálunk...
2. Philip K. Dick: Visszafelé világ – könyvajánló „Míg vissza nem jutunk a méhbe.” A 4. világháború után járunk, az Amerikai Egyesült Államok már a múlté, szétbomlott négy országra: a Nyugati Partra (Nyugati...
3. Mary Shelley – Az utolsó ember Mary Shelley nevét elsősorban a Frankenstein kapcsán jegyzik mindenütt, és kissé mostohán bánnak Az utolsó ember című írásával kapcsolatban – például a Cambridge Companion to...

]]> http://www.sfportal.hu/masszaraks-a-kiforditott-vilag-a-lakott-szigetrol-5775.scifi/feed 5 http://www.sfportal.hu/reszlet-jean-claude-dunyach-es-ayerdhal-haldoklo-csillagok-cimu-kotetebol-5741.scifi http://www.sfportal.hu/reszlet-jean-claude-dunyach-es-ayerdhal-haldoklo-csillagok-cimu-kotetebol-5741.scifi#comments Wed, 27 Jan 2010 21:40:28 +0000 Galaktika Magazin http://www.sfportal.hu/?p=5741 Jean-Claude Dunyach és Ayerdhal Haldokló csillagok című regényét jelenteti meg a napokban a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban a Metropolis Media.

A többszörösen díjnyertes, két kötetes műben az élő városok által felkínált instant csillagközi utazásnak köszönhetően az emberiség négy részre bomlott, de most újra össze kell fogniuk, ha el akarják kerülni a végpusztulást.

A kötetből Csuti Emese fordításában ad közre az SFportal egy kedvcsináló részletet. Jean-Claude Dunyach és Ayerdhal Haldokló csillagok című regénye 20% kedvezménnyel megrendelhető a Galaktika boltban.

PROLÓGUS

Az AnimálVáros a semmiből tört fel, és kezdett el sodródni a csillagtenger közepén.
Annyira öreg város volt, hogy fel is hagyott korának számolásával. Már az emberiség fölfedezésekor is idősnek számított; legősibb emlékei a szakadás előtti időkhöz kötődnek, még ha nehezére esik is gondolatai útvesztőjében visszatérni oda. Foszladozó szelleme nagyobb iszonyattal tölti el, mint húsának megkeményedése és külső városa érzékenységének az elvesztése, amelynek kiszáradt utcáin ráncok repedeznek. A halál először az emlékezetét támadta meg. Egy napon fölfedezik majd a mély űr rejtekében, tátongó sebektől megrepedt utcáival, széthasadt kupoláival. Nem ad majd választ sem jelekre, sem simogatásokra, nem ismer többé már semmit.
Memóriájának teljes elpusztítását megelőzően már csak annak a feladatának a befejezése maradt hátra, amelyet évmilliókkal korábban vállalt el, amikor még kiválóan emlékezett a Nyáj egészével véghezvitt alkotásaira. Egy olyan terv befejezéséről van szó, amely azon a napon született meg, amikor fölfedezett egy csenevész majomfajt, mely apránként benépesítette egy ismeretlen naprendszer harmadik bolygóját.
Ő, aki annyi mindent elfelejtett, teljes pontossággal emlékezett erre a megvilágosító pillanatra. A helyi csillag sugaraitól bíbor árnyalatú alkonyati égen lebegve nagy fényességet látott kigyulladni. A legfejlettebb törzsek úgy idéznek elő szikrát, hogy kovaköveket ütögetnek. Megalkották saját Napjukat, hogy legyőzzék az éjszakát. A Város hosszú órákig nyugalomba bűvölten figyelte, hogyan győzik le a sötétséget a lángcsapások.
Ez alatt az első kapcsolat alatt megértette, hogy az emberi lények két olyan kincsnek is a birtokában vannak, amelyek az ő tudástárából hiányoznak: a ki nem fejezhető fogalmak alkotásának képessége és a befelé forduló hüvelykujjú kézpár, amely arra termett, hogy önmagukat nagyobbá tevő eszközöket hozzanak létre vele.
Egy ötlet kicsírázott. Az ő elméjében vagy a nyájéban, ennek nem volt semmilyen jelentősége. Az ötlet tervvé, stratégiai tervvé formálódott, és ez a stratégia már jóval több volt egy egyszerű játéknál: egyfajta túlélést, a folytonosság vágyát jelentette.
Mert azt eredményezték, hogy az emberi lények első alkalommal megmentették a Városokat a kiirtástól.

Az AnimálVáros egy húsz kilométer átmérőjű húskorong volt, amelyet a külső felszínén szabálytalan kupolák borítottak. Központjába állítva egy félhold alakú helyen egy Őrtorony nyújtotta a távoli csillagok felé magas, elsárgult porcokba foglalt alakját. A porcok akadályozták meg abban, hogy elsüllyedjen. Mélyen a tömegébe ásott artériahálózat sugárzott a felszín irányába, míg eközben kis utcái a vándorló alaprajzon elvesztek épületek lilás közfalai között. A kerületben elhelyezkedő rostok hajzata a hullámhas felé húzott. Szabályos, barna, majdnem fekete redői befagyott tengerre emlékeztettek.
Körülötte üresség honolt. A város olyan, az emberi közösség mérnökei által uralt, kis szórású bolygórendszert választott ki a fölemelkedésre, amelynek Napja csak egy sápadt fényű pont volt az éj ürességében. Titlant, a fő bolygót, folytonosan kemény és számos kinövéssel fölszerelt harci gépek raja fogta körül. Mégha földerítették is a jelenlétét – és a Város tudta magáról, hogy elég sűrű és vaskos ahhoz, hogy elkerülje a nagy hatótávolságú radarokat –, idő kellett ahhoz, hogy beérjék. Eltűnt volna még azelőtt, mielőtt úgy döntenek, hogy megközelítik őt.

Nem az emberiség volt az első idegen faj, amellyel az AnimálVárosok kapcsolatba léptek. Hajdanán ő maga, ez az AnimálVáros is befogadott egy rovarlény-kolóniát, olyan rövid időre, hogy egyikük sem tudott a másikhoz idomulni. De szerette a fényformák balettjét, amelyek kísértették folyosóit, egészen testének intim területéig. A tarka, egészen különböző tojásfüzérek zselatin függőcsillárként lógtak boltozatán. A kikelés után a lárvák igyekeztek kifosztani a friss holttesteket, hogy saját testüket a maradványokkal díszítsék. Majd létezésük utolsó óráit azzal töltötték, hogy keringtek egyiktől a másikig, gyűrűs testükhöz tapadt fölös szárnyaikkal trófeaként lebegve. Párzásuk idején reményvesztett őrjöngésük kizárta a megközelítés bármilyen rítusát, vegyes alakulataik darabokra hulltak. A felnőttek csupaszon haltak meg ragyogásuk szemétjének a közepében, amelyik már nem tartozott hozzájuk.
A rovarlények soha nem érintették meg, soha nem keresték vele a kapcsolatfelvétel lehetőségét. Az általuk sugárzott fény elégette szegényes energiatartalékaikat, és mint a hullócsillagok, sercegve meghaltak. Az ily módon alkotott szépség az ő képzetükben múlékony, haszontalan.
Utánuk csönd volt, nagy csönd. És saját magányosságának szaga, egy kicsit avas, mégis édes. Nem igazán kellemetlen. Amíg egy emberi lény elszakítja a fátyolait és a simogatást. Amíg egy törékeny párbeszédet megalkotnak.

A mérnökök hajóarmadája manőverezett felé. Gyorsabban derítették föl, mint az előrelátható volt, jelezve, hogy mostantól maximális riadókészültség állandósul a Titlan körül. A Város kibontotta pártáját, hogy hallgassa az univerzumot. Érezte az űr szövetének tompa rezgését önmaga körül. A mély üresség távoli sarkában, egy destrukturált halom mélyén egy kettőscsillag megkezdte végső metamorfózisát. A sziámi égitestek egyike megkísérelte fölfalni ikertestvérét, és bulimiáját már nem tudta megállítani. A kirobbanásig zabált. Az AnimálVárosok régóta ismerték − kevés kozmikus jelenség kerülte el figyelmüket −, de az a szupernóva, amely most lobbant föl, egészen különleges típusba tartozott. Ez szintén az utolsó volt, amelynél a Városnak alkalma volt asszisztálni. Hamarosan nem volna már más választása, mint csatlakozni az operáció lefolyásának felügyeléséhez. Az időszakukig.
Mielőtt láthatóvá vált a mechanikai rendszerben, a Város elutazott a Bán széléig; ez olyan hely, ahol minden hozzá hasonló régóta megtagadta az önfeladást. Ez az irtózás volt a forrása a további aggodalomnak, a bizonyság arra, hogy fajtája lemondott a végzet elleni harcról. Megérkezvén a szakadás szélére egy meghatározott helyen, ahol a tér többdimenziós hálómérete kegyetlenül megszűnt létezni, a Városnak folytatni támadt kedve. A világnak soha nem kellett volna bevégződnie… A felsértett topológia által nemzett visszhangok a végtelenség illúzióját keltették, de a Város tudta, hogy ez csak a látszat. Az idő és gravitáció sajátságának született szeszélye, amely ehelyütt meghajlította a téridőt, és mint egy lencse, az égboltnak mélységet adott.
A mozdulatlan, végső Alef azon a legtávolibb láncszemen, amelynek irányában az AnimálVárosok cserélhetnének, érezte a megcsonkított tér hullámait önmaga körül tekeregni, amivel arra kényszerítette őt, hogy távozzon. Olyan sokáig állt ellen, ameddig tudott, az azelőtti univerzum pontos emlékeivel fölfegyverkezve. Majd hirtelen elhalványult, fájdalmas változásban, amely Őrtornyát megrezegtette. És ugrásról ugrásra vezette őt röppályája a Titlanhoz és áthatolhatatlan védelmeihez közel.
A perc egy töredéke alatt a harci gépek hatókörön belül volnának. De a várt esemény még nem zajlott le. Akkor, éppen abban a pillanatban, amikor az elugráshoz készült, csalódottan, meghallotta azt.
Egy csikorgó rezgés hasított az űrbe, és a Várost ezernyi fullánk gyötörte. Maga a Bán remegett; a disszonancia nem volt elég erős ahhoz, hogy megsértse a világ alapvető harmóniáját, de helyileg rendellenes működést tudott előidézni. Lehetetlen volt kideríteni, hol keletkezett a zavar. A Város úgy döntött, hogy az utolsó pillanatig vár, és figyelmen kívül hagyja az utasszállító hajók egyre sürgetőbb kérdéseit.
Sajnálattal kibontotta peremrostjait – olyan mozzanat volt ez, amely az emberekben irracionális rettegést indít el −, és Őrtornyát a mély űr felé irányította. A zaj forrása közeledett. Kupolái összeráncolódtak az izgatottságtól, amikor megértette, hogy első alkalommal lesz esélye megszemlélni a mechanikai mérnökség legfiatalabb szülöttjét, a legtitkosabb tervet, amelyet csak egy paranoiás és műszakilag nagyon fejlett nép tudott kitalálni.
A űr szövete megrepedezett, és a Város által várva várt gépezet az Alef másik oldaláról materializálódott szertehangzó zengések csokraként. Fekete, csillag nélküli égdarabokra emlékeztető testét dárdák és egy hatalmas vágás borította. A Város érezte a változás által előidézett örvénylést húsának legmélyebb mélységeiben is. Izgatottságába némi keserűség vegyült.
Végtelen létezése folyamán számtalanszor figyelte a sokféle, tiszavirág-életű teremtményt, agyszüleményeinek sokaságát. Némelyek meghatották, mások groteszkek voltak, és többségük az ő számára érthetetlen. De Zéró Plusz, ahogy tervezői elkeresztelték, képes volt arra, hogy felborítsa az alatta rejlő matematikai valóság vetületét, egészen addig, amíg a Város üvölt. Rombolásra és pusztításra született, a Bán harmóniájának alapjait is sikerült ledöntenie. Örökre szétroncsolva ezzel az univerzumot.
A Város intuitív módon ráérzett a Zéró Plusz materializálódását irányító matematikai fogalmakra. Bölcsen, kis lépésekben adagolva segített néhány emberi lénynek az egyenletek teljes vértezetét feltalálni, hogy kikovácsolódjon saját definíciójuk a Bán frekvenciális rácsozatáról. Nem remélte, hogy észreveszik harmonikusságát; az emberek süketnek mutatkoztak az univerzum iránt, és silány érzékeiket túl könnyen elhódították a téridő délibábjai. Nem vették tudomásul, hogy a tér tartózkodó illata a börtönéhez hasonlatos. Nem különböztették meg a járhatatlan határokat. Még végtelen nagyságukban is volt valami nevetséges.
A Város megpróbálta elmagyarázni nekik. De a mechanikai mérnökök nem hallgattak az érzéseikre; kísérleteztek, és türelmesek voltak. Megvetették az elméleti szakembereket, de egyenleteiket kapaszkodókként használták, hogy elhárítsák az akadályokat. És oly módon értették a fémeket, hogy tudásukat egyetlen Város sem közelíthetné meg.
Föllebbentve előttük a fátylat a csere néhány szempontjáról, sokkal többet szegett meg egy tabunál: az azonnali utazás az AnimálVáros kiváltsága volt. Az évszázadok folyamán a Város megfontolt minden kinyilatkoztatást, amelyeket az ürességgel és szakadással megtűzdelt tudás szövevényei szőttek, amelyeket a mérnökök kiegészítettek az univerzum felfogásával és a Várostól származó intuícióval. Ez volt az, amelyik mozgósította a mechanikai tervet; ez volt az eredete a győzedelmes monstrumnak, amely jelenleg száguldott felé teljes sebességgel, párává oszlatni őt, arra várva, hogy elfoglalhassa a helyét.

Zéró Plusz nem vesztegette az időt a csevegésre. Módosította görbe röppályáját, és egyenesen a Város felé repült. Az kapta az egész csapásra való energiahullámot, ami kísérte röppályát. Elfordult a tengelyén, és elkezdett sodródni az Alefig, összehajtogatva rostjait, hogy minél kisebb célpont legyen. Aztán összpontosította az erejét, és cserélt egy másik Aleffel, mialatt a fekete jármű kibocsátotta első energiasugarait.
Elmenekült a Bánon keresztül, követte a büszkén kiemelkedő dárdák skorpióinak víziója, készen arra, hogy lesújtson mindazokra, akik kereszteznék az útját. Az emberiség és az AnimálVárosok jövője a következő napokban játszódik, és neki, a Városok rangidősének semmilyen módja nincs a meghátrálásra.

© Hungarian edition, 2009, Metropolis Media Group Kft.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Jean-Claude Dunyach: Halott csillagok (részlet) Jean-Claude Dunyach Halott csillagok című regényét jelentette meg a napokban a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban a Metropolis Media. A többszörös díjnyertes francia SF szerző filozofikus jövőmeséje...
2. Részlet Robert J. Sawyer FlashForward – A jövő emlékei című kötetéből A Hugo- és Nebula-díjas Robert J. Sawyer FlashForward – A jövő emlékei című regényét jelenteti meg hamarosan, februárban a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban a Metropolis...
3. Arthur C. Clarke: A város és csillagok (részlet) A Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban megjelent Arthur C. Clarke világhírű regénye, A város és a csillagok. Alább ebből a regényből közlünk egy részletet, azon olvasóink...

]]> http://www.sfportal.hu/reszlet-jean-claude-dunyach-es-ayerdhal-haldoklo-csillagok-cimu-kotetebol-5741.scifi/feed 6 http://www.sfportal.hu/reszlet-robert-j-sawyer-flashforward-a-jovo-emlekei-cimu-kotetebol-5736.scifi http://www.sfportal.hu/reszlet-robert-j-sawyer-flashforward-a-jovo-emlekei-cimu-kotetebol-5736.scifi#comments Tue, 26 Jan 2010 13:15:48 +0000 Galaktika Magazin http://www.sfportal.hu/?p=5736 A Hugo- és Nebula-díjas Robert J. Sawyer FlashForward – A jövő emlékei című regényét jelenteti meg hamarosan, februárban a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban a Metropolis Media.

A könyvből nagy sikerű sorozat is készült, amely magyarul is látható az AXN műsorán.

A kötetből Tamás Gábor fordításában ad közre az SFportal egy kedvcsináló részletet. Robert J. Sawyer FlashForward – A jövő emlékei című kötete 20% kedvezménnyel megrendelhető a Galaktika boltban.

1. KÖNYV
2009. április

„Aki előre látja a csapásokat, kétszer szenvedi el őket”
Beilby Porteus

1.

Első nap, 2009. április 21. kedd

ÁTHASÍTANI A TÉRIDŐT…
A CERN nagy hadronütköztetőjének vezérlésére szolgáló épület nemrég készült el – 2004-ben adtak rá engedélyt és 2006-ban adták át. A falak között található fedetlen udvart nem is lehetett másnak nevezni, csak magnak. Az irodákat úgy tervezték, hogy ablakaik vagy a magra, vagy kifelé, a CERN hatalmas területére nézzenek. A magot körülvevő négyszögnek két emelete, a központi felvonónak viszont négy megállója volt: a két föld feletti szint, az alagsor, benne a kazánházzal és a raktárakkal, valamint a mínusz száz méteren lévő szint, amely a részecskegyorsító alagútjának huszonhét kilométeres külső kerületén végigvezető egysínű vasút beszállóterére nyílt. Az alagút parasztok földjei, a genfi reptér pereme és a Jura-hegység lába alatt húzódott végig.
A vezérlő központi folyosójának déli falát tizenkilenc szakaszra osztották, mindegyiket a CERN egyik tagállamából származó művész mozaikképe borította. A görögországi Démokritoszt és az atomelmélet létrejöttét ábrázolta, a németeké Einstein életét mutatta be, míg a dániai Niels Bohrét. Persze voltak olyan mozaikok is, amelyeknek nem a fizika volt a témájuk: a francián Párizs kontúrvonala volt látható, míg az olaszon egy szőlőhegy: az egyes fürtöket csiszolt ametisztek ezrei jelképezték.
Maga a hadronütköztető – vagy ahogy angol neve után emlegették, az LHC – tényleges vezérlőterme egy tökéletes négyzet, két oldalán, pontosan középen széles csúszóajtót helyeztek el. Két emelet magas volt, a felső felét üvegfal alkotta, hogy látogatók csoportjai beleshessenek az itt zajló ténykedésbe – a CERN három órás idegenvezetős látogatást kínált minden hétfőn és szombaton, reggel kilenckor és délután kettőkor. Az ablakok alatt a tizenkilenc tagállam zászlaja lógott a falnak simulva – minden oldalra öt-öt jutott belőlük. A huszadik helyet az Európai Unió kék és arany lobogója foglalta el.
Odabenn tucatjával álltak a különféle műszeres pultok. Az egyik a részecske-belövellők működtetését szolgálta: ez irányította a kísérletek kezdetét. A szomszédjában volt egy másik, a felszíne ferde és tíz képernyőt építettek bele, amelyeken az ALICE és a CMS-detektorok, a nagy hadronütközéses kísérletek során létrejövő részecskéket megfigyelő és azonosítani próbáló roppant méretű föld alá épített rendszerek eredményei futnak majd. A harmadik pult monitorai a részecskegyorsító szelíd ívben kanyarodó föld alatti alagútjának néhány szakaszát mutatták az egysínű vasút mennyezeten függő I-profilú pályájával.
Lloyd Simcoe, a kanadai származású kutató a belövellés irányítórendszere előtt ült. A negyvenöt éves férfi magas volt, arca borotvált, a szeme barna, kefehaja pedig olyan barna, hogy akár feketének is lehetett volna nevezni… kivéve a halántékánál, ahol már közel minden második szál őszre fordult.
A részecskekutatók nem éppen a szabászati téren mutatott kiválóságukról voltak híresek és egészen a legutóbbi néhány hónapig Lloydnál sem állt másként a helyzet. Azonban akkor belement, hogy az egész ruhatárát az üdvhadsereg genfi kirendeltségének adományozza és hagyja, hogy a menyasszonya teljesen új ruhákat válasszon neki. Az igazat megvallva kissé csiricsárénak találta ezeket, ugyanakkor el kellett ismernie, hogy még sohasem nézett ki ennyire divatosan. Ma bézs színű ing volt rajta korallvörös zakóval, barna nadrágjának zsebeit egyszerű kivágások helyett a lábra varrt szövetnégyszögek jelezték, és az egészhez – a divat hagyománya előtti tisztelgésként – olasz bőrcipőt húzott. Használt még néhány általánosan státusszimbólumnak tartott kiegészítőt is, amelyek történetesen kis helyi színezetet adtak megjelenésének: egy Mont Blanc töltőtollat tartott zakója belső zsebében, kezén pedig svájci számlapos aranyóra volt.
Jobbján, a detektorpult mellett, ott ült maga az átalakulás irányítója, a menyasszonya, Micsikó Komura mérnöknő. Harmincöt évével egy tízessel volt fiatalabb Lloydnál – kicsiny, fitos orra mellett fényes fekete haja volt legfeltűnőbb jellegzetessége, amelyet most a jelenleg divatos apródfrizurában viselt.
Mögötte Theó Prokópidisz, Lloyd kutatótársa állt. A huszonhét éves Theó tizennyolc évvel volt fiatalabb nála – nem egy mókamester hasonlította a visszafogott, középkorú Lloydot és heves görög munkatársát Crick és Watson csapatához. Theónak vastag szálú, göndör fekete haja, szürke szeme és feltűnő, előreugró állkapcsa volt. Szinte mindig piros farmert hordott – Lloydnak nem tetszett, azonban harminc alatt immár nem akadt olyan ember, aki kék farmert viselt volna –, hozzá a világ különféle tájairól származó rajzfilmfigurák valamelyikét ábrázoló pólók végtelen sorának valamelyik darabjával: ma a köztiszteletben álló Csőrike volt rajta. A többi pultnál tucatnyi másik tudós és mérnök foglalt helyet.
A kocka felemelése…
A légkondicionálás halk zúgásán és a felszereléshez tartozó ventillátorok finom suhogásán kívül teljes csend uralkodott a vezérlőhelyiségben. A kísérlet előkészületeivel töltött hosszú nap után mindenki ideges volt és feszült. Lloyd körbepillantott a szobában és nagyot sóhajtott. Vérnyomása az egekben, úgy érezte, lepkék keringenek a hasában.
A falon számlapos óra mérte az időt – a pultján digitális. Mind a kettő gyors ütemben közeledett a 17.00-hoz… Hiába töltött el már két évet Európában, Lloyd még mindig délután öt óraként gondolt rá.
Ő volt a Nagy Ionütköztetési Kísérlethez az ALICE-detektort használó, közel ezer fizikus közreműködésével létrejött csapat vezetője. Theóval majd’ két éven át tervezték a mai részecskeütköztetést… Két év egy olyan munkára, amely akár két emberöltőt is igénybe vehetett volna. A most létrehozni kívánt energia szint utoljára a nagy bumm utáni első nanoszekundum idején létezett, amikor a világegyetem hőmérséklete 10.000.000.000.000.000 fok volt. A folyamat során reményük szerint érzékelik majd a részecskefizika szent grálját, a régóta keresett Higgs-bozont, a részecskét, amelynek kölcsönhatásai tömeggel látták el a többi részecskét. Ha a kísérlet sikerrel jár, megszerzik a Higgs-et és a felfedezőinek minden bizonnyal odaítélt Nobel-díjat is.
Az egész kísérlet automatizáltan, gondos időzítéssel zajlott. Nem volt semmiféle kapcsoló, amit el kell fordítani, semmiféle rúgós fedőlemez alá rejtett indítógomb. Igaz, hogy a kísérlet lényegi egységeit Lloyd dolgozta ki és Theó programozta, azonban most már minden a számítógép irányítása alatt állt.
Amikor a kvarcóra 16:59:55-höz ért, Lloyd hangos visszaszámlálásba kezdett.
– Öt.
Micsikóra pillantott.
– Négy.
Biztatóan mosolygott vissza rá. Te jó ég, mennyire szereti ezt a nőt…
– Három.
Tekintete most az ifjú Theóra, a csodagyerekre vándorolt – egykor maga Lloyd is szeretett volna ilyesféle ifjú tehetség lenni, de sohasem volt ez.
– Kettő.
A pimasz Theó hüvelykujját magasba emelve bíztatta.
– Egy.
„Kérlek, Istenem…” – gondolta Lloyd. „Kérlek”.
– Zéró.
És akkor…

És akkor egyszerre minden megváltozott.
A világítás azonnal megváltozott… a vezérlőhelyiség félhomályát ablakon beszüremlő napfény váltotta fel. Azonban nem kellett alkalmazkodni, nem okozott semmiféle kényelmetlenséget… és nem is érezte azt, hogy a pupillája összehúzódna. Mintha már hozzászokott volna az erősebb fényhez.
Ugyanakkor a szeme nem engedelmeskedett. Szeretett volna körülnézni, látni, mi folyik, Azonban úgy mozgott, mintha önálló akarattal rendelkezne.
Ágyban hevert… méghozzá meztelenül. Érezte a bőrén végigsikló vászonágyneműt, ahogy fél könyökre támaszkodott. Mozdulata közben manzárdablakokat pillantott meg: úgy tűnt, valamiféle vidéki ház emeletéről nyílnak. Fákat látott és…
Nem, az nem lehet. A levelek megváltoztak, olyanok voltak, akár a fagyott lángnyelvek. Csakhogy ma április 21-e volt… tavasz és nem ősz.
Szeme előtt tovább mozgott a kép és egyszerre ráébredt, méghozzá az ilyenkor szokott összerezzenés nélkül, hogy nem volt egyedül. Pedig közben úgy érezte, mintha összerezzenne.
A másik egy nő volt, csakhogy…
Mi az ördög folyik itt?
A nő öreg volt, ráncos, a bőre áttetsző, a haja fehér pókháló. Az egykor arcát feszesítő kollagén bőrlebenyekben ült ki szája sarkába – most mosolyra húzódott ez a száj, a nevetőráncok elvesztek a végleges redők között.
Lloyd megpróbált arrébb gördülni, távolabb kerülni a banyától, azonban a teste nem volt hajlandó együttműködni vele.
Az ég szerelmére, mi zajlik itt?
Tavasz volt és nem ősz.
Hacsak…
Hacsak nem tartózkodott éppen a déli féltekén. Valamiképpen átkerült Svájcból Ausztráliába…
Csakhogy az nem lehet. Az ablakban juhar- és nyárfákat látott – ez biztosan Észak-Amerika, vagy Európa.
Kinyúlt. A nő tengerészkék ruhát viselt. Csakhogy ez nem pizsamafelső: legombolható vállpántja és számos zsebe volt… Erős vászonból készült túraviselet, olyasféle, amilyent L. L. Beantől vagy Tilley-től vásárolhat az ember, olyasféle, amilyent egy gyakorlatias gondolkodású nő viselhet kertészkedéshez. Lloyd érezte, ahogy ujjai végigsimítanak a szöveten, megtapasztalta puhaságát, rugalmasságát. És akkor…
És akkor rátaláltak a gombra: kemény, műanyag, testmeleg, áttetsző, akár a bőre. Tétovázás nélkül megragadták, kihúzták és áttolták a gomblyuk végigvarrott szegélyén. Mielőtt a ruhadarab kitárulhatott volna Lloyd tekintete, még mindig a saját akaratából, ismét az idős nő arcára emelkedett és fakókék szemébe nézett: íriszét szaggatott fehér körök udvarai vették körül.
Érezte, arcán megfeszül a bőr, ahogy elmosolyodik. Tenyere becsusszant a nő felsőjébe, rátalált a mellére. Ismétcsak visszaborzadt, visszarántotta volna a kezét. A mell puha volt és fonnyadt, lógott rajta a bőr… romlott gyümölcs. Az ujjak közeledtek egymáshoz, követték a mell körvonalát és ráleltek a bimbóra.
Nyomást érzett lenn. Egy szörnyűséges pillanatig azt gondolta, merevedése támadt, de nem ez volt a helyzet. Helyette egyszerre úgy érezte, tele van a hólyagja – vizelnie kellett. Kihúzta a kezét és látta, ahogy az idős nő szemöldöke kérdőn felemelkedik. A válla felemelkedett és lesüllyedt: megvonta. A nő rámosolygott: kedves volt a mosolya, megértő, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog, mintha kezdetben gyakorta szabadkoznia kellene. A foga enyhén sárga – egyszerűen csak a kortól –, különben viszont remek állapotban volt.
Végül a teste is azt tette, amit ö mindvégig szeretett volna: arrébb gördült és elfordult a nőtől. Mozdulat közben szúró fájdalom hasított a térdébe. Kellemetlen volt, azonban úgy tett, mint aki nem vesz tudomást róla. Lábát lelendítette az ágyról, talpa puhán csattant a hűvös keményfa padlón. Felkelvén többet is látott az ablakon kívüli világból. Vagy késő délelőtt volt, vagy késő délután, az egyik fa éles körvonalú árnyéka rávetült a másikra. Az egyik ágon egy madár gubbasztott: a hálószobában támadt váratlan mozgás megriasztotta és szárnyra kapott. Vörösbegy volt… a nagy testű észak-amerikai rigóféle, nem a kis óvilági szárnyas: ez egyértelműen az Egyesült Államok, esetleg Kanada. Ami azt illeti, erősen emlékeztetett New Englandre… Lloyd imádta az ősz színeit New Englandben.
Azon kapta magát, hogy lassan mozgott, kis híján csoszogott a padlón. Most ébredt rá, hogy ez a szoba nem egy házban, hanem egy kunyhóban van: a berendezés a hétvégi házak megszokott zagyvaléka volt. Az éjjeliszekrény… pozdorjából készült, furnérlemezzel borított, műkoptatott felszínű, alacsony bútordarab: ezt legalább megismerte. Még főiskolai diákként vette és Illionis-ban a házban végül a vendégszobában talált neki helyet. De mit keresett itt, ezen az ismeretlen helyen?
Ment tovább. A jobb térde minden egyes lépésnél gyötörte – eltöprengett rajta, mi lehet vele a baj. A falon tükör lógott: kerete átlátszó lakkal kezelt csomós fenyődeszkából készült. Persze ütötte az éjjeliszekrény sötétebb „fáját”, de…
„Jézusom.”
Krisztus az égben!
Elhaladtában szeme saját akaratából pillantott a tükörbe és meglátta önmagát…
Egy fél másodpercig azt hitte, az apja az.
Csakhogy ő volt. A fején megmaradt kevés haj teljesen ősz volt – a mellkasán lévő szőrszálak fehérek. Bőre lötyögött és ráncok szabdalták, görnyedten járt.
Talán a sugárzás az oka? Talán a kísérlet során sugárfertőzés érte? Talán…
Nem. Nem erről volt szó. Érezte a csontjaiban… a reumás csontjaiban. Nem erről volt szó.
Lloyd öreg volt.
Mintha húsz évet vagy még többet öregedett volna…
Két évtized oda az életéből, kitörlődött az emlékeiből.
Ordítani akart, kiáltozni, tiltakozni az igazságtalanság, a veszteség miatt, magyarázatot követelni a világtól…
Csakhogy ezek egyike sem állt módjában: semmit sem irányított. Teste folytatta lassú fájdalmas totyogását a mellékhelyiség felé.
Amikor megfordult, hogy kinyissa az ajtaját, visszanézett az ágyban lévő öregasszonyra: most az oldalán hevert, kezével támasztotta a fejét, a mosolya huncut, csábító. A szemével még mindig nem volt semmi baj: észrevette bal kezének gyűrűsujján az arany csillanását. Épp elég nagy gond volt, hogy egy öreg nővel fekszik össze, de hogy egy férjezett öregasszonnyal…
A dísztelen faajtó résnyire nyitva volt, ő pedig belökte és a szeme sarkából észrevette a saját bal kezén díszelgő hasonló karikagyűrűt.
Akkor értette meg. Ez a banya, ez az idegen, ez a nő, akit eddig még nem látott, és aki egyáltalán nem hasonlított imádott Micsikójához, ez a nő volt a felesége.
Lloyd vissza akart nézni rá, megpróbálni elképzelni, milyen lehetett évtizedekkel fiatalabban, helyreállítani egykori szépségét, azonban…
Azonban folytatta útját a mellékhelyiségbe, félig elfordult, hogy szemben álljon a csészével, lehajolt, hogy felemelje a deszkát, és…

…és egyszerre, elképesztő módon, de szerencsére, és alig hihetően Lloyd Simcoe ismét a CERN-ben a hadronütköztető vezérlőjében találta magát. Valamilyen oknál fogva félig lecsúszott műanyagtámlájú székéről. Kihúzta magát és megigazította az ingét.
Micsoda hihetetlen hallucináció volt ez! Persze most aztán lehet fizetni – ez a hely elméletben teljes védettséget nyújt a benne tartózkodóknak: százméternyi föld van köztük é a gyűrű között. Viszont hallott már olyasmiről, hogy a nagy energiájú kisülések hallucinációkat idéznek elő – nyilvánvalóan itt is ez történt.
Kellett egy másodperc, hogy ismét megtalálja a helyét. Nem volt semmiféle átmenet itt és ott között, semmiféle villanás, egyensúlyvesztés, még a füle sem pattogott. Az egyik pillanatban még a CERN-ben volt, a következőben aztán már valahol máshol… Mennyi lehetett?… Úgy két perc. Most pedig ugyanolyan zökkenőmentesen, mint az első alkalommal visszakerült a vezérlőbe.
Nyilvánvalóan el sem hagyta. Nyilvánvalóan káprázat volt az egész.
Körülnézett, megpróbálta a többiek arckifejezéséből kitalálni, mi zajlik bennük. Micsikó döbbentnek látszott. Talán a hallucinációja közben épp őt figyelte? Mit művelhetett közben? Vergődött, mintha epilepsziás rohama lenne? A levegőbe nyúlt, mintha valamiféle láthatatlan mellet cirógatna? Vagy egyszerűen csak eszméletét vesztve a székébe rogyott? Ha ez utóbbi történt, akkor nem túl sokáig lehetett ilyen állapotban – meg sem közelíthette a Lloyd érzékei szerint eltelt két percet –, máskülönben Micsikó és a többiek most fölé hajolva tapogatnák a nyakát a pulzusát keresve, miközben igyekeznének meglazítani a gallérját. A falon lévő órára pillantott: tényleg két perccel múlt délután öt.
Aztán Theó Prokópidisz felé fordult. Ő visszafogottabbnak tűnt a menyasszonyánál, ugyanakkor épp oly bizalmatlanul méregette a többieket, mint Lloyd: egyesével szemügyre vette a helyiségben tartózkodókat és amint az illető visszanézett rá, már tovább is vándorolt a tekintete.
Lloyd kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, noha nem tudta, mit kellene. Azonban a legközelebbi nyitott ajtó felől felhangzó nyöszörgés hallatán gyorsan becsukta. Egyértelmű volt, hogy Micsikó is hallotta: egyszerre álltak fel a helyükről. A nő közelebb volt az ajtónyíláshoz, így mire ő is odaért, Micsikó már a folyosón állt.
– Te jó ég! – mondta. – Jól vagy?
Az egyik műszaki szakember – Svennek hívták – próbált meg valahogy talpra kecmeregni. Jobb kezét erősen vérző orrához emelte. Lloyd visszasietett a vezérlőbe, lecsatolta az elsősegélydobozt a falon lévő helyéről és szaladt vele a folyosóra. Felpattintotta a fehér műanyagfedelet és nekilátott kibontani egy tekercs kötszert.
Sven norvégul kezdett beszélni, de egy pillanat múlva elhallgatott és franciául folytatta.
– Va… valószínűleg elájultam.
A folyosót kőlap-burkolat borította – látta az elkenődött bíborszín foltot, ahol Sven arca a padlónak csapódott. Átadta neki a kötszert: Sven köszönetképpen biccentett, összemarkolta és az orrához nyomta.
– Micsoda helyzet! – mondta. – Mintha csak elaludtam volna járás közben. – Kurtán felkacagott. – Még álmodtam is.
Lloyd érezte, ahogy szemöldöke megrebben.
– Álmodtál? – kérdezett vissza szintén franciául.
– Soha ilyen élénk álmot nem láttam még. Genfben voltam… a Le Rozzelban. – Lloyd jól ismerte a helyet: breton stílusú cręperie volt a Grand Rue-n. – De mintha valami sci-fiben lettem volna. Autók lebegtek el mellettem és nem is értek közben a földhöz, és…
– Igen, igen! – szólalt meg egy női hang, bár nem Svennek szánta. – Ugyanez történt velem is!
Lloyd visszament a félhomályos helyiségbe.
– Mi történt, Antonia?
A túlsúlyos olasz nő két másik jelen lévővel beszélgetett éppen, most azonban felé fordult.
– Olyan volt, mintha hirtelen valahol teljesen máshol lennék. Parry azt mondta, vele is pontosan ugyanez történt.
Micsikó és Sven az ajtónyílásban álltak, közvetlenül Lloyd mögött.
– Velem is – szólalt meg a menyasszonya hallhatóan megkönnyebbülve, hogy nincs egyedül ezzel az élménnyel.
Az Antonia mellett álló Theónak ráncba szaladt a homloka. Lloyd észrevette.
– Theó? És te?
– Semmi.
– Semmi?
A görög a fejét ingatta.

© Hungarian edition, 2009, Metropolis Media Group Kft.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Részlet Jean-Claude Dunyach és Ayerdhal Haldokló csillagok című kötetéből Jean-Claude Dunyach és Ayerdhal Haldokló csillagok című regényét jelenteti meg a napokban a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban a Metropolis Media. A többszörösen díjnyertes, két kötetes...
2. A jövő emlékei – Flash Forward az AXN műsorán Az AXN hivatalos blogjának közlése szerint még idén ősszel bemutatják magyarul is az Egyesült Államokban a héten elstartolt új sci-fi sorozatot, a Flash Forwardot. A...
3. Robert J. Sawyer: Lélekhullám – vélemény Nem szeretek gyenge könyvekről írni, pedig elvileg az a könnyebb út: jól szétszarházni valamit mindig könnyű és finom, mint a ****** joghurt – igaz éppen...

]]> http://www.sfportal.hu/reszlet-robert-j-sawyer-flashforward-a-jovo-emlekei-cimu-kotetebol-5736.scifi/feed 5 http://www.sfportal.hu/galaktika-konyv-tervek-2010-5660.scifi http://www.sfportal.hu/galaktika-konyv-tervek-2010-5660.scifi#comments Mon, 11 Jan 2010 16:00:16 +0000 Galaktika Magazin http://www.sfportal.hu/?p=5660 A Metropolis Media 2010. évi első negyedéves könyvkiadási terve:

Rudyard Kipling: Kívánságok háza
Dunyach–Ayerdhal: Haldokló csillagok
Vernor Vinge: A szivárvány vége
Robert J. Sawyer: FlashForward – A jövő emlékei
Arthur C. Clarke: Mélység
Damien Broderick: A fehér abakusz

A felsorolás nem tükrözi a megjelenések sorrendjét, a kiadott címek listája és maguk a magyar címek sem véglegesek! A kiadó tervei szerint a magyar olvasók a félév folyamán személyesen is találkozhatnak majd Robert J. Sawyerrel.

Rudyard Kipling Kívánságok háza című kötete 20% kedvezménnyel megrendelhető a Galaktika boltban.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Metropolis Media tervek 2009. első félév A Galaktika Magazin és a Galaktika fantasztikus könyvek kiadója, a Metropolis Media első féléves könyvkiadási terve: Elizabeth Moon: A sötét sebessége David Brin: Emberek a...
2. Megjelent a Galaktika 30. évfolyamának első száma! A januári Galaktika a lap 30., jubileumi évfolyamának első száma. Befejeződik benne Isaac Asimov „Vérvonal” című kisregénye, Tom Anderson álnéven egy új magyar SF-szerző mutatkozik...
3. Letölthető az első epub formátumú novella a Galaktika boltban Michael T. Cricket Az ostrom című steampunk novellája a Galaktika első, e-pub formátumban letölthető fantasztikus olvasnivalója. Hamarosan Kánai András, majd további magyar sci-fi szerzők írásai...

Na ez az a könyv, amivel hónapokig szenvedtem, és ráadásul nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem. Viszont ez az ambivalens érzés teszi az egészet érdekessé. Izgatja a fantáziámat, elgondolkodtat. Lapozgatom a könyvet, visszakeresek ezt-azt és újra elfog az a kellemetlen érzés, hogy átrágtam magamat valamin, ami elég nehéz olvasmány, rohadt hosszú és nem is igazán az a téma, ami nagyon érdekelne, ráadásul a végére érve nem vagyok biztos benne, hogy felfogtam-e, hogy mi is a lényeg.

Kim Stanley Robinson könyve alternatív történelmi regény – bár a műfaj kereteit  feszegeti.  Abból indul ki, hogy a valóságtól egy ponton elkanyarodik a történelem a 14. században: Európa lakosságát 99%-ban elpusztítja a pestis, ezzel a kereszténység is gyakorlatilag kihal. Ez az alapvetés azért érdekes, mert mindannyian Európa-központú történelmet tanultunk, az átlagember szinte alig tud valamit olyan nagy civilizációkról, mint Kína, India, az iszlám államok vagy az amerikai kontinens őslakos népei. Itt viszont ők viszik a prímet, teszik meg a nagy felfedezéseket, építik fel a technikai civilizációt, harcolják meg a demokráciához vezető forradalmakat, írják meg az emberiség nagy szellemi alkotásait és persze a történelmét.

Asterdroid kritikája

Nehéz olvasmány, mert történelemről szól. A történelem, ahogy az iskolából ismerjük, leginkább nagy emberek, nagy háborúk és paktumok története, ami számomra nem különösebben érdekes vagy vonzó. Mindig jobban érdekelt a hétköznapi emberek élettörténete. Robinson szerencsére törekedett arra, hogy könyvét a hétköznapok történetére, “a rizs és a só éveire” alapozza, és ennek a szemléletnek az megerősítésére a könyv vége felé, a történelem-filozófiai kérdések (egyébként elég száraz) fejtegetése közben beiktat egy jelenetet, ahol Csu Isao, a nagy történész bemutatja könyvgyűjteményét, melyben leginkább hétköznapi emberek élettörténetei szerepelnek. Igaz, az író helyenként mégsem tud ellenállni a kísértésnek, hogy a nagy emberek és nagy események történetét írja meg. Ilyenkor az az érzésem van, hogy történelemkönyvet olvasok – és elvesztem érdeklődésemet. Sosem igazán izgattak, és ma sem hoznak lázba a fegyverkezési és forradalmi lépések, sem a háborús manőverek, ezért ezeken a részeken nagyon nehezen rágtam át magam (viszont hamar elaludtam). Sokkal nagyobb érdeklődéssel olvastam viszont azokat a fejezeteket, melyekben kisemberek élik meg a történelmi korszakokat, akikről talán csak későbbi korok emlékeznek meg szellemi örökségük miatt.

Ambivalens érzéseim forrása továbbá, hogy a stílus és a történetvezetés tekintetében egyenetlen a könyv. Van, ahol pörögnek az események, néha túlságosan is (Nyugatrólvaló a Hadonoszóniknál), máskor alig történik valami (Bisztámí, a szúfi mester története, vagy Kang és al-Lancsou házassága). Viszont az a furcsa, hogy a történet sodrása mégsem az események zajlásának intenzitásától függ. A kedvenc részeim között például van olyan is, amely lassú történetvezetésű (Kangék), és van akciódús is (a szamarkandi alkimista és kutatásai). És vice versa. A stílus egyenetlensége az olvasótól megkívánja, hogy alkalmazkodjon a mesélőhöz, ugyanakkor jócskán megnehezíti az olvasást. Időnként filozofikus fejtegetésekkel találkozik, melyben a szerző hosszan “tanítja” – ezt például kifejezetten utáltam.

Tulajdonképpen nem is egy könyvről van szó, hanem tízről. Mindegyikben más a helyszín, az idő, a szereplők, és más a stílus is. A történelmet mindig más szemszögből látjuk. A szerző a régi buddhista írások technikáját alkalmazva (erre is utal Csu Isao) a szereplők reinkarnálódását használja fel, hogy egybeforrassza a történelmet. Három főszereplőjét nevük kezdőbetűjét figyelve azonosíthatjuk az újabb és újabb életekben: a kedves, nyugodt és áldozatkész B, a lázadó, gyakran erőszakos, éppen ezért erőszakos halált haló K és a tudásra szomjazó, élénk, gondolkodó I. A mellékszereplők is reinkarnálódnak, pl. a hatalomra törő S, a segítő, alázatos P és a mentor Z. Azonban nemcsak a reinkarnáció gondolata forrasztja eggyé a történeteket, hanem a szintén buddhizmusra, régi kínai, indiai hagyományra való utalások: “Napnyugati utazás”, a Majom – a bölcsességre vezető, gyakran bizony piszkos tréfákat alkalmazó alak, valamint Káli, aki a halál és a megújulás istennője. A könyvek között bardó-beli (túlvilági) jeleneteket találunk, ahol a szereplők értékelik addigi tetteiket, életüket, és felkészülnek a következőre, találkozik a dzsáti, azaz a lelki család, melynek tagjai aztán a földi életben mindig megtalálják egymást, legyenek bár messzi kontinensek szülöttei. Végül a könyv mégis egységgé válik, a szétszabdalt és egyenetlen sodrású történelem összképe kikristályosodik. Igen, talán valóban ilyen egyenetlen a történelem, béke idején lassú, talán eseménytelen, de gondolatilag nagyon is előremutató, forradalmak és háborúk közepette pedig gyorsan pergő, de bizony, sokszor lélektelen.

A hétköznapiság, mint a történelem mozgatója fontos motívuma a könyvnek. Nemcsak a nagy változásokat előkészítő gondolatok, felfedezések, kutatások születésének ideje ez, hanem maguk az események is ekkor kezdenek kicsírázni. A hétköznapi emberek azok, akikben megszületik az elhatározás a nagy dolgokra. Ide tartozik a nők helyzetének követése is a regényben. Egyrészt örvendetes, hogy ez egyáltalán szóba kerül, másrészt azonban meg kell jegyeznem, hogy a női szereplők többsége jobb körülmények között él, mint az adott társadalom többi nőtagja általában. Talán egyedül Bihari mondható tipikus asszonynak, a többiek mind önálló nők, akiket a férfiak hagynak is érvényesülni, még az iszlámon belül is. Ez valahogy túl idealizált, nem illik bele a képbe.

A regény sokrétegű, egy olvasásra képtelenség megragadni mindent, amit az író elrejtett benne, például utalásokat a következő inkarnációkra, metaforákat, mint a piros tojás, reflektálást különböző történelemfilozófiai elméletekre, nemcsak explicit, hanem implicit formában is.

Érdekes, hogy bár alternatív történelmet ír, a szerző mégis a mai korra nagyon hasonlító eredményre jut: a világháború összefogásra készteti az emberiséget, a környezeti problémákra kell sürgősen választ találni, stb. Ami azonban sajnálatos, hogy Robinsonnak mégsem sikerül levetkőznie amerikai nézőpontját néhány olyan dologban, amiben azért illett volna. Például az iszlámot az összes többinél erőszakosabb, elnyomóbb és merevebb vallásnak mutatja be, sőt még az írói igazságszolgáltatás eszközével is él és a Nagy Háború vesztesévé teszi az iszlám államokat. Aztán ott vannak az észak-amerikai hadinoszónik, akik fegyverrel állnak a párizsi nép mellé a katonai puccs megdöntésére, támogatják a demokratikus forradalmat Kínában, stb. Kissé kilóg a lóláb …

Ami a legjobban tetszett: érdekes, sokszínű és sokrétű a könyv, lehet rajta filozofálni.

Ami a legkevésbé tetszett: túl hosszú ahhoz, hogy jól befogadható legyen.

Összegezve: akinek van ideje, feltétlenül olvassa el, akinek még több ideje van, olvassa el többször is! (Ha lesz több időm, én is ezt fogom tenni.)

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Megjelent Kim Stanley Robinson: Árral szemben című kötete Miközben az amerikai politikusok egy kis, ázsiai országon próbálnak segíteni, amelyet az emelkedő tengerszint elnyeléssel fenyeget, nem is sejtik, hogy a globális felmelegedés hatásait hamarosan...
2. Andreas Eschbach: Hajszőnyegszövők kritika – Birodalom alul- és felülnézetből Andreas Eschbach nevét A Jézus-videó című regénye kapcsán ismertem meg. Az egy kiváló scifi-thriller, nagy kár, hogy a belőle készült csapnivaló akciófilmmel elriasztották tőle az...
3. A. E. van Vogt: A nulla-A világa kritika Mikor saját magaddal kapcsolatban rejtélyekkel szembesülsz, vadásznak rád, különleges vagy, de nem vagy tisztában képességeiddel, ráadásul mindez utópisztikus környezetben történik, akkor nagy valószínűség szerint sci-fi...

Asterdroid kritikája.

Én ezzel a könyvvel úgy éreztem magam, mint aki egy teljesen ismeretlen és idegen világba csöppent. Mintha nem is a Földön járnánk. Amellett, hogy filozofikus hajlamú a mű alapvetése, még cselekményében is bonyolult. Csak kapkodtam a fejem az elején.

Aztán nagyon, de nagyon belejöttem.

Van Vogt regényének címe a nem-arisztotelészi logikára utal, melyről a könyv alapján is alkothatunk valamiféle képet, hiszen a szerző egyik célja is volt, hogy bemutassa ezt a gondolkodási rendszert. Hőse, Gilbert Gosseyn ennek a szellemiségnek, illetve az abból eredő technikáknak segítségével tudja ellenfeleit legyőzni. Egy rövid összefoglalást hadd adjak erről, mielőtt a regény taglalásába fogok – ugorja át, aki csak magára a könyvre kíváncsi!

Általános szemantika és a nulla-A

Az általános szemantika Korzybski nevéhez fűződik, aki elvetette Arisztotelész téziseit a logikai kétértékűségről. Filozófiai, egyben nyelvkritikai elmélet, melyhez azonban a szemantikai tréning gyakorlata is tartozik. Ez technikákat és emlékeztetőket tartalmaz, melyek célja, hogy azokat a mentális szokásokat (például nyelvi, vagy leegyszerűsítő gondolkodási módokat) oldja fel, melyek megnehezítik a valósággal való foglalkozást. A három legfontosabb ilyen emlékeztető a nulla-A, azaz nem arisztotelészi logika, a nulla-I, azaz hogy két jelenség sosem azonos, legfeljebb eléggé hasonló az aktuális vizsgálódás szempontjából, illetve a nulla-E, azaz a nem-euklidészi geometria.

A nulla-A – meglehetősen leegyszerűsítve – az intuitív, induktív érvelésre való képességet illetve ennek gyakorlását jelenti, szemben a reflexív, kondicionált, deduktív logikával. Ebben egy állításnak nem csupán két logikai értéke (igaz vagy hamis) lehet, hanem több. Van Vogt értelmezésében egyfajta “szubjektív” következtetést képvisel, mely induktív érvelésből fakad, ily módon ellentettje az arisztotelészi bináris, logikának. A regény több fejezete előtt találunk mottóként idézeteket ezzel kapcsolatban, például, hogy a szó nem azonos a dologgal, „a térkép nem a táj”. A nulla-A tréning célja, hogy használói tudatosan elkerülhessék azokat a fogalomalkotási hibákat, melyeket a nyelvben való gondolkodás eredményez illetve a józan ész és megszokás diktál.

Van Vogt történetében az általános szemantika elveit használók, a nulla-A követői képesek ennek segítségével mások gondolatmenetét és érvelését is analizálni. Hősei nulla-A logikát használva múlják felül a rosszakat, míg azok szinte kizárólag a kétértékű, algoritmikus érveléssel dolgoznak és ezáltal alulmaradnak.

A történet

Gilbert Gosseyn egy olyan jövő-beli világban él, ahol a nulla-A gondolkodás határozza meg az emberiség fejlődését. A Játékok Gépezete irányítja azt a folyamatot, melynek során az évente megrendezett játékok győztese a Vénuszra kerülhet, ahol egy ideális, önkéntességen és nulla-A elveken nyugvó, erőszakmentes társadalom épült fel. A többiek pedig a játékok során bizonyított nulla-A felkészültségük alapján kapnak megfelelő állást a Földön. Évente sok-sok ember igyekszik a Gépezethez annak reményében, hogy jobb állást, ezáltal jobb életet biztosítson önmagának.

A főhős is ezt teszi, azonban rá kell döbbenjen, hogy emlékeivel valami baj van, mintha nem a sajátjai lennének, mintha valaki más életét élné. Törvényen kívülivé válik, majd hamarosan az elnöki palotában kerül fogságba. Az olvasónak fogalma sincs, ki kivel van, miért faggatják és egyáltalán miről van szó. Gosseyn is csak különleges képességei révén tud elmenekülni. A Gépezethez, az igazság és a valósághoz való hűség megtestesüléséhez – azaz a nulla-A rendszer központjához – menekül, de közben lelövik és meghal. Ekkor következik az újabb zavaró meglepetés, mert Gosseyn a Vénuszon ébred tudatára. Kiderül, hogy valóban meghalt, de elméje egy újabb testbe helyeződött át és a kalandok folytatódnak.

Lassan az olvasó számára is kezd kiderülni, hogy Gosseyn különleges képessége az agyában van, valamiféle plusz, amiről maga sem tud igazán. Felbukkanása a nulla-A ellenségei számára rossz hír, hiszen éppen a Vénusz inváziójára készülnek. Egy ilyen különleges képességű nulla-A ember veszélyt jelenthet számukra. Ezért igyekeznek többet megtudni hősünkről, s ezáltal Gosseyn akaratán kívül kulcsfigurává válik. Próbálja megakadályozni a Vénusz vesztét azzal, hogy figyelmezteti őket, azonban az inváziót nem tudja elhárítani. Közben kiderül, hogy a Földi hatalmasságok nulla-A ellenes szervezkedése mellett a galaktikus összeesküvés is fenyeget földönkívüli erők részéről. Vannak kettős ügynökök, az összegabalyodott szálak lassan kibomlanak, csak arra nem nagyon akar fény derülni, hogy ki Gosseyn maga. Napvilágra kerül, hogy a Gépezetet torzítják a nulla-A földi ellenségei, hogy saját érdekeik érvényesítése érdekében embereik a megfelelő pozíciókba kerüljenek. Gosseyn meg is találja a Torzító készüléket, melynek segítségével további fantasztikus kalandokat él át és kezdi felgöngyölíteni az összeesküvést

A vénusziak a nulla-A gondolkodási rendszer segítségével visszaverik a támadást és az inváziót irányító Thorson végül már maga sem bízik a sikerben, inkább saját szakállára dolgozik, csak hogy Gosseyn különleges képességeit minél inkább a maga javára tudja kihasználni. Az Szemantikai Intézetben aztán Gosseyn nagy nehezen megtalálja a kulcsot saját személyiségéhez és önmagával találkozik.

Értékelés

Van Vogt víziója a jövőről nagyon különleges élmény. Figyelembe kell vennünk, hogy a regény az 1940-es években keletkezett, ezért sok technikai vagy tudományos víziója furcsa a mai olvasónak. Például a Vénusz, ma már tudjuk, nem alkalmas olyan fajta emberi életre, melyet megszoktunk és amit a szerző elképzel. Ráadásul mai technikánk már sok tekintetben régen túlhaladta a regényben szereplő, csövek és drótok sokaságából felépülő gépezeteket. Azonban az emberi szellem fejlődésének és az ebből következő társadalmi átalakulások bemutatásának köszönhetően Van Vogt elképzelése a jövőről nagyon is érdekes. Ezért tehát az olvasó könnyen eltekint a régimódi, elnéző mosolyra késztető részletektől és élvezettel merül el a nulla-A világában.

Mivel jó régi SF-ről van szó, fontos látnunk, hogy azok a már megszokott elemek, melyek természetes részei a mai SF-nek, nem klisék e regény esetében, hanem inkább újdonságok, hiszen a sci-fi hőskorának elején keletkezett klasszikusról van szó – ahogy ezt a bevezetőben már említettem.

A szerző utópiáját az általános szemantikára és azon belül a nem arisztotelészi gondolkodásra épülő szellemi fejlődésre alapozza. Ebben a társadalmi igazságosság alapját a Játékok Gépezete jelenti, mely minden évben érdemeiknek megfelelően választja ki a megfelelő embereket a társadalomban betöltendő különböző szerepekre. Ugyanakkor ez csak egy emberek által alkotott szerkezet, ezért nem múlhatja felül magát az embert. A Gépezet demokráciájának, azaz a nulla-A-nak ellenségei el is tudják torzítani annak ítélőképességét. A szerző hisz az emberi faj olyanfajta szellemi fejlődésében, mely képes legyőzni a hatalomvágyat, az agressziót, a hamisságot. Az itt-ott megjelenő sötét tónusok ellenére a regény alapvetően optimista.

Az író sűrűn lakott univerzumot képzel el, benne a Galaktikus Ligával, mely hasonlóan az ENSZ-hez próbálja a világok között a tisztesség szabályait betartatni, ám nehezen ér el a távoli kis zugokba a keze, ahol bizony nagyhatalmi törekvések is folynak. Hasonlóan Asimov Alapítványához, valószínű, hogy a szerző történelmi példák alapján, különösen a Római Birodalom bukását alapul véve képzelte el ezt a hatalmas civilizációt. Fontos érdeme, hogy a helyi, kis közösség – a Föld – fejlődését dolgozza ki, nem merül el a galaktikus birodalom bonyolultságának részletezésében, csak nagy vonalakban vázolja, de az olvasó számára ez tökéletesen elegendő.

A diktatúráról megrajzolt kép szintén nagyon lényegre törő: a propaganda a médiában, a torzítás technikája, az erőfitogtatás gyakorlata, a korrupció működése, stb. világosan megrajzolja a 20. században sajnos oly sokszor megjelent politikai rendszert, mely az igazságos társadalom látszatát igyekszik kelteni, holott valójában manipulatív és elnyomó. Ne felejtsük el, hogy a regény éppen a második világháború után jelent meg (először ‘45-ben folytatásokban, majd ‘48-ban könyvalakban)!

A cselekmény pergő és változatos, sok az akció. Érdekes, hogy a könyv elején még az erőszakmentesség elvéhez ragaszkodó főhős a történet végére már jobban hasonlít egy népszerű, lövöldözős akcióhőshöz – ez nekem nem annyira tetszett, mert ha ő valóban szellemileg felette áll ellenfeleinek, akkor nagyon elegáns lett volna, ha gyilkolás nélkül oldja meg a helyzeteket. Azonban a regény keletkezési idejét figyelembe véve, ez abszolút helyénvaló, a SF-hez szorosan kapcsolódó elem.

Gyakoriak az álom-szerű jelenetek, melyek a szubjektivitást erősítik. Bár a regény E/3-ban íródott, az olvasó teljesen azonosul Gosseynnel, az ő szemén keresztül látja az eseményeket, az ő fejével gondolkodik. Van Vogt nagyon fontosnak tekintette az álmokat, az intuíciót és a nulla-A rendszerébe ezek tökéletesen belesimulnak.

A könyv filozófiai alapjaival kapcsolatban, a nulla-A-ról a szerző az olvasót úgy tájékoztatja, hogy az szinte úgy érzi, jobban meg kell ismerkednie a témával. Mivel töredékekben kapunk csak információt, nekünk kell kirakni ezekből az összképet, a szerző bizony megdolgoztatja az agyunkat – jól eső agytorna. Viszont sok más technikai vagy tudományos elem elégséges és összefüggő magyarázattal együtt került be a műbe, így könnyebben követheti az olvasó. Ilyenek a húsz tizedesig való összehangolás elve, a Torzító, vagy a duplikálás elve, melyek azonban csak másodrangúak a vezérgondolathoz képest – nem is agyal rajtuk nagyon az ember olvasás közben. A nulla-A-ról adott szilánkos információ morzsák azonban jól szolgálják azt a célt, hogy a regény olvasása közben mi magunk is gondolkodjunk, forgassuk magunkban, értelmezzük a leírtakat. Szóval az agytorna révén fejlődhetünk – gyakorlatilag a szerző olvasót nevel magának.

Nem nevezném könnyű olvasmánynak az Agave kiadásában megjelent, 178 oldalas könyvet, azonban nagyon élveztem az olvasását. Szinte egy más világba kerültem általa, így kikapcsolódtam olvasás közben. Sok szeretettel ajánlom mindenkinek, akit a nulla-A taglalásával nem sikerült elriasztanom.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. A Kommunizmusgyártó Gép – A. E. van Vogt: A nulla-A világa Ha a világot meg akarjuk változtatni, az emberrel kell kezdeni, lehetőleg már a bölcsődében. De az is lehet, hogy akkorra már elkéstünk. Az ugyan közismert,...
2. Kim Stanley Robinson: A rizs és a só évei – kritika Na ez az a könyv, amivel hónapokig szenvedtem, és ráadásul nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem. Viszont ez az ambivalens érzés teszi az egészet...
3. Izing Róbert: Támadás az űrből – kritika Mindig örömteli esemény, mikor egy kiadó magyar szerzőtől jelentet meg sci-fi regényt, főleg ha az illető elsőkönyves. Az Agave kiadó bátran felkarolta Izing Róbertet, és...