Ki kit manipulál ebben a szövevényes játszmában? S vajon elfogulatlan maradhat-e a külső szemlélő? A hatalomért folytatott ádáz küzdelemben elmosódnak a biztosnak vélt határok, és előbb-utóbb mindenkinek fel kell tennie magában a kérdést: valóban meg akarja-e kapni, amiért annyit küzdött. Bár messzire szakadt szülőhazájától, Djan Seriy Anapliát, a Kultúra titkosügynökét is magával ragadják az események. A múlt elől nincs menekvés; hiába taktikázik ügyesen, végül mégis a saját bőrén tapasztalja meg, milyen veszélyes dolog mások háborújába avatkozni.

Banks könyve szíven üt és elgondolkodtat, ahogy azt a Kultúra-regényektől már megszokhattuk. Meghökkentő világokon játszódó, különös lényeket felvonultató, sodró történet, tele meglepő fordulatokkal. A Kultúra-regények sikere abban rejlik, hogy bár általában a tudományos fantasztikum határain belül mozog, de mégis rengeteg gazdasági és aktuálpolitikai témát feszeget, ezért nem csak a sci-fi rajongók olvassák.

A könyv az eddigiekhez hasonlóan természetesen önmagában is teljesen élvezhető, nem szükséges hozzá a korábbi részek ismerete.

NYERD MEG Az SFPORTAL FACEBOOK JÁTÉKÁBAN!

Prológ

Könnyű szél matatott a bokrok ágai között. Finom porfüggönyt libbentett fel a homokfoltokról, és sötét hajfürtöt legyintett a nő arcába, aki egy fából és zsákvászonból összerótt tábori széken ült egy kopár, sziklás dombtetőn, amely a cserjésre és a sivatag fodrozódó homokjára nézett. Az országút távolba vesző vonala bizonytalanul reszketett a hőségben, mellette csenevész fák sorjáztak, alig magasabbak két egymás vállára kapaszkodó embernél. A messzeségben sötét, tüskés gerincű hegylánc állta a tekintet útját, meg-megcsillanva a hullámzó levegőben.

A nő magas volt és törékeny, alkatához képest meglepően izmos. Egyenes haja rövid és sötét, a bőre márványfehér. Az ő fajtája idegennek számított ezen a vidéken – sőt, az egész régióban, több ezer fényéves körzetben. Ám a nő nemcsak az ittenieknek szúrt szemet; az övéi is furcsállva méregették volna, ha a véletlen szeszélye összehozza egy honfitársával; vonásai egy fiatal lányé, a tekintete mögött viszont érett asszony rejtőzött, aki látott már egyet s mást az életben. (Ami azt illeti, az alkatát is furcsán zömöknek és idomtalannak találták volna.) Bőszárú nadrágot és lenge, homokszín kabátot viselt, az arcát széles karimájú kalap óvta a naptól, ami vakító pontként izzott a felhőtlen, mohazöld égen. Ősöreg, ütött-kopott látcsövet tartott a kezében, és nyugat felé kémlelt, ahol a sivatagi út beleolvadt a horizontba. Jobbkézt összecsukható asztalka állt, rajta hűsen gyöngyöző palack és egy pohár víz, a szék mellett apró hátitáska hevert. A nő a pohár után nyúlt, belekortyolt a vízbe, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét az országútról.

– Alig egy órányira lehetnek – recsegte a gép, amely az asztal túloldalán lebegett. Úgy festett, mint egy elnyűtt, jobb napokat látott fémbőrönd. Fel-alá billegett, megfordult és kissé megdőlt, mintha felnézne a nőre. – Bátorkodom megjegyezni – tette hozzá –, hogy azzal a múzeumi vacakkal nem sokra mész.

A nő az ölébe ejtette a távcsövet. – Az apámé volt – mondta.

– Igazán? – A drón fémtestéből halk, susogó hang tört elő, ami akár sóhaj is lehetett.

Karnyújtásnyira tőlük halovány kép villant fel, betöltve a nő látóterét. Sűrű embertömeg hömpölygött feléjük – egyesek gyalog, mások lovon – északnyugat felől, a sivatagi úton, nyomukban hatalmas porfelhő kavargott. A napfény meg-megcsillant dárdáik hegyén. Tarka zászlók, címerek és rendszalagok lobogtak mindenfelé. A sereg végeláthatatlan hosszúságban kígyózott, ameddig a szem ellátott. A katonák között ekhós szekerek és málhás kocsik döcögtek, nyomukban hajítógépek és tucatnyi más szerkezet. A szekereket termetes igavonók húzták, izzadságtól fénylő marjuk a mellettük lépkedő férfiak válla fölött őrölte a mérföldeket.

A nő rosszallóan csóválta a fejét.

– Kapcsold ki.

– Igenis – sipította a gép sértetten. A kép egy villanással eltűnt.

A nő belenézett a távcsőbe, ezúttal két kézre fogva a méretes családi ereklyét. – Látom a porfelhőt – jelentette ki diadalmasan. – És a felderítőket is látom… azt hiszem.

– Komolyan? – epéskedett a drón.

A nő az asztalra tette a távcsövet, kalapját a szemébe húzta, és kényelmesen hátradőlt. Karba fonta a kezét, csizmás lábát keresztbe tette. – Most alszom egyet – mormolta a kalap alól. – Ébressz fel, ha itt az idő.

– Ahogy kívánod – hagyta rá a drón.

– Naná.

Turminder Xuss némán figyelte, ahogy Djan Seriy Anaplia légzése lelassul, izmai elernyednek. Nem kellett különösebbképpen nagy tudomány hozzá, hogy megállapítsa: pártfogoltja elszenderült.

– Szép álmokat, hercegnőm – mormolta, és ezzel még magát is sikerült meglepnie: hirtelen nem tudta volna megmondani, hogy a gondolatok miféle láncolata vezetett ehhez a… hm, verbális böffenethez, és hogy gúnyból mondta-e, vagy… No mindegy.

Sietve lehívta a tűrakéták által gyűjtött adatokat. Az apró szerkentyűk egy része a fősereget követte, a többi a portyázó előőrsöket és magányos felderítőket tartotta szemmel.

A hadsereg irdatlan százlábúként araszolt a homokban; hosszúkás, szegmentált teste meg-megrándult, ahogy itt-ott megtorpantak a katonák, aztán újra nekilódultak. A lomha kolosszus makacs elszántsággal haladt távoli úti célja felé. Naná, gondolta a drón, érzik a vérszagot. Az emberek – társadalmi fejlettségi szinttől függetlenül – perverz élvezetet lelnek a pusztításban.

Fél órával később a távolban feltűnt az előőrs. Magányos felderítő vált ki a kavargásból, és egyenesen a drón felé vette az irányt. Semmi jel nem utalt rá, hogy átlátott volna a táborhelyet körbeölelő álcamezőn, mégsem lehetett kétség afelől, hogy egyenesen feléjük lovagol és beléjük fog ütközni – hacsak idejében el nem téríti valami.

A drón rosszallóan ciccentett, és parancsot adott a legközelebbi tűrakétának. A ceruzavékony tárgy elhúzott a drón mellett, egyetlen szemvillanás alatt a lovas háta mögé került, és némi hezitálás után a csatamén tomporába fúródott. Az állat rémülten megugrott, kis híján ledobva magáról a gazdáját, majd megpördült, és hanyatt-homlok elvágtatott.

A katona hangosan káromkodott, és a zablát rángatva megpróbálta megfékezni a megbokrosodott állatot. Mikor végül sikerült, újra a kaptató felé fordította, de ezúttal a táborhelytől valamivel távolabb mászta meg a domboldalt. Odafent megállt és körülnézett, aztán ráérősen tovább galoppozott, halvány porcsíkot hagyva maga után a reszkető forróságban.

Djan Seriy Anaplia megmozdult. Följebb tornászta magát a széken, és kipislogott a karima alól. – Mi az? – kérdezte álmosan.

– Semmi. Aludj csak!

– Mmm. – A nő kényelembe helyezte magát, és egy pillanattal később ismét csöndesen hortyogott.

A drón csak akkor ébresztette fel, amikor a fősereg látótávolba ért. A kopottas, horpadt fémtest a közeledő menetoszlop felé bökött. A katonák még mindig jó mérföldnyire lehettek. Anaplia ásított és nyújtózott.

– Itt vannak – jelentette a drón.

– Látom.

Anaplia fölemelte a távcsövet. A sereg élén egy csapatnyi sisakos-tollforgós férfi lovagolt, vértjük szikrázott a napfényben. Csataménjeik díszes szerszámján színpompás szalagok lobogtak. – Ezek aztán kicsípték magukat – dünnyögte Anaplia. – Szerinted kit akarnak lenyűgözni itt, a semmi közepén?

– Istent? – találgatta a drón.

A nő egy darabig hallgatott. – Hmm. – Leeresztette a távcsövet, és a drónra nézett. – Kezdhetjük?

– Csak egy szavadba kerül.

Anaplia végignézett a seregen. – Rendben. – Nagy levegőt vett, és hangosan kifújta. – Lássunk neki!

A drón megbiccentette fémtestét, mintha bólintana. Borításán apró rés nyílt; arasznyi hosszú, ujjnyi vékony henger bukkant elő, olyasforma, mint egy régimódi írószerszám. Lustán a levegőbe emelkedett, aztán nekilódult. A talaj vonalát követve gyorsított, hogy nagy ívben megkerülje az emberekből, állatokból és hadi masinákból álló oszlopot. Ahogy irányba állt, egy pillanatra halvány porfelhőt robbantott maga körül, aztán eltűnt szem elől.

A drón auramezeje rózsásan derengett. – Ez aztán – recsegte – remek móka lesz.

A nő bizalmatlan pillantást vetett rá. – Ugye nem baltázod el, mint a múltkor?

– Persze, hogy nem – vágta rá a gép. – Akarod nézni? – tette hozzá gyorsan. – Úgy értem, rendesen, nem azon a vacak színházi gukkeren keresztül.

Anaplia összeszűkült szemmel méregette a gépet, aztán bólintott. – Mutasd!

A testetlen vetítőernyő most bal kéz felől bukkant fel, hogy Anaplia szabad szemmel is követni tudja az eseményeket. A képen a menetoszlop vége látszott, ezúttal sokkal közelebbről, mint egy fertályórával ezelőtt. Gyér porfelhő úszott át a mezőn. – Ez a nyomkövető képe – magyarázta Turminder Xuss. Újabb áttetsző képsík jelent meg az első mellett. – Ez pedig az, amit a tűrakéta lát. – A nyomkövető kamerája követte a tűrakétát, amint az elhúzott az egyenruhák és fegyverek egybemosódó foltja fölött, aztán egy darabig a szekerek, hadigépek és ostromgépek sötéten tornyosuló, ide-oda ingó alakját mutatta, ahogy a sereghajtók elhaladnak előtte. Időközben a tűrakéta lejjebb ereszkedett, és elfoglalta helyét a menetoszlop mögött, nagyjából derékmagasságban. Már nem hangsebességgel hasította a levegőt, legföljebb egy gyorsröptű madár tempójában, ám így is gyorsan közeledett a sereghajtók felé.

– Most a tűrakétához hangolom a felderítőt. Hátulról megyünk rájuk – magyarázta a drón. A tűrakéta sötét pöttye a felderítőegység látómezejének közepébe úszott, majd gyors ütemben hízni kezdett: az apró gép nagyobb testvére nyomába szegődött, és karnyújtásnyi távolságból követte. – Most veti ki a kábelt – mutatta Xuss izgatottan. – Látod?

Két nyílfejhez hasonló, apró tárgy vált le a tűrakéta oldaláról, és el is tűntek azonnal. A horgonyok között feszülő monofil szálat szabad szemmel nem lehetett látni. A felderítő-rakéta kissé lemaradt és magasabbra emelkedett, hogy kamerájával a teljes sereget befoghassa.

– Most jön az a rész – zümmögte a drón elégedetten –, hogy a tűrakéta megpengeti a kábelt.

– Megpengeti?

– A monofil szál rezonálni kezd, és mindent elvág, ami az útjába akad. Mint a… beretva – magyarázta a drón. – Vagy egy jól kifent csatabárd.

A felderítő egy fára fókuszált, vagy száz lépésnyire a legutolsóként döcögő szekér háta mögött. A koronája megremegett, mintha ütés érte volna, aztán lecsúszott a törzsről és kavargó levélfelhő közepette, hangos suhogással elhasalt a porban. – Nyíiiiii… bumm – kuncogott a drón. Aurája derűs rózsaszínben játszott. A tűrakéta kivetítőjén málhás szekerek és fából ácsolt, durva ostromgépek tucatjai dübörögtek. – Jól kell belőni a bemenő paramétereket, hmm? Aztán hadd szóljon!

A kocsiponyvák úgy csaptak a magasba, mint a felrebbenő madárraj; fahevederek pattantak és ugrottak szét. A katapultok és ostromgépek óriási, tömör kerekei a következő fordulatnál ledobták felső szeletüket, és a monstrumok döccenve megálltak, felépítményeik, amelyeket lenyesett a monofil-borotva, előrecsúsztak a váratlan lökéstől. Irtózatos súlyokat tartó, karvastagságú köteleik elpattantak, hogy aztán szakadt húrként, ernyedten hulljanak alá. A felderítő ide-oda lendült a leamortizált, hasznavehetetlen roncsok sűrűjében. A katonák csak most kezdtek észbe kapni. A tűrakéta kíméletlenül haladt előre, a hadigépek után a gyalogos osztagot célozta meg. Belevetette magát a dárdák, gerelyek, zászlórudak és címertartók tömegébe, sűrű fémszilánk- és faforgács záport zúdítva az alant haladókra.

Anaplia látta, hogy néhány katona kidől a sorból; arcon vagy mellkason találták őket a repeszek.

– Számoltunk vele, hogy lesznek áldozatok – dünnyögte a drón.

– Számoltunk – visszhangozta a nő.

Az elöl haladók megtorpantak és hátrakémleltek a zűrzavar forrását keresve; itt is, ott is értetlen, riadt arcok villantak fel. A rakéta immár a lovasok háta mögött járt – a monofil szál a nyakukkal egyvonalban –, amikor a drón kódolt üzenetet küldött a nőnek:

„Nem gondolod, hogy mégiscsak… Úgy értem…”

„Nem – vágta rá a nő határozottan, és sóhajszerű jelet illesztett a nonverbális kódfolyamba. – Maradunk az eredeti tervnél.”

A tűrakéta két arasszal följebb emelkedett, és elzúgott a lovasok feje fölött, lesodorva tollas sisakjukat, és aratógépként dübörgött végig a cifra zászlókon és büszke címereken. Kínos alapossággal kaszálta végig a sort – amerre járt, megrökönyödést és röpködő romhalmazt hagyott maga után. Végül megugrott és elnyelte az ég kékje. A felderítő rakéta nagyításában látták, ahogy a kábeltartó egységek visszacsatlakoznak a távolodó rakéta testére, majd a kamera végigsöpört a tájon és ismét a hadsereg felé fordult.

Odalent tökéletes káosz uralkodott. Anaplia önkéntelenül elmosolyodott. Ez eseményszámba ment nála; Turminder Xuss úgy döntött, gyorsfelvételen örökíti meg a ritka pillanatot.

A levegőben villódzó képek eltűntek. Időközben befutott a tűrakéta, és engedelmesen besiklott a drón oldalán feltáruló rekeszbe.

Anaplia végignézett a megtépázott seregen. A mosoly lehervadt az arcáról. – Sok a sérült? – kérdezte.

– Talán két tucat – jelentette a drón. – A fele nem éli túl.

A nő bólintott, még mindig az emberek és hadigépek tömegét bámulva. ­– Számoltunk áldozatokkal.

– Számoltunk – hagyta rá Turminder Xuss. A felderítő rakéta is megérkezett, odalebegett a drónhoz, és eltűnt egy kisebb oldalpanel mögött. – De – tette hozzá fáradtan – változatlanul úgy gondolom, hogy félmunkát végeztünk.

– Valóban?

– Igen. Meg kellett volna engedned, hogy lefejezzem a sereget. A szó szoros értelmében.

– Nem – rázta a fejét Anaplia.

– Csak a nemeseket – próbálkozott tovább a drón. – Az élen lovagló díszpintyeket. Akiknek a fejéből kipattant ez a remek háborúsdi.

– Nem – ismételte a nő. Felállt és megfordult, hogy összehajtogassa a tábori széket. Felvette az asztalról a régi látcsövet. – Hívtad a modult?

– Már itt is van. – A drón a levegőbe bökött. Megkerülte a nőt, felemelte az asztalt, az üveget és a poharat közben elsüllyesztette a hátizsákjába. – Akkor csak a két herceget. Meg a királyt.

Anaplia kezébe vette a kalapot és felnézett. Hunyorognia kellett, amíg a szeme hozzá nem szokott az éles napfényhez. – Mondom, nem – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

– Ugye ezt még véletlenül sem az emberbaráti szeretet mondatja veled? – kerregte a drón rosszallóan. – Ennyire szentimentális lettél?

– Nem – szűrte a nő a foga közt. Az ereszkedő leszállóegység alatt, alig egy karnyújtásnyira tőlük finoman hullámozni kezdett a levegő.

A jármű ajtaja kitárult. Turminder Xuss a modul felé fordult. – Mostantól minden kérdésemre nemmel felelsz?

Anaplia kifejezéstelen arccal nézett vissza rá.

– Felejtsd el – sóhajtott a drón. Fémtestét finoman megbiccentve az ajtó felé intett. – Csak utánad!

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Megjelenés előtt Iain M. Banks Anyag című regénye   2011 október 27-én fog megjelenni az Agave gondozásában Iain M. Banks Anyag (Matter) című regénye. A népszerű skót író többéves kihagyás után tért vissza...
2. Iain M. Banks – A száműző [Részlet] Kr. u. 4034-et írunk. Az emberiség meghódította a csillagokat. Fassin Taak komótlátó előtt fényes jövő áll, mígnem egy napon váratlan látogatója érkezik. A galaxis peremén,...
3. Iain M. Banks – A száműző Ma jelenik meg Iain M. Banks A száműző című könyve az Agave Könyvek gondozásában. Kr. u. 4034-et írunk. Az emberiség meghódította a csillagokat. Fassin Taak...

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Recenzió: Homo Freedomitisz – Antal József: iDeal Már novellaként nagy ötlet volt, amikor a Galaktikában megjelent. Morgolódtam is magamban, hogy egy ilyen lehetőséget ennyire egyszerűen letudni – felelőtlenség. Az írásban, de még...
2. Megjelent! ANTAL JÓZSEF: iDeal [SFportal E-Book] A Zsoldos Péter-díjjal kitüntetett szerző vadonatúj, exkluzív kötettel jelentkezik az SFportal E-Book rendszerében – egy klasszikus sci-fi regénnyel, mely kizárólagosan itt kapható. © SFportal for...
3. Antal József – Kód, Vektor részletek Letölthető a Zsoldos Péter-díjas Antal József két új kisregényéből egy-egy részlet az SFportal E-Book oldalán. © SFportal for SFportal Sci-Fi Magazin, 2011. | Nincs hozzászólás...

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Megjelent! Anthony Sheenard: Vadászat egy szimurgra [Mysterious Universe] Öt év után visszatér a legnépszerűbb magyar sci-fi sorozat főhőse, York Ketchikan, hogy levadásszon egy képzeletbeli lényt. © Tuan for SFportal Sci-Fi Magazin, 2011. |...
2. Vélemény: Anthony Sheenard – Vadászat egy szimurgra Nagyjából tudott, hogy nem vagyok rajongója a Mysterious Universe-nek, még kevésbé A. Sheenardnak [1], mégis megvettem ezt a könyvet. Mivel megtetszett a borítója. Még akkor...
3. Anthony Sheenard: Sötétség előtt & Árnyak ébredése [SFportal E-Book megjelenés] A Mysterious Universe sorozat újabb kötetei jelentek meg e-könyv formátumban, méghozzá Anthony Sheenard két, a Novus Ordo Seclorum korában játszódó regénye, a Sötétség előtt valamint az Árnyak ébredése. © SFportal for SFportal...

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Jean-Claude Dunyach: Halott csillagok (részlet) Jean-Claude Dunyach Halott csillagok című regényét jelentette meg a napokban a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban a Metropolis Media. A többszörös díjnyertes francia SF szerző filozofikus jövőmeséje...
2. Részlet Robert J. Sawyer FlashForward – A jövő emlékei című kötetéből A Hugo- és Nebula-díjas Robert J. Sawyer FlashForward – A jövő emlékei című regényét jelenteti meg hamarosan, februárban a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban a Metropolis...
3. Arthur C. Clarke: A város és csillagok (részlet) A Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban megjelent Arthur C. Clarke világhírű regénye, A város és a csillagok. Alább ebből a regényből közlünk egy részletet, azon olvasóink...

***

Létay bíboros Rogerius egykori szobájából követte figyelemmel a Szépmező Szárnya átalakulását. A csillagrombolón nem ő volt az egyetlen, aki eltátotta száját a transzfiguráció láttán. Rovás a bíboros mellett állva közvetítette a látványt, Barkóczy írnoka úgy tűnt, tisztában van az ősmagyar hit titkaival, a bán nyilván tanácsadóként is alkalmazta maga mellett. Stenonisék űrhajója elszakadt a csillagromboló irdatlan testétől, ezt követően hármas csoportokban kidokkoltak az OPOS denevérformájú vadászai.
A Szépmező Szárnya eltávolodott a flottától. Tömzsi testéből szemkápráztató fénypászmák törtek elő, amelyek szivárványos játéka szétáradt a világűrben. A űrhajó teste hullámzott, lüktetett. Mintha rosszindulatú rákos daganatok támadnának a páncélzaton, úgy púposodott, dagadt éjfekete felszíne, a folyamat leginkább egy élesztővel összegyúrt kenyértészta metamorfózisára hasonlított.
Létay nagy ámulatára az OPOS-űrhajó teste megnyúlt, két végén fényrózsák nyíltak, szétterjedtek és besugározták a Barkóczy klánflotta közelben haladó fregattjait.
– A kereszténység előtti magyar hiedelemvilág egyik központi szimbólumát, az életfát, vagyis az égig érő fát látja eminenciád – magyarázta a Létay mellett álló Rovás. – Ez egy mitikus óriásfa, amit csak a táltosok tudnak „megmászni”. Jelképesen az áldozati és temetkezőhelynek tekintett Föld, vagy anyagi szféra köldökét köti össze az ég köldökével, magával a Sarkcsillaggal, és tükörképszerűen átnyúlik az alvilágba, ami a magyar ősi hitben nem keverendő össze a túlvilággal, ez utóbbi a halottak tartózkodási helye. Az életfát nem láthatja meg igazi valójában a közönséges halandó, mi is csak azt látjuk, ami megmutatkozik belőle az anyagi létsíkon, de a lényeg odaát, a szellemi szférában zajlik, akárcsak a fán történő közlekedés.
– Megmásszák a fát?
– Igen, és erre csak olyan ember képes, aki foggal, vagy több csonttal született, tehát táltos. Vagy a magyar népmesékben a kanászbojtár.
– A disznópásztor?
– Igen, ennek szimbolikus jelentéstartalma van. Az evangéliumokban írnak arról a Jézusról, aki a megszálló gonosz lelket a disznókba űzte, a magyar kanászbojtár pedig uralkodik a disznók felett, tehát a „táltos” parancsol a gonosz lelkeknek.
– Milyen érdekes lecsapódása ez a keresztény szimbólumrendszernek a magyar néphagyományban.
– Épp ellenkezőleg, a magyar népmesék jóval az evangéliumok előtti archaikus időkből származnak.
A Szépmező Szárnya egy ágas-bogas fa alakját vette fel, amelynek a gyökérzete és a lombkoronája egyaránt hét fénypászmából állt, és mintha egymás tükörképei lettek volna. Ezt a fényemanációt maga a hajó (a fa törzse) kötötte össze, a különös struktúra lassan sodródva egyre távolodott a világűrben, az OPOS vadászok hadrendbe állva követték Stenonis hajóját.
Rovás folytatta az életfával kapcsolatos beszámolóját.
– Az életfa minden élet alapja, a jólét és a Világegyetem megtartója, gyümölcse az aranyalma, amit esetenként a tündérek vagy a szépasszonyok elrabolnak. A magyar őshit szerint minden, ami élet, az életfától ered, ennek a tudata szólásainkban él tovább. „Nem esett messze az alma a fájától”. „Mi fán terem?”
– Hát ez nagyon érdekes.
– Az ősmagyar hitvilág alapja a sámánizmus és a háromrégiós világkép, amit az életfa köt össze. Amit legfölül lát, az a felső régió: az istenek, a bolygók, a csillagok, a jó lelkek világa, a mennyország a fényesség birodalmának helye, fő alakja a világteremtő demiurgosz, ami neveztetik, mondjuk, Úristennek, Öregistennek, Jóistennek, Atyaistennek. Azok a kifejezések, hogy Isten csapása, Isten nyila, Isten szerelmére, Isten áldja, nem a Szent István-i térítés után terjedtek el a magyar néphagyományban, ezeket mi már jóval előtte ismertük és használtuk. Az életfa ágai, mint a világ tengelye, tartják a sátorszerű lyukas égboltozatot, ezen át fénylenek a csillagok. Az égbolt tehát olyan, mint egy szita: „Szitál az eső”, „Annyi a csillag, mint lyuk a szitán”. A középső régió az emberek és a természetfölötti lények, hiedelemlények, a boszorkányok, valamint a táltosok világa, a mi megtapasztalható világunk. A von Anstettenek erre a szférára mondják, hogy dialektika.
– A von Anstettenek?
– Stenonisék szerint a császári uralkodóház okkult adeptusokból, a magyar néphit szerinti sárkányokból áll.
Létay ezt már nem tudta elhinni.
Az életfává alakult űrhajó egyre távolodott a csillagrombolótól. Létay arra gondolt, hogy ezekben a percekben vajon hányan bámulják Stenonis csodaűrhajóját? És Rocheforték vajon szemlélői-e ennek a hihetetlen átalakulásnak?
– Az életfa gyökérvilága az alsó régió, ami a gonosz, az ördög és a rossz szellemek lakhelye, és ugyanúgy hét szintből áll, mint a felső világ.
– A hétfejű sárkány szimbóluma – nevetett Létay.
– Esetenként állhat kilenc szintből is – mosolygott Rovás –, az OPOS szerint ezért ismétlődik a misztikus kilences szám a koronán.
– Ezt nem értem.
– Ezt én sem.
Sok mindent nem értettek.
De nem távozott az összes fekete táltos a csillagrombolóról, egy űrhajó még kidokkolásra várt. Nyílt az ajtó. Létay és Rovás egyszerre fordultak meg a zajra.
Ocsád táltos és három OPOS fényíjász lépett a szobába. A csuklyás alak minden előzetes figyelmeztetést mellőzve ráemelte kezét Rovásra, aki ájultan omlott a szőnyegre. Mielőtt az esztergomi érsek egyáltalán szóra nyitotta volna a száját, Ocsád feléje fordult, és szembesítette őt Stenonis parancsával.
– Az égi szférák lakói válaszoltak. Szedje össze a holmiját, velünk kell jönnie!
– Úristen, hova akarnak magukkal vinni, az alvilágba?
– A Kaus Mediusra.
Létay nem merte megkérdezni, mi szükség van erre.
Egyáltalán az ő személye miért fontos az OPOS-nak?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Megjelent Harrison Fawcett A Korona hatalma című regénye Kilenc év után ismét megjelent a Mysterious Universe sorozatában Harrison Fawcett (Fonyódi Tibor): A Korona hatalma című regénye. A kultikussá vált művet évek óta hiába...
2. Megjelent – Harrison Fawcett: Szűz infrafényben & Hogyan legyünk Sherlock Holmes? [SFportal E-Book] A 2010-es esztendő utolsó SFportal E-Book kiadványaként érkezett meg Harrison Fawcett 2 Brett Shaw története egy kötetben. © SFportal for SFportal Sci-Fi Magazin, 2010. |...
3. M. John Harrison: Fény (részlet) M. John Harrison Fény című regényét jelentette meg nemrégiben a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban a Metropolis Media. A brit SF legendás alakja végre a magyar olvasók előtt...

A Tuan kiadó gondozásában jelent meg az év legjobban várt számítógépes szerepjátékához, a Dragon Age: Origins-hez kapcsolódó fantasy regénye.

A Dragon Age: Az elorzott trón, a BioWare, napjaink egyik legismertebb szoftverfejlesztőcége által megalkotott Dragon Age: Vérvonalak című számítógépes szerepjátékának előzménye

Miután édesanyját, a szeretett Lázadó Királynőt elárulják és meggyilkolják saját hitetlen földesurai, az ifjú Maric egy rebellis sereg vezérévé válik, amely egy idegen zsarnok uralmától szeretné megszabadítani az országot. Népe rettegésben él, parancsnokai tapasztalatlan zöldfülűnek tartják, csak két szövetségese van. Loghain a nyers modorú zsivány, akinek az életét köszönheti, és Rowan a páratlan szépségű harcos amazon, akit születése óta neki szántak. Kémekkel és árulókkal körülvéve, Maricnak meg kell találnia a módot arra, hogy nem csak életben maradjon, de be tudja teljesíteni sorsának legkeményebb próbatételét: Ki kell vívnia Ferelden szabadságát, és vérvonalát újra trónra kell emelnie.

Regényrészlet a Tovább után.

– Menekülj, Maric!
És ő menekült.

Anyja elfúló szavai korbácsütésekként érték. A szörnyű gyilkosság képei szinte beleégtek az agyába. Maric megpördült, és a tisztás széli fák közé fúrta magát. Ügyet sem vetett az arcába csapó és köpenyébe kapaszkodó ágakra, csak tört előre vakon az aljnövényzetben.

Erős kezek ragadták meg hátulról. Talán anyja egyik embere vagy valamelyik áruló lehetett azok közül, akik kitervelték az asszony halálát? Maric inkább az utóbbira hajlott. Felmordulva csapott hátra, hogy kiszabadítsa magát, de csak újabb ágakat kapott az arcába, s a levelek még jobban elvakították. Az ismeretlen kezek megpróbálták visszarángatni a tisztásra, s Maric igyekezett csizmája sarkát megvetni a földben, a göcsörtös gyökerekben. Megint hátravágott egyet, s ekkor könyöke valami keményet talált… Vizenyős roppanás és döbbent fájdalomkiáltás kíséretében azonnal engedett a szorítás, és Maric előrevetette magát. Köpenye azonban elakadt és visszahúzta. Maric vadul rángatni kezdte, mint egy vergődő, csapdába esett állat, amíg valahogy ki nem szabadította magát. A köpeny jókora foszlánya maradt a faágon.

Maric visszafojtott lélegzettel tört utat magának a sötét rengetegben, anélkül, hogy akár egyetlen pillantást is megkockáztatott volna a háta mögé. Az erdő sűrű volt és sötét, a tömör lombkoronán csupán néhány halovány sugár hatolt át. Ahhoz nem volt elég, hogy látni lehessen, épp csak arra volt jó, hogy ijesztő árnyak és körvonalak labirintusává változtassa a vadont. A hatalmas, árnyas tölgyek roppant őrszemekként homálylottak előtte, s a bozót feketéllő mélyén akármi rejtőzhetett.

Maricnak fogalma sem volt, merre tart; a menekülés puszta ösztöne vezette. Meg-megbotlott a földből kimeredő göröngyös gyökerekben, és kemény fatörzsekbe ütközött, melyek mintha a semmiből termettek volna előtte. Nehéz volt a haladás a vizes, sáros talajon. Olyan bizonytalanul tudott csak egyensúlyozni, mintha a föld bármelyik pillanatban beszakadhatna alatta. Teljesen elvesztette a tájékozódási képességét. Akár körbe-körbe is mehetett, azt sem vette volna észre. Hallotta az erdőbe behatoló üldözők kiáltásait és a vad tusakodás zaját. Acélpenge csattant acélpengének, emberek pusztultak el végső halálhörgéssel ajkukon – az anyja emberei, akik közül sokat születése óta ismert.

Ész nélkül rohant tovább, fejében kuszán örvénylettek a képek. Néhány perccel ezelőtt még a hideg erdei tisztáson didergett, és meg volt győződve róla, hogy jelenléte a titkos megbeszélésen mindössze puszta formalitás. Szinte egyáltalán nem figyelt oda az eseményekre. Az anyja korábban elmondta, hogy ezeknek az új embereknek a támogatásával a lázadás végre igazi erővé válhat. Ezek az emberek hajlandók elhagyni orlesiai gazdáikat, mondta az anyja, ami sokévnyi menekülés és rejtőzés után kihagyhatatlan lehetőséget jelenthetett számukra. Maricnak semmi kifogása sem volt a megbeszélés ellen, az pedig meg sem fordult a fejében, hogy veszélyesre is fordulhat. Anyja a hírhedett Lázadó Királynő volt; ő indította el a felkelést, s egyedül vezette a sereget. Mindig ő harcolt, sosem Maric. Maric soha még csak nem is látta nagyapja trónját, fogalma sem volt róla, a családja micsoda hatalommal rendelkezett az orlesiaiak hódítása előtt. Élete mind a tizennyolc évét lázadótáborokban és isten háta mögötti kastélyokban töltötte, örökösen úton, mindig az anyja nyomában. El sem tudta képzelni, milyen lehet másképpen élni; a gondolat teljességgel idegen volt számára.

Most viszont az anyja halott.

Maric elvesztette az egyensúlyát, és lebucskázott egy nedves levelekkel borított sötét domboldalon. Vaktában kúszni kezdett, és keményen beleverte a fejét egy sziklába. Feljajdult. Elhomályosult előtte a világ.

Messziről üldözői fojtott kiáltása hallatszott. Meghallották őt.

Maric ott feküdt a homályos rengeteg mélyén, és a fejét fogta. Úgy érezte, lángol a koponyája, s ez a tűz elemészti a józan eszét. Átkozta magát ostobasága miatt. Tiszta szerencséből sikerült az erdőben egérutat nyernie, és erre most elárulta a hollétét. Ujjaira ragacsos folyadék tapadt. A vér végigfolyt a fülén, a nyakán – sűrű volt és meleg a hideg erdei levegőben –, s a hajába száradt.

Egy pillanatra megremegett, és felzokogott. Talán legjobb lesz fekve maradni, gondolta. Jöjjenek csak, és öljék meg őt is. Az anyjával már végeztek, megszolgálták a bőkezű jutalmat, amit a bitorló valószínűleg megígért nekik. Mi másra is lenne ő jó, mint hogy porhüvelyét ugyanúgy elpusztítsák, mint anyja magával hozott valamennyi emberét? Aztán megdermedt: szörnyű felismerés hasított a tudatába.

Ő a király.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Dragon Age: Az elorzott trón kritika Néhány héttel ezelőtt meglepve olvastam, hogy a Tuan kiadja a Bioware új játékához íródott előzménykönyvet. Az ilyen kiadványok a filmekhez még hazánkban sem szokatlan, na...
2. Dragon Age: Origins áttekintő November 5-én érkezik egyszerű, gyűjtői és digitális kiadásban a Bioware új üdvöskéje, a Dragon Age: Origins, mely a fejlesztők szerint a híres-neves Baldur’s Gate lelki...
3. Dragon Age: Origins teszt Pár hete jelent meg a Bioware új üdvöskéje, a kis hazánkban Dragon Age: Vérvonalakra keresztelt RPG. A fejlesztők öt éves munkája ért révbe, amely alatt...

Túl sötét van ahhoz, hogy ilyen meleg legyen, vagy talán túl meleg ahhoz, hogy ilyen sötét legyen. Valamelyik a kettő közül nincs rendben.
A sötétben guggolok egy csenevész kreozotcserje részleges rejtekében, és a víz maradékát izzadom ki a testemből. Az autó negyedórája hajtott ki a garázsból. Azóta nem gyúlt villany. Az árkád alatti ajtót résnyire nyitva hagyták, hogy a párologtatós ventilátor végezhesse a dolgát. Szinte érzem, ahogy a nedves, hűvös levegő átfúj a szúnyoghálón. Bár valóban érezhetném.

– Légy szíves, ne rúgj meg – kéri, miközben előrehajol, és megragadja az állam. Ismét megcsókol, és ezúttal érzem is. Az ajka puhább, mint a keze, és forró, még a meleg sivatagi éjszakához képest is. Egy csapat pillangó kezd verdesni a hasamban és fojtja belém a lélegzetet. A kezem ösztönösen odanyúl hozzá. Megérintem az arca meleg bőrét, a durva hajat a nyakán. Az ujjaim rásimulnak egy bőrredőre, egy kidudorodásra közvetlenül a haja alatt.
Sikítok.

Izzadság borított, amikor felébredtem. Még mielőtt teljesen magamhoz tértem volna, az ujjaim már a tarkómon matattak, és a beillesztés után maradt rövid kis vonalat keresték. Alig tudtam kitapintani a halvány, rózsaszínű heget az ujjbegyemmel. Az orvosságok, amiket a Gyógyító használt, jó munkát végeztek. Jared durva sebhelye sosem volt a legjobb álca.

Felkapcsoltam az olvasólámpámat, és vártam, hogy csillapodjon a lélegzetem, miközben az ereimben még mindig dübörgött az adrenalin a valósághű álomtól.

Egy újabb álom, de lényegében ez is csak olyan, mint a többi, ami az elmúl hét hónap során keserítette meg az életemet.

Nem, nem álom. Ez biztosan egy emlék.

Még mindig éreztem Jared szájának a melegét az enyémen. A kezem kinyúlt, anélkül, hogy engedélyt kapott volna tőlem erre, és beletúrt a gyűrött ágyneműbe, keresve valamit, amit nem talált. Belesajdult a szívem, amikor feladta, és bénán, üresen hullott vissza a lepedőre.

Kipislogtam a hívatlan nedvességet a szememből. Nem tudom, mennyit bírok még ebből elviselni. Hogy élhet így bárki ezen a bolygón, ezekben a testekben, amiknek az emlékei nem maradnak a múltban, ahova tartoznak? Ezzel a sok érzelemmel, amelyek olyan erősek, hogy már meg sem tudtam állapítani, én mit érezhetek?

Másnap biztosan kimerült leszek, de olyan lehetetlen ötletnek éreztem az alvást, hogy tudtam, órákba is beletelne, amíg lenyugodnék. Akár el is végezhetem a dolgomat, hogy túlessek rajta. Talán ez segít elterelni a figyelmem azokról a dolgokról, amelyekre nem akarok gondolni.

Legurultam az ágyról, és a máskülönben üres asztalon álló számítógéphez botorkáltam. Beletelt pár másodpercbe, amíg életre kelt, és további pár másodpercbe, hogy megnyissam a levelezésem. Nem volt nehéz megtalálni a Hajtó címét; csak négy cím szerepelt a címjegyzékemben, a Hajtó, a Gyógyító, az új munkaadóm, és felesége, a Gondviselőm.

Egy másik ember is volt a gazdatestemmel, Melanie Stryderrel.

Gépeltem, anélkül, hogy gondot fordítottam volna a megszólításra.

Jamie Strydernek hívják; ő a lány öccse.

Egy ijedt pillanatra csodálattal töltött el az önuralma. Mennyi idő eltelt, és még csak nem is sejtettem a fiú létezéséről – nem azért, merthogy nem számítana neki, hanem mert sokkal elszántabban védte, mint a többi, általam kikutatott titkát. Vajon a többi megmaradt titka is ilyen nagy, ilyen fontos? Ennyire szent, hogy még az álmaimba sem engedi be őket? Tényleg ilyen erős lenne? Remegő ujjakkal pötyögtem be a maradék információt.

Azt hiszem, most már kiskamasz lehet. Talán tizenhárom éves. Egy átmeneti táborban éltek, sejtésem szerint Cave Creek városától északra, Arizonában. De ez több évvel ezelőtti információ. Viszont azért összevethetné az általam korábban felidézett vonalakat egy térképpel. Amint megtudok még valamit, szólok, mint mindig.

Elküldtem. És amint elment, elárasztott a rettegés.

Jamie-t ne!

Éppen olyan tiszta volt a hangja, mint az enyém, amikor beszélek. Összerázkódtam rémületemben.
Még a történtek okozta rettegéssel birkózva is éreztem az esztelen vágyat, hogy írjak egy újabb e-mailt a Hajtónak, és elnézést kérjek benne, amiért az elmebeteg álmaimmal zaklatom. Hogy azt mondjam neki, félig még aludtam, és ügyet se vessen a korábbi, buta kis üzenetemre.

Ez a vágy nem belőlem fakadt.

Kikapcsoltam a számítógépet, és kihúztam a konnektorból.

Gyűlöllek, sziszegte a hang a fejemben.

– Akkor talán el is tűnhetnél – csattantam fel. Ettől, hogy fennhangon válaszolok neki, ismét megborzongtam.

Nem szólt hozzám az első pillanataim óta ebben a világban. Kétségkívül egyre erősebb lesz. Csakúgy, mint az álmok.

És az sem kétséges, hogy holnap meglátogatom a Gondviselőmet. A csalódottság és a megalázottság könnyei gyűltek a szemembe a gondolatra.

Visszabújtam az ágyba, és kényszerítettem magam, hogy mozdulatlanul feküdjek. A fejemre húztam a párnát és megpróbáltam semmire nem gondolni.

Copyright © Agave Könyvek, 2009

A könyv 20% kedvezménnyel megvásárolható az Agave online könyvesboltjában!

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Stephenie Meyer: The Host – A Burok film készül Magyarországon A burok címmel jelent meg az Agave Kiadó gondozásában Stephenie Meyer könyve, amelyből most film készülhet a Guardian információi szerint. Stephenie Meyer leginkább a...
2. Dragon Age Origins: Az elorzott trón – regény részlet A Tuan kiadó gondozásában jelent meg az év legjobban várt számítógépes szerepjátékához, a Dragon Age: Origins-hez kapcsolódó fantasy regénye. A Dragon Age: Az elorzott trón,...
3. Peter F. Hamilton: Földre hullt sárkány II. – részlet Gyermekként Lawrence Newtonnak az volt az egyetlen vágya, hogy csillaghajóra szálljon és felfedezze a galaxist. Ám a huszonnegyedik századi Amethi telepesvilágán rossz helyen és időben...

Az Agave Kiadó exkluzív regényrészlete.

HÁROM:

ZUHANNI EGYRE

Slovius bácsi a magasba lendítette, és zsupsz! – a vállára ültette. Tyű, de izgi: elmennek megnézni, ahogy a jó bácsik megbüntetik a gépszörnyet. Slovius redőkbe szaladó homloka finoman csiklandozta a tenyerét. Ficánkolni kezdett. A bácsinak szorosan össze kellett fogni a bokáját, hogy le ne pottyanjon.

– Fass, hagyd abba a mocorgást!

– Jó. Nem mocogok, megígérem.

Tudta, hogy „mocorgok”-ot kellett volna mondania, de az efféle dödörgéssel mindig mosolyra fakasztotta a felnőtteket és puszit kapott érte. Vagy összeborzolták a haját, amit legalább annyira szeretett.

Újév volt, a család egy ideje már a tavaszi szálláson lakott. Fassin nagyfiúnak számított, így az összes évszakházban járt már, a nyári szállást kivéve. Az lesz a utolsó. Aztán kezdődik elölről; körbe-körbe vándorolnak a házak között. Vicces. Slovius bácsi lehajolt, nehogy beüsse a fejét az ajtófélfába.

– Vigyázz a kobakodra, Fass – hallotta az apja hangját a háta mögül.

Az anyja hangosan felsóhajtott. – Ne szekírozd folyton azt a gyereket.

A szülei jócskán lemaradtak, de tisztán hallotta a hangjukat.

– Nem szekírozom, csak…

– De igenis… – az anyja elharapta a mondat végét.

Rossz érzés volt, amikor anya és apa így beszéltek egymással. Megpaskolta Slovius bácsi homlokát és hintázni kezdett a vállán: – Mesélj mondákat! Mondákat, mondákat, mondákat akarok! – hajtogatta.

Slovius bácsi nevetett. Rázkódott a válla, és vele rázkódott ő is. – No nézd csak a tudásra szomjazó ifjúság!

– Nem is tudom, kitől örökölte – dünnyögte az anyja a háttérből.

– Ne kezdd megint – mordult rá a férfi. – Megvan benne az egészséges kíváncsiság, ennyi az egész.

– Na persze, az egészséges kíváncsiság – hagyta rá az anyja. – Én máshogy mondanám.

– Figyelj, én…

– Mesélj a vorixokról!

– A vohrokról – helyesbített Slovius bácsi.

– Képzeld, nekem is van egy igazi vorixom! Tud beszélni, menetelni, úszni, ugrani és… és vetődni is tud! És képzeld, a víz alatt is menetel, kipróbáltam. Eeeekkora nagy puskája van és mindenkit lelő, bumm-bumm! És sok kicsi vorixom is van, amik csak menetelni tudnak. Nekik is van puskájuk, csak olyan icipicik, hogy nem lehet látni őket, de el tudják gáncsolni egymást, és akkor felborulnak, így… – Majdnem leesett Slovius nyakából. – Egy egész vorix század. Komoly, nem? Mindig megnézem a Vorix Kommandót, te is szoktad nézni? A kedvencem Sokk kapitány, mert ő a legokosabb. De szeretem Ratatata rajvezetőt és Krump hadtáp tizedest, mert ők meg viccesek. Jun és Yoze Ratatata rajvezetőt szeretik a legjobban. Te is szoktad nézni a Vorix Kommandót, Slovius bácsi?

– Eddig még nem volt szerencsém, Fass.

Fassin összehúzott szemöldökkel igyekezett megfejteni a választ. Miért nem mondják a felnőttek egyszerűen azt, hogy igen vagy nem?

Beültek a siklóba, úgyhogy le kellett szállnia a bácsikája válláról. Ez nem nagyon tetszett neki. Szerencsére Slovius maga mellé ültette, így nem kellett újra előadnia a „hányni fogok hátul” műsort. A másik oldalára egy szolga ült. Fimender bácsi középre telepedett két öreg hölgy társaságában, akik folyton kuncogtak. A szülei a hátsó ülésre préselődtek és fojtott hangon beszélgettek. Ők is idősnek számítottak, de Slovius bácsi sokkal öregebb volt náluk, Fimender bácsi pedig még annál is öregebb.

A sikló a magasba emelkedett. Úgy hasította a levegőt, mint a Nemezis romboló a Vorix Kommandóban. Fassinnak is volt egy Nemezis makettje, ami repült, de a szobájában sosem játszhatott vele, pedig a fedélzeti ágyúi nagyokat pukkantak és még rakétákat is tudott lőni, surr-surr! Magával akarta hozni, de nem engedték, pedig mindent megpróbált, még toporzékolt is. Nem hozhatott játékot, egyetlen egyet se.

Megrángatta Slovius ingujját. – Mesélj a vorixokról! – Mivel is nevettette meg az előbb? – Mondákat, mondákat!

Slovius bácsi elmosolyodott és a fejét csóválta.

– A vohrok a Kulminátus láncos kutyái, gyermekem – hajolt előre Fimender bácsi az ülések között. Fahéjas cukorkaillata volt és vörös orra, mert nagyon szerette az italt. Vicces orrhangon beszélt és nem tartott szünetet a szavak között. – Mocskos söpredék, az emberi faj legnagyobb ellensége.

– Hátrább az agarakkal, Fim – csitította Slovius. Óvatos oldalpillantást vetett a szolgára, de az nem szólt semmit, még csak nem is nézett rájuk. – Még a végén komolyan vesz valaki, és ott találod magad a gép mellett. – Rámosolygott Fimender bácsira, aki elengedte a pilótaülés fejtámláját és hátradőlt locsi-fecsi barátnői közé. Egy darabig a bárfiókban kotorászott, aztán a nyakánál fogva előhúzott egy üveget, és úgy szorongatta, mintha meg akarná fojtani.

– Megtiszteltetés lenne – morogta.

Slovius bácsi Fassinhoz fordult. – A vohrok valamikor réges-régen a Földre látogattak, még mielőtt az emberek űrhajót tudtak volna készíteni. Sőt, akkoriban még tengerjáró hajóik sem voltak.

– Az mikor volt, Slovius bácsi?

– Körülbelül nyolcezer éve.

– Időszámításunk előtt 4051-ben – motyogta maga elé Fimender bácsi. Slovius bácsi úgy tett, mintha nem hallotta volna. Fassin nem tudta eldönteni, hogy Fimender bácsi ezzel ellentmond Slovius bácsinak vagy sem, de a biztonság kedvéért néhányszor elismételte magában: négyezer ötvenegy, négyezer ötvenegy…

– Találkoztak a földi emberekkel – folytatta Slovius bácsi –, és néhányukat magukkal vitték az űrbe, távoli csillagokra és bolygókra.

– A nagy lószart! – hördült fel Fimender bácsi. – Elrabolták őket. Visszaéltek egy primitív faj naivitásával, istennek adták ki magukat. – Elnézett a többiek feje fölött, mintha ott se lennének. Fass nem egészen értette, miről beszél Fimender bácsi. Az öreg hölgyek halkan vihorásztak.

– Ennyi idő elteltével ki tudná megmondani – mosolygott elnézően Slovius bácsi –, hogy történt valójában? Egyiptom, Mezopotámia és Kína lakói túl primitívek voltak ahhoz, hogy dönteni tudjanak a sorsuk felől. A vohrokban isteneiket látták megelevenedni, a világ végére is követték volna őket. Azt sem tudjuk biztosan, hogy élő embereket vittek el; talán csak sejtmintát vettek.

– Vagy csecsemőket ragadtak ki az anyjuk karjából. De az is lehet, hogy terhes asszonyokat marcangoltak szét, hogy a magzatokat megszerezzék – fuldoklott Fimender. Egy darabig csend volt, aztán ismét felhangzott a bácsi rekedtes hangja: – Köszönöm, kedvesem. Hopsz, óvatosan azzal az üveggel! Minden cseppje orvosság.

– Szóval a vohrok magukkal vitték a kiválasztottakat szülőföldjüktől távoli naprendszerekbe – folytatta zavartalanul Slovius. – Az emberek pedig megtanultak együtt élni más idegen fajokkal. A Kulminátus a szárnyai alá vette őket, és végigkísérte a fejlődés rögös útján. Az évezredek során mindent felfedeztek, amit a Földön maradt emberek is felfedeztek. Csakhogy a messzire szakadt emberek tudtak valamit, amit az otthon maradottak nem: azt, hogy rajtuk kívül mások is laknak az univerzumban. Hogy mindannyian egy nagyobb közösség részei. Érted, gyermekem?

Fassin bólintott. Tudta, mit jelent a galaktikus közösség: a többieket.

– Akárhogy is, a Földi emberek végül felfedezték a féreglyukakat és…

Fassinnak eszébe jutottak a vorixok. – Képzeld, a Nemezis is átbújik a féreglyukakon!

– Hát persze – hagyta rá Slovius. – Egyszóval amikor az emberek kiléptek az űrbe és rácsatlakoztak a hálózatra, meglepődve tapasztalták, hogy az idegenek ismerősként tekintenek rájuk.

– Úgy hívták őket, a retrográd civilizáció – dünnyögte Fimender bácsi. – Rájöttek, hogy ők a resztli… – Fassin nem tudta eldönteni, hogy a bácsinak torkán akadt az ital, vagy csak nevetni akart.

Slovius hátrafordult és szúrós pillantást lövellt felé. – Szavakon nem érdemes lovagolni, Fim, még akkor sem, ha nyersnek és igazságtalannak gondoljuk őket.

De Fimender bácsi rá se hederített. – Jól kitalálták a mocskok. Azt akarták, hogy sose felejtsük: tartozunk nekik.

– A Kalmeár az őslakosoknak is gondját viselte. Ügyelt rá, hogy a Földnek sose essen bántódása, például véletlenül se találja el egy kóbor aszteroida.

Fimender bácsi harákolva nevetett. – Hogy nem szakad le a pofájuk.

Fass szerette volna, ha Fimender bácsi végre csöndben marad, hogy ő tovább hallgathassa Slovius bácsit. Ráadásul Fimender bácsi – még ha nem is értett mindent abból, amit mondott – mintha ugyanazokról a dolgokról beszélt volna, amikről Slovius bácsi, csak máshogy. Egyetértettek, de mégsem. Fimender bácsi mintha kitalálta volna a gondolatait; rákacsintott és Slovius felé intett a poharával. – Hallgasd csak!

– Így aztán a földi emberek is eljutottak a messzi csillagokig és megismerkedtek az idegenekkel – magyarázta Slovius bácsi. – És döbbenten tapasztalták, hogy emberek is élnek közöttük – tette hozzá mosolyogva.

– Sőt, addigra már sokkal több volt az űr-ember, mint a resztli – tette hozzá Fimender. Slovius bácsi felsóhajtott, de nem nézett hátra.

A sikló hósipkás hegyek fölött repült. A távolban lassan körvonalazódott egy különös, kör alakú pusztaság. Slovius bácsi a jelek szerint kifogyott a mondanivalóból, Fimender bácsi viszont csak most kezdett belelendülni, így aztán Fass hátrafordult az ülésen és minden figyelmét neki szentelte.

– Az űr-emberek fejlettebbek voltak ugyan, de végtelenül gyávák; egy két ballábas, töketlen bagázs. Szolgafajt faragtak belőlük, amiből tizenkettő egy tucat. A földi ember álma a nagyságról és halhatatlanságról a szemükben egy rakat fellengzős ostobaság volt, egyszerűen nem tudtak vele mit kezdeni.

– A földiek ugyanakkor választ kaptak a „Van-e élet az univerzumban?” örök kérdésére; mégpedig azt, hogy: „Igen. Mindenhol.” Kinyílt előttük a világ, és ők rájöttek, hogy a mindenholt a szó legszorosabb értelmében kell érteni: minden, amit maguk körül látnak, valami szarházi marslakóé; minden bolygó, hold és csillag, minden üstökös, porfelhő és törpe, még az űr átkozott semmije is egy másik faj otthona. Szállj le egy eldugott salakdarabon, húzz elő egy ásót, és a következő pillanatban egy kétfejű idegen üvölt feléd, hogy hordd el az irhádat, és fegyvert nyom a képedbe mind a húsz kezével. Vagy egy plecsnit – na, az a rosszabb fajta!

Fassin még életében nem hallotta Fimender bácsit ennyit beszélni egyhuzamban, és nem tudta eldönteni, hogy Slovius bácsihoz beszél, hozzá, esetleg a két barátnőjéhez, mert a monológ közben egyfolytában az üléstámlán lógó bárfiókot szuggerálta, és valahogy nagyon szomorúnak tűnt. Egyik barátnéja vigasztalóan vállon veregette, aztán megsimogatta a férfi ritkás haját.

– Civilizációs kondicionálás. Így nevezték a rohadékok – mondta sötéten az üléstámlának. – Pfh! Átkozott sintérek. Megtanították, hol a helyünk. Hagyták, hogy ábrándokat kergessünk, aztán lerántottak a sárba. – Alaposan meghúzta az üveget.

– Kondicionálás? – kérdezte Fass bizonytalanul.

– Mi? Ja igen, úgy ahogy mondod.

– Ez egy régi szokás – szólt közbe Slovius tapintatos, már-már gyengéd hangon. Fass megint nem tudta eldönteni, hogy neki mondja vagy Fimender bácsinak. Csendben előhúzta a sikló egyik terminálját. Ha elhozhatta volna az e-Barátját, most egyszerűen megkérdezhetné, de a fránya felnőttek sose engednek neki semmit. Erősen kellett koncentrálnia, hogy kiigazodjon a betűk, számok és ábrák rengetegében, miközben Slovius bácsi és Fimender bácsi tovább beszélgettek.

Nem akarta hangosan feltenni a kérdést, inkább az ikonokat használta, mint a nagyok. Ide-oda lépkedett a struktúrában. Talált egy könyvszimbólumot, mellette gyerekfej-ikonnal. A gyerek komisz képet vágott, előtte drogkehely, a feje körül szavak, apró mozgó szatellitek és repülő madarak keringtek. Egy próbát megér, gondolta.

– Kondicionálás – mondta ki hangosan és rákattintott a vizuális adatkérés ikonra. A képernyőn rövid szöveg jelent meg:

KONDICIONÁLÁS. Nagy múltra visszatekintő civilizáció-formálási módszer, amelyet jellemzően a Kulminátus alkalmazott. Lényege, hogy egy fejlettebb faj a pre-kondicionált közösség természetes lakóhelyéről mintaegyedeket gyűjt (elsősorban klonoklasztikus vagy embrionális formában), és az áttelepítést követően alkalmazkodó, szervilis típust formál belőlük. Amikor a honos faj űrtechnológiája és fejlettsége eléri a kapcsolatteremtésre alkalmas szintet, találkozik a kondicionált csoporttal. Nem ritka jelenség, hogy az egzóták lélekszáma meghaladja a honos faj egyedeiét.

A honos faj természetes lakóhelyének megőrzéséről és védelméről a kondicionálást végző faj gondoskodik (ld. üstökösök, meteorok, természeti katasztrófák). A kondicionáláson átesett fajok ezért rendszerint elkötelezettek mentoraikkal szemben.

A módszert a pángalaktikus törvénykezés (ld. Galaktikus Tanács) idején betiltották, de a hatalmi interregnumok és krízisek időszakában elő-előfordul. Egyéb megnevezések: mentorálás, kiemelés, agresszív felkarolási politika. Releváns terminológia: e-ember, r-ember (ld. egzóta- és retrográd civilizációk).

A szöveg folytatódott, de Fassin abbahagyta az olvasást és zavartan vakarta a fejét. Mennyi hosszú szó! Valami kisebbeknek való oldalt kellett volna keresnie.

A sikló földet ért. Nahát! Nem is vette észre, amikor leszálltak. A pusztán rengeteg kisebb-nagyobb jármű várakozott, és még több körözött a levegőben. Hatalmas volt a tömeg.

Kiszálltak és elindultak az emberáradat után. Fassin felkéredzkedett Slovius bácsi vállára.

A távolban, egy nagy kör közepén durván ácsolt torony magasodott. A tetején, fényes dobozban ott volt a rossz gép, ami egy barlangban bujkált a hegyekben, amíg a Domínium katonái fülön nem csípték. (Mindig a Tisztogatók kapják el a rossz gépeket. Egyszer-egyszer megnézi a Domínium nem alszikot is, de az felnőtteknek való rém unalmas műsor sok beszéddel és csókolózással.)

A rossz gép hosszú és nagyon fárasztó búcsúbeszédet tartott, tele bonyolult kifejezésekkel. Fassinnak melege lett. A játékait sem hozhatta magával és kezdte unni a műsort. Slovius bácsi kétszer is rápisszegett. Erre ő megszorította Slovius bácsi nyakát a combjával, de Slovius bácsi mintha észre sem vette volna. Anya és apa csöndesen beszélgettek, a homlokukat ráncolták és egymás orra előtt hadonásztak, mintha ki akarnának valamit rázni az ujjukból. Fimender bácsi és a két öreg néni a siklóban maradt.

Aztán a Tisztogatók következtek – emberek meg egy nagy szürke denevérkinézetű nikh, vagy hogy hívják. A rövid beszéd után végre-valahára elpusztították a gonosz gépet. de még ez sem volt igazán izgalmas, mert a doboz egyszerűen vörös lett és füstölni kezdett, aztán jött egy nagy fényes villanás (ami igazán lehetett volna nagyobb és fényesebb), a gép hatalmasat pukkant, és dirib-darabjaira hullott. Páran éljeneztek, de leginkább csend volt. Csak a durranás vert visszhangot a hegyek között.

Amikor visszaszálltak a siklóba, Fimender bácsinak vörös volt a szeme. Valami olyasmit motyogott, hogy ami történt, az bűn és az emberiség legnagyobb szégyene.

Copyright © Agave Könyvek, 2009

Terjedelem: 544 oldal
Ár: 3480 Ft

A könyv 20 % kedvezménnyel megvásárolható az Agave Könyvek online könyvesboltjában.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Iain M. Banks – A száműző Ma jelenik meg Iain M. Banks A száműző című könyve az Agave Könyvek gondozásában. Kr. u. 4034-et írunk. Az emberiség meghódította a csillagokat. Fassin Taak...
2. Iain M. Banks: Anyag [részlet] A cselekmény helyszíne ezúttal a Sursamen, egy ősi, titokzatos bolygó, melynek réteges topográfiájánál csak a történelme és hatalmi viszonyai szövevényesebbek. Birodalmak feszülnek egymásnak, titkos szövetségek...
3. Film készül Iain M. Banks Kultúra történetéből Magyarországon az Agave kiadó tette ismertté és népszerűvé Iain M. Banks-et, és az ő Kultúra-sorozatát. Ennek egyik történetéből, az “A Gift From Fhe Culture” című...

Megállt, hallgatózott. Valahonnan a sűrűből tompa, monoton zaj hallatszott, és Makszimnak eszébe jutott, hogy már régóta hallja ezt a hangot, de csak most figyelt föl rá. Nem állat volt, és nem is vízesés, valamilyen szerkezet lehetett, egy barbár gépezet. Horkolt, dohogott, fémesen csörömpölt, kellemetlen rozsdabűzt árasztva.
Közeledett.
Makszim összegörnyedt, és a partfalhoz közelebb húzódva zajtalanul a hang forrása felé futott. Azután megállt, bár a lendület majdnem kivitte az útkereszteződésbe.
Az országutat derékszögben keresztezte egy másik, nagyon sáros út, elképesztően mély nyomvályúkkal, a betonburkolat meredező maradványaival. Az egész undorítóan bűzlött, és rendkívüli mértékben radioaktív volt. Makszim leguggolt, és balra nézett. A motorhang és a fémes csörömpölés arról jött. A talaj remegni kezdett a lába alatt. Az a valami közeledett.
Egy perc múlva megjelent: elképesztően hatalmas, forró és bűzös volt, az egész szegecselt fémből készült. Szörnyűséges, sárral borított lánctalpakkal tiporta az utat – nem száguldott, nem gördült, hanem mászott. Púpos volt, mocskos, a félig levált vaslemezek csörömpöltek, nyers plutóniummal és lantánnal volt toldozva-foldozva. Védtelen volt és fenyegető, ember nélküli, ostoba és veszedelmes. Átzúdult a kereszteződésen, csörömpölve és sivítva, a szétzúzott betonon dübörögve továbbkúszott, majd felhevült légréteget hagyva maga mögött eltűnt az erdőben. A bömbölés, durrogás fokozatosan elhalkult.
Makszim visszafojtotta lélegzetét, a muslicákat hessegetve. Még soha életében nem látott ennyire képtelen és szánalmas dolgot. Igen, gondolta. Itt nem fogok pozitronemittert szerezni. A szörnyeteg után nézett, és hirtelen rájött, hogy a keresztút nem is egyszerűen út, hanem irtássáv, keskeny nyiladék az erdőben: a fák nem takarták el fölötte az eget, mint a másik ösvény fölött. „Talán utána kellene mennie?” gondolta. Megállítania, kioltania a katlan tüzét… Hallgatózott. Az erdőből zaj és recsegés hallatszott, a szörnyeteg úgy csörtetett a sűrűben, mint víziló a mocsárban. Azután újra közeledni kezdett a motor dübörgése. A szörnyeteg visszafelé jött. Megint itt a szuszogás, a bömbölés, a bűz hulláma, a csörömpölés és robajlás. Újra átzakatolt a kereszteződésen, arra mászva, ahonnan épp az imént jött… Nem, gondolta Makszim, nem akarok kapcsolatba kerülni vele. Nem szeretem a dühös állatokat és a barbár automatákat… Várt, amíg eltűnik a szörnyeteg, kilépett a bokrok közül, és lendületből, egyetlen ugrással átiramodott a felszaggatott, agyonfertőzött kereszteződésen.
Egy darabig nagyon gyorsan ment, mélyen lélegezve megszabadította tüdejét a vas víziló kigőzölgésétől, majd megint lassabb ütemre váltott. Arra gondolt, amit a lakott szigetén eltöltött első két órában látott; igyekezett mindezt a képtelenséget és esetlegességet valami logikailag ellentmondásmentes rendbe összefűzni. Csakhogy ez túlságosan nehéz volt. A kép túlságosan mesebelire sikeredett, nem valóságosra. Mesebeli volt maga az ócskavassal teliszórt erdő, mesebeli lények rikoltoztak benne csaknem emberi hangon, az öreg, elhagyott út elvarázsolt várkastélyhoz vezetett, láthatatlan, gonosz varázslók igyekeztek megzavarni az embert, aki ebbe az országba került. Még a bolygó felé közelítő pálya távolabbi szakaszán meteoritokkal bombáztak, amikor ez nem sikerült, felégették a hajómat, engem csapdába ejtettek, aztán rám uszították a vasból való sárkányt. Csakhogy a sárkány túlságosan öreg és ostoba, már rájöttek, hogy hibáztak, és most valami korszerűbbet készítenek elő…
– Figyeljetek! – szólalt meg Makszim. – Nem készülök megtörni a várkastély varázslatát és felébreszteni alvó szépségeiteket, csak találkozni szeretnék közületek valakivel, aki értelmesebb, és segít nekem a pozitronemitterrel kapcsolatban…
De a gonosz varázslók csak fújták a magukét. Először hatalmas, korhadt fát fektettek keresztbe az úton, azután tönkretették a betonburkolatot, majd jókora gödröt ástak, teletöltötték poshadt, mocskos radioaktív vízzel. Amikor ez sem segített, amikor már a rovarok is belefáradtak abba, hogy csípjék és csalódottan elmaradtak, reggel felé hideg, undok ködöt bocsátottak ki az erdőből. Makszim vacogni kezdett, és futásnak eredt, hogy felmelegedjen. A köd vaskos, ragadós volt, nedves fém és rothadás szagát árasztotta, de rövidesen füstszagot is hozott, és Makszim megértette, hogy valahol a közelben tűz ég.
Kezdett megvirradni, az égen reggeli szürkeség terült szét, amikor Makszim az úttól beljebb megpillantott egy tábortüzet és egy öreg, mohlepte kőépítményt, amelynek beomlott a teteje, ablakai feketén tátongtak. Embert nem lehetett látni, de Makszim érezte, hogy valahol a közelben vannak, hogy nemrég még itt voltak, és lehet, hogy hamarosan visszatérnek. Letért az országútról, átugrotta az út menti árkot, bokáig süppedt a rothadó avarba, és odament a tűzhöz.
A tűz jóságos, ősi meleggel fogadta, kellemesen ébresztgetve szunnyadó ösztöneit. Itt minden egyszerű volt. Köszönés nélkül le lehetett guggolni, kezét a lángok felé nyújtani, és szótlanul várni, míg a házigazda, szintén szótlanul, átnyújt egy forró húsdarabot és egy szintén forró bögrét. Igaz, házigazda nem mutatkozott, de a tűz fölött kormos, levesillatot árasztó bogrács függött. Odébb két durva anyagból készült köpenyféle hevert, egy koszos, félig teli hátizsákszerűség, jókora, horpadt bádogkorsók és valamiféle homályos rendeltetésű vastárgyak.
Makszim a tűz mellett üldögélt, a lángokat nézve melegedett, azután felállt és bement a házba, amelyből tulajdonképpen csak egy doboz maradt. A törött gerendák között átragyogott a reggeli ég, a korhadt padlódeszkákon óvatosan kellett lépkedni. A sarkokban málnaszín gombák nőttek csomókban – mérges gombák, de ha alaposan megsütik őket, teljességgel alkalmasak a fogyasztásra. Egyébként az evés gondolata egy szempillantás alatt eltűnt, amikor Makszim a félhomályban megpillantotta egy ember kifakult rongyfoszlányokkal elkeveredett csontjait a fal tövében. Kellemetlen érzés fogta el, lemászott a töredezett lépcsőfokokon, és tenyerét tölcsérként a szája elé tartva teli torokból beleordított az erdőbe:
– Hahó, hatujjúak! – A visszhang csaknem nyomban elhalt a ködben a fák között, senki sem válaszolt, csak valamiféle madárnépség kezdett lármázni dühösen és izgatottan a feje fölött
Makszim visszatért a tábortűzhöz, egy ágat a lángok közé dobott, és belenézett az üstbe. Az étel forrt. Körbenézett, talált valami kanálfélét, megszagolta, fűvel megtörölte, majd megint megszagolta. Óvatosan leszedte a léről a szürkés habot, és a parázsra löttyentette. Megkeverte az ételt, merített a széléről, és ajkát csücsörítve megkóstolta. Nem is volt olyan rossz, a tahorg májával készült levesre emlékeztetett, csak csípősebb volt. Makszim félretette a kanalat, óvatosan, két kézzel fogva leemelte a tűzről az üstöt, és a fűre rakta. Majd megint körülnézett, és hangosan megszólalt:
– Kész a reggeli! – Egyre az volt az érzése, hogy a házigazdák valahol itt vannak a közelben, de csak mozdulatlan, ködtől nyirkos bokrokat látott, fekete, göcsörtös fatörzseket, csupán a tűz pattogását és a szüntelen madárricsajt hallotta.
– Hát jó! – kiáltott fel. – Ahogy gondoljátok. Én megkezdem a kapcsolatfelvételt.
Nagyon hamar rákapott a dolog ízére. Vagy a kanál volt nagy, vagy szunnyadó ösztönei keltek túlságosan is életre, de pislantani is alig volt érkezése, és az üst tartalmának egyharmadát eltüntette. Akkor sajnálkozva félrehúzódott, üldögélt egy kicsit, a kellemes utóízt élvezve. Gondosan megtörölte a kanalat, de nem állta meg, s még egyszer belemerítette az üstbe, a legaljára, kimerve azokat a finom, a szájában szétolvadó barna falatkákat, amelyek a tengeri uborkára emlékeztették, majd még odébb húzódott, megint megtörölte a kanalat, és keresztbe fektette az üstön. Épp itt volt az ideje, hogy kifejezést adjon hálájának.
Felpattant, kiválasztott néhány vékony gallyat, és bement a házba.
Óvatosan lépkedve a korhadt deszkákon, igyekezve nem nézni az árnyékban rejtőző maradványokra, nekilátott gombát szedni és felfűzni a gallyra a málnaszín kalapokat, kiválogatva a legnagyobbakat. Csak meg kellene kissé sózni és borsozni, gondolta, de nem tesz semmit, az első kapcsolatfelvételhez így is megteszi. A tűz fölé tesszük, az összes aktív káros anyag elpárolog belőle, s ehetővé válik. Ez az én első hozzájárulásom ennek a lakott szigetnek a kultúrájához, a második pedig a pozitronemitter lesz…
A házban hirtelen kissé sötétebb lett, és Makszim rögtön megérezte, hogy valaki nézi őt. Egy időre elnyomta magában a vágyat, hogy hirtelen megforduljon. Tízig számolt, lassan felállt, és sietség nélkül, már előre mosolyogva, hátranézett.
Az ablakból hosszú, sötét arc meredt rá, szája csüggedten legörbült, minden különösebb érdeklődés nélkül nézte, düh és öröm nélkül, nem mint egy másik világból jött embert, hanem mint alkalmatlankodó háziállatot, amely már megint oda mászott, ahová nem szabad. Néhány másodpercig bámulták egymást, és Makszim úgy érezte, az arcból áradó csüggedés betölti a házat, elborítja az erdőt és az egész bolygót, az egész környező világot, köröskörül minden szürke lesz. Csüggedt és siralmas az egész, már minden megvolt, méghozzá sokszor, és még sokszor meglesz, és nem látszik semmiféle menekvés ettől a szürke és siralmas unalomtól. Azután még sötétebb lett a házban, és Makszim az ajtó felé fordult.
Rövid, erős lábait szétvetve, széles vállával az egész nyílást betöltve egy vöröses szőrrel borított, zömök ember állt ott, formátlan kockás kezeslábasban. A burjánzó vörös szőrzet közül apró, szúrós kék szempár meredt Makszimra merőn, nagyon rosszindulatúan, mégis valahogy vidáman – talán az ablakból áradó, világméretű csüggedés kontrasztjaként. Ez a szőrös fickó nyilván szintén nem először látott más világból érkezett jövevényeket, de megszokta, hogy gyorsan, keményen és határozottan elbánjon ezekkel az unalmas jövevényekkel, mindenféle kapcsolatfelvétel és egyéb fölösleges bonyodalmak nélkül. Nyakában bőrszíjon vastag, igencsak baljós kinézetű fémcső lógott, és az idegenekkel való leszámolás ezen eszközének nyílását koszos, kemény kezével egyenesen Makszim hasának szegezte. Rögtön látszott, hogy sem az emberi élet rendkívüli értékének, sem az Emberi Jogok Nyilatkozatának, sem a magasztos humanizmus nagyszerű eredményeinek, sőt magának a humanizmusnak sem hallotta soha hírét, és ha mesélnének neki ezekről a dolgokról, el sem hinné.
Ám Makszimnak nem volt választási lehetősége. Maga elé nyújtotta a botra felfűzött gombakalapokat, még szélesebben mosolygott, és eltúlzott artikulációval megszólalt:
– Béke! Barátság!
Az ablakon kívüli letargikus személy hosszú, tagolatlan hangsorral válaszolt, ezután elhagyta a kapcsolatfelvétel színhelyét, és a kintről behallatszó zajokból ítélve nekilátott, hogy száraz gallyakat dobáljon a tűzre. A kék szemű borzas, rőt szakálla megmozdult, és a vöröses bozontból bömbölő, dörgő, csikorgó hangok törtek elő, amelyek Makszimot erősen emlékeztették az útkereszteződésben látott vassárkány zajára.
– Igen – lelkendezett Makszim, energikusan bólogatva. – Föld! Világűr! – A kezében tartott bottal a zenit felé bökött, és a vörös szakállú engedelmesen fölnézett a beszakadt mennyezetre.
– Makszim – folytatta Makszim, tulajdon mellére bökve. – Mak-szim. Makszimnak hívnak. – Hogy meggyőzőbb legyen, a mellére csapott, mint valami dühödt gorilla. – Makszim!
– Mahh-sszim! – károgta a vörös szakállas fura kiejtéssel.
Szemét le sem véve Makszimról a vállán keresztül egy sorozat dörmögő, csikorgó hangot adott ki, ebben többször is megismétlődött a „Mah-szim” szó, amelyre reagálva egy másik, láthatatlan, fásult egyén válaszolt nyugtalanító, búbánatos hangokkal. A vörös szakállú kék szeme kimeredt, megnyílt sárga fogakkal teli szája, és hahotában tört ki. A helyzet Makszim számára felfoghatatlan humora a jelek szerint végre eljutott a vörös szakállú tudatáig. Mikor kedvére kihahotázta magát, szabad kezével megtörölte a szemét, leeresztette halálos fegyverét, és egyértelműen jelezte Makszimnak: „Na, gyere ki!”
Makszim készséggel engedelmeskedett. Kilépett a tornácra, és újra maga elé nyújtotta a botra fűzött gombát. A vörös szakállas átvette, forgatta ide-oda, majd félredobta.
– Jaj, ne – tiltakozott Makszim. – Mind a tíz ujjatokat megnyaljátok…
Lehajolt és felemelte a botot. A vörös szakállú nem tiltakozott. Hátba veregette Makszimot, a tábortűz felé taszította, odaérve pedig a vállára nehezedve leültette, és valamit magyarázni kezdett. De Makszim nem figyelt rá. A másikat, a csüggedtet nézte. Az vele szemben ült, és valami jókora, mocskos rongyot szárogatott a tűznél. Egyik lába meztelen volt, és egyfolytában mozgatta a lábujjait, amelyekből öt volt. Öt, nem pedig hat.

© Hungarian edition, 2009, Metropolis Media Group Kft.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Lakott sziget – recenzió Elolvashattam végre a zsenipáros Arkagyij és Borisz Sztrugackij korai művét  - megírása után 42 évvel. Egy sokáig betiltott regényről van szó. 1971-ben a Szovjetunióban ugyan napvilágot látott...
2. Megjelent Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Bogár a hangyabolyban teljes kiadása Lev Abalkin Progresszor eltűnt. Utoljára a Szigetbirodalom politikai csatározásaiba keveredett bele, majd hazarendelték. Azóta valahol a Földön bújkál, de hogy a lelkiismerete elől, vagy egy...
3. Masszaraks, a kifordított világ – A Lakott szigetről Képzeld el, hogy önként és lelkesen dalolva nyomod fel a szomszédaidat a hatóságoknál. Annyira igyekszel nehogy útban légy, hogy jóformán beleolvadsz a falba, s csupán...

4. FEJESUGRÁS A LOKATÍVBA

Az éjjel-nappali étterem a Standard előcsarnokából nyílt: üvegezett bejárata mögött hosszan elnyúló helyiségének matt fekete, steppelt kárpitozású, tágas bokszai között fél tucat jókora San Pedró-i kaktusz göcsörtös falloszalakja meredezett.
Hollis nézte, amint Alberto Pendleton-inges tömegével az övével szemközti ülésre csusszan. Odile Alberto és az ablak között ült.
– Aki-berre-tér – nyilatkozta ki Odile tagoltan – kiforroglódik.
– Ki forgolódik?
– Aki-berre-tér – nyomatékosította ismét Odile. – Kifordulós.
És kezével olyan mozdulatot tett, amely Hollisban ködösen a családi életre nevelés órán a tanára által szemléltető eszközként használt, horgolt anyaméh-modell kellemetlen emlékét idézte fel.
Alberto megpróbálta megvilágítani a dolgot.
– Kifordítja önmagát. A „kibertér”. Gyümölcssaláta lesz és kávé.
Egy pillanatnyi döbbenet múltán Hollis ráeszmélt, hogy ez utóbbi már a pincérnőnek szólt. Odile tejeskávét kért, Hollis egy bagelt és egy kávét. A felszolgálónő távozott.
– Vélhetőleg 2000. május elsején indult – kezdte Alberto.
– Mi indult?
– A geohacking, vagy legalábbis a lehetősége. A kormány akkor jelentette be, hogy megszünteti a szelektív elérhetőségét annak, ami addig szigorúan katonai rendszernek számított. Civilek első ízben akkor férhettek hozzá a GPS földrajzi koordinátákhoz.
Hollis csak félig-meddig értette meg Philip Rausch magyarázatát a megírandó témáról, ami akörül forgott, hogy a hosszúsági és szélességi fokokból és az internetből a művészek mi mindent tudnak kihozni. Ezért is lepte meg River Phoenix halálának Alberto-féle virtuális ábrázolása. Most itt az alkalom, remélte, hogy munkához lásson.
– Hány ilyet csináltál, Alberto? – És mennyi volt belőlük posztumusz, tette hozzá, de csak gondolatban.
– Kilencet – felelte Alberto. – A Chateau Marmont-ban – intett a Sunset túloldala felé – épp most készültem el Helmut Newton virtuális szentélyével. A végzetes baleset helyén, a behajtó tövénél. Reggeli után megmutatom.
A pincérnő meghozta a kávét. Az újságírónő egy igen ifjú és igen sápadt angol fiatalembert figyelt, aki a kasszát kezelő férfitól egy pakli sárga American Spiritet vett. A fiú pelyhes szakálla márványlefolyón megtelepedett mohára emlékeztette.
– Szóval – kérdezte Hollis – a Marmont vendégei nem is tudják, mit készítettél oda?
Mint ahogy azoknak a gyalogosoknak sem volt fogalmuk semmiről, akik a Sunset járdáján örök álmát alvó Riveren átgázoltak.
– Nem – válaszolta Alberto. – Gőzük sincs. Egyelőre.
Beletúrt az ölében tartott vászontáskába és egy mobiltelefon és egy másik kicsiny elektronikus készülék ezüst ragasztószalaggal összeerősített párosát húzta elő.
– Bár ezekkel… – Alberto megpöccentett valamit a készülékduó egyikén, kinyitotta a telefont és fürgén nyomkodni kezdte a billentyűit. – Ha majd ezt már csomagként árulják…
Átadta Hollisnak a szerkezetet: telefon és valami, amit a nő GPS-egységnek nézett, de ez utóbbi burkolatának egy része hiányzott és olyan benyomást keltett, mintha az ezüstszín ragasztószalag alatt új hajtásokat hozna az elektronika.
– Ez mire jó?
– Nézd meg – javasolta a férfi.
Hollis az apró képernyőre lesett. Közelebb emelte: Alberto gyapjú takarta mellkasát mutatta, de a képet kísérteties függőleges és vízszintes vonalak holmi félig áttetsző kubista rétege zavarta. Halovány keresztek?…
Felpillantott a férfira.
– Ez nem lokatív darab – közölte Alberto. – Térben nincs megcímkézve. Próbáld az utcával.
Hollis a Sunset felé lendítette az összeszalagozott hibridet és egy tökéletesen egyenes síkon sorakozó, élesen kirajzolódó fehér kereszteket pillantott meg, amelyek akárha egy láthatatlan rács közeire illeszkedve, a sugárút túlfelére és a virtuális messzeségbe távolodtak. Hasábszerű függőleges fehér ágaik nagyjából a járda szintjére illeszkedtek és seregük egyre halványuló és valamiképp földalatti perspektívát követve, mintha egészen a Hollywood-dombok lába alá nyúlt volna.
– Irakban elesett amerikaiak – mondta Alberto. – Eredetileg egy olyan webhelyre kötöttem, amely a veszteséglisták adatait követve rakta be a kereszteket. Bárhova elvihető. Van egy képsorozatom is néhány helyszínről, amit ennek az eszköznek a segítségével készítettem. Gondoltam rá, hogy Bagdadba is elküldöm, de mindenki azt hinné, hogy csak photoshoppolt valódi fényképek a bagdadi terepről.
A keresztek mezején fekete Range Rover hajtott keresztül; Hollis tekintetét a kocsiról Albertóra emelte, aki épp vállat vont.
Odile kikukkantott tejeskávéval teli fehér reggelizőcsészéje pereme mögül.
– A láthatatlanság térképészeti jellemzői – szólt, lejjebb eresztve a bögrét. – Térbelileg címkézett hipermédia. – Ezek a kifejezések mintha megtízszerezték volna Odile nyelvi gördülékenységét: akcentusa most szinte elenyészett. – A művész a helyszínen minden centimétert, minden fizikai dolgot feljegyez. Mindenkinek látható; ilyen készülékeken, mint ezek – ezzel Alberto telefonja felé intett, mintha a készülék egy egész jövendőt őrizne ezüst ragasztószalagos hasának méhében.
Hollis bólintott és visszaadta Albertónak a szerkezetet.
Befutott a gyümölcssaláta és a pirított bagel.
– És te, Odile, ilyesféle művészetek kurátora vagy Párizsban?
– Mindenhol.
Rauschnak igaza volt, gondolta Hollis. Tényleg akadt itt megírni való, noha a nő még messze állt attól, hogy tudja, mi lenne az.
– Kérdezhetek valamit?
Alberto, aki a gyümölcssalátája felével már végzett, megállt módszeres táplálkozásában és villáját a levegőben tartva Hollisra pillantott.
– Igen?
– Honnan tudtátok, hogy a Curfew-nak nincs tovább?
Hollis a férfi szemébe nézett és mély otaku-érdeklődést látott. Persze ez rendszerint így szokott történni, ha bárki felismerte benne a kora kilencvenes évek kultikus bandájának énekesét. A Curfew rajongótáborát manapság szinte csak azok alkották, akik a rádiós műsorvezetőkön, poptörténészeken, kritikusokon és gyűjtőkön kívül még tudtak az együttes egykori létezéséről. Igaz, a zene természetének egyre időtlenebbé válásával a zenekar újabb és újabb rajongókat szerzett, akik, miként Alberto is, gyakran ijesztően komolyan érdeklődtek irántuk. A nő nem tudta, Alberto mennyi idős lehetett a zenekar felbomlása idején, de ez a férfi rajongását illetően akár tegnap is történhetett volna. Hollis számos előadó iránti imádata még eléggé központi helyet foglalt el az életében ahhoz, hogy megértse mindezt, így felelősnek érezte magát, hogy nem kielégítő, ám őszinte válasszal szolgáljon.
– Igazából sehonnan. Csak úgy vége lett. Az alapoknál állt le az egész, bár azt nem tudom, pontosan mikor. Tök egyértelművé vált, így hát abbahagytuk.
A férfi nagyjából a nő várakozásának megfelelő elégedettséggel fogadta a magyarázatot, amiről Hollis úgy tudta, meg is felelt a valóságnak és ez volt minden, amit Albertónak nyújthatott. Saját magának sem tudta jobban megindokolni, noha a téma természetesen nem tartozott azok közé, amelyeken Hollis állandóan tűnődött.
– Még kiadtuk azt a négyszámos CD-t és annyi volt. Tudtuk mind, hamar be is láttuk.
Remélve, hogy a témát ezzel lezárták, Hollis kenni kezdte a krémsajtot az egyik fél bageljére.
– New Yorkban történt?
– Igen.
– Volt egy olyan pillanat vagy egy olyan hely, amire rámondható, hogy ott oszlott fel a Curfew? Ahol a csapat eldöntötte, hogy tovább már nem egy csapat?
– Ezt át kéne gondolnom – felelte a nő, tudva, hogy épp ezt nem kellett volna mondania.
– Szívesen feldolgoznám – szólt a férfi. – Te lennél benne, Inchmale, Heidi, Jimmy, meg az, ahol akkor voltatok. A feloszláskor.
Odile fészkelődni kezdett a steppelt üléshuzaton; látszott, hogy mit sem ért a társalgásból és az is, hogy ez nincs ínyére.
– Íncsmél? – kérdezte homlokráncolva.
– Mit nézünk meg, amíg el nem utazok, Odile? – Hollis rámosolygott Albertóra, remélvén, hogy sikeresen leadta a „vége az interjúnak” jelzést. – Javasoljatok valamit. Időt kell hagynom az interjúra veled – fordult Odile-hoz – és veled is, Alberto. De most ki vagyok dögölve. Aludnom kell.
Odile, amilyen szorosan csak tudta, körbefonta ujjaival a fehér porcelán csészét. Körmei úgy hatottak, mintha letámadta volna őket valami pici fogacskás lény.
– Ma este elmegyünk érted. Tucatnyi munkát is megnézhetünk, simán.
– Például Scott Fitzgerald szívrohamát – ajánlotta Alberto. – Itt van a sarkon.
Hollis a férfi karján végighúzódó egymásra zsúfolódó, túlméretezett, tobzódón cirkalmas, börtönkék betűkre pillantott és eltöprengett, mit jelenthetnek.
– De nem akkor halt meg, ugye?
– A Virginben van – mondta Alberto. – A világzenei polcoknál.

MIUTÁN MEGTEKINTETTÉK Alberto Helmut Newtonnak szentelt emlékművét, amely a mű alanyának munkássága előtti tisztelgés jegyében jó adag enyhén art deco-stílusú fekete-fehér meztelenséget is magában foglalt, Hollis visszagyalogolt a Mondrianhez. Útján körülvette a nyugat-hollywoodi reggelek tünékeny hangulata, amikor a klorofill és a rejtekükön meleget gyűjtő gyümölcsök különös és örök ígérete ízesíti meg a levegőt, épphogy megelőzve a szénhidrogének szétterülő leplét. Valami messzi és paradicsomi szépség érzetét keltette, ami már jó századévnyi távolba merült, de ha jön a pillanat, fájón a jelenbe tép; mintha a város csak szemüvegre tapadt szenny lenne: letörölhető és feledhető.
Napszemüveg. Hollis elfelejtett hozni magával.
Lenézett az elfeketült rágógumikkal pettyezett járdára, a vihar barna, krémszínű és rostos hordalékára. Érezte, hogy a ragyogó pillanat tovatűnik, ahogy mindig is tűnnie kell.

© Hungarian edition, 2009, Metropolis Media Group Kft.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. William Gibson: Árnyvilág – Kritika A legenda szerint William Gibsonnak a leghalványabb fogalma sem volt a számítástechnikáról és az informatikáról, mikor a Neurománccal (1984), és az Izzó Króm (1986) illetve...
2. Vegyél William Gibson táskát! Hamarosan kapható lesz egy William Gibson nevével fémjelzett táska kollekció – oldaltáskák és laptoptáskák nyitásnak. A cyberpunk atyja idős korára ugyanis divattervezésre is a fejét...
3. William Gibson: Trendvadász – Antal József recenziója Előre kell bocsátanom (főként annak, aki nem ismer), hogy elfogult leszek ezzel a könyvvel, mert elfogult vagyok az ún. cyberpunk egészével. Egészen röviden: kártékonynak, minimum...

A kötet eddigi terjesztési módja megváltozik: egyelőre nem kerül be a nagykereskedelmi láncba, csupán azokban a kisebb boltokban lesz kapható, amelyekkel a könyvet kiadó Shremeya Kft. megállapodik. Július 1-től előrendelhető a Kft. honlapján (www.kft.csodaidok.hu) 20% kedvezménnyel.

Az SFportal egy – eddig nem olvasható – kedvcsináló részletet közöl alább a könyvből.
Már két hete dolgoztak. Látszatja ugyan nem volt, mert az aknaháló olyan miniatűr és rendszertelenül elhelyezett részekből állt, amelyet sem látni, sem érzékelőkkel letapogatni nem lehetett, de Jurion a kezdeti idegbeteg üvöltözés után most már normális hangon is tudott beszélni, ami nála az elégedettség biztos jele volt.
– A tizennyolc berepülő sávból a nyolc legvalószínűbb már készen van. Jól alájuk pörkölünk! – dörzsölte meg a kezét. Családja nagy része az alfai szabadságharcban halt meg, azóta Jurion engesztelhetetlen gyűlöletet érzett a CSU-val szemben. ő volt a katonai célú fejlesztések lelke a Raas cégnél.
– Kár, hogy nem tudjuk, mikor jönnek – mondta Giin elgondolkodva. – Akkor jobban érezném magam.
– Nyilván nem fogják előre jelezni, hogy mikorra várható a támadásuk – grimaszolt Jurion.
– Bizonyos értelemben fogják, csak valószínűleg mi nem szerzünk róla időben tudomást – felelte Giin szórakozottan. – Ha információim nem csalnak, egy merénylet fogja megelőzni a támadást, amit majd a Shremeyára fognak. De a miniszter megígérte, hogy amint érkezik információ a diplomáciai csator…
– Milyen merénylet? – vágott közbe Jurion udvariatlanul.
– Paul Martyn ellen, de….
– Az a rohadék! – szorult ökölbe Jurion keze. – Gondolom, egy ilyen merényletet azonnal lehoznak az uniós hírekben…
– … melyeket mi nem tudunk fogni – fejezte be helyette a mondatot Giin.
– Ez így nem teljesen igaz – rázta meg a fejét Jurion, és cinkos mosoly tűnt fel az arcán. – Ha nagyon akarjuk, foghatunk néhány CSU-s csatornát…
– Komolyan? Hogyan?
– Óvatosan, és nagyon ügyelve arra, hogy befelé ne közvetítsünk semmiféle adatot, mert abban a pillanatban kitesz a rendszer. De az valószínűleg megoldható, hogy „rávegyünk” egy műsorközvetítő blokkot, hogy felénk is nyisson néhány csatornát.
– Miért nem mondta eddig?
– Miért? Ki akarná egész álló nap a demagóg Martyn-féle propagandát hallgatni? – nézett vissza értetlenül Jurion.
– Én például – mondta savanyúan Giin. – Megpróbálhatnánk akkor ezt a közvetítési megoldást? Ha bejön…
– Megpróbálhatjuk. Aztán valaki majd egész nap a híreket nézi, és amint hall valamit, figyelmeztet minket. Szólok, ha sikerült.
Giin egyedül maradt, de nem bánta. A hajón amúgy is ritkán volt egyedül, mivel itt lakott az a majdnem kétszáz munkás is, aki a rendszert építette. Neki persze nem kellett volna itt lennie, de rossz előérzetei döntése fogadtatásáról hamar beigazolódtak, és inkább eljött ide figyelni a munkát, mint hogy hazamenjen, és állja a rokonok, ismerősök rohamait. Azt is remélte, hogy egy esetleges támadás után megnyílik a kommunikációs tér, és valahogy felveheti a kapcsolatot Judyval, de Jurion hamar lelombozta.
– Ha átlép a hajó, már nem lesz ideje arra, hogy műholdat lőjön ki. Remélem. Mert ha mégis, akkor már mi nem leszünk életben.
Jurion felvázolta, nagyjából milyen hajót várnak, és Giin elképedt a méretektől. A hadihajó, ha valóban egy egész flottát szállít, akkora lesz, mint egy nagyobb település, ami azt jelenti, hogy ugrása után akkora lesz a B-sugárzás mind a kiindulási, mind a cél naprendszerben, hogy majdnem hét órán keresztül szünetelni fog a hajóforgalom.
Az biztos, hogy a hajót nem lehet majd összekeverni egy menekülthajóval. Már ha a nagy szállító érkezik. Lehetséges volt azonban, hogy először csak egy kisebb felderítőhajót küldenek át a rendszerbe.
– Akkor buktunk, mert nem lesz nagy a fogás. Viszont akkor is megakadályoztuk, hogy innen támadjanak a rohadékok, mert a felderítőhajó pusztulása esetén nem jön át a csapatszállító – magyarázta Jurion.
Giin nem tudta, melyik változatot szeretné jobban. Mert ha valóban átkel ide a nagy katonai szállító, egyszerre több ezer ember fog meghalni miatta. A CSU-s hírcsatornák nézése legalább abban segített, hogy elterelje a figyelmét erről a nyomasztó gondolatról. Jurion ugyanis hamar jelentette, hogy az adás immár fogható, és megadta a csatornákat is. A műsor azonban nem tudta lekötni: a rengeteg propaganda és Martyn szólamainak sulykolása elfárasztotta, így a feladatot átadták az egyik műszerész fiúnak, aki sebesülés miatt nem dolgozhatott az űrben.
Giin nem nagyon bízott benne, félt, hogy a fiú majd a legfontosabb pillanatban alszik el, de amikor rányitott, mindig ébren találta, ezért egy idő után megnyugodott.
Négy nap telt el így, csöndes, de feszített munkában, amikor a fiú bizonytalan arccal megjelent az ajtóban. Éppen megbeszélést tartottak.
– Valami történt? – nézett rá Giin a többiek feje fölött, akik erre elhallgattak, és szintén az ajtóhoz fordultak.
A fiú elvörösödött, és megvakarta a fejét.
– Hát… Szerintem jöjjön, Giin-ra és nézze meg maga. Azt hiszem, ez az… valami merénylet…
– Ki ellen? – kérdezte Giin, de közben már fel is állt, és az ajtó felé indult.
– Neveket egyelőre nem mondtak, de mintha katona lett volna… de jöjjön, és nézze meg, maga ehhez jobban ért.
A mérnökök közül jó néhányan otthagyták a vitát, és Giinék után indultak. Alig fértek be a szűk kabinba, ahol egyhangúan villogott a képernyő, és a bemondó érzelmek nélkül darálta:
– … is meghaltak. Egyelőre még ismeretlen az elkövető kiléte, bár a helyszínen két embert is letartóztattak, akiknek köze lehetett a merénylethez. Paul Martyn elzárkózott a nyilatkozattól.
Aztán egy katonai udvar képét mutatták, amelyet teljesen feldúlt a felrobbant jármű. A roncsok között, a hatalmas füstben a speciális alakulat egyenruhája villant meg, ahogy bioanyag-érzékelőiket mozgatva halottak után kutattak. Giin már látott ilyet, még régen, amikor nagyapja és unokaöccse életét vesztette a felrobbantott cégépületben.
Aztán más, érdektelen hírek következtek, és a szobában lévő emberek ijedten néztek össze.
– Ez lenne az, Giin-ra? – kérdezte Jurion, aki bizonyos lélektani pillanatokban még az udvariasságra is képes volt.
– Úgy néz ki – mondta Giin, de magában csak arra tudott gondolni, nem kevés megkönnyebbüléssel, hogy Yaan életben maradt. – Nem sok időnk maradt – tette még gyorsan.
– Biztos, hogy hamar lépnek majd? – kérdezte az egyik mérnök.
– Miután bejelentették, hogy a Shremeya áll a háttérben, még egy-két nap. Maximum négy-öt, ha fenn akarják tartani a látszatot, és még egyszer ennyi, hogy a hajó az ugrási szintre emelkedjen.
– És mi a  minimum? – kérdezte egy másik.
– Még az is lehet, hogy csak pár óra – mondta Jurion, és hirtelen üvölteni kezdett. – Mozgás, lusta banda! Nincs vesztegetni való időnk!
A mérnökök rémülten tódultak ki a szobából. Csak Giin és a fiú maradt a helyiségben.
Néhány óra múlva azonban, amikor a következő híradásból megtudta, hogy mi is történt pontosan, azt kívánta, inkább ment volna el a többiekkel, és sosem értesült volna a részletekről.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Megjelenik a Csodaidők 3. kötete Az első két kötet még az Animus Kiadónál jelent meg. Nagy sikere volt a rajongók körében, és jómagam is élveztem a művet. A recesszió miatt...
2. Részlet Jean-Claude Dunyach és Ayerdhal Haldokló csillagok című kötetéből Jean-Claude Dunyach és Ayerdhal Haldokló csillagok című regényét jelenteti meg a napokban a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban a Metropolis Media. A többszörösen díjnyertes, két kötetes...
3. Dragon Age Origins: Az elorzott trón – regény részlet A Tuan kiadó gondozásában jelent meg az év legjobban várt számítógépes szerepjátékához, a Dragon Age: Origins-hez kapcsolódó fantasy regénye. A Dragon Age: Az elorzott trón,...

EGY

Mondjanak, amit akarnak, de a gyilkosság legalább nyíltan és egyenesen, minden félremagyarázás nélkül bűn. Vannak ennél sokkal rosszabb, gyávább, kegyetlenebb tettek.

- Edward Trout
a Thomas Witcover elleni eljárás büntető szakasza idején

HATVAN ÉVVEL KÉSŐBB.
A SZÖVETSÉGES ÁLLAMOK VILÁGALAPÍTVÁNYÁTÓL
SZÁMÍTOTT 1428. ESZTENDŐBEN (RIMWAY).

Lehet, hogy soha semmi közöm nem lett volna a Polaris-ügyhöz, ha a főnököm, Alex Benedict nem jön rá, hol van a shenji űrállomás.
Alex régiségkereskedő volt, ámbár a műtárgyak iránti szenvedélye nyilvánvalóan és dühítően háttérbe szorult a nyereségvágya mellett. A pénzért csinálta. A munkája jórészt kimerült abban, hogy smúzolt a vevőkkel és a beszerzőkkel, és ezt még szerette is. Ráadásul ezzel a pályaválasztásával nagyobb tekintélyre tett szert, mint amekkorát befektetési bankárként vagy valami effélével elérhetett volna.
Az az igazság, hogy a munka javát én végeztem a Szivárványnál. Ő volt a főnök, én a beosztott. De nem panaszkodom. A munka érdekes volt, és Alex jól megfizetett.
A nevem Chase Kolpath, együtt voltam vele a Corsariuson, tizenkét évvel ezelőtt. Az a küldetés vezetett el, mint bizonyára tudják, a történelem bizonyos fokú átértelmezéséhez. És mellesleg kisebbfajta vagyonhoz juttatta Alexet. De ez egy másik történet.
A választott szakmájában Alex zseniális volt. Tudta, mit szeretnek a gyűjtők, és azt is, hogy hol kell keresni egy adott műtárgyat. A Szivárvány jórészt kéz kezet mos alapon bonyolította az üzleteit. Felderítettük például annak a tollnak a lelőhelyét, amellyel a Nagyméltóságú Amorózó aláírta a Pátenst, rábeszéltük a tulajdonosát, hogy adja el a kliensünknek, és ebből tekintélyes jutalék ütötte a markunkat. Olykor, ha az ár különösen vonzónak tűnt, magunk vettük meg a tárgyat, és az értékével sokkal inkább arányban álló áron adtuk tovább. Az évek során, amióta vele dolgozom, Alex mindig helyesen ítélte meg a tárgyak értékét. Pénzt szinte sohasem vesztettünk az üzleten.
Sohasem értettem, hogy csinálja, amikor maguk a műtárgyak egyáltalán nem érdeklik. Párat megtartott a kúriájában, amely egyszerre szolgált számára lakásként és a cég székhelyeként. Volt egy ivókupája a millenniumi császári palotából, és egy nyakkendőcsíptetője, amely valaha Mirandi Cavellóé volt. Ez egy kétezer éves darab. De igazából nem volt kapcsolata velük, ha értik, mire gondolok. Kirakati tárgyak voltak.
Mindenesetre Alex rátalált egy korábban ismeretlen shenji külső űrállomásra. Ha történetesen nem lennének képben, és fogalmuk sem volna, mi az a külső űrállomás, elárulom, hogy a cégek használták őket bázisként, amikor még hetekig, sőt olykor hónapokig tartott, míg beutazták az Államszövetséget. Tudom, eléggé árulkodó rám nézve, ha bevallom, már a kvantummeghajtás előtt is pilóta voltam, és még emlékszem, milyen volt. Ha az ember elhagyta a Rimwayt, és kiment az űrbe, egy teljes nap kellett, míg eljutott húsz fényév távolságra. Ha hosszabb útra mentél, bőven jutott időd, hogy tökéletesítsd a sakktudásodat.
Az űrállomásokat különféle stratégiai pontokon állították pályára, hogy az utazók megállhassanak, felfrissülhessenek, beszerezhessék a pótalkatrészeket, üzemanyagot vehessenek fel, utántöltsék a raktáraikat, vagy egyszerűen csak egy rövid időre kiszállhassanak a hajóból. Egyes űrállomásokat kormányok üzemeltettek, de a legtöbbjük céges tulajdonban volt. Aki történetesen nem afféle régivágású űrhajós, annak fogalma sincs, milyen volt egyhuzamban hetekig ücsörögni azokban a vaskályhákban. Ma már egy szempillantás az egész. Begyújtod, és még meg sem ittad a kávédat, már a Kar felénél jársz. Egyedül az üzemanyag szab határt. Ez is Alex érdeme. Úgy értem, ő fedezte fel az eredeti kvantummeghajtást. És nem árulok el titkot, ha elmondom, nem tette őt boldoggá, hogy ebből sohasem volt képes hasznot húzni. Úgy látszik, nem lehet szabadalmaztatni olyan történelmi találmányokat, amelyeket valaki más már, khm, feltalált. Még ha egyetlen élő ember sem tudott róla. A kormány megajándékozta egy kitüntetéssel, valami szerény pénzösszeggel, és nagyon szépen megköszönte neki.
Ha olvasták Alex életrajzát, a Született stratégát, ismerik a történetet.
Az űrállomás egy kék óriás körül keringett, amelynek a katalógusszámát már elfelejtettem. De nem is érdekes. Csaknem hatezer fényévnyire volt a Rimwaytől, valahol az Államszövetség peremén. Ha a források pontosak, mintegy ezernyolcszáz éves lehetett.
Az űrállomások szinte mindig az aszteroidák mintájára épültek. A shenji modellek többnyire nagyok voltak. Ennek 2,6 kilométer volt az átmérője – és most az állomásról beszélek, nem az aszteroidáról. Tizenhét év alatt tette meg az utat a napja körül. Mint a legtöbb ilyen hely, amelyet egy időre elhagytak, ez is elkezdett érezhetően bukdácsolni, amitől persze jól összerázódhatott az, amit elraktároztak a belsejében.
Történetében először fordult elő, hogy a Szivárvány Vállalat felfedezett egy ilyet.
– Bejegyeztetjük? – kérdeztem. Ezzel tulajdonjogot szerezhettünk rá.
– Nem – válaszolta.
– Miért nem? – Mindössze annyiból állt volna, hogy tájékoztatjuk a Régészeti Lelőhelyek Nyilvántartó Irodáját. Rövid leírást adunk róla, közöljük a lelőhelyet, és attól kezdve a lelet törvényesen a miénk.
Kinézett az állomásra. A sötét és viharvert tömeget könnyű lett volna valami másnak vélni. Fénykorában vidáman üdvözölt és hívogatott volna, hogy egyél valamit, és pihenj meg rajta egy rövid időre.
– Bolygón kívül nincs jogi kényszer – válaszolta. – Legföljebb elajándékozhatnánk a lelet helyét.
– Talán épp ezt kéne tennünk, Alex.
– Mit?
– Elajándékozni. Adományozzuk a Felderítésnek. Legyen ezentúl az ő gondjuk.
Nyelve hegye kidudorodott az álla mellett.
– Nem is rossz ötlet, Chase – mondta. Mindketten tudtuk, hogy magán a helyen kívül elhordhatunk innen mindent, ami értékes lehet. Ha odaajándékozzuk a Felderítésnek, azzal egy olyan szervezetben szerzünk vevőket, amely jómódú klienseknek nyújt szolgáltatásokat. És a Szivárvány Vállalat rengeteg ingyenreklámhoz jut. – Pontosan erre gondoltam, okos kis tanítványom.

Jóformán minden helyet a dokkolásra és a karbantartásra szántak. De emellett azért volt két étterem, szálláshelyek és szórakozási lehetőségek. Megtaláltuk egy nyitott térség maradványait, ahol egykor park volt. Még tó is volt benne. Strandolásra alkalmas partszakasszal.
Ma már minden szürke és hideg volt. Tizennyolc évszázad hosszú idő, még szinte légüres térben is.
Energiaszolgáltatás természetesen nem volt, így gravitáció sem. És világítás sem. De ezzel nem is volt semmi baj. Komoly értékű leletanyagra bukkantunk, és amikor a tartalék oxigénpalackokat magunkkal vonszolva bebarangoltuk a helyet, a máskor rendszerint higgadt, önelégült, sőt unalmasnak mondható Alex olyanná vált, mint egy játékboltba beszabadult gyerek.
Csakhogy kiderült, hogy a játékok csúnyán összetörtek. Az állomás lakói által itthagyott személyes tárgyak lebegve keringtek-forogtak együtt az állomással. Székek és asztalok, keménnyé merevedett textilneműk, kések és villák, notebookok és cipők, lámpák és vánkosok. És sok minden, amit már felismerni sem lehetett, más tárgyakról az évek során letöredezett dirib-darabok. A hely hét és fél percenként körbefordult a tengelye mentén, s ettől az elszabadult tárgyak felhői is megfordultak a rekeszfalak körül.
– Mint egy óriási háztartási robotgép – jegyezte meg Alex, igyekezve túltenni magát a csalódottságán.

A shenji kultúrából ma leginkább a trapéz alakú tornyaira (olyanok, mint a kilövésre váró rakéták), aszimmetrikus építészeti konstrukcióira, hivalkodó sírköveire, Andru Barkat drámáira (időnként ma is felújítják, és a város valamelyik sznob színházában előadják őket), és a végül a pusztulásukhoz vezető sorozatos vallásháborúkba bonyolódásukra emlékeznek. És talán arra, hogy milyen hévvel kutattak két teljes évezreden át szünet nélkül – és mondhatni eredménytelenül – nem emberi civilizációk után. A shenji nem olyan nép volt, amelyik egykönnyen feladja. De az aranykorban, Jayla-Sun próféta színre lépése előtt, meg voltak győződve arról, hogy mások is vannak odakint, és hogy az emberiség addig nem tölti be a rendeltetését, amíg nem ül le, és nem cserél eszmét velük. Mégha ez az igyekezet jórészt vallásos buzgalomból fakadt is, és sok pénzt áldoztak rá, kárt nem okozott. Ma már a józan belátás azt mondatja velünk, hogy tejútszerte senki sincs rajtunk és az Ashiyyuron kívül. A némákon kívül. (Mindez a shenjivel természetesen még azelőtt volt, hogy Gonzalez felfedezte volna a némákat. Vagy ha ragaszkodni akarunk a tényekhez, mielőtt a némák megtalálták volna őt.) És azt is megmondom, hogy nem lett volna rossz, ha ők cuccolnak össze, és állnak tovább egy házzal. Az Andromeda kiváló hely lett volna számukra.
Ma is vannak közöttünk néhányan, akik fajtiszta shenjinek mondják magukat. Már hogy lehetnének azok? A történelmük a legjobb esetben is amolyan “vegyes felvágott”. Amikor épp nem valami felfedező úton jártak, olyankor pogromokat és inkvizíciókat rendeztek. De már régesrég kihaltak és eltűntek, és úgy látszik, ez a puszta tény felkelti irántuk bizonyos emberek érdeklődését. Alex megjegyezte, hogy a hírnévhez elég, ha valaki kellően hosszú idő óta halott. Nem számít, ha életedben soha nem csináltál semmit, ha sikerül úgy intézned, hogy a neved megjelenjen valahol, mondjuk egy faltöredéken a sivatagban, vagy egy kőtáblán, amelyre rávésted, hány tevét szállítottak egy hajón, garantáltan híres ember leszel. A tudósok fojtott hangon, suttogva beszélnek rólad. Szállóige lesz belőled, sőt akár egy teljes kort is elnevezhetnek rólad. Régen, amikor még nem volt olyan sok belőle, a történelem sokkal egyszerűbb volt.
A történészek folyton azt mondják, mennyire szeretnének leülni valakivel, aki az athéni uralom éveiben valóságosan kint lófrált a Parthenón környékén, vagy olyannal, aki felvonult egy shenji parádén. Ha találnának egy túlélőt, biztosan körbefurikáznának vele a városban egy luxus siklón, a legfinomabb falatokkal kínálgatnák, talán még a Tanácsba is elvinnék. Meghívnák vendégnek A nappali showműsorba.
A shenjik szülőbolygóját, a Nappali Oldalt ma már az Államszövetség minden részéből több hullámban érkező külsők alkotta modern, szkeptikus és demokratikus társadalom lakja. Az igazi hívőkből álló törzsek eltűntek, mindenki szkeptikus és anyagias gondolkodású, és ha komolyan azt hiszik, hogy több idegen is van odakint, csak azt mondhatom, menjenek, és nézzenek körül.

Alex a külseje alapján nyugodtan elvegyülhetett volna a tömegben, senki sem vette volna észre. Az arca olyan volt, mint egy hivatalnoké, lerítt róla, hogy szeret irodában dolgozni, szereti a pontos munkamenetet, amelyben nincsenek meglepetések, és hogy édesítővel issza a kávét. Szóról szóra így volt. Bevallom, egyszer, még évekkel ezelőtt, volt egy rövid liezonunk. Csakhogy ő sohasem kötelezte volna el magát egy házasságban, és mellesleg nekem is jobban kellett barátként, mint szeretőként. Most hát mindent tudnak.
Átlagos magasságú, barna hajú, sötétbarna szemű férfi volt, akin kifejezetten rosszul állt az űrruha. Vagy hogy egyik kezében lámpával, a másikban lézerkéssel lebegjen végig egy ősrégi űrállomás sötét folyosóin.
Józan gondolkodású, higgadt, önmagáról jó véleménnyel bíró emberként sohasem kedvelte a mélyűrt járó hajókat. A kezdeti években, amikor még azokat a régi ugrómasinákat használtuk, minden alkalommal rosszul lett, amikor ki- vagy beugrottunk az Armstrong-térbe. Őt elsősorban önmaga érdekelte. Szeretett sok pénzt keresni, másokra befolyást gyakorolni, élvezte, ha meghívták a fontos partikra. De a szíve mélyén jó ember volt. Biztosan a gondjaiba vett volna egy kóbor macskát, mindig betartotta a szavát, és törődött a barátaival. Hozzá kell tennem még, hogy főnöknek is elfogadható volt. Mégha olykor szeszélyes is.
A késekre azért volt szükségünk, mert a külső-belső zsilipajtók nem működtek, így sokukon szabályosan át kellett vágnunk magunkat. A vágás és az eladható holmik elpakolása az én dolgom volt, az övé, hogy rámutasson azokra a tárgyakra, amelyeket magunkkal viszünk.
De három napi bolyongás után sem találtunk gyakorlatilag semmit, amit pénzzé lehetett volna tenni.
Alex a shenji archívumokban őrzött nyomravezető jelek alapján határozta meg az állomás helyét. Önmagában az, hogy rátalált a shenji kultúra eme előretolt állására, értékes reklámnak fog számítani, de nem hozza meg azt az irdatlan nyereséget, amelyet várt tőle.
Kezdte elhagyni a humorérzéke. Miközben megpróbáltunk a törmelékből kihalászni ezt-azt, letört fogantyúkat, szűrőket, összetört edényeket, törött üvegholmit, cipőt, időmérőt, hallottam, hogy sóhajt, és biztos voltam benne, hogy a sisak alatt a fejét csóválja.
Láttam már őt ilyen kedvében. Ilyenkor elkezd a tárgyak történelmi értékéről beszélni, és hogy mekkora veszteség éri az emberiséget azzal, hogy ilyen rettenetes állapotban kerülnek elő. Ha a dolgok rosszra fordulnak, mindig előjön belőle a nagy emberbarát.
Eredetileg úgy terveztük, hogy az állomás belsejében rendezzük be a bázisunkat, de Alex már azon gondolkozott, megéri-e az erőfeszítést. Így aztán esténként, amikor elfáradtunk, vagy meguntuk a sok járkálást, vacsorázni visszamentünk a Belle-Marie-ra. Ott aztán végignéztük, miket sikerült megmentenünk. Lehangoló percek voltak, de amikor javasoltam neki, hogy zárjuk be a boltot, és menjünk haza, azt felelte, hogy túl könnyen feladom a küzdelmet.

A hatodik napon, amikor felkészültünk, hogy összecsomagolunk, rábukkantunk egy furcsán megrongálódott helyiségre. Tárgyalóteremnek tűnt. Volt benne egy asztal, melyet körülbelül tízen ülhettek körül, és márványmintás, szürke rekeszfalak, melyek közül az egyik valaha kivetítőként funkcionálhatott. Ez a monitor be volt zúzva. Nem azért, mert a szobában elszabadult tárgyak keringtek, mivel idebent semmi sem mozgott ekkora erővel. A monitor úgy volt betörve, mintha valaki kalapáccsal ment volna neki.
Az asztal, a székek és valami textilmaradvány vonultak át a fejünk felett, a levegőben. Minket is csak a tapadó talpú cipőnk tartott meg függőlegesen. Ott álltam, és figyeltem, ahogy minden más körbe-körbe kering a szobában, mígnem szabályosan szédülni kezdtem.
– Vandálok – jelentette ki Alex, a fali kivetítő előtt állva. Gyűlölte a rombolókat. – Hogy tört volna le a kezük.
– Régesrégen történt – mondtam.
– Az nem számít.
A mellette lévő helyiség talán egy vákuumszabályozó kamra lehetett. Megvizsgáltuk a berendezést, amely a helyén volt, ahogy minden más is a szobában, és elfogadható állapotban találtuk. Nem is csoda, hiszen az ajtó be volt zárva. Működni persze nem működött, de jó állapotúnak tűnt. Láttam, hogy Alex szeme felcsillan, s gondolatban már hozzábiggyeszti a készüléket a hazaszállítandók listájához.
Aztán a lerögzített tárgyakon újabb jeleit láttuk a rombolásnak.
– Talán egy fosztogató expedíció járt itt – vélekedett Alex. – Az itt tapasztalt körülményeken felbőszülve megpróbálták kitépni a helyükből a tárgyakat.
Na igen. Rémesek ezek a fosztogatók.
De túl hamar elmehetett a kedvük. Végül betévedtünk egy helyre, amely egykor a vezérlőterem lehetett. És itt találtuk meg a jádekő karperecet. És a holttestet.

A karperec a bal csuklón volt. Fekete felületébe egy repkényágat véstek be.
A holttest darabjai a levegőben lebegtek. Amikor beléptünk, épp a fej nélküli törzs vonult át a fedélzeten. Először nem is jöttem rá, mi az. Mumifikálódott, külsőre lehetett nő vagy akár gyerek is. Mialatt ezen tanakodtunk, észrevettem a karperecet. Ez a kar maradt meg egyedül a törzsön.
Nem egykönnyen, csak akkor lehetett közelebbről megnézni, ha az ember elrendezte a test maradványait. Ne kérdezzék, miért csináltam. Csak mert a hullának nem kellett volna ott lennie, és kíváncsi voltam, mi történhetett.
És mert ott volt az a karperec.
– Szerintem itthagyták őt – mondtam Alexnek. Űrruhát sehol sem láttunk, úgyhogy nem a vandálok közül való volt.
Nem volt semmi, amibe bebugyolálhattuk volna, és semmilyen módon nem tudtuk volna rögzíteni a maradványokat. Alex sokáig csak állt, és bámulta a nőt. Azután körülnézett a helyiségben. Három vezérlőállás volt. Távirányítással nyitották ki a távolabbi ajtókat, tartották fenn az állomás stabilitását, kommunikáltak egymással, tartották szemmel az életfenntartó rendszert, s talán a szálláshelyeket kiszolgáló automatákat is így működtették.
– Azt hiszem, igazad van – mondta nagy sokára.
– Lehet, hogy amikor elmentek, nem ellenőrizték, hogy mindenki ott van-e.
Rám nézett. – Lehet.
A tetem összezsugorodott, kiszáradt, az arc kisimult, a vonások teljes mértékben eltűntek róla. Arra gondoltam, vajon mit érezhetett, amikor rádöbbent, hogy itt hagyták.
– Ha valóban ez történt, akkor csakis szándékos lehetett – jelentette ki Alex.
– Úgy érted, mert szólhatott volna nekik? Megmondhatta volna, hogy ő itt maradt?
– Ez az egyik ok.
– Ha bezárták az állomást, akkor még az elindulásuk előtt lekapcsolták az energiát. Lehet, hogy nem tudta, hogyan kell visszakapcsolni. – Alex a szemét forgatta. – Akkor hát mi a másik ok?
– Egy olyan műveletet, mint egy űrállomás bezárása, bizonyára csapatmunkában végeztek. Olyan nincs, hogy valaki itt van, és nem veszi észre, mi folyik körülötte. Nem. Ez szándékos volt.
Három falat alakítottak át kivetítővé. Rengeteg elektronikus készülék volt itt. A hátsó falra, amelyiken a holttest felkúszott, annak a hegyi sasnak képét vésték rá, amelyik évszázadokon át volt a Shenji Birodalom világszimbóluma. A sas alá két kifejezést véstek.
– Mit jelent? – kérdeztem.
Alexnek volt fordítója. Bepötyögte az írásjeleket, majd elfintorodott.
– A Kompakt. A shenji ebben a korban így emlegette saját nemzetét, amely különálló államok politikai testületét alkotta. A Kompakt. – Kicsit habozott. – A másodikat már nehezebb lefordítani. Valami olyasmit jelent, hogy Éjszakai Angyal.
– Éjszakai Angyal?
– Vagy talán Éjszakai Őr. Vagy a Sötétség Angyala. Azt hiszem, ez az állomás neve.

Egy űrállomáson mindig nagyjából tucatnyi szálláshelyet különítettek el az utazók számára. Ha valaki szeretett volna eltölteni egy éjszakát, netán kettesben valakivel, úgy, hogy a világ ne tudjon róla, itt megtehette. A szobában rendszerint rendes ágy volt, szemben a hajókon lévő összecsukható priccsekkel, és egy-két szék. Számítógépes terminál. Valószínűleg egy kis asztal és egy könyvolvasó.
Az Éjszakai Angyal szálláshelyeit a vezérlőterem fölött két fedélzettel, körülbelül egy kilométer távolságra helyezték el. Benéztünk mindegyikbe, hogy lássuk, nem látni-e jelét, hogy egykor laktak valamelyikben. De mivel már túl hosszú idő telt el, és a szobák tartalma túlságosan egymásba keveredett, lehetetlen volt megállapítani, használta-e valamelyiket az áldozat.
Végül kinyitottunk egy légzsilipet, és miután lehúztuk róla a karperecet, kiengedtük a tetemet az űrbe. Nem biztos, hogy helyesen cselekedtünk. Végtére is régóta halott volt már, és ő maga is a régészek érdeklődésére számot tartó objektummá vált. Egy percig sem volt kétséges előttem, hogy a Felderítés szerette volna megkapni. De Alex hallani sem akart róla.
– Nem szeretem a múmiákat – közölte. – Senkit nem volna szabad közszemlére bocsátani a halála után. Nem érdekel, milyen régen halt meg.
Néha rájött az érzelgősség.
Néztük, ahogy elúszik, azután visszamentünk az állomás belsejébe. A legjobb leletekre az egyik ebédlőben találtunk. Szerencsére itt minden el volt zárva, és az ebédlő is jó állapotban volt. Két órát töltöttünk el a poharak, tányérok, székek és különösen olyan tárgyak összegyűjtésével, melyeken rajta volt az állomás neve: Éjszakai Angyal. Ebben volt a pénz. Bármi jöhetett, amin volt pecsét. Összeszedtünk áramköri dobozokat, kapcsolókat, gondos tisztogatás után ma is kivehető, shenji feliratú billentyűzeteket. Leszereltünk kürtőket és turbóventilátorokat, és az AI-t is (egy szürke hengerpárt), egy vízcső szórófejét, egy hőmérőt és ezernyi más dolgot. Ez volt a legeslegjobb napunk az űrállomáson.
Találtunk tizenhét darab egyforma borospoharat, gondosan elcsomagolva, mindegyikbe belegravírozták a hegyi sas képét. Ez egymagában kisebbfajta vagyont fog érni egy gyűjtőnek. Újabb két napunkba telt, míg mindent áthordtunk a Belle-Marie-ra.
Alex, hogy megünnepelje a sikert, fizetésemelést adott, és felszólított, hogy válasszak ki magamnak néhány emléktárgyat. Én pár asztalneműt, kisebb-nagyobb tálakat, csészéket és ezüstöt választottam. Ez utóbbit leszámítva minden olcsó műanyagból készült, de ez persze nem számított.
Megtöltöttük a Belle rakodóterét, de még így is maradt néhány szemrevaló tárgy. Nem nagy dolgok, de jók. Egy másik alkalommal visszajöhettünk volna értük, de Alex nem akarta.
– Ezeket meghagyjuk a Felderítésnek.
Istenemre, nagylelkű fickó volt.
– Mi már kiválogattuk a színe-javát – folytatta. – A Felderítés körbe fogja küldözgetni a maradékot az Államszövetség minden nagy múzeumának. És ezek mind bennünket fognak képviselni. Akárhol állítják is ki őket, a Szivárvány neve mindenütt el fog hangozni.

***

Felszállás közben Alex megkérdezte, mit gondolok a holttestről.
– Itthagyta a pasija. Vagy a férje – feleltem.
Alex olyan furcsán nézett rám, mintha valami lehetetlen dolgot mondtam volna.

© Hungarian edition, 2008, Metropolis Media Group Kft.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Megjelent Jack McDevitt regénye, a Polaris “McDevitt logikus örököse Isaac Asimovnak és Arthur C. Clarke-nak.” – így nyilatkozott a Galaktika Fantasztikus könyvek legutóbb megjelent regényének, a Polarisnak írójáról Stephen King. A...
2. Jack McDevitt: Született stratéga (részlet) „Abban a képességében, ahogy megragadja az olvasót, és nem ereszti, McDevitt logikus örököse Isaac Asimovnak és Arthur C. Clarke-nak.” – írja Stephen King a szerzőről....
3. Megjelent Jack McDevitt: Született stratéga Jack McDevitt Született stratéga című könyve a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozat legutóbbi tagja. McDevitt Nebula-díjas sorozatának nyitókötete egyszerre SF és krimi, valamint fordulatos kalandregény, középpontjában...

A fekete bazaltoszlopok valóságos várost alkotnak körülötte. Vannak köztük egészen aprók, melyek úgy állnak ki anyakőzetükből, mint a tűpárna, mások akkorák, mint egy orgona sípjai, ismét mások hegy-a-hegyben méretűek. Más kőzeteket is lát maga körül, furcsa, ritka köveket és érceket, csillogókat és tompa felületűeket egyaránt – de fekete mind, szénfekete, koromfekete, kékes, mint a holló szárnya, grafitszínű, vagy olyan, mint a Peleston alagútjai éjjel. És vannak olyanok, amelyeknek nem tudja megállapítani a fajtáját.

– Ez igen – morogja elismerően. – Fekete város. Éjsötét ásványbirodalom a Gobharain alatt.

Csak azt bánja, hogy mindezt sosem mesélheti el Eneithnek, sem pedig a minden hazatérésekor útibeszámolóért könyörgő fiúknak. Talán még Nabunak sem, pedig őt bizonyára roppantul érdekelné a dolog.

– Sürget az idő – győzködi magát, mert mintha valami fáradtságot érezne a tagjaiban (megártott a hason csúszás, gondolta.) – Nem azért jöttem ide, hogy bámészkodjak.

A Bányának most egy mélyebbre vezető, kanyargós része következik. Mióta elhagyta a fekete kővárosokat, nemcsak a lábai fájnak, de valami zsibbadás kezd felkúszni a bordái közé. – Csak nem félek? – horgad fel a büszkesége, azután rájön: nem félelem ez, inkább bánat, de abból is egy szokatlanul erős fajta. A nyirkos falakon mintha ábrák sejlenének elő a kövek közül, talán írás, talán valami más. Nem bír a kíváncsiságával: odahajol, hogy szemügyre vegye a rajzokat meg a jeleket – ám ebben a pillanatban előbbiek és utóbbiak is hirtelen felszívódnak. Csak a kőfal ásít csúfondárosan a helyükön.

– Biztos varázslattal lehet őket olvashatóvá tenni – húzza el a száját, és hirtelen úgy érzi, hogy a szemközti falból valaki vagy valami figyeli.

Villámgyorsan megpördül. Óriási dombormű mered rá a gyűrűfénynél, talán állatfejes figurát ábrázol, de nem tudja jobban kivenni: ha közelebb hajol, rögtön hullámozni kezd, körvonalai belesimulnak a bazaltfalba. Ám valami mégis vonzza felé. Megvárja, míg újra kibontakozik a kősziklából, majd mutatóujjával gyorsan megérinti a furcsa teremtmény karmos végű kezét.

Ez hibának bizonyul. Ütést érez, mintha bhur-tengeri rája farkához nyúlt volna, és szemére újra ráhullik a feneketlen sötét. Az okot rögtön megérti: a gyűrű nem működik, hiába is forgatja, rázogatja, keze viszont még a körme alatt is könyörtelenül ég.

Ha eddig türelmes volt, most legszívesebben ordítana. Mi az, hogy nem működik? A kemeth-tárgyak nem szoktak csak úgy csütörtököt mondani, hiszen mágia működik bennük: éppen ez a lényegük. – Lehet, hogy Setétbányában van valami más is – fut át rajta egy kellemetlen gondolat –, nemcsak a kovács. – Mindegy, rázza meg magát, sötét ide vagy oda, ahhoz, hogy Tanais fia Nimród, a Fékevesztett Kalandor visszavonulót fújjon, sokkal több kell, mint holmi föld alatti ijesztgetés, egy csúf lény ábrája meg egy kényelmetlen alagút. A gyűrű odafent biztos megint működni fog, ha meg nem, hát egyik éjjel majd csinál magának egy másikat a zagrethi műhelyében: olyat, amelyik sosem hagyja cserben.

És a jutalom nem marad el. Amint a „csakazértis” felágaskodik benne, hirtelen újra hallja a türelmetlen kalapálást, most már közelről. A vörös fénynyaláb, amely ki-kicsusszan a szemközti kőzetből, majd visszahúzódik, itt, a Bánya sötétjében szokatlanul arrogánsnak hat.

Az ajtó félig nyitva. Kissé elfogódva fogja meg a vaskilincset.

– Üdv, kovács! – szól be már a küszöbről, mert úgy gondolja, így illik. – Eljöttem hozzád, mert hallottam a tudományodról.

Semmi válasz. Csak a kalapácsütések tompa kopogása hallatszik, most apránként, szaporán.

Belép. Egyszerű gurf stílusban berendezett, föld alatti kovácsműhely: nem egy ilyet látott már Pelestonban. A tiszta, fehér falon mindenféle műszerek lógnak vaskampókon: hosszú szárú ollók, fogók, rovátkolókések és kalapácsok, az elképzelhető összes méretben és formában. Jobbról-balról két kecskelábú szerszámosasztal áll, rajtuk pedig különféle kőzetdarabok hevernek: ezek közül némelyikben a kinti csarnok fekete érceit lehet felismerni, de van közöttük emberfej méretű, rücskös lávakő. Szemben tágas, nyitott kemence, amelynek tűzterében kecses, könnyű lángokkal ég a felgerjesztett tűz. A kohóból néha forró gőz tör elő, hogy azután langyos cseppekben csurogjon végig a meszelt kőfalon. A levegő reszket, a hőség szinte elviselhetetlen a műhelyben.

A tizenéves forma fekete hajú fiú azonban, aki kalapáccsal kezében áll a tűznél, az acélüllő mellett, szemmel láthatóan jól bírja a munkát, csakúgy, mint a forróságot. Fikarcnyi kimerültség sem látszik rajta, ahogyan leteszi a pörölyt, kötényébe törli a kezét és a jövevény felé fordul.

Nimród megrökönyödve mered rá és kissé meg is zavarodik. Nem ezt várta, az biztos.

– Üdv, fiam – szólal meg halkan. Közben az egyik felfüggesztett tégelyben sisteregni kezd az olvadt acél, mire a fiú aggodalmasan odapillant, de nem mozdul. – A mesteredhez jöttem. Kérlek, vezess hozzá, vagy hívd ki, mert beszélni szeretnék vele.

A kovácsfiú kilép az asztal mögül és megáll a férfi előtt. Fiatal, barna arcán átsuhan egy halvány, szomorú mosoly.

– Nincs mesterem. Sose volt.

A hangjában is van valami, ami szíven üti a királyt. Olyan érzése van, mintha hallotta volna már valahol, de hát az lehetetlen.

– Akkor, ha nem a mestered, gondolom, az apád… – próbálkozik tovább tanácstalanul. Úgy látszik, rossz helyre jött: talán az inasok szállására tévedt be és ez a gyerek itt a bolondját akarja járatni vele. Ám az „apád” szót hallva a szomorú, fekete fiúszemekben valami vadság lobban fel. Nézése jobban égeti a király arcát, mint a kemencetűz. A fiú vág egy kis, keserű fintort és közönyösen hátat fordít a jövevénynek.

– Nekem nincsen apám.

– Hát akkor ki ennek a műhelynek az ura? – türelmetlenkedik Nimród.

– Én.

Kínos csend. A lángok nyúlnak-nyújtózkodnak és Nimród nem tudja elhessegetni az érzést, hogy gúnyosan vihognak felé. Minden porcikája riadót üvölt, ezért a halászköpeny alatt titkon megtapogatja az Airethart. A halál ólálkodik felé?

– Őrültség – nyugtatgatja magát. – Ez csak egy kamaszkölyök, még ha ő minden idők legfiatalabb bűvös kovácsa, akkor is.

– Teljesíted a kívánságom? – kérdezi komolyan.

A fiú fürkészően ránéz és bólint.

– Igen. Mondd el, mit kívánsz.

Na, lássuk a tudományodat, te gyerekképű csodakovács.

– A nevem Orion. Apám szegény halász, Kastarionnak hívják. Magam is ezt a mesterséget űzöm. Falastoronban lakunk, Atlantén… ez egy aprócska kis falu a fővárostól nem messze, egészen délen, lenn a keleti parton. Areián az emberek talán nem is hallottak róla. Nos, én azért jöttem el idáig, mert szeretek egy lányt. Karcsú, szőke, fehér arcú, thulei istennő, Thirinna a neve. Szinte gyermek még, de már gőgös és hideg szívű… kegyetlen és hideg, mint a jégcsap. Én, aki az apja bárkáján dolgozom, pénztelen senki vagyok, rá se nézhetek: ha a gazdám megtudja, másnap ott himbálódznék az árbocrúdon. És szenvedek, őrült vágy feszít szét, ha látom, másra se bírok már gondolni. Kérlek, tedd, hogy felém forduljon a szíve!

A fiú türelmesen hallgatja végig a mondókát. Arca kifürkészhetetlen marad, csak ajkán jelenik meg egy ferde, fenyegető kis mosoly. Mikor a király befejezte, elindul a táncoló, sziszegő kemencetűz felé.

– Várj egy kicsit! – mondja szinte kedvesen. – Mindjárt mutatok valamit, ami a tiéd.

Megáll a tűz előtt. Nimród érdeklődve figyeli, mit csinál. A fiú suttog valamit a tűznek, mire a lángnyelvek kicsapnak a kemencéből és tébolyult táncba kezdenek. Hideg fut szét a műhelyben, olyan, ami nem a bőrt, inkább az élő húst tölti el borzongással.

A fiú egy mozdulattal benyúl a tűzbe és mielőtt a király felordíthatna, lazán kihúz onnan valamit. Keze nemhogy nem égett meg, de még csak nem is kormos.

Nimród megkapaszkodik az egyik kecskelábú asztal peremében.

– Ne csodálkozz – szólal meg a fiú lágyan. – Ez nem olyan tűz. Ez másmilyen. – És erre a szóra megint vészt jelez a király minden idegszála.

– Mi ez?

A fiú tenyerén zöldessárga sávokkal tarkított kis féldrágakő lapul… egy Zagreth Cham-i ásvány, amelynek a neve…

Párducszem.

Nimród nem veszi át a felé nyújtott követ, de tekintete kétségbeesett nyögéssel felér.

– Ne akarj ravaszabb lenni a Ravaszságnál, király! – vágja oda a fiú megvetően. – Nemcsak a Kemeth szerinti titkos nevedet tudom, de életed összes pillanatát, érzéseidet, gondolataidat… még a vágyaidat is. Igen, a legfontosabb, leghőbb vágyadat is ismerem: azt, amiért idejöttél. És ez bizony nem szerelmi história… – mosolyog lágyan – még akkor sem az, ha a szépséges Eneith királynénak fontos szerepe lesz benne; fontosabb, mint gondolnád.

Nimróddal tótágast áll a műhely. Zihálva kapkod levegőért, mintha a fölöttük levő salaktömeg készülne agyonnyomni.

– Micsoda? Miről beszélsz?

A fiú nem válaszol, csak hidegen vállat von és köténye zsebébe dugja a párducszemet. Nimród mereven figyeli minden mozdulatát.

– Mondd ki a kívánságodat. Az igazit – szólal meg a fiú halkan.

– Egy fegyvert akarok, amivel biztosan legyőzhetem az Apátlant – feleli Nimród szilárdan.

A kovácslegény megáll előtte – olyan közel, hogy a király az arcán érzi forró lélegzetét –, és szelíd szomorúsággal visszhangozza:

– Az Apátlant?

És Nimród ekkor végre keményen a szeme közé néz. Elszánta magát a halálra, de olyanra is, ami annál sokkal rosszabb.

– Nem győzelmet kérni jöttem, hanem valamit, amivel legyőzhetem Őt – jelenti ki tisztán csengő hangon. A kohótűz őrült sziszegéssel rángatózik a kemencében, mint egy marni készülő kígyó, a levegő forró gyűlöletenergiával telítődik, ám a király nem hátrál. – És most már látom, hogy így is van fegyverem ellene: ha az Övé a Ravaszság és a Megtévesztés, úgy az enyém a Vitézség és a Becsület! Mert a Kemeth törvényei szerint valóban Párducszem vagyok, de népem Gea-szerte úgy ismer: Nimród, Tanais fia, a Fény Választottja, Baalor Íjának Hordozója, a Hetek akaratából Atlante, Areia és Gondvána Nagykirálya!

Ezzel ledobja a kasdimi piacon szerzett ócska halászköpenyt, hátralöki a csuklyát és ott áll könnyű bőrpáncélban, kalcirionnal kivert ezüstsisakkal a fején. A mellvérten ágaskodó atlantei unikornis dühösen döfi előre a szarvát, s egy lendülettel máris a kezében az Airethar – csakhogy már nincs ki ellen kivonnia. A fekete hajú kovácslegény, mintha sosem állt volna az üllő mellett, eltűnt. Talán magával vitte meghitt barátja, a tűz.

A tűz. A kemencéből ekkor kiáltás harsan, ősvilági, kegyetlen hang talán a Teremtés előtti éjszakából – egyetlen élőlény sem tud ilyet kiadni a torkából Geán. Nem hasonlít a bőrkötényes fiú hangjához sem, mégis elválaszthatatlan attól: a hideg is sokféle alakzatot tud magára venni egy öntözőmedence befagyott vizétől kezdve egészen a Baalton jegéig.

Nincs ilyen hang a világon. Nincs ilyen.

Nimród rohan, feltépi az ajtót, ki a fekete alagutakon, maga elé szegezve az Airethart. Minden kérdésére választ kapott: most már tudja, ki uralja Setétbányát, ki miatt száradtak ki a gobharaini folyók és ki teljesíti a hozzá fordulók kívánságait, úgy, hogy abban sosincs köszönet. És miközben fut, menekül, száguld az emlékké fakult felszíni Nap felé, egy pillanatra elúszik mellette a falon az állatfejű lény ábrája, amelyet idefelé jövet képtelen volt megfigyelni. Vörös fényben izzik, mintha leöntötték volna vérrel: egy pillanatig jól látja a vicsorgó szamárpofát, a szájból áradó lángcsóvákat, a két eszelősen óriásira tágult rubintpiros drágakőszemet.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Interjú Avatarával (Bácsfi Diánával), a Nimród vére írójával Ég és Föld, ha összeér Nemrégiben jelent meg Avatara – Bácsfi Diána – fantasy regénye, a Nimród vére. A kötet honlapja, a nimrodvere. hu ezen...
2. Megjelent a Nimród vére 2009 május 13-án a Várúr-2007 Bt. kiadásában jelent meg a fiatal vallástörténész-mítoszkutató szerző, Avatara tollából az impozáns méretű (800 oldalas) fantasy regény, a Nimród vére....
3. Christien Boomsma: Boszorkányvér – részlet Megjelent a Pongrác Kiadó gondozásában Christien Boomsma: Boszorkányvér című regénye. Robin tizenegy éves, és egyedüli gyerek, bár mindig is szeretett volna egy testvért. Hatalmas meglepetés...

Egy

Zoe még öntudatlanul hevert, amikor leeresztették az Ízisz Űrállomás csaknem teljesen ablaktalan testébe, így most alig várta, hogy végre vethessen egy pillantást új világára. Annyira vágyott rá, hogy még a súlyos szabályzatszegés is megfordult a fejében.
Persze, bármelyik helyi monitorra lekérhette az Ízisz képét. Egész életében ilyen képeket látott, szinte naponta: az Állomásról a Nap felé továbbított felvételeket, vagy azokat, amiket a bolygóközi interferométer rögzített.
De ez kevés volt neki. Hiszen végre megérkezett és Ízisz-közeli pályán keringett: alig pár száz kilométer választja el a bolygó felszínétől. Akkora utat tett meg egy szemvillanás alatt, amekkorát egy hagyományos űrutazó egész életében sem. Eljutott az emberi élettér legvégső határára, a tátongó szakadék peremére, és úgy érezte, megérdemli, hogy egy pillantást vessen a bolygóra, amely ilyen messzire csalta az otthonától.
A régi időkben a csillagászok használták az „első fény” kifejezést, amikor valaki első alkalommal tekinthetett egy vadonatúj optikai műszerbe. Zoe már minden lehetséges eszközzel szemügyre vehette az Íziszt – kivéve szabad szemmel. Most erre a közvetlen élményre vágyott: a saját, személyre szóló „első fényére”.
Ehelyett három napot töltött az Állomás gyengélkedőjén fölösleges orvosi vizsgálatokkal, majd egy hétig lézengett kijelölt kabinjában, várva, hogy sorra kerüljön a szolgálati beosztásban. Már tíz nap telt el, mióta behajózták az Állomásra: tíz teljes nap anélkül, hogy utasítást, napirendet vagy akár egy kétsorosnál hosszabb üzenetet kapott volna az igazgatóságtól. Nem látott mást, csak az acélpadlót és az enyhén homorú falakat a saját kis rekeszében meg az orvosi részleg kórtermében. Hivatalos kommunikáció gyanánt mindössze egy étkezési beosztás, egy belépési kód, egy kabinszám és egy feltűzhető névkártya jutott el hozzá.
Így hát Zoe összeszedte a bátorságát és megszervezett egy találkozót Kenyon Degrandpréval, az állomás igazgatójával. Ő maga is elámult a vakmerőségén. Talán inkább a részlegvezetőjével kellett volna először beszélnie… de senki nem közölte vele, hogy ki a részlegvezetője és hol találhatja meg.
Az Ízisz Űrállomás korai tervezésű Higgs-gömbök gyöngysoralakzatban összeszerelt külső burkolatából épült. A folyosók falára kiragasztott térképek Zoét azokra a benzolmolekulákra emlékeztették, amiket kémiai szövegekben látott illusztrációként: az állomás fúziós tartályai és hőcserélői összetett oldalláncokként meredtek elő a szimmetrikus központi gyűrűből. A Degrandpréval esedékes találkozó reggelén Zoe kilépett apró kabinjából a Hetes Lakóövezetben és egy kilométert gyalogolt forgásirányban – ezzel az Állomás kerületének csaknem felét bejárta. A gyűrű alakú folyosót a forró fém és a keringetett levegő szaga töltötte be, akár egy Kuiper-kolónián, leszámítva, hogy itt nem járt át mindent a jég csípős aromája. A rekeszfalak zsilipkapui súlyos guillotine-pengeként függtek a mennyezetről, köztük pedig szűkös, barátságtalan – és ablaktalan – átjárók húzódtak. Ez a hely sem érzelmi, sem kulturális téren nem volt olyan sivár, mint a Phoenix, de a tipikus, színektől és gyerekzajtól nyüzsgő Kuiper-lakóhelyekre sem hasonlított. A földi szépérzék nyomait viselte magán: egyenes vonalak és funkcionalitás, vagyis mindaz, ami a teherrakományok szigorú kereteiből kiszorítható.
Zoe gyanította, hogy az ablakok itt fényűzésnek számítanak. Miután a személyi terminálján szemügyre vette az Állomás terveit, kiderült, hogy a küldetésigazgató irodájában található az objektum egyetlen szabadon hozzáférhető, „valódi” ablaka: egy három hüvelyk vastag, polarizált üvegcsík a külső burkolatba építve. Ezen kívül volt még néhány apró kémlelőnyílás a dokkolóhangárokban, ahová a lány egyelőre nem léphetett be. De ez mind lényegtelen, győzködte magát, hiszen elintéznivalóm van Degrandpréval. Az ablak csak egy kis… mellékes haszon.

A név alapján Zoe olyasvalakire számított, aki szinte Családtag – mintha lett is volna néhány Degrandpre a brazíliai földbirtokosok között –, ám az állomás parancsnokát nem találta sem jóképű, sem tekintélyt parancsoló férfinak. Talán magas rangú igazgató, de semmiképp sem tartozik a Családokhoz. Túl hosszúkás az arca és túl lapos az orra. Zoénak volt némi tapasztalata a Trösztök felsőbb rétegeivel, és megtanulta, hogy a jóképű igazgatók hajlamosak a nagylelkű gesztusokra, míg a csúnya férfiak – bár Degrandpréra ez a jelző sem illett igazán, legalábbis földi mérce szerint – többnyire ragaszkodnak az előírásokhoz és állandóan zsörtölődnek. Amióta csak élt, Zoe pontosan tudta, hogy a merev és szigorú egyéniségek tartják össze, mintegy gemkapocsként, a Trösztök bürokratikus birodalmát. De arra is számított, hogy az Ízisz Űrállomás igazgatójának, aki lényegében az egész Ízisz-projektet irányítja, valamivel rugalmasabb a hozzáállása.
Tévedett. Degrandpre egy pillanatra felemelte busa fejét és egy szék felé intett, ám közben szinte le sem vette a szemét az asztali monitorról.
A lány nem ült le: inkább az ablakhoz lépett, pontosabban a réshez, ami alig volt ablaknak mondható. A Higgs-kilövések brutális súlykorlátai valószínűleg ezt az apró fényűzést is elérhetetlenül drágává tették. Zoe azonban most először végre műszerek nélkül, a saját szemével pillanthatta meg a bolygót. Közvetlen fény, gondolta izgatottan. Az első fény!
Az Állomás éppen akkor haladt el az Ízisz határvonala felett. A hosszan elnyúló hajnali ragyogás körülölelte a felhőket és kavargó árnyjátékba kezdett velük. A sötét zónában villámok cikáztak: izzó parázs a fekete bársonyon.
Zoe látott már planétákat életében. Orbitális pályáról szemügyre vehette a Földet, amely egészen hasonló látványt nyújtott. Aztán egy évet töltött az Európán, hogy elsajátítsa a túlnyomásos labor használatát: a Jupiter roppant gömbje ott jóval lélegzetelállítóbban töltötte be az égbolt nagy részét.
De ez itt az Ízisz. A szikrázó napfény itt nem a Föld csillagától származik. Alattuk egy élő bolygó kering, amelyet még nem érintett mezítelen emberi láb, egy különös és mozgalmas világ, amely dúskál a biológiai kincsekben… élettől nyüzsgő vízbuborék egy idegen csillag rendszerében. Gyönyörű, akár a Föld. És ezerszer halálosabb.
– Valami problémája van – szólalt meg végre Degrandpre –, vagy csak bámészkodni jött? Nem maga lenne az első, Fisher polgártárs.
Az igazgató hangjából áradt a metsző gúny, a földi tisztviselők jellemzője. Gondosan csiszolt angolsággal beszélt: Zoe a pekingi elitiskola nyomait vélte felfedezni az elharapott mássalhangzókban.
A lány mély levegőt vett és belefogott:
– Már tíz napja vagyok itt. Eddig a Hetes Lakóövezet orvosi igazgatóján és az étkező dolgozóin kívül senkivel nem beszéltem, aki útbaigazíthatott volna. Fogalmam sincs, kinek kéne jelentenem. Mindenki, aki elvileg közvetlenül felügyeli a munkámat, odalent van a bolygón. És nekem is ott kéne lennem.
Degrandpre hátradőlt, és az asztallapot kocogtatta elektromos tollával. Az unalomig ismert kacho-egyenruhát viselte: hamuszürke zubbonyt fekete gallérral, amely szorosan ölelte körül vastag, parasztos nyakát. Fából faragott szék és íróasztal; perzsaszőnyeg és többrétegű egyenruha: mindezt nyilván a Földről szállították ide – Zoe bele sem mert gondolni, milyen csillagászati összegekért.
– Úgy érzi, elhanyagoljuk? – kérdezte a férfi.
– Nem erről van szó. Csak meg akartam győződni, hogy…
– Hogy nem feledkeztünk meg magáról.
– Nos… igen, igazgató úr.
Degrandpre még mindig az íróasztalon kocogtatott a tollal: Zoét a zaj a meleg pohárban repedező jég hangjára emlékeztette. Úgy tűnt, az igazgató legalább olyan jól szórakozik, mint amilyen bosszús.
– Hadd kérdezzek valamit, Fisher polgártárs! Egy ekkora állomáson, ahol minden gramm súlyt számon tartunk, és ahol minden homokszemért súlyos pénzeket fizetünk… komolyan azt gondolja, hogy egy ilyen helyen bárki is elveszhet?
Zoe elvörösödött.
– Nem így értettem.
– Az elmúlt hat hétben négy kompfordulót bonyolítottunk le a lenti állomásokkal. Minden fordulónál be kell tartanunk a steril dokkolás szigorú előírásait, ami többek közt hosszadalmas karanténnal jár. A turnusokat hónapokkal előre időzítjük. Maguk megérkeznek ide és azt képzelik, hogy a Higgs-kilövés volt az útjuk legnehezebb része, amihez képest a komputazás már csak hétvégi kirándulás. Tévednek. Tudomásul vettem, hogy maga itt van, és az ittléte céljával is tisztában vagyok. Természetesen rögzített helye van az utazólistán. Ám meg kell értenie, hogy az elsődleges feladatunk most az utánpótlás és a karbantartás.
De előre tudták, hogy jövök, gondolta Zoe. Miért nem látszik ez a beosztáson? Vagy lehet, hogy csúszás adódott, amiről nekem nem szóltak?
– Már elnézést, igazgató úr, de még nem is láttam a menetrendet. Mikorra időzítették a landolásomat?
– Időben értesíteni fogjuk. Ez minden?
– Nos… igen, uram – felelte Zoe. Végül is, az ablakon már kinézhetett.
Degrandpre a sebesen lefelé gördülő képernyőt figyelte.
– Odakint várakozik egy küldöttség a Yambukuról – jegyezte meg. – A jövendőbeli munkatársai. Ha akar, maradjon itt, és figyeljen! Ismerje meg a kollégáit!
Úgy hangzott, mintha az igazgató óriási engedményt tett volna, de persze előre eltervezte az egészet. Tipikus kacho-manőver, amiért a bürokraták úgy rajonganak. Lepd meg az ellenfeleidet – sose hagyd, hogy ők lepjenek meg téged!
– Yambuku? – kérdezett vissza Zoe.
– A Delta állomás. A Delta a „Yambuku”, a Gamma a „Marburg”.
„Yambukunak” és „Marburgnak” nevezték el a vérzéses láz első ismert törzseit, amelyek iszonyú pusztítást végeztek a Földön a huszonegyedik században. Mikrobiológus humor. Minden bizonnyal egy kuiperi mikrobiológusé. A földiek humorérzéke ezen a téren meglehetősen korlátozott.
– Üljön le! – mutatott egy székre Degrandpre. – És figyeljen! Lehetőleg ne szólaljon meg! Nyugodtan bámulhat kifelé az ablakon, ha kedve tartja.
Zoe úgy is tett, tudomást sem véve az igazgató hangjában bujkáló gúnyról.
A hajnali fény időközben elérte a Nyugati-tenger szétszórt szigetcsoportjait. Egy aktív vulkánból koromfekete füstcsóva kígyózott az ég felé. Ahogy a bolygó elfordult, lassan a látótérbe úszott a Nagyobbik Kontinens, sűrű, mérsékelt övi és sarki erdőségeivel. A napfény hol egy ősi, kék krátertó tükörsima felszínén, hol a hegyláncok makulátlan hósapkáin csillant meg. A felhők fehéren ragyogtak, akár a csiszolt gyémánt.
És mindez halálos, mint az arzén.
Zoe új otthona.

Két férfi és egy nő préselődött be az irodába, és elhelyezkedtek a tárgyalóasztal mellett. Zoe továbbra is az ablak körül ténfergett. Nem volt szüksége Degrandpre tanácsára, hogy csendben maradjon: amúgy is kényelmetlenül érezte magát a zsúfolt helyiségekben.
Az igazgató Tam Hayes, Elam Mather és Dieter Franklin néven mutatta be az újonnan jötteket. Valamennyien a Yambuku állomásról érkeztek, a legutóbbi űrkomppal.
Zoe fényképekről már ismerte Hayest. A férfi a Delta állomás igazgatója és az Ízisz-projekt rangidős biológusa volt – csak tisztségében rangidős, nem a koránál fogva. Noha már öt éve szolgált az Íziszen, viszonylag fiatalnak számított, és jóképűnek is, a maga faragatlan módján. Zoe úgy vélte, ráférne egy alapos hajvágás. A szakálla gubancos rézdrótként meredezett. Tipikus torzonborz, kuiperi tudós, foglalta össze magában a lány. A másik két látogató sem különbözött tőle túlságosan.
Hayes már messziről nyújtotta felé a kezét.
– Zoe Fisher! – kiáltotta. – Bíztunk benne, hogy itt találjuk.
Zoe vonakodva fogott vele kezet: nem szerette az emberi érintést. Vajon Hayesnek nem szóltak erről? Vagy csak nem törődött vele? A lány keze szinte elveszett a férfi húsos markában.
– Örvendek, Dr. Hayes – mormolta, hogy leplezze zavarát.
– Kérem, hívjon Tamnek! Ha jól értem, együtt fogunk dolgozni.
– Majd később összeismerkedhetnek – szólt közbe Degrandpre. Aztán Zoéhoz fordult: – Dr. Hayes és az emberei előkészítették a tudományos anyagot, amelyet továbbítani szeretnének a Földre.
A lány érdeklődve figyelte a megbeszélést, és igyekezett megállapítani, hol húzódnak a törésvonalak a felek között. Az anyabolygóval fenntartott ikerrészecske-adatkapcsolat annyira szűkös, korlátozott sávszélességű csatorna volt, hogy a projektek között heves küzdelem zajlott a megszerzett információ továbbításáért: minden begyűjtött adatnak előzetes „tárgyaláson” kellett átesnie. És Degrandpre hozta meg a végső ítéletet. Tehát az egyik oldalon ott állt Hayes, a Yambuku projektvezetője, aki tömören ismertette a munkacsoportjától származó adatcsomagot, míg Degrandpre a Tröszt bürokratikus döntéshozójának dühítő szerepét játszotta: közömbös volt, unott és szkeptikus. Lábát keresztbe téve elektronikus tollával babrált, és időről időre rákérdezett valamire, ami már az első pillanattól kezdve tökéletesen érthető volt.
– Mutassák a képanyagot! – intett végül. A hologramok és fényképek továbbítása különösen költséges volt, ugyanakkor helyettesíthették a valódi mintapéldányokat és az otthoni sajtóban is komoly népszerűségnek örvendtek.
Széles központi vetítőképernyő gördült le a mennyezetről.
A Yambuku adatcsomagjában jónéhány mikroszkópos felvétel szerepelt vírusokról, baktériumokról, prionokról és biológiailag aktív fehérjeláncokról. Valamennyi R.B.V. jelölést kapott; „rendszertani besorolásra vár”, ahogy Hayes fogalmazott. Egy hagyományos fényképsorozat is előkerült, amellyel Hayes egyik beosztott biológusa illusztrálta a jegyzőkönyvét.
– Újabb robbanó egerek? – kérdezte Degrandpre.
Zoe még sohasem hallotta ezt a kifejezést. Arckifejezéséből ítélve Hayes nem örült neki túlságosan.
– Nos igen, ezek élő állatokon végzett kísérletek – felelte.
– Hadd lássuk őket, Dr. Hayes!
A férfi kézi adatrendezőjével egymás után hívta elő a képeket az Állomás központi memóriájából. Zoe eközben elkapta Degrandpre fürkésző pillantását. Vajon az igazgatót az ő reakciója érdekli? És ha igen, miért?
Elam Mather – egy széles arcú asszony, szürke laboratóriumi köpenyben – felállt, hogy kommentálja a képeket. Erős, tiszta hangjában türelmetlenség csendült.
– Az volt az elképzelésünk, hogy a levegőben található íziszi mikroorganizmusokat áteresztjük egy sor mikroszűrőn, hogy megállapítsuk, hogyan hatnak a szervezetre, és milyen mértékben halálosak. Levegőmintát vettünk az állomás környezetéből, hajnaltájt, egy tiszta, csapadékmentes napon. A meteorológiai adatokat csatoltuk a jelentéshez. A minták előzetes vizsgálata során nagy mennyiségű szerves anyagot és a szokásos arányban vízcseppeket, szilikátport és egyéb összetevőket azonosítottunk. Az egyik mintát átáramoltattuk egy szűrőn, majd befecskendeztük egy izolációs kamrába, benne a CIBA-harminchetes törzsből származó klónozott egérrel.
A képernyőn megjelent egy fénykép.
Zoe rápillantott, nyelt egyet, majd elfordult.
– Lényegében – folytatta Elam Mather –, ugyanazt az eredményt kaptuk, mint a szűretlen íziszi levegő esetében. Az egérnek perceken belül felszökött a láza, és már a pusztulása előtt két órával beindult nála a belső vérzés. Nem sokkal később bekövetkezett a szervi összeomlás, elkezdődött a szövetek roncsolódása, és az állat elvérzett. A véréből több mint egy tucat idegen mikrobafajt tenyésztettünk ki: ezúttal is a szokásos gyanúsítottakat.
– A következő mintát alaposabb szűrésnek vetettük alá. A Földön ez eltávolította volna az összes spórát és baktériumot, a vírusokat és a prionokat azonban nem. Természetesen a második kísérleti egér is elpusztult, ám a vérmérgezés első fázisa ezúttal fokozatosabban jelentkezett. A végkimenetel ugyanakkor nem változott.
Szőr és izomszövetek kusza keveréke fekete folyadéktócsában: mintha a CIBA-37-es egeret turmixgépbe ejtették volna. Azzal talán megkímélték volna a szenvedéstől, gondolta Zoe.
A halott állat látványa jobban felkavarta annál, mint amire számított. A torka összeszorult és aggódni kezdett, hogy nem tudja leküzdeni a hányingerét.
Résnyire összehúzta a szemét, hogy ne lássa a hátralévő fényképeket, mégis úgy tűnjön, mintha végignézné őket. A kísérletek csupán megismételték, igazolták és kibővítették a régebbi kutatások eredményeit; nem sok újdonságot tudtak felmutatni. Tehát vagy maga Degrandpre volt kíváncsi a képekre, vagy azt akarta, hogy Zoe lássa őket.
Csak mert nem vagyok mikrobiológus, gondolta a lány. Nyilván azt hiszi, valami elkényeztetett elméleti tudóst küldtek ide a Földről. Mintha nem tudnám pontosan, mibe vágtam bele!
– A klónozott egerek még a mikroszkopikus HEPA-szűrők alkalmazása esetén is megbetegedtek, ha több alkalommal lélegezték be az Ízisz levegőjét. Ezekben a kísérletekben a por és a fehérjetöredékek hatását vizsgáljuk: könnyen lehet, hogy allergiás reakciót váltanak ki, ami ugyan nem olyan súlyos, mint egy kifejlődött vérzéses fertőzés, de még így is halálos veszélyt jelent…
A férfi, akit előzőleg Dieter Franklinként mutattak be, szűkszavúan csak annyit jegyzett meg:
– A bolygó meg akar ölni minket. De ezt már réges-régen bebizonyítottuk. A meglepő inkább az, hogy milyen elszántan próbálkozik.
Degrandpre újabb pillantást vetett Zoéra, mintha azt mondaná: „Érted már? Az Ízisz elpusztít téged, ha hagyod.”
A lány arca kifejezéstelen maradt. Nem akarta megadni az igazgatónak azt az elégtételt, hogy kimutatja, mennyire fél.

Zoe másnap összefutott Tam Hayesszel az étkezőben.
A helyiség berendezése ugyanolyan spártai volt, mint az Állomás összes többi kabinjáé: a Turing-gépek által összeszerelt acélpadlón még látszottak a hegesztés forradásnyomai, a hevenyészett székek és ikszlábú asztalok pedig meglehetősen ingatag lábakon álltak. Ebben persze nem volt semmi meglepő, hiszen az űrállomáson található ipari termékeket részben a Földről szállították ide csillagászati összegekért, részben pedig az Ízisz Deimosz méretű holdjára telepített Turing-gyárak állították elő őket. Az ebédlő azonban még így is egyedi díszítést kapott: valamelyik művészlélek barázdákat vájt a helyiség lapos belső falába egy szereléshez használt vésővel. Ezzel a munkával Zoe sejtése szerint csak időt és energiát vesztegetett, de nem pocsékolta az állomás nélkülözhetetlen készleteit. A távolabbi falon az egymásba fonódó vonalak kelta faliszőnyeget ábrázoltak, amelyben diszkréten kuiperi klánjelvényeket rejtett el az alkotó. Nem is néz ki rosszul, gondolta a lány, bár lehet némi felforgató hatása.
A mennyezeti lámpák búra nélküli, mikrohullámú kénizzók voltak. Ebben a fényben minden étel olyan sterilen csillogott, mintha műanyagból készült volna.
– Jó reggelt, Dr. Fisher! – bukkant fel a lány mögött Hayes egy hőálló tányérral, és benne nyúlós, magas flavonoid tartalmú levessel. – Ugye nem bánja, ha csatlakozom?
– Reggelt? – kérdezett vissza Zoe, mivel az ő órája inkább vacsoraidőt mutatott.
– Én itt is a yambukui időhöz tartom magam. A nap éppen most kel föl a mélyföldek felett, persze, ha épp nem esik az eső. Hamarosan maga is látni fogja.
– Alig várom. Bolygókörüli pályáról nem könnyű kivenni a részleteket.
– Eléggé szűkmarkúan bánnak itt az ablakokkal. De a vetített képek is majdnem ugyanolyan jók.
– Épp elég felvételt bámultam otthon.
Hayes bólintott.
– Ízisz-láz. Ismerem az érzést. Én is átestem rajta egyszer – mondta, miközben letelepedett a Zoéval szemközti székre. – Képek helyett valódi élményekre vágyik. De tartok tőle, hogy a Yambukun sem lesz sokkal jobb a helyzet. Az Ízisz ott van a lába alatt, mégis teljesen elszigetelődik tőle. Néha arról álmodozom, hogy szabadon sétálok odakint a bolygón… mármint védőruha nélkül. Irigylem magát, Dr. Fisher – tette hozzá. – Magának előbb vagy utóbb lehetősége lesz megtapasztalni ezt az élményt.
– Szólítson Zoénak! – ajánlotta fel a lány. A férfi nyilván jobban kedvelte a kuiperiek informális stílusát, másként nem ült volna le hozzá beszélgetni.
Hayes megint kezet nyújtott: Zoe vonakodva fogadta el. A férfi keze száraz volt, az övé nyirkos.
– Tam vagyok.
Zoe mindent tudott róla a felkészítő anyagokból. Hayes vezette a bolygó felszínén működő Yambuku bázist. Technikai igazgató volt és mikrobiológus, akit azért száműztek valamelyik puritán Kuiper-kolóniáról, mert alá mert írni egy szerződést a Trösztökkel.
A harmincötödik évében járt – valódi években számolva, Hayes ugyanis nem igényelt fiatalító kezelést. Zoe pillantását vonzották a ráncok a szeme sarkában: akár a szelíden ívelő szintvonalak. Hasonlítottak Theo barázdáira, csak kevésbé voltak markáns vonalúak és mélyen metszettek.
– Maga irigyel engem – jegyezte meg a lány –, Kenyon Degrandpre szerint viszont halálra vagyok ítélve.
– Degrandpre… nos, semmi közöm az Állomás politikájához, de Degrandpre ősrégi bútordarab, és tipikus földi bürokrata . . . ezt persze nem sértésnek szánom. Magas rangú igazgató. Egy kacho. Annak örülne, ha itt soha semmi nem változna. Nem akar mást, csak fenntartani az általános egyensúlyt, kijönni a költségvetésből és megőrizni a presztízsét. Szóval Kenyon Degrandprétól ne várjon együttérzést!
– Úgy éreztem, mintha rám akarna ijeszteni.
– És sikerült?
Tréfának szánta a megjegyzést, de Zoe egészen megdöbbent.
Igen, sikerült. Zoe félt.
Pontosabban szólva, annyira rettegett, hogy az étel a torkán akadt, és görcsbe rándult a gyomra.
Soha nem hitte volna, hogy képes ilyen rettenetes, páni félelemre.
– Zoe! – hajolt közelebb aggódva Hayes. – Minden rendben?
A lány összeszedte magát.
– Persze – felelte.
Várta, hogy a thymosztát végezze a dolgát, hogy kiöblítse a szervezetét és rázúdítsa az idegi serkentők csillapító áradatát. Zoe tudta, hogy meg fog történni – csak türelmesen ki kell várnia. A félelem hamarosan elmúlik, és ő újra normális, egészséges ember lesz.

© Hungarian edition, 2008, Metropolis Media Group Kft.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Robert Charles Wilson: Tengely (részlet) Robert Charles Wilson Tengely című regényét jelentette meg nemrégiben a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban a Metropolis Media. Elkészült a Hugo-díjas Pörgés folytatása, hogy ismét magával ragadja az...
2. Robert Charles Wilson kalandjai Budapesten Az elmúlt héten a hazánkba látogatott Robert Charles Wilson, Hugo-díjas kanadai szerző, az Írószövetségben rögzített beszélgetését már meg is osztottuk az SFportalon. A neves író...
3. Részlet Robert J. Sawyer FlashForward – A jövő emlékei című kötetéből A Hugo- és Nebula-díjas Robert J. Sawyer FlashForward – A jövő emlékei című regényét jelenteti meg hamarosan, februárban a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban a Metropolis...

A Válság után lehet-e másképp? Tanul-e az emberiség önnön hibáiból? A lehetséges megoldás: Pest-Buda Agglomerátum Rt.

A következő századvég sötét próféciái elevenednek meg Csepregi Tamás novelláskötetében az ismerős-ismeretlen díszletek előtt, a Duna két partjának üveg-króm palotái, és égbetörő felhőkarcolóinak árnyékában.

2081-ben a Pest-Buda Agglomerátum Rt. falai között nyolcmillió ember éli mindennapjait. A zsúfolt tömbházak szerencsétlenjeit és a védett körzetek kiváltságosait egy világ választja el egymástól, mégis mindannyian a város foglyai. A mindenható Rt. évtizedekkel ezelőtt az utolsó pillanatban mentette meg a társadalmat a pusztulástól, és az újabb katasztrófát elkerülendő, vasmarokkal tartja kezében az irányítást. Az emberek egyszerre vágyják és félik a falakon túli, ismeretlen világot, miközben a túlélésért küzdenek. A népességet megtizedelő kórral a rettegett Szolgálat veszi fel a harcot, az Rt. irányította rendőrség pedig egyszerre próbálja ellenőrzés alatt tartani a punk-bandák összecsapásaitól hangos körzeteket, és a cenzúrázott Hálót kijátszó adat-jackek földalatti szervezetét. A Kínai Legitim Körzet menedzserklánjai égbetörő üvegpalotáik biztonságából figyelik, ahogy a XXII. század felé közeledve Pest-Buda lassan elemészti önmagát.

A cyber-noir hangulatát megragadó kötetben kilenc történetet olvashatunk a jövő Pest-Budájának fülledt, fémszagú éjszakáiból és monszun áztatta utcáiról, ahol az emberi sorsok apró áramkörök módjára fonódnak egybe, és ahol a véletlen és a végzet közötti határ elmosódni látszik.

Csepregi Tamás: Szintetikus álom – Részlet

“A nappalt egy régi ismerősnek köszönhetően a Fáy utcai edzőterem hidrocellájában aludhattam át. Az edzők és orvosok itt készítették fel a harcosokat a H-Liga meccseire. Sejtregeneráló injekciók, szteroidoldatokkal telt merülőkádak és legális droglaborok álltak a szakértők rendelkezésére, hogy a maximumig húzzák az erőgépekről lelépő embereket. A végsőkig kihasználták a Liga szabályzata adta lehetőségeket.

Este ébredtem fel, és bekönyörögtem magam az információs iroda egyik adatkabinjába. Fél órába telt, mire átverekedtem magam a spameken és találtam egy fordítószoftvert, amivel jó eséllyel mélyedhettem el a pongó versenyszabályzatban. Mire mindennel végeztem, a fejemben őrült káoszban üldözték egymást a kínai grammák.

Huangot egy éve láttam utoljára, de tudtam, hol keressem. Az angyalföldi Perem lebujai és zugkaszinói környékét akkor sem hagyta ott, amikor jól menő, szponzorált madzsongjátékos volt, biztos voltam benne, hogy most is megtalálom. Csak a megfelelő helyen kellett kérdezősködnöm.

A Peremsor neofényekben úszó utcáján ismerősként üdvözöltek a lányok.

- Szia, Pubi! Nem jössz el egy körre?

- Kösz, most nem – ráztam meg a fejem.

Az emeleti szobák ajtajai mögött minden álmot és vágyat kielégítettek a Peremsor lányai. Akinek nem volt pénze, hogy a Hálón engedéllyel futó örömházakból rendeljen magának luxuskurvát, itt az ár töredékéért megtalálhatta, amit keresett. Fájdalomorgiát, kéjdrogokkal belőtt, tinire plasztikázott lányokat, bedrótozott agyalapi orgazmusokat, illegális holopornó stimulátorokat.

- Helló Sandy! – léptem oda egy szőkéhez. A vállát harapásnyomok csúfították. – Keresek valakit.

- Ki nem? – kérdezte közönnyel.

- Ne szórakozz velem! – fogtam meg a karját. – Hol van Huang?

Kezével nyugalomra intette ugrásra kész stricijét. A szemembe nézett.

- Miért érdekel, hogy hol van? Mit akarsz tőle?

- Dolgom van vele, Sandy. Talán ki tudom rángatni a mocsokból.

- Mind ezzel jöttök – mondta keserűen. – De van, akit nem lehet megmenteni.

Tudta mit beszél.

Sandy kezdő kis prosti volt, amikor Huang, a feltörekvő bajnok találkozott vele. A lány megbabonázta. Megsajnálta vagy beleszeretett, nem tudom, de Huang elhatározta, hogy kivásárolja a lányt. Súlyos pénzt fizetett a futtatójának, aztán elvonóra és pszichotréningre küldte.

Én már akkor láttam, hogy hiába, de nem szóltam neki. Sandy két hónapig bírta anyag és az utca nélkül. Egy hajnalon otthagyta a srácot, és hamarosan drogoktól kábán bukkant fel ismét a Peremsoron. Huang nem sokkal később elvesztette a bajnoki döntőt, rámcsapta az ajtót, felmondta a szerződést, és lelépett. Hónapok múlva láttam újra a zugkaszinók füstös termeiben. Önmaga árnyéka volt csupán. Nem sikerült felemelnie Sandyt. A lány húzta le magához.

Tucatsztori volt Pest-Buda romlott éjszakáiból.

Én pedig azon voltam, hogy ne váljak hasonló sztorivá magam is.

- A Négy Kerékben keresd – mondta végül Sandy. – Ott dominózza össze a löketre valót.

- Kösz, szivi – válaszoltam, és elfordultam tőle.

- Pubi! – szólt utánam.

- Igen?

- Ha megtalálod, küldd el a picsába helyettem is.

Nem válaszoltam.

Fejemet leszegve vágtam át a Perem sikátorain, illegális bűnbarlangok, bordélyok és zugklinikák között. Túl sok haragosom volt itt, semmi szükség nem volt rá, hogy felismerjenek.

A Négy Kerék a pongó alvilág egyik kaszinója volt, mindenki tudta, hogy illegális fogadások és pénzmosás folyik a falai mögött. De a szervet lefizették, a KLK-t pedig látszólag nem érdekelte, mi zajlik a Tömbön kívül.

Beléptem az épületbe. Az alsó szinten a nagyközönség számára is elérhető asztalok, gépek és kabinok álltak. Estéről estére többtucatnyian verték el itt utolsó egységeiket. A kaszinó saját uzsorásai pedig a háttérben várták ki az alkalmat, hogy lecsaphassanak az új áldozatokra.

Bemondtam a jelszót a hátsó lépcsőnél álló pongó őrnek. Hatalmas fickó volt, attól féltem, ha megmozdul, hangos reccsenéssel szakad szét rajta zakója. De nem moccant, csak biccentett egyet. Lementem a lépcsőn. Az alagsorban vágni lehetett a füstöt, az asztalok csak derengtek a plafonba süllyesztett neontestek fényében. Odaléptem az acélrács mögött ülő öreg kínaihoz. Egy füstölő fölé görnyedt. Beszélni próbáltam vele, de mikor látta, hogy nem dugom be kártyámat a leolvasóba, hogy egységeket váltsak be, nem foglalkozott velem, csak ütemesen dülöngélt tovább a drogpálca felett.

Megráztam a fejem, és elindultam az asztalok között. Huangot három másik ordibáló pongó mellett találtam, egy dominóasztal mellett. Ránézésre napok óta nem aludhatott.

- Huang! – szóltam oda neki.

Meg se rezdült, csak a kopott kis műanyag lapokat szuggerálta meredt tekintettel. Kínaiul szólítottam, egy-két szitokszó kíséretében. Rám nézett, és pár másodpercet követően mintha felismerés csillant volna vizenyős szemében. Aztán visszafordult a játékhoz.

- Velem jössz, haver! Beszélnünk kell! – mondtam.

A többi fickó nem is figyelt rám. Megvártam, amíg véget ér a kör, aztán a kabátjánál fogva rángattam fel Huangot.

- Játék vége – mondtam.

Senki nem tiltakozott.

Felvonszoltam a lépcsőn, ki az utcára, és a falnak döntöttem.

- Főnök? – motyogta.

- Az rég volt, haver – morogtam magam elé, miközben megnéztem, hány egység maradt még a kártyámon. Osztottam-szoroztam, aztán úgy döntöttem, ennek még bele kell férnie.

Az egyik közeli bordély tulaját jól ismertem, oda cipeltem Huangot. Huszonnégy órára vettem ki egy szobát, több mint jutányos áron. Lányokat nem kértem, csak a szoba master-kódját és diszkréciót.

Huangot a sokat látott ágyra dobtam.

- Mit akarsz? – kérdezte, de nem feleltem. A lenti szintetikből egy karton palackozott vizet, élénkítő-

és tisztítótablettákat hoztam fel. A szoba közepére húzott székre tettem mindent, az edzőteremből csórt drogsemlegesítő szteroidtapaszokkal együtt.

- Mi ez az egész? – próbálta felemelni a fejét Huang.

- Mikor madzsongoztál utoljára? – kérdeztem.

- Nemtom – mondta kásás hangon. – Rég. Miért?

- Mert hamarosan játszani fogsz. Benevezlek a Liga kihívásos egynaposára.

- Nincs is szerződésem.

- Részletkérdés – mondtam. – Nekem meg licencem nincs.

- Tudod, mit jelent ez? – kérdezte.

Tudtam.

- Neked elment az eszed, főnök – hanyatlott hátra, és szinte azonnal szuszogni kezdett. De nem aludt el, mert amikor pár perccel később kinyitottam az ajtót, hogy távozzam, meglepően tiszta hangon utánam szólt:

- Tudod, nincs nap, hogy ne bántam volna meg.

- Mit, Huang? – kérdeztem szórakozottan.

Azt hittem, a pia és a drog beszél belőle.

- Hogy úgy kicsesztem veled. Fasz voltam. Sajnálom.

- De mit?

- Hogy eladtam a meccset.

- Miről beszélsz?

- A bajnoki döntőről.

Megfordult velem a szoba.

- W – suttogtam.

- Igen – mondta. – Azt ígérte, hogyha bukom a döntőt, leigazol elsőtáblásnak a csapatába.

Nem tudtam mit mondani. Ezek szerint már az sem a véletlen vagy a balszerencse számlájára volt írható.

- De persze engem is átvert – folytatta. – Egy hónap után az utcára tett. Azt mondta, nincs szüksége megvehető játékosokra.

- Hmm – mondtam.

- Sajnálom, főnök. Nagyon sajnálom. Ha jelent ez neked

valamit.

Valamit, talán.

Nem sokat.

- Szedd össze magad holnapra, Huang! – mondtam. – Aztán kezdhetsz törleszteni.

Behúztam magam mögött az ajtót, és lezártam a kóddal, hogy Huang véletlenül se tudjon lelépni. Jól tudtam, hogy a drog utáni vágy még a bűntudatnál is erősebb.”

Várható megjelenés: 2009 április 9. Tuan Kiadó

Terjedelem: 272 oldal.

Ár: 2490 Ft.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Szintetikus Budapest [Csepregi Tamás: Szintetikus álom - kritika] Nem tudom, mi történt velem múlt szerdán: mindjárt három cyberpunk művet is kikölcsönöztem a Szabó Ervinből, pedig sosem voltam az alzsáner rajongója. Elsőként Csepregi Tamás...
2. Csepregi Tamás – Szintetikus álom kritika Háromféle embertípusnak ajánlja Chelloveck ezt a könyvet: annak, aki szereti a cyberpunkot, annak, aki nem, és annak, aki nem ismeri. Csepregi Tamás Szintetikus álom című...
3. Csepregi Tamás: Szintetikus álom kritika A kötet már azzal felkeltette érdeklődésemet, amikor az első belelapozáskor kiderült, magyar környezetben játszódik, a 21. század második felének Budapestjén. Az effajta írások engem mindig...