Az Időjáró frissen előkerült, újabb kézirata csodálatos kalandokra invitálja olvasóit, többmillió éves utazásra, melynek során bepillanthatunk a morlockok és eloik által lakott Naprendszer távoli utópiájába, egy évtizedes világháború sújtotta Londonba, a paleocén őslényparadicsomába, és végül a messzi jövőbe, ahol az emberiség romjain született mechanikus életforma immár arra készül, hogy egy grandiózus terv végrehajtásával közvetlenül a kezdeténél terelje új irányba a történelmet.

És mindez amiatt, mert a 19. század utolsó éveiben egy angol író regényes formában nyilvánosságra hozta egy csupán Időjáróként megnevezett személy emlékiratait.

Stephen Baxter számos díjjal kitüntetett és még többre jelölt monumentális regénye a klasszikus wellsi történet újraértelmezése a tudomány és az irodalom legmodernebb eszközeivel.

„Egy hatalmas új tehetség!”

– Arthur C. Clarke

„Asimov, Clarke és Heinlein nyomdokain járva végre valaki ismét olyan SF-et ír, amiben a tudomány is a helyén van. Élmény olvasni!”

– New Scientist

5
A kút

            Fölemeltem a mécsest, de a fénye csak néhány lábnyira hatolt el. Minden csöndes volt – szellő se rezdült, víz se csobogott –, azt sem tudtam, egyáltalán létezik-e még a Temze.

Határozott úti cél híján úgy döntöttem, a nagy étkezőcsarnok felé veszem az irányt, amelyre Weena idejéből emlékeztem. Ez nem messze, északnyugati irányban feküdt a domboldalon, a Fehér Szfinxen túl. Ismét elindultam, követve előző túrám útvonalát – még ha a kor nem is volt ugyanaz.

Amikor utoljára megtettem ezt a kis utat, füvet éreztem a talpam alatt; gondozatlan, vágatlan füvet, amely mégis egyenletesen rövidre nőtt, és mentes volt a gyomnövényektől. Most puha, daraszerű homok tapadt a csizmámra, ahogy átkeltem a dombon.

Látásom már egész jól hozzáidomult a csillagfényes éjszaka derengéséhez, ám – bár észrevettem néhány épület sziluettjét körülöttem – a csarnokot sehol nem fedeztem fel. Teljesen tisztán emlékeztem rá: hatalmas, düledező, szürke építmény volt. Faragott kövekből épült, kapuját pedig vésett, bonyolult minták díszítették; a kecses, finom csontú eloik mezítlábasan rajzottak körülöttem, ahogy átsétáltam a boltív alatt.

Rövidesen olyan messzire jutottam, hogy tudtam, már túlhaladtam a csarnok helyén. Láthatóan nem maradt meg ebben a történelemben – nem úgy, mint a szfinx és a morlockok. Vagy talán soha meg sem épült, gondoltam megborzongva; talán egy olyan épületben aludtam, ettem, amely soha nem is létezett!

Az ösvény egy kúthoz vezetett, amire jól emlékeztem első utamról. Közelebb érve láttam, hogy pont úgy néz ki, mint akkor: falát bronzlemezek szegélyezték, és egy kis, idegenszerűen finom ívű kupola védte az időjárás szélsőségeitől. Láttam némi vegetációt a kupola körül, de a növények koromfeketék voltak a sötétben. Némi félelemmel szemléltem a kutat, hiszen az ehhez hasonló, hatalmas kürtőket használták a morlockok, hogy pokoli barlangjaikból felmásszanak az eloik napfényes világába.

A kút szája néma volt. Ez meglepett, mivel emlékeztem, hogy az első utazásomon látott nyílásokból a morlockok hatalmas, mélyen dolgozó gépezeteinek zakatolása hallatszott. A növények, amelyeket megfigyeltem, zuzmófélék lehettek – ujjaim puha, száraz leveleket tapintottak –, de nem vizsgáltam őket túl sokáig, nem próbáltam meghatározni a fajtájukat. Felemeltem a lámpást, és a perem fölött bevilágítottam vele a kútba, hátha víz csillanását veszem észre a mélyben, de váratlanul megremegett a fény, és én gyorsan visszarántottam, mert féltem, hogy elalszik, és én sötétben maradok.

Áthajoltam a kút peremén, bedugva fejem a kupola alá. Langyos, párás levegő csapott az arcomba – mintha egy törökfürdő ajtaját nyitottam volna ki –, ami igencsak meglepett a forró, de száraz sivatagi éjszakában. Úgy éreztem, a kút nagyon mély lehet, és mintha vöröses fény derengett volna az alján; mégsem olyan volt, mint az előző utazásom kútjai. Semmi nyomát nem fedeztem fel a mászókat segítő acélkampóknak az oldalában, és még mindig nem hallottam azokat a gépi zajokat, amelyeket akkor, viszont az a megmagyarázhatatlan érzésem támadt, hogy ezek az aknák sokkal mélyebbek, mint az előző utam során látottak.

Hirtelen ötlettel elővettem a Kodakomat, és előkotortam hozzá a villanólámpát is. Feltöltöttem a lámpa mélyedését blitzlichtpulverrel, majd felemeltem a masinát, és magnéziumfénnyel áraszottam el a kutat. Egy pillanatra szinte megvakultam; ilyen fényes villanást azóta nem látott a föld, hogy a nap – több ezer éve vagy még régebben – sötétbe burkolózott. Ha más nem, hát ez biztosan jó időre elijeszti majd a morlockokat! A villanó adott egy ötletet: ha valahogy össze tudnám kötni a lámpát és az időgépet, akkor a vaku elsülhetne, ha akár csak megérintik a gép vázát.

Felálltam, néhány perc alatt újratöltöttem a villanót, majd találomra lefotóztam a kút környéki domboldalt. Fehér, csípős szagú füstfelhő terjengett körülöttem, ahogy a magnézium ellobbant a lámpában. Micsoda megdöbbenést és szenzációt keltene az emberiség körében, gondoltam, ha lencsevégre tudnám kapni egy, a villanás elől menekülő, rémült morlock hátsó felét!

…Halk, de folyamatos zizegés ütötte meg a fülem a kút mellől; alig három lábra lehetett tőlem.

Felkiáltottam, és a piszkavas után kaptam. Körbevettek talán a morlockok, mialatt ábrándoztam?

Kezemben a piszkavassal óvatosan előreléptem. A kotorászó hangok a zuzmós talaj felől jöttek; volt ott egy lassan mászó valami az apró, sötét növények között. Nem tűnt fel morlock a környéken, úgyhogy leengedtem a piszkavasat, és a zuzmók fölé hajoltam. Egy kis, rákszerű teremtményt láttam – nem volt nagyobb, mint a kezem –, a zizegést pedig egyetlen, túlméretezett ollója okozta, amely a zuzmóhoz dörgölődött. A rák páncélja fekete volt, és sehol sem láttam rajta szemeket, mintha csak az óceán mélyéről jött volna.

Tehát – gondoltam, ahogy ezt a kis lényt néztem – a harc a túlélésért még ebben a vaksötét éjszakában is tovább folytatódott. Rádöbbentem, hogy a kút környékén túl nem tapasztaltam semmiféle élet nyomát – kivéve persze a morlockokat. Nem vagyok biológus, de tisztán láttam, hogy ebben a sivatagos világban még ez a meleg, párás kút is vonzza az életet, mint ahogy idevonzotta ezt a vak rákot és a zuzmót. Elméletem szerint a meleg a Föld belsejéből jött, ahol nagy nyomás uralkodik, és amelynek vulkanikus hője láthatóan nem sokat csillapodott az elmúlt hatszázezer évben. A pára pedig a talajvízből származhatott, amely talán még mindig jelen volt a föld alatt.

Talán – tűnődtem – a bolygó felszíne tele van lyuggatva ilyen kutakkal. Ezek célja nem az, hogy rajtuk keresztül le lehessen hatolni a morlockok világába – mint abban a másik történelemben –, hanem hogy kiengedjék a Föld belső energiaforrásait, kissé felmelegítve és bepárásítva ennek a naptól megfosztott bolygónak a felszínét. Az élet pedig ilyen formában vészelte át azt a hatalmas változást, amelynek tanúja voltam, és most ezen meleg- és páraforrások körül csoportosult.

Önbizalmam egyre nőtt (bátorságom mindig erőre kap, ha sikerül értelmet találnom a dolgokban), és a rákocska miatti riadalmam elmúltával nem éreztem, hogy közvetlen támadás fenyegetne. Ismét leültem a kút peremére. A zsebemben ott lapult a pipám és némi dohány. Elővettem hát, megtömtem és rágyújtottam. Azon kezdtem gondolkodni, hogy ez a történelem hogyan kanyarodhatott el attól, amit korábban láttam. Nyilvánvalóan akadt néhány párhuzam – itt is voltak morlockok és eloik –, de szörnyű kettősségük leszámolásba torkollhatott sok-sok évvel ezelőtt.

Azon tűnődtem, miért történhetett meg ez a leszámolás a két faj között – hiszen a morlockok a maguk korlátolt módján épp annyira függtek az eloiktól, mint az eloik tőlük, és volt egyfajta stabilitás a kapcsolatukban.

Összeállt a fejemben egy elmélet arról, hogyan történt. A morlockok degradálódott emberek voltak, és az emberek nem gondolkodnak túl logikusan. A morlock fajnak tudnia kellett, hogy az eloira van utalva; sajnálta és megvetette távoli rokonát, puszta élelemforrásnak tekintette. És mégis…

És mégis, micsoda boldogságban telt az eloik rövidke élete! A kis emberkék énekeltek és szerelmeskedtek a felszínen, amelyet virágoskertté alakítottak, mialatt a morlockoknak a bányák bűzös mélyében kellett robotolniuk, hogy ellássák a fentieket fényűző életük kellékeivel. Persze a morlockok teremtésüktől fogva a föld alá szoktak, és kétség sem fér hozzá, hogy undorodtak az eloik napfényes világától, tiszta vizétől és gyümölcseitől – de mégis, már hogyne irigyelték volna tőlük gondtalan életmódjukat?!

Talán az eloik húsa megsavanyodott a morlockok büdös szájában, ahogy sivár barlangjaikban beléjük haraptak?

Aztán elképzeltem, ahogy a morlockok – vagy egy részük – egy éjszakán felmásztak a járataikból a felszínre, és lecsaptak az eloikra fegyvereikkel és csonttörő öklükkel. Nagy mészárlás vehette kezdetét – és ezúttal nem fegyelmezett húsgyűjtés, hanem vérgőzös kaszabolás –, amelynek csak egyetlen célja lehetett: az eloi faj teljes elpusztítása.

A pázsiton és a csarnokokban nyilván patakokban folyt a vér, az ősi sziklák az eloik gyermeki visítozását visszhangozták!

Ennek a küzdelemnek természetesen csak egyfajta kimenetele lehetett. A jövendő törékeny emberkéi sorvadt, soványka szépségükben nem védekezhettek a morlockok szervezett, gyilkos támadása ellen.

Lelki szemeim előtt megjelent az egész történet. A morlockok győzedelmeskedtek, és ők örökölték a földet. Mivel már nem volt többé szükség az eloik kertjeire, hagyták őket elszáradni. Kitörtek a föld alól és – valahogy – magukkal hozták styxi sötétségüket, hogy elfödjék a napot. Emlékeztem, Weena népe mennyire félte az újhold éjszakáit – „sötét éjszakák”-nak hívták ezeket –, most pedig úgy tűnt, a morlockok állandó fekete éjt hoztak a világra, mindörökre. Végül megölték a föld igazi gyermekeinek utolsó képviselőit, és megölték magát a földet is.

Ezt a fantáziadús hipotézist alkottam akkor, ám később kiderült: minden lényeges elemében tévedtem!

…Aztán rádöbbentem – szinte fizikai fájdalom hasított belém –, hogy a történelemről szőtt képzelgéseim alatt megfeledkeztem az időgép rendszeres ellenőrzéséről!

Talpra ugrottam, és végignéztem a domboldalon. Hamarosan észrevettem a gép körüli gyertyák fényét – de pislákoltak és remegtek, mintha alakok mozogtak volna körülöttük.

Csak morlockok lehettek!

6
Összecsapás a morlockokkal

Félelem kerített hatalmába – ám el kell ismernem, vérszomj is. Felordítottam, és a piszkavasat előrántva visszafutottam az ösvényen. A rohanás hevében elejtettem a Kodakomat; még hallottam az összetörő üveg halk csörömpölését mögöttem. Amennyire tudom, a fényképezőgép azóta is ott hever – ha mondhatom így – magára hagyva a sötétben.

Ahogy a gép közelébe értem, láttam, hogy valóban morlockok vették körül – talán egy tucatnyian szökdécseltek körülötte. Úgy tűnt, egyszerre vonzza őket az időgép és taszítják a fények, mint molylepkét a gyertya lángja. Ugyanazok a majomszerű lények voltak, amikre emlékeztem – talán egy kicsit kisebbek –, és ugyanaz a hosszú, lensárga szőrzet borította fejüket és hátukat. Bőrük szürkésfehér volt, karjuk hosszú, mint a majmoké, szemük kísérteties szürkéspiros. Szökdécseltek, és furcsa nyelvükön egymáshoz gagyogtak. Még nem értek hozzá az időgéphez, amit némi megnyugvással tapasztaltam, de tudtam, csak néhány pillanat, és azok az undorító ujjak – majomszerűek, mégis mozgékonyak, mint az emberé – megragadják a csillogó réz- és nikkelrudakat.

Most viszont már nem lesz rá idejük, gondoltam, és bosszúálló angyalként vetettem magam rájuk.

Osztogattam az ütéseket a piszkavassal és az öklömmel. A morlockok ugráltak, visítoztak, és menekülni próbáltak. Megragadtam az egyiket, ahogy elfutott mellettem, és ismét éreztem a morlocktest gilisztaszerű hidegségét. Pókhálóra emlékeztető szőrt tapintottam. Az állat apró fogaival a kezembe harapott, de nem engedtem el. Felemeltem a piszkavasat, és éreztem, ahogy a puha hús és a csont beszakad a kemény ütéstől.

A szürkésvörös szemek kitágultak, aztán lecsukódtak.

Olyan volt, mintha az egész jelenetet agyam egy kis, távoli zugából nézném végig. Teljesen megfeledkeztem azon szándékomról, hogy bebizonyítsam az időutazás létezését, sőt arról is, hogy megtaláljam Weenát. Úgy éreztem, ez az a pillanat, amiért visszatértem az időbe: ez a bosszúittas érzés, Weenáért, világunk elpusztításáért, és saját önbecsülésem visszaszerzéséért. A földre dobtam a morlockot – nem tudom, halott volt-e, vagy csak eszméletlen, de már nem több egy kupac szőrnél és csontnál –, és piszkavasamat meglengetve a társai után ugrottam.

Aztán egy hangot hallottam – felismerhetően morlockét, de mélységében és hangszínében eltérőt a többitől. A hang egyetlen, parancsoló hangsúlyú szótagot mondott. Megfordultam – a kabátom ujja a vállamig véres volt –, és felkészültem a további harcra.

Egy morlock állt előttem, mozdulatlanul. Bár fedetlen volt, mint a többi, úgy tűnt, a szőre ápolt és gondozott, ezért inkább pedigrés kutyára emlékeztetett, amelyet beidomítottak, hogy két lábon álljon, mint egy ember. Tettem egy nagy lépést előre, szorosan markolva a piszkavasat.

A morlock sietség nélkül felemelte jobb kezét – valami csillant benne –, aztán jött egy zöld villanás, és úgy éreztem, hogy a talaj kicsúszik alólam, én pedig elterültem az időgép mellett. Aztán már nem éreztem semmit.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Megjelent – Arthur C. Clarke & Stephen Baxter: Elsőszülöttek Végre megjelent Arthur C. Clarke és Stephen Baxter várva várt regénye, az Időodisszeia-sorozat lezáró kötete, az Elsőszülöttek! Az Elsőszülöttek a történelem kezdete óta szemmel tartották...
2. Stephen Baxter: Voyage Stephen Baxter egyik regényét ajánlja most blogbejegyzésében Adeptus. A történet tipikus “mi lett volna, ha?”-jellegű alternatív világba kalauzolja az olvasót. Itt a kérdés: “Mi lett...
3. Utaztató kalandregény clarke-i panoptikummal – Clarke-Baxter: Elsőszülöttek A 2006-os Az idő szeme (az Időodisszeia-trilógia nyitódarabja) az újjáalakult Galaktika Fantasztikus Könyvek egyik első nagy dobásának ígérkezett. Clarke maga a Legenda, Baxter is bizonyított...

Túljutván a címlapon, hat fejezetre osztott szövegtesthez jutunk, mindegyiknél mottóként a már említett vers, Robyn Ravlich A fekete abakusz című versének részlete áll. A fejezetek hosszabb-rövidebb, többnyire rövidebb epizódokra, jelentekre tagozódnak, nem megfelelvén a dráma színeinek, de a jelenetek szintjén találhatók párhuzamok. A fejezetek első jeleneteinek és a többi jelenetnek nyelvi megoldása különböző, ez valamiféle ciklikusságot ad a szövegnek.

A tagolás nem tükrözi a Shakespeare dráma felvonásainak számát. A utolsó fejezet a Hamlet-i történések utáni időszakot írja le. Ha szimpla Hamlet parafrázissal lenne dolgunk, ez a fejezet talán fölöslegesnek tűnne, ez a történet azonban annyi csavart tesz hozzá az eredeti cselekményvázlathoz, hogy a regény befejezéséhez mindenképpen szükséges.

Talán nem spoilerezek nagyot, ha elárulom, hogy az első öt fejezet nagyjából-egészében követi a Hamlet-i cselekményvázat. Broderick sajnos ragaszkodott ahhoz is, hogy az eredeti történetet átszövő, sok tekintetben motiváló, feudális viszonyok is megmaradjanak az általa kiagyalt, távoli, évezredekkel előbbre járó jövőben, így megteremtett egy zárt civilizációt a Naprendszer aszteroida övében, melyben neofeudális körülmények alakultak ki az űrkorszakban és minden gazdasági kényszerűség ellenében konzerválódtak. Az aszteroidák világa annyira mesterséges – fizikai és társadalmi értelemben egyaránt –, hogy a konstrukcióból következő ellentmondások mindenestül hiteltelenné teszik, kétségbe vonva így a szöveg hitelességét is.

Az emberi civilizáció minden tekintetben annyival meghaladja az aszteroidákban uralkodó színvonalat, hogy ilyesféle kulturális buborék még rezervátumként, turista látványosságként sem őrizhetné sokáig meg érintetlenségét, nemhogy számottevő gazdasági erőként. Broderick konstrukciójában az emberiség számos technológiai/gazdasági előnyről lemond az aszteroidbéliek javára. Indok nincs: „Elvileg… …lehetne forrásokat találni kevésbé vonzó más bolygókon, a galaxisban (sic!) máshol, aztán vissza lehetne hexelni a nyersanyagot a Földre. De minek vesződni?”

A „minek vesződni” hozzáállás egyébként kiválóan jellemzi az író emberiségét: dekadens, felszínes, rest és kamaszlelkű [5], végeredményben céltalan emberek [6] és titokzatos célokat követő, értelmes és érzelmes lények, mesterséges intelligenciaprogramok élnek együtt és „népesítik” be a Galaxist. A benépesítést azért tettem idézőjelbe, mert Broderick világában minden magyarázat nélkül továbbra is mindennek a középpontja a Föld. Innen hexelnek a lakosok szanaszét, hogy kéjes kirándulásaik (játékaik) után visszatérjenek és folytassák azt az életet, melyről a regényben valójában semmiféle információt nem kapunk! Megszűnt a tulajdon, a munka, a felelősség? Mindent automaták termelnek meg az aszteroida övből behozott nyersanyagokból? Az emberiség lélekszáma oly kicsiny, hogy emiatt marad egyetlen bolygón? Nincsenek válaszok. Egyoldalú lemondások vannak, melyeknek motivációs háttere ismeretlen – írói konstrukciók csupán. [7]

Az emberiség – úgy tetszik – lemondott a munkáról és a terjeszkedésről a végtelen szórakozás javára. Lemondott a géntechnológiáról is, azt is az aszteroidövből importálja. Ez is azt sugallja, hogy olyan kevesen maradtak, hogy az import elegendő a szó szerint létfontosságú orvosi technológiával ellátottságra.

Másfelől, az aszteroida civilizáció lakói vallási okokból (Ugye, milyen kényelmes minden indokolhatatlan faszságot vallási hiedelmekre kenni!?) elutasítja az egész Tejútrendszerben általánosan használt teleportációs eljárás, a hex használatát, így zárva magára kulturális burkát. Az övlakók lemondtak az MI-kről is – természetesen kimeríthetetlen energiaforrásukat, az övbe vonszolt szingularitást MI kontrollálja… Viszont egyedül a világon ők urai a géntechnológiának, és egy részük át is alakítja magát. A kérdés, hogy miért nem valamennyien?

A nyelv végeredményben konstrukció, így egy szöveg sem lehet más, mint konstrukciók konstrukciója – a kérdés, hogy az adott konstrukció mennyire élő, épkézláb, indokolt, irodalmi és szórakoztató. Ezen a téren is ellentmondásos a szöveg. Broderick igen sokféle író-irodalmi fogást alkalmaz, időnként zseniálisan, máshol ügyetlenül és indokolatlanul – néhol egyenesen feleslegesen és bosszantóan.

Kezdve ott, hogy parafrázissal van dolgunk: az öröknek mondható [8] szüzsé más díszletekbe helyezése, mint korábban említettem, a díszletek konstrukciós hibái miatt ellentmondásos. A hiteltelen díszletekben a szereplők is csak hiteltelenek lehetnek, és az író sem fordít túlságosan sok energiát arra, hogy élőbbé tegye őket: egy kivétellel a Hamleti történetszál valamennyi szereplője, beleértve a főhőst is, az író által dróton rángatott papírmasé figura, biorobot. Orwen Címa, a főhős, Telmah apja, saját öccsének áldozata: uralkodó és hősrobot; Telmah – bosszúállórobot; Feng Címa – gyilkos hatalommánia robot; Gerutha, Telmah „anyja” – feleségrobot; a Harcos Rosa, Telmah kedvese – szerelemrobot. És így tovább. Soha, egyikük sem tér el a programjától – legalábbis az első öt fejezetben. Nem javít a helyzeten, hogy a szereplők nevének megválasztása esetleges: hol az eredeti Shakespeare-i névtár az alapja [9], hol valamiféle általam nem ismert/megfejthetetlen alapú választás [10]. Ahol az eredeti névtár a származás helye, az eredmény időnként nevetségesen primitív, például Telmah mint Hamlet megfordítása vagy zseniálisan szellemes (bár egyértelműen adódó), mint Ratio/Horatio.

A legnagyobb ellentmondás a szereplők ábrázolása terében, hogy a legélőbb szereplő – gép. A testet kapott MI, Ratio. Ratio gondolkodik, érez, megél, kíváncsi – valódi krónikása a történetnek, megkockáztatom, az író kissé saját magát alkotta meg alakjában.

Természetesen az ismert cselekményváz, még akkor is, ha egyenesen miatta konstruálták a világot, csak nagyobb logikai erőszakok árán illeszthető a díszletekbe. Különösen, hogy a megoldásokhoz időnként deus ex machina transzdimenzionális kozmológiai blablát kell előráncigálni.

Ha már a kozmológiánál tartunk: Ratio ilyen irányú elmélkedései, az obskúrus szó-ábrák és sémák annyira kilógnak szövegből, hogy hátsó gondolataim támadtak: nem ide készültek, vagy csak alibiből vannak itt (lásd később). Még akkor is, ha a Hamlet-gyilkosság, szellemhistória és bosszú csak efféle magyarázatokkal racionalizálható – félig-meddig.

Mindenesetre nem többek szalon kozmológiai filozofálgatásnál és kiválóan megakasztják a cselekményt. [11]

A regény alaphangját mintha Ratio adná meg, az ő egyes szám első személyű, múlt idejű elbeszélésmódjával indul a szöveg. Mindemellett ez az elbeszélésmód nagyjából indokolatlan. Eleinte még vonz a gondolat, hogy az MI a többi mesterséges intelligencia kollektív tudatának (Gestell) készít informális jelentést, de ezt a magyarázatot kénytelen voltam elvetni. Ratio mesélhetne az eseményekben szintén közvetlenül részt vevő, szintén a Gestellből kiragadott MI társának, de a másik MI lényegesen többet tud nála. Marad a kretén monologizálás…

A következő jelenetnél azonban az elbeszélés harmadik személyű, külső narrációba fordul, valamilyen indokolatlan és indokolhatatlan, ismeretlen és felismerhetetlen írói szándéktól vezérelve jelen időben elmesélve. Így a szerző/narrátor természetesen képes túllépni Ratio tudáskorlátain, ugyanakkor meghagyni a nyomozás izgalmait Ratiónak.

Az olvasónak nemigen, mert ugyebár tudjuk, hogy a Hamletről van szó…

Nyelvi szinten szintén ellentmondásos a regény. Egyrészt érezni az alapfelállásból eredő konstruáltságot, másrészt nagyon sok nyelvi játék ismerhető föl a szövegben. Ugyanakkor Broderick elmulasztotta azt a lehetőséget, hogy a Ratio-elbeszélésekben megmutassa évezredek nyelvi fejlődésének lehetőségeit. Ez mindenestül hiányzik a szövegből, Ratio, a negyven-ötvenedik évszázad robotja, huszadik századi angolt beszél, pedig érzésem szerint az íróban „benne van”, hogy megmutasson egy ilyen fejlődést. Ehelyett kapunk valamit Ratiótól, ami nálam a „Közvetítsük-a-gusztushuszadikai-tűzijátékot-rádión!” műsorral egyenértékű. El tudom képzelni, hogy nagyobb szellemi teljesítménnyel, , ráfordítással (Nagyobb tehetséggel? Nem hiszem, hogy ott a hiba.) ábrázolható prózában egy multimediális élet-megközelítés. Brodericknek nem sikerült. A senkit sem érdeklő Wikipédia jellegű szócikk-csökevények, információmorzsák szövegbe szövési szándékát megértem – az MI korlátozott kapcsolata csoporttudatával, mely egyenértékű lehet a normális emberek információ hozzáférésével az akkori „világhálóhoz” ábrázoltatott. Az eredmény azonban több mint kétséges. Nyilvánvalóan egy idő után Brodericknek is elege lett belőlük, mert a végére szinte teljesen elmaradnak.

Nem vagyok elégedett a fordító munkájával sem. Azt kell hinnem, Broderick nyelvi játékossága csorbát szenvedett, például az ilyesféle mondatok olvastával: „Mark, a nemesecske nagy odaadással hányik…”

De azt gondolom, Broderick technoblablája sem válna ilyen groteszkké avatottabb fordító által: „A mentenszomatózis berendezések teljesen némák, összefogott axionmezőkből ólmos eső hullik.”

Mindezeken túl a fordító feladata lett volna, hogy utánanézzen és megjelölje, hogy a fejezet mottók első fele Harold Bloom könyvéből származik, NEM A fekete abakusz részlete.

Bűbájos tördelési hiba a sok között, hogy a Harcos Rose, hol Rózsaként, hol Rose-ként jelenik meg szövegben.

Mindezek után kérdőjeles, hogy szükséges volt- e megírni magát a regényt. A második jelenet után a feleslegesség érzése emelkedett bennem, csak a makacsság vitt végig a könyvön és a kíváncsiság, hogy mit lehet még elkúrni a Hamleten? Szerintem minden magára valamit is adó író, legalább szándék szinten, megírja a maga Hamlet változatát. Olyan akadály a dán királyfi, akit el kell takarítani az útból.

Én is eljutottam a magaménak a feléig…

És akkor mi van?

Válhat-e a lektűr azáltal szépirodalommá, hogy Shakespeare-t parafrázis, Shakespeare idézetekkel és allúziókkal pakolja tele a szöveget?

Csak azért, mert Shakespeare-nek sikerült?… Könnyű neki: ő volt Shakespeare. Milyen irodalmi magasságokba emelkedhetett volna az Avoni Hattyú, ha még Bloomot is idéz!… Itt és most mindenesetre kevesebb talán jobb lett volna.

Mégis, van, ami menti a szöveget, és az elolvasandó sci-fik sorába emeli – a Hamleten kívüli rész. Az a bizonyos hatodik fejezet, az eredetitől különböző végkifejlet, az abban rejlő potenciál és fantázia. Ha az egész olyan lenne, maradandó remekművet vehetne kezébe az olvasó.

Így, főleg a szerzői utószó ismeretében, megmaradt a rossz szájíz: alibiből, az ösztöndíj kedvéért összeütött valamivel van dolgom. Túlságosan sok bevallott hatás soroltatik fel az utószóban, túlságosan könnyű megoldások jönnek föl a regényben.

Metropolis Media, 2010.
Puhafedelű, 323 oldal
Galambos Dalma fordítása

Jegyzetek:

[1] Elolvasván sem más, mint átlagos angol nyelvű avantgárd semmiség. Sorokba szedett tömörített gondolatok (Most legalább gondolatok!), a költészet szépítő erejének teljes távoltartásával. OK. Nem lehet mindenki József Attila, és nem írhat mindenki magyarul.
[2] Mikor fogja vajon a kiadó partnerének tekinteni az olvasót? Miért az az előfeltételezés, hogy sugalmazások nélkül nem lennénk képesek felismerni a Hamletet?
[3] Yorrick koponyája később, a temetői jelenetben kerül elő. Nem is könyvet [4] tart Hamletünk kezében, azt korábban a Poloniussal közös jelenetben olvassa, hanem talán tőrt, tőrt, tőrt markol a kéz. Vagy semmit, az üres levegőt. Interpretáció kérdése.
[4] Tudja még valaki, mi az? A közeljövő Hamletje tabletbe mélyed, az aktuálisan letöltött szappanopera epizódot nézi, és Polonius kérdésére annyit válaszol: „Kép, kép, kép.”
[5] A „gyermeteg” nem a legmegfelelőbb szó erre a viselkedésre. A gyermek, ha a tudása, így belátása szűkös is, ismeri a felelősséget, még ha meg is feledkezik róla. A kamasz tudatosan felelőtlen, gyermetegebb a gyermeknél. Persze senki sem tehet róla, a serdülés az agy fizikai újradrótozásának az állapota is. A felnőtteknek kellene jobban odafigyelni rájuk.
[6] Mindennek kiváló demonstrációja Telmah földi „barátainak” minden megjelenése, különösen az első fejezet jókora szöveg volumenét kitevő játék leírása.
[7] Nem tudni, hogy írói szándék volt-e (a regény születése idejét /1995/ számításba véve valószínűtlen a szándékosság), de társadalomkritikai szempontból erős párhuzam vonható az emberiség-aszteroida öv gazdasági viszonya, és a fejlett nyugati tőkés államok és Kína gazdasági viszonya között.
[8] W. S. is átvette, mint tudjuk.
[9] Ratio/Horatio, Telmah Címa/Hamlet, Gerutha/Gertrudis, Rozz és Gill/ Rosenkrantz és Guildenstein, Jonas Bronse/Fortinbrass.
[10] Orwen Címa/Hamlet Atyja és Feng Címa/Claudius, Corambis/Polonius, Altair Corambis/Laertes, Rosa Corambis/Ophelia.
[11] A modern sci-finek rákfenéje a krónikus magyarázat kényszer. Mivel pedig a modern kozmológia nem egyéb fizikailag bizonyíthatatlan matematikai levezetéseknél és légből kapott filozofálgatásnál, a magyarázat értelemszerűen üres, de jól hangzó technoblablába fúl.

balfrász

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Megjelent Damien Broderick: Lenni vagy nem lenni című regénye A távoli jövő számunkra már teljességgel idegen világában elképesztő technikai szinten élnek egymás mellett természetes és mesterséges lények, hexkapukon át közlekednek a bolygók, csillagok közt,...
2. Könyvkritika: Csendes iszonyat – A darázsgyár Vannak olyan természetfilmek, ahol éjszakai felvételeken látjuk, ahogyan ragadozók tépik szét áldozataikat, de egyikük sem lát a sötétben, csak ösztöneik hajtják őket. Mi látjuk a...
3. A lélek éjszakája – könyvkritika: Káli dala Akár egy szerkesztő útinaplója is lehetne: „Hogyan jártam Indiában” címmel. Hiszen úgy indul a történet, hogy egy irodalmi szerkesztő leközöl pár verset és elindul megkeresni...

A kisregényben legalább két problematika jelenik meg. Az egyik a newtoni fizika világképébe illeszkedő történet emberléptékű célokról, kalandokról: sebességről, űrutazásról, négy ifjú emberről. A másik szál ennél sokkal nagyobb léptékű, az anyag vonzásából kiszabadult, téri-idői végtelenben bolygó, tökéletesen szabad lények világa, az Űrodisszeia és Markovics Botond Gömb-világának hasonlóságában. A két problematika két különböző megvalósulást eredményez. Az egyik az író megszokott stílusában fölépülő történet a földi megbízatásból elröpülő, kivételes képzettségű fiatalokról: bonyodalma a „kis számítási hiba”, az antianyag hatása a sebességre, így a „túlugrás”, az idegen civilizációval való kapcsolatfelvétel meghiúsulása. Ezt a problematikát a szokásos módon jellemzett fiatal hősök hordozzák, egyéni vonzalmakkal, gyengékkel és erényekkel, áldozatkészséggel; velejárója a számos tudományos eszmefuttatás. A második rész az emberiség távoljövőjének lehetőségeit latolgatja: a fejlődés lehetőségeit, az idegen civilizáció tudásának hatását, egy túlfejlődött, végtelen lehetőségű, éteri lényekből álló kultúrát, amelyből azonban már hiányzik a faragatlan ősök kíváncsisága, újat akarása (némiképp Lengyel Péter regényéhez, az Ogg második bolygójához hasonlóan), és a kultúra fönntartását az ismeretszerzést is korlátozó gépre bízza, megkockáztatva az elkorcsosulást. Ez a rész szürrealisztikus, nem emberi entitások története, ellentétben az emberi szereplők gondolkodásával és működésével. (Kicsit zavaró, hogy a dramaturgiailag oly fontos cselekményelemnek, az éteri táncművész lány halálának és Walter megbüntetésének ügyében ez a végtelenül emberséges és kulturált világ elfogultan jár el: nem veszi figyelembe, hogy Walter legjobb tudása és hite szerint egy hologramra lőtt rá, a jövő világ gyilkosként ítéli el és tanulmányozza.) Az író a jövők lehetőségei közül az egyetlen túlélő lehetőséget ajándékozza az emberiségnek: optimizmusának bizonysága, hogy egy időhurokkal visszatér a krízispontra, és elrendezi az ember-szereplők sorsát.

A négy fiatal az  ifjú Kasztovszky-hősök méltó társa, tökéletes a tudásuk, az intelligenciájuk és az erkölcsük. A cselekmény lassan bontakozik ki, nagy szerepet tölt be kifejtésében a tudományos háttér. Sok az íróra jellemző kimondatlan vagy félbenhagyott gondolat, ami az értelmezést sokrétűvé, a megértést nehézzé teszi. A nyelv különösen a második részben filozófikus, néha kifejezetten költői, lebegő és szürreális.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Fazekas Beáta: Fény a horizonton – Sárdi Margit bírálata A hétvégén megrendezett Hungarocon sci-fi találkozó során kiosztották a legjobb sci-fi műveknek járó Zsoldos Péter-díjakat, kisregény és novella kategóriákban. Az alábbiakban Sárdi Margit, a díj...
2. Szigethy András: Az Isten szeme – Sárdi Margit bírálata A hétvégén megrendezett Hungarocon sci-fi találkozó során kiosztották a legjobb sci-fi műveknek járó Zsoldos Péter-díjakat, kisregény és novella kategóriákban. Az alábbiakban Sárdi Margit, a díj...
3. Lőrinczy Judit: A Bach-gép – Sárdi Margit bírálata A hétvégén megrendezett Hungarocon sci-fi találkozó során kiosztották a legjobb sci-fi műveknek járó Zsoldos Péter-díjakat, kisregény és novella kategóriákban. Az alábbiakban Sárdi Margit, a díj...

A novellák egy része is a világűrrel foglalkozik: Robert Willey álnév alatt a világhírű rakétatudós, Willy Ley mesél egy idegen inváziós kísérletről, Erneszt Marinyin egy idegen bolygó rendkívül egzotikus civilizációjába enged bepillantást, Vittorio Curtoni pedig olyan emberekről ír, akik megpróbálnak alkalmazkodni egy távoli világ nem mindennapi körülményeihez.

Hozzánk közelebbi témák lebegnek a két magyar szerző, Moskát Anita és Kis Zoltán szeme előtt: előbbi hőse egy vallási szekta leleplezésén fáradozik, utóbbiban pedig egy egyszerű komputervírus-támadás vezet egészen bizarr helyzetekhez. A havi retro Brian W. Aldiss elbeszélése a fejlődés pusztító erejéről.

Az interjú a hazánkban járt Robert J. Sawyert szólaltatja meg, a Nebula-díjas LÉLEKHULLÁM és a FLASHFORWARD szerzőjét. A játékrovat a legújabb „LEGO Star Wars”-ot mutatja be, a filmajánló a Titanic Filmfesztivál fantasztikus darabjairól, valamint a „Trónok harca” című új HBO-sorozatról számol be, a tudományos hírek között pedig olvasható még cikk egy futurisztikus kompakt konyháról és a játékelmélet alkalmazhatóságáról a biztonságtechnikában.
A Galaktika 254. számát keresse az újságárusoknál vagy a Galaktika boltban!

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Megjelent a májusi Galaktika Boltokban a Galaktika legújabb, májusi száma. A 218. szám központi témája az alternatív valóság, amelyhez Sheila Finch és Barry N. Malzberg novellája kapcsolódik. A magazin...
2. Megjelent a májusi Galaktika! A májusi Galaktika új folytatásos kisregényt kezd, C. J. Cherryh „A bűnbak”-ját, egy megoldhatatlannak tűnő, drámai katonai konfliktusról emberek és idegenek között. A hónap központi...
3. Megjelent a Galaktika Magazin 2010. januári száma A Galaktika magazin januári számában befejezéséhez érkezik Samuel R. Delany Hugo- és Nebula-díjas kisregénye, „Az idő mint féldrágakövek spirálja”. A hónap központi témája a csatatéri...

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Megjelent az áprilisi Galaktika A Galaktika magazin áprilisi számában folytatódik Lucius Shepard amerikai kultszerző Hugo-, Nebula- és World Fantasy-díjra egyaránt jelölt kisregénye, a „Kövön átszüremlő csillagok”. A hónap központi...
2. Megjelent a szeptemberi Galaktika A Galaktika magazin szeptemberi számában új folytatásos kisregény indul, a friss Zsoldos Péter-díjas Szélesi Sándortól, címe: „Szörnyeteg a hajtóműben”. A hónap központi témája a pénz...
3. Megjelent az augusztusi Galaktika A Galaktika magazin augusztusi számában végéhez ér Lino Aldani folytatásos kisregénye, a „Napfogyatkozás”. A hónap központi témája a párkapcsolatok jövője. Ehhez kapcsolódik a tudományos cikkeken...

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Nyerj DreamWorld regényeket! A Tuan Kiadó most Anthony Sheenard DreamWorld regényeiből sorsol az SFportal Facebook oldalán! © SFportal for SFportal Sci-Fi Magazin, 2000. | Nincs hozzászólás | Kategória:...
2. Megjelent Neal Stephenson Hugo-díjas regénye, a Gyémántkor „A gyémántokban erős kötések sűrű hálózata teherbíró, könnyű és merev anyagot hoz létre. Ami azt illeti, a kőkor, a bronzkor és az acélkor mintájára, amelyeket...
3. Nyerj Mass Effect regényt az SFportal Facebook oldalán! Nincs más dolgod, mint csatlakozni a Facebook oldalhoz, lájkolni egy bejegyzést – és várni a hétfői sorsolásra! © SFportal for SFportal Sci-Fi Magazin, 2010. |...

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Megjelent a Galaktika 228., márciusi száma A márciusi Galaktikában tovább bonyolódik Larry Niven folytatásos kisregényének „Az alakváltó fegyver”-nek a cselekménye. A hónap központi témája a televíziózás jövője, a tudományos cikk inkább...
2. Megjelent a Galaktika májusi száma A Galaktika magazin májusi számában folytatódik az izraeli Lavie Tidhar folytatásos kisregénye, a „Héberpunk”. Ez az igazi kuriózumnak számító írás a héber misztikumot ötvözi a...
3. Megjelent a márciusi Galaktika A Galaktika magazin márciusi számában folytatódik Lucius Shepard amerikai kultszerző Hugo-, Nebula- és World Fantasy-díjra egyaránt jelölt kisregénye, a „Kövön átszüremlő csillagok”. A hónap központi...

Véleménye nagyon fontos számunkra! Szeretnénk az Ön érdekében hatékonyabban dolgozni, ezért arra kérjük, segítse munkánkat azzal, hogy néhány percet szakítva idejéből kitölti az alábbi kérdőívet. A kitöltött kérdőívet 2011. március 31-ig visszaküldő olvasóink között 3 db 15.000 Ft-os vásárlási utalványt sorsolunk ki, ami levásárolható a galaktikabolt.hu internetes könyváruházunkban, továbbá mindenkit, aki a kérdőívet kitölti és megad egy jeligét, megajándékozunk egy 1000 Ft értékű kuponnal, ami beváltható a Booker.hu könyváruházban 5000 Ft feletti megrendelés esetén. A sorsoláson való részvételhez mind a kérdőívet, mind a Nyereményszelvényt ki kell tölteni. Sorsolás: 2011. március 31-én. Fontos! A felmérés névtelen, jeligét csak akkor kell megadnia, ha a nyereményjátékon is részt kíván venni. A Nyereményszelvények és a Kérdőívek egymástól elválasztva külön-külön lesznek feldolgozva.

Erre a linkre kattintva jut el a kérdőívhez.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Ingyen Galaktika letöltés Örömmel jelentjük, hogy mától ingyenesen letölthető a Galaktika első száma a Galaktika boltban. Nem kell mást tenned, mint hogy rákattintasz az oldalon a hírlevél feliratkozás...
2. Galaktika Akció – Rendkívüli akciós hétvége a Galaktika Boltban! A mai nappal kezdődően indul Európa legjobb SF kiadójának rendkívüli akciója a Galaktika boltban, amely egész hétvégén tart. Aki időben kapcsol és kattint, az több...
3. Ma délután: Galaktika klub az Alexandra Irodalmi Kávéházban Ma délután az Alexandra Irodalmi Kávéházban lesz a Galaktika klub. A téma: Mary Shelley Az utolsó ember című regénye. Gálvölgyi Judit fordítóval, Sárdi Margit irodalomtörténésszel,...

Száz évvel később járunk, egy olyan világban, melyet a nanotechnológia gyökeresen átalakított. Automaták állítanak elő mindent az élelemtől a ruházatig, az újságok okospapíron megjelenített, személyre szabott hírforrások, a városok saját immunvédelemmel rendelkeznek, és a mesterséges gyémánt az egyik legolcsóbb és legtartósabb építőanyag. Az emberek ugyanakkor a múltat idéző, szigorú kasztrendszerben élnek, vallásuk, politikai hovatartozásuk, kulturális preferenciáik és természetesen vagyoni helyzetük alapján tagozódva.
Nell a legalacsonyabb rendű munkásosztályba született, ahonnan a fennálló társadalmi rend szerint nincs kiút. A kislány kilátástalan élete azonban egy csapásra megváltozik, amikor négyéves korában kezébe kerül egy arisztokrata gyermekeknek szánt tankönyv. Ennek leckéi felnyitják szemét környezete csodáira és megértetik vele, hogy csak úgy viheti valamire, ha sorsának alakítását saját kezébe veszi.

Az amerikai szerző regényét méltatói neoviktoriánus poszt-kiberpunk műként jellemezték. A megjelenését követő évben elnyerte a Hugót és a Locus magazin közönségdíját is, döntőse volt továbbá a Nebula-, a John W. Campbell- és az Arthur C. Clarke-díjaknak. Az író szándéka szerint önálló regény, mégis amolyan távoli folytatásaként értelmezhető a korábban magyarul már megjelent Snow Crashnek, megoldást kínál annak néhány nyitva hagyott kérdésére.

„Stephenson egyre jobb és jobb lesz. A Gyémántkor hasonló zsenialitással álmodja meg a következő évszázad világát, ahogy a Snow Crash a holnaputánunkkal tette.”
– Newsweek

„Hajmeresztő társadalmi és technológiai extrapolációk, történetbe ágyazott történetek és vicces ötletek valóságos kincsestára. Megéri a befektetést.”
– Time Out

Neal Stephenson: Gyémántkor I-II.
Sorozat: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Eredeti címe: The Diamond Age
Fordító: Juhász Viktor
Oldalszám: ca. 764 oldal
ISBN: 978-963-9828-59-9
Bruttó fogyasztói ár: 4990-Ft

Neal Stephenson: Gyémántkor I-II. című köteteit 20% kedvezménnyel megrendelheti a Galaktika boltban.

Egyúttal elindult a szerző magyar nyelvű weboldala is, a www.stephenson.hu, ahol mindent meg lehet tudni róla, amit érdemes.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Megjelent Jack McDevitt regénye, a Polaris “McDevitt logikus örököse Isaac Asimovnak és Arthur C. Clarke-nak.” – így nyilatkozott a Galaktika Fantasztikus könyvek legutóbb megjelent regényének, a Polarisnak írójáról Stephen King. A...
2. Megjelent Andreas Eschbach Hajszőnyegszövők című regénye A Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban  (Metropolis Media) megjelent Németország első számú bestsellerszerzőjének, Andreas Eschbachnak bemutatkozó regénye, amely aprólékosan kidolgozott társadalomképének és újszerű történetének hála több...
3. Megjelent Guy Gavriel Kay World Fantasy-díjas kötete, az Ysabel A tizenöt éves Ned Marriner elkíséri fotóművész apját Provence-ba, hogy hat héten át a festői szépségű tájakat járják, képeket készítve egy dekoratív albumhoz. Amíg apja...

Az interjú Nicholas Christopher amerikai bestsellerszerzőt, a BESTIÁRIUM íróját szólaltatja meg, a játékrovat a „Dead Space 2”-t mutatja be, a filmajánló a 2011-es év várható SF-premierjei között tallózik. Az Intelligens dizájn egy friss spanyol állatszereplős noir-képregényt ismertet, amelynek magyar vonatkozása is van. A könyvrovat beszámol egy ál-albán fantasztikus kalandregényről, a tudományos hírek között pedig olvasható még cikk a vakok számára kidolgozott számítógépről, parkok biovilágításáról és egy minden eddiginél hatékonyabb légtisztító berendezésről.
A Galaktika 251. számát keresse az újságárusoknál vagy a Galaktika boltban!

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Megjelent a szeptemberi Galaktika A Galaktika magazin szeptemberi számában új folytatásos kisregény indul, a friss Zsoldos Péter-díjas Szélesi Sándortól, címe: „Szörnyeteg a hajtóműben”. A hónap központi témája a pénz...
2. Megjelent a márciusi Galaktika A Galaktika magazin márciusi számában új folytatásos kisregény indul, az izraeli Lavie Tidhar „Héberpunk”-ja. Ez az igazi kuriózumnak számító írás a héber misztikumot ötvözi a...
3. Megjelent a Galaktika Magazin 227., februári száma! A februári Galaktikában új folytatásos kisregény indul, Larry Niven „Az alakváltó fegyver”-e. Értelmes, harcias nagymacskáival akár a hónap központi témájához is csatlakozhatna, amely a világűrt...

Kapcsolódó bejegyzések:

1. The Day of the Triffids – kritika Két másfél órás epizódból áll A triffidek napja 2009-es, BBC-s feldolgozása, amihez egész komoly szereplőgárdát sikerült összerántani. Azzal, hogy a készítők alaposan felforgatták az eredeti...
2. Star Wars kritika a 80-as évekből Via Bigyóblog via kelt Kapcsolódó blogbejegyzés: Star Wars kritika a 70-es évekből © Merras for SFportal Sci-Fi Magazin, 2009. | 9 hozzászólás | Kategória: Mozi...
3. Blogajánló: Nemere István – Időrabló kritika A történet szerint Stefan Nader sci-fi írót egy gyönyörű nő átviszi a jövőbe, hogy ott segítsen megoldani egy bűntényt, miközben jól egymásba habarodnak. Sajnos megjelenik...

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Megjelent a Galaktika Magazin 2010. januári száma A Galaktika magazin januári számában befejezéséhez érkezik Samuel R. Delany Hugo- és Nebula-díjas kisregénye, „Az idő mint féldrágakövek spirálja”. A hónap központi témája a csatatéri...
2. Megjelent a Galaktika Magazin 227., februári száma! A februári Galaktikában új folytatásos kisregény indul, Larry Niven „Az alakváltó fegyver”-e. Értelmes, harcias nagymacskáival akár a hónap központi témájához is csatlakozhatna, amely a világűrt...
3. Megjelent a Galaktika Magazin 223., októberi száma A Galaktika októberi számának központi tudományos anyaga egyetlen téma helyett sorra veszi a régebben tárgyalt témák újabb fejleményeit: a NASA jövőjéről, az oroszok új rakétakilövő...

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Megjelent a decemberi Galaktika A Galaktika magazin decemberi számában új kisregény indul, Samuel R. Delany Hugo- és Nebula-díjas „Az idő mint féldrágakövek spirálja” című műve. A hónap központi témája...
2. Megjelent a Galaktika 30. évfolyamának első száma! A januári Galaktika a lap 30., jubileumi évfolyamának első száma. Befejeződik benne Isaac Asimov „Vérvonal” című kisregénye, Tom Anderson álnéven egy új magyar SF-szerző mutatkozik...
3. Megjelent a novemberi Galaktika A Galaktika magazin novemberi számában folytatódik az ötszörös Zsoldos Péter-díjas Szélesi Sándor kisregénye, a „Szörnyeteg a hajtóműben”. A hónap központi témája az ember okozta katasztrófák...

Cory Doctorow

A menő srácok is járnak iskolába

A Kis testvér sztorija egy kellemes iskolai nappal indul: Marcus Yallow meglép az iskolából, hogy az épp elérhető legdivatosabb játékban vegyen részt. A fiatalember igazi hacker, már az épületből való meglépéshez annyi trükköt alkalmaz, amivel egy évad Aliast meg lehetett volna tölteni. A sztori azonban hamar rosszra fordul: San Francisco ellen terrortámadást követnek el, emberek tízezrei halnak meg, a városban elszabadul a belbiztonsági minisztérium (Department of Homeland Security), és mindenki gyanús lesz, aki él. Különösen a tinik. Meg aki gondolkodik.

A DHS bevonulása új szabályokkal, és a szabadságjogok lassú erodálásával jár. Az intézkedéseket néhányan ugyan vitatják, de a többség egyszerűen belenyugszik, hogy a terrorveszély miatt kényelmetlenebbül nagyobb kontroll alatt kell élniük. A Marcus vezette kis csoport ezen felháborodva dönt úgy, hogy rávilágít a teljesen haszontalan, “biztonsági színháznak” számító intézkedések értelmetlenségére. A jelszavuk: ne bízz senkiben 25 fölött.

Őrült világ

A Doctorow által felépített világ lassan válik sarkítottá, poszterszerűen elnagyolttá, és ebből fakadóan nagyon nehezen hihetővé. Ebben a világból hiányoznak a hétköznapi emberek. Van helyettük nem is akármilyen, de feminista punk zenész, akit a Szilícium-völgyi kultúrának alapjait adó ellenkultúrából szalajtottak, politizáló bevándorló, megkattant exkatona, és persze tucatnyi hacktivista hajlandóságú, remekül programozó, öntudatos tini.

Velük szemben ott áll a buta, bürokratikus intézkedéseket felvonultató állam, a saját jelmondatait, üzeneteit száz százalékosan elhívő titkosszolgálatok, és persze az általuk megvezetett civilek, az apák és anyák, a “rendnek kell lenni” és a “veszélyben vagyunk” szajkózói. Mivel Doctorow hősei szuperemberek, olyan tinik, akik mindenhez értenek, és mindenben a legjobbá válnak, ha belekezdenek, így az államnak nincs sok esélye. Szerepe csupán annyi, hogy bemutassa, hogyan lehet polgári engedetlenséggel, ügyesen felhasznált csúcstechnológiával, és a nagybetűs hacker étosszal legyőzni az elnyomást. Nem jó szerep, de valakinek ezt is el kell játszania.

Tele kötelező olvasmánnyal

Doctorow akkor is hajlamos tanítani, ha nem ifjúsági regényt ír. A Someone comes to town, someone leaves town című, magyarul egyelőre kiadatlan könyvének közepén öt oldal alatt megtanul az olvasó több router által kiszolgált drótnélküli hálózatot építeni. Valamivel később pedig a vállalatok által kidobott, de még teljesen használható alkatrészek közti eligazodásból vehet leckéket.

A Kis testvérben a szervezkedés, mozgalomépítés miatt a kriptográfia kerül előtérbe. Aki figyelemmel olvassa, az megtanulhat bizalmi hálózaton (web of trust) alapuló kulcscserét szervezni, több szerveren keresztülvezetett adatok segítségével rejtetten kommunikálni, sőt – és ez talán a legfontosabb mind közül – még arra is rájöhet, hogy a buta szoftverrel kiadott eszközöket kis szerencsével maga is megokosíthatja. Mindegyik olyan tudás, aminek jó hasznát lehet venni a mindennapokban. Csupán abban nem vagyok biztos, hogy ezeket ilyen töménységben kell felszedni egy sci-fi regényből.

Mese a szupertitkos Amerikáról

A World Trade Center elleni 2001-es terrortámadás után nagyon megváltozott a világ. A biztonságba vetett, ám megrendült hitet számos eltalált, nagyon időszerű intézkedéssel, és számtalan jól kinéző, ám teljesen felesleges szabállyal próbálták helyrehozni. A terrorizmus ellen harc, a soha-többé- 9/11 nevében olyan elveket is sutba vágtak, amik korábban sérthetetlennek tűntek. Doctorow regénye abban az Amerikában jelent meg, ami külföldi börtönöket üzemeltetett rendes eljárás nélkül fogvatartott rabokkal, ami hagyta, hogy elburjánzó titkosszolgálatai állampolgárok millióit hallgassák le engedély nélkül. Abban az Egyesült Államokban, ami belevágott egy olyan háborúba, amin a legkevésbé se látszik, hogy merre tart.

A fentiek miatt a Kis testvér olyan, mint egy váratlanul érkező pofon, aminek az elcsattanása után sem tudjuk még pár másodpercig, hogy mi történt. Az egész szöveget ez az elemi meglepődés uralja: hihetetlenek a hősei, hihetetlen a története, a belbiztonsági minisztérium emberei pedig egészen abszurd dolgokat cselekszenek. A teljesen abszurd valóság mellett azonban nem tűnnek teljesen hihetetlennek a regény eseményei: a lehallgatott telefonok, a tárgyalás nélkül Guantanamóra szállított emberek. A terrorista kelléknek bélyegzett karórák és nyomtatópatronok világára teljesen normális reakció a Kis testvér. Ha kevésbé prédikálna, ha kevesebb lenne benne a wikipédiaszerű technológiai leírás, akár ez a regény is lehetne a kétezres évek 1984-e.

A második, javított kiadásra várva

A doctorowizmusok ellenére a Kis testvér élvezhető, szórakoztató, és ami a leglényegesebb: fontos könyv lenne, ha a fordító nem bánt volna el vele. A szöveg először a Fiction Kult oldalon jelent meg rajongói fordításként, ezt vette át a Galaktika, hogy elkészítse a regény magyar kiadását. A könyv elvben átesett szerkesztésen, erre enged következtetni, hogy a fülszövegben többen is szerepelnek szerkesztőként, ám a végső szövegben bőven maradtak hibák.

A problémák egy része ízlésbeli: lehet például vitatni, hogy a közeljövő tinijei a szájukra vesznek-e olyan kifejezéseket, mint a baró vagy a flancos. Az időnként hiányzó mondatok, a félrefordítások és a zavaró mennyiségű gépelési hibát viszont nem lehet ízlésbeli különbséggel magyarázni. Ezek olyan gondok, amik miatt az emberben rossz szájíz marad a közel háromezer forint kifizetése után.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. A gibsoni eszközpornó: Nyomtalanul – Zero History kritika [Blogajánló] Gibson nincs otthon ebben a világban, neki olyan hely kell, ahol a saját íze szerint módosíthatja a valóságokat, ahol ő építkezik, ő adja a szabályokat,...
2. Andreas Eschbach: Hajszőnyegszövők kritika – Birodalom alul- és felülnézetből Andreas Eschbach nevét A Jézus-videó című regénye kapcsán ismertem meg. Az egy kiváló scifi-thriller, nagy kár, hogy a belőle készült csapnivaló akciófilmmel elriasztották tőle az...
3. William Gibson: Árnyvilág – Kritika A legenda szerint William Gibsonnak a leghalványabb fogalma sem volt a számítástechnikáról és az informatikáról, mikor a Neurománccal (1984), és az Izzó Króm (1986) illetve...

Lovas Lajos könyvét bemutatja és a szerzővel beszélget: Németh Attila, a Galaktika irodalmi szerkesztője. A találkozót kötetlen beszélgetés követi.

Helyszín: Magyar Írószövetség, díszterem, Budapest, 5. kerület, Bajza u. 18.
A belépés ingyenes, az SF Szakosztály minden érdeklődőt szeretettel vár.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. eN és a Nö-k – Lovas Lajos regényéről Lovas Lajos könyve nem vicces, ez volt az első megállapításom pár fejezet elolvasása után a Metropolis Media által megjelentetett N című könyvről. Nem vicces. A...
2. ZsP-díj bírálat – Lovas Lajos: Jó reggelt délben A 2008-as évi Zsoldos Péter-díj két zsűritagjának, Sárdi Margitnak és Mandics Györgynek az értékelése Lovas Lajos Jó reggelt délben című regényéről.(...)Teljes bejegyzés: ZsP-díj bírálat –...
3. Zsoldos Péter Díj 2008 – Regényértékelések Megkaptuk az idei Zsoldos Péter-díj szöveges értékeléseit a zsűritől, így Sárdi Margit elnök, és Mandics György zsűritag értékeléseit most elolvashatod az SFportal.hu oldalain. Benyák Zoltán...