Túl sötét van ahhoz, hogy ilyen meleg legyen, vagy talán túl meleg ahhoz, hogy ilyen sötét legyen. Valamelyik a kettő közül nincs rendben.
A sötétben guggolok egy csenevész kreozotcserje részleges rejtekében, és a víz maradékát izzadom ki a testemből. Az autó negyedórája hajtott ki a garázsból. Azóta nem gyúlt villany. Az árkád alatti ajtót résnyire nyitva hagyták, hogy a párologtatós ventilátor végezhesse a dolgát. Szinte érzem, ahogy a nedves, hűvös levegő átfúj a szúnyoghálón. Bár valóban érezhetném.
Megkordul a gyomrom, és megfeszítem a hasizmaimat, hogy elhallgattassam. Nagy a csend, messzire elhallatszik a morgás.
Olyan éhes vagyok.
Egy másik, erősebb motiváció is hajt – az a másik éhes gyomor, ami messze, a sötétség mélyén rejtőzködik biztonságban, egyedül várakozva a barlangban, átmeneti otthonunkban. Szűk kis lyuk, amit vulkanikus kövek csipkéznek. Mit tenne, ha nem jönnék vissza? Az anyaság minden felelőssége, a legcsekélyebb tudás vagy tapasztalat nélkül. Rettenetesen tehetetlennek érzem magam. Jamie éhes.
Nincsen más ház a közelben. A nap még fehéren izzott az égen, amikor elkezdtem figyelni az épületet, és kutyát sem láttam azóta.
Sikítva tiltakozó vádlival feltápászkodom a guggolásból, de nem egyenesedem fel teljesen, próbálok alacsonyabban maradni a bokornál. A vízmosásban vezető út puha homok, sápadt ösvény a csillagok fényénél. Az útról nem hallatszik ide autó.
Tudom, mire jönnek majd haza azok a szörnyetegek, akik úgy néznek ki, mint egy kedves, az ötvenes éveik elején járó pár. Pontosan tudni fogják, ki vagyok, és azonnal megindul a Hajtóvadászat. Addigra már messze kell járnom. Nagyon remélem, hogy egész este nem lesznek otthon. Azt hiszem, péntek van. Olyan tökéletesen átveszik a szokásainkat, hogy nagyon nehéz észrevenni a különbséget. Ezért sikerült győzniük is.
A kerítés a kert körül csak derékmagas. Könnyedén, hangtalanul lendülök át felette. De a kert kavicsos, és óvatosan kell végigmennem rajta, hogy ne hagyjak nyomokat. Sikerül eljutnom a teraszig.
A spaletták nyitva vannak. A csillagok fénye elég ahhoz, hogy lássam, semmi nem mozog a szobákban. A pár, úgy tűnik, a minimalizmus híve, hálás is vagyok nekik ezért. Így kisebb az esélye, hogy valaki elbújva ott maradt náluk. Persze ez azt is jelenti, hogy én sem tudok elrejtőzni, de ha arra kerülne a sor, hogy rejtőzködnöm kell, akkor már úgyis késő lenne.
Kinyitom a szúnyoghálót, majd az üvegajtót. Mindkettő némán tárul fel. Óvatosan a csempére lépek, de csak megszokásból. Senki nem várakozik itt rám.
A hűvös levegő egyszerűen mennyei.
Balra van a konyha. Látom, hogy fénylik a márvány konyhapult.
Lehúzom a vászonzsákot a hátamról, és a hűtőszekrénnyel kezdek. Egy pillanatra végigfut rajtam a hideg, amikor a hűtőajtó kinyitására felgyullad a fény, de megtalálom a gombot, és a lábujjammal lenyomva tartom. Nem látok semmit. Nincs rá időm, hogy hagyjam őket ismét hozzászokni a sötéthez. Az ösztöneimre bízom magam.
Tej, sajtszeletek, ételmaradék egy műanyag dobozban. Remélem, ez az a csirkés-rizses izé, amit a szemem előtt készített el a nő vacsorára. Ezt még ma megesszük.
Gyümölcslé, egy csomag alma. Bébirépa. Ezek nem romlanak meg reggelig.
A kamrához sietek. Tartósabb dolgokra is szükségem van.
Már jobban látok, miközben annyi mindent begyűjtök, amennyit csak elbírok. Mmmm, csokis keksz. Majd’ meghalok azért, hogy kinyithassam a zacskót, de összeszorítom a fogam, és figyelmen kívül hagyom az üres hasam jelzéseit.
A zsák túl hamar elnehezül. Ez nem fog tovább tartani egy hétnél, még ha be is osztjuk. És egyáltalán nincs kedvem beosztani, mértéktelenül falni van kedvem. Zsebredugok pár müzliszeletet.
Még egy dolog. Odasietek a csaphoz, és újratöltöm a kulacsom. Ezután aládugom a fejem, és beleiszom a zubogó vízbe. A víz furcsa hangokat ad, amikor leér az üres gyomromba.
Most, hogy végrehajtottam a feladatom, kitör rajtam a pánik. El akarok tűnni innen. A civilizáció egyenlő a halálos veszéllyel.
Kifelé a padlót figyelem, attól tartva, hogy megbotlok a zsákomban, ezért nem veszem észre a fekete árnyalakot a teraszon, amíg az üveghez nem ér a kezem.
Meghallom, ahogy halkan elkáromkodja magát, és ugyanebben a pillanatban egy ostoba kis sikkantás szökik ki a számból az ijedtségtől. Megpördülök, hogy a bejárati ajtóhoz fussak, abban reménykedve, hogy a bejárat nincs kulcsra zárva, hogy könnyen kijutok.
Még két lépést sem sikerül megtennem, amikor durva, kemény kezek kapják el a vállamat, és rántanak oda a férfi testéhez. Túl nagy, túl erős ahhoz, hogy nő legyen. A mély hang is ezt az elméletemet igazolja.
– Egy hang, és meghalsz – fenyeget nyersen. Megdöbbenéssel konstatálom, hogy egy vékony, éles eszköz nyomódik a bőrömhöz az állam alatt.
Nem értem. Nem logikus, hogy választhatok. Ki ez a szörnyeteg? Még soha nem hallottam olyanról, amelyik megszegné a szabályokat. Az egyetlen általam elképzelhető válasszal vágok vissza.
– Csináld csak – sziszegem. – Tedd csak meg. Nem akarok mocskos parazitává válni!
Sajog a szívem, miközben várok a pengére. Minden dobbanásnak neve van. Jamie, Jamie, Jamie. Mi lesz most veled?
– Ravasz – morogja a férfi, és nem úgy hangzik, mintha hozzám beszélne. – Biztos Hajtó. Ez pedig csapdát jelent. Honnan tudták? – Az acél eltűnik a torkomról, csak hogy egy kőkemény kéz vegye át a helyét.
Alig kapok levegőt a szorításában.
– Hol vannak a többiek? – faggat, miközben fojtogat.
– Egyedül vagyok! – hörgöm. Nem vezethetem oda Jamie-hez. Mi lesz majd Jamie-vel, amikor nem térek haza? Jamie éhes!
A férfi gyomrába vágom a könyököm – ez nagy fájdalommal jár. A hasizmai éppen olyan kőkemények, mint a keze. Ez nagyon furcsa. Az ilyesfajta izmokat a kemény élet, vagy az elhivatottság hozza létre, a parazitákra meg egyik sem jellemző.
Még csak fel sem sóhajt, amikor megütöm. Elkeseredetten beletaposok a sarkammal a rüsztjébe. Ez váratlanul éri, átmenetileg elveszíti az egyensúlyát. Kicsusszanok a szorításából, de elkapja a zsákomat, és visszaránt magához. A keze visszalendül a torkomra.
– Kicsit ingerlékeny vagy ahhoz képest, hogy békés testrablónak kellene lenned, nem gondolod?
A szavaiban nincs semmi értelem. Eddig azt hittem, mind egyformák. De most úgy tűnik, nekik is megvannak a saját elmebetegeik.
Vonaglok és karmolok, megpróbálom kitépni magam a fogásából. A körmöm a karjához ér, de ettől csak erősebbé válik a szorítása a torkomon.
– Tényleg meg foglak ölni, te nyomorult tolvaj. Nem blöffölök.
– Akkor tedd meg!
Hirtelen levegő után kezd kapkodni, és azon töprengek, hogy a kapálódzó végtagjaim találták-e el vajon. Nem érzem, hogy bármimet is beütöttem volna.
Elengedi a karom, és elkapja a hajam. Itt a vég. El fogja vágni a torkom. Testemet megfeszítve várom a pengét.
De a keze a nyakamon matat, az ujjai durvák és melegek a bőrömön. A másik keze lazábbá válik a torkomon.
– Lehetetlen – sóhajtja.
A kéz eltűnik a torkomról, és valami koppan a padlón. Elejtette volna a kést? Azon gondolkozom, hogy tudnám megszerezni. Talán össze kéne esnem. Nem fogja elég szorosan a nyakam ahhoz, hogy ne tudnék kicsúszni a markából. Azt hiszem, hallottam, melyik oldalra esett a penge.
A férfi megpördít magam körül, keze még mindig a torkomon. Valami kattan, és fény vakítja el a bal szemem. Levegő után kapok, és ösztönösen megpróbálok elhajolni előle. A férfi szorítása megint erősebbé válik. A fény most a jobb szemembe világít.
– Nem tudom elhinni – suttogja. – Te még mindig ember vagy.
A keze megragadja kétoldalt az arcom, és még mielőtt kiszabadíthatnám magam, ajka lecsap az enyémre.
Fél másodpercre megdermedek. Még soha senki nem csókolt meg. Mármint igazából. Csak a szüleim szoktak egy-egy puszit nyomni az arcomra vagy a homlokomra még régen. Ez olyasmi, amit nem gondoltam volna, hogy valaha is átélhetek. De nem tudom, pontosan mit is érzek. Túlságosan is pánikolok, túlságosan is rettegek, túlbuzog bennem az adrenalin.
Keményen felrántom a térdem.
A férfi fuldokolva felhörög, és én kiszabadulok. Ahelyett, hogy megint a főbejárat felé szaladnék, amire számít, átbukom a karja alatt, és kiugrok a nyitott üvegajtón. Azt hiszem, még a pluszsúllyal együtt is sikerül majd lehagynom. Nagy előnnyel indultam, a férfi pedig még mindig fájdalmasan nyögdécsel. Tudom, merre fogok menni – nem hagyok olyan nyomot, amit megláthatna a sötétben. Az étel végig nálam maradt, ez most jól jön. Bár a müzliszeletek talán felkerülnek a veszteséglistára.
– Várj! – kiáltja.
Fogd be, gondolom, de nem válaszolok fennhangon.
Utánam fut, hallom, ahogy közeledik a hangja. – Én nem tartozom közéjük!
Na persze. A homokon tartom a szemem, és rohanok. Az apám mindig azt mondta, úgy futok, mint a párduc. Én voltam a leggyorsabb az iskolai válogatottban, állami szintű versenyt is nyertem, még mielőtt vége lett volna a világnak.
– Figyelj már! – Még mindig teljes hangerővel kiabált. – Idenézz! Bebizonyítom. Csak állj meg és nézz rám!
Majd, ha fagy. Kivágódom a vízmosásból, és végigcikázom a jeruzsálemi tövis cserjéi között.
– Nem hittem, hogy bárki is maradt! Kérlek, beszélnem kell veled!
A hangja meglep – túl közelről hallom.
– Ne haragudj, hogy megcsókoltalak! Ostobaság volt! Csak olyan régóta vagyok már egyedül!
– Fogd be! – Nem mondom hangosan, de tudom, hogy hallja. Még közelebb kerül hozzám. Még soha nem hagytak le. Még inkább megfeszítem a lábizmaimat.
Ahogy ő is rákapcsol, a lélegzete morgásba fullad.
Valami nagydarab repül a hátamra, és elesem. Föld ízét érzem a számban, és valami olyan erővel nyom a talajra, hogy levegőt sem kapok.
– Várj. Egy. Percet. – lihegi.
Leveszi rólam a súlyát, és hanyattfordít. Lovaglóülésben a mellkasomra telepszik, karomat a térde alá szorítva. Összepréseli az élelmiszeres zsákomat. Morgok, és megpróbálok kivergődni alóla.
– Nézd, nézd, nézd! – mondja. Egy kis hengert húz elő a zsebéből, és megcsavarja a tetejét. Fénysugár lövell ki az eszközből.
A saját arca felé fordítja a zseblámpát.
A fénytől sárgává válik az arca. Tekintélyes pofacsontok válnak láthatóvá egy hosszú, vékony orr mellett, és egy élesen szögletes áll. A száját vigyor feszíti szét, de még így is látom, hogy egy férfihoz képest meglehetősen telt ajkai vannak. A szemöldökét és a szempilláját kiszívta a nap. De nem ezeket akarja megmutatni nekem.
A szemében, ami ebben a megvilágításban tisztán vörösesbarnának tűnik, nem csillog más, csak emberi értelem. Hol a jobb, hol a bal felé fordítja a lámpát.
– Látod? Látod? Pont olyan vagyok, mint te.
– Hadd nézzem a nyakad. – Hangomban vastag gyanakvás. Nem engedhetem meg magamnak, hogy elhiggyem, ez nem csak valami trükk. Nem értem, mire jó ez a színjáték, de biztos vagyok benne, hogy van valami célja. Remény már nincs bennem.
Megvonaglik a szája. – Hát… az nem lesz nagy segítség. Nem elég a szemem? Ebből tudnod kell, hogy nem tartozom közéjük.
– Miért nem mutatod meg nekem a nyakad?
– Mert van rajta sebhely – ismeri be.
Megint megpróbálok kievickélni alóla, de rátenyerel a vállamra.
– Én csináltam – magyarázza. – Szerintem nagyon jó munkát végeztem, bár pokolian fájt. Nekem nincs ilyen sok hajam, ami eltakarhatná a nyakamat. A sebhelyem segít beolvadni a tömegbe.
– Szállj le rólam.
Kis habozás után egy könnyed mozdulattal talpra áll, anélkül, hogy használnia kellene a kezét. Az egyiket tenyérrel felfelé felém nyújtja.
– Kérlek, ne fuss el. És, izé, annak is örülnék, ha nem rúgnál meg többször.
Nem mozdulok. Tisztában vagyok vele, hogy el tudna kapni, ha megpróbálnék elszaladni.
– Ki vagy? – suttogom.
Szélesen elmosolyodik. – A nevem Jared Howe. Több mint két éve nem beszéltem egy emberrel sem, úgyhogy valószínűleg egy kicsit… őrültnek tűnök. Kérlek, nézd el ezt nekem, és ennek ellenére áruld el a neved.
– Melanie – suttogom.
– Melanie – visszhangozza. – El nem tudom mondani, hogy örülök, hogy rád találtam.
Szorosan megmarkolom a hátizsákom, közben a férfin tartom a szemem. Lassan lenyújtja felém a kezét.
Én pedig elfogadom.
Amíg meg nem látom, hogy fonom saját jószántamból a kezem az övébe, fel se fogom, hogy hiszek neki.
Talpra segít, de azután sem engedi el a kezem, hogy felegyenesedem.
– És most? – kérdezem óvatosan.
– Hát, itt nem maradhatunk sokáig. Visszajössz velem a házhoz? Otthagytam a zsákom. Te előbb értél a hűtőhöz.
Megrázom a fejem.
Úgy tűnik, észrevette, milyen feszült vagyok, mennyire közel állok az összeroppanáshoz.
– Akkor megvárnál itt? – kérdezi kedves hangon. – Nagyon sietek. Hadd szerezzek még egy adag ételt nekünk.
– Nekünk?
– Csak nem gondolod, hogy hagylak eltűnni? Akkor is követlek, ha megtiltod.
Nem akarok eltűnni előle.
– Én… – Hogy is ne bíznék meg egy másik emberben tökéletesen? Egy család vagyunk – mindketten a kipusztulás testvériségének a részei. – Nincs időm. Nagyon messzire kell mennem, és… Jamie vár.
– Szóval nem vagy egyedül – döbben rá. Az arckifejezése most először tükröz bizonytalanságot.
– Van egy öcsém. Csak kilenc éves, és nagyon fél, amikor nem vagyok mellette. Beletelik egy fél éjszakába, amíg visszajutok hozzá. Nem fogja tudni, hogy nem estem-e csapdába. Olyan éhes. – Mintegy végszóra, megkordul a gyomrom.
Jared mosolya ragyogóbb, mint valaha. – Segítene, ha elfuvaroználak?
– Elfuvaroznál? – visszhangzom.
– Kössünk egyezséget. Te itt vársz, amíg én magamhoz veszek némi élelmet, én pedig elviszlek, ahová csak akarod, a terepjárómon. Gyorsabb lesz, mint futva – még annál is gyorsabb, mint ahogy te futsz.
– Van autód?
– Hát persze. Azt hitted, gyalog jöttem ide?
Arra a hat órára gondolok, amennyibe beletelt ideérnem, és összeráncolom a homlokom.
– Semmi perc alatt visszaérünk az öcsédhez – ígéri. – Ne mozdulj innét, rendben?
Bólintok.
– És egyél valamit, légy szíves. Nem szeretném, ha a gyomrod árulná el, hol vagyunk. – Elvigyorodik, a szeme ráncba szalad, szarkalábak jelennek meg a sarkánál. A szívem hangosan megdobban, és ráébredek, hogy akkor is itt várnék rá, ha egy egész éjszakába telne.
Még mindig fogja a kezem. Lassan elengedi, de a szemét nem veszi le rólam. Tesz egy lépést hátrafelé, majd megáll.
– Légy szíves, ne rúgj meg – kéri, miközben előrehajol, és megragadja az állam. Ismét megcsókol, és ezúttal érzem is. Az ajka puhább, mint a keze, és forró, még a meleg sivatagi éjszakához képest is. Egy csapat pillangó kezd verdesni a hasamban és fojtja belém a lélegzetet. A kezem ösztönösen odanyúl hozzá. Megérintem az arca meleg bőrét, a durva hajat a nyakán. Az ujjaim rásimulnak egy bőrredőre, egy kidudorodásra közvetlenül a haja alatt.
Sikítok.
Izzadság borított, amikor felébredtem. Még mielőtt teljesen magamhoz tértem volna, az ujjaim már a tarkómon matattak, és a beillesztés után maradt rövid kis vonalat keresték. Alig tudtam kitapintani a halvány, rózsaszínű heget az ujjbegyemmel. Az orvosságok, amiket a Gyógyító használt, jó munkát végeztek. Jared durva sebhelye sosem volt a legjobb álca.
Felkapcsoltam az olvasólámpámat, és vártam, hogy csillapodjon a lélegzetem, miközben az ereimben még mindig dübörgött az adrenalin a valósághű álomtól.
Egy újabb álom, de lényegében ez is csak olyan, mint a többi, ami az elmúl hét hónap során keserítette meg az életemet.
Nem, nem álom. Ez biztosan egy emlék.
Még mindig éreztem Jared szájának a melegét az enyémen. A kezem kinyúlt, anélkül, hogy engedélyt kapott volna tőlem erre, és beletúrt a gyűrött ágyneműbe, keresve valamit, amit nem talált. Belesajdult a szívem, amikor feladta, és bénán, üresen hullott vissza a lepedőre.
Kipislogtam a hívatlan nedvességet a szememből. Nem tudom, mennyit bírok még ebből elviselni. Hogy élhet így bárki ezen a bolygón, ezekben a testekben, amiknek az emlékei nem maradnak a múltban, ahova tartoznak? Ezzel a sok érzelemmel, amelyek olyan erősek, hogy már meg sem tudtam állapítani, én mit érezhetek?
Másnap biztosan kimerült leszek, de olyan lehetetlen ötletnek éreztem az alvást, hogy tudtam, órákba is beletelne, amíg lenyugodnék. Akár el is végezhetem a dolgomat, hogy túlessek rajta. Talán ez segít elterelni a figyelmem azokról a dolgokról, amelyekre nem akarok gondolni.
Legurultam az ágyról, és a máskülönben üres asztalon álló számítógéphez botorkáltam. Beletelt pár másodpercbe, amíg életre kelt, és további pár másodpercbe, hogy megnyissam a levelezésem. Nem volt nehéz megtalálni a Hajtó címét; csak négy cím szerepelt a címjegyzékemben, a Hajtó, a Gyógyító, az új munkaadóm, és felesége, a Gondviselőm.
Egy másik ember is volt a gazdatestemmel, Melanie Stryderrel.
Gépeltem, anélkül, hogy gondot fordítottam volna a megszólításra.
Jamie Strydernek hívják; ő a lány öccse.
Egy ijedt pillanatra csodálattal töltött el az önuralma. Mennyi idő eltelt, és még csak nem is sejtettem a fiú létezéséről – nem azért, merthogy nem számítana neki, hanem mert sokkal elszántabban védte, mint a többi, általam kikutatott titkát. Vajon a többi megmaradt titka is ilyen nagy, ilyen fontos? Ennyire szent, hogy még az álmaimba sem engedi be őket? Tényleg ilyen erős lenne? Remegő ujjakkal pötyögtem be a maradék információt.
Azt hiszem, most már kiskamasz lehet. Talán tizenhárom éves. Egy átmeneti táborban éltek, sejtésem szerint Cave Creek városától északra, Arizonában. De ez több évvel ezelőtti információ. Viszont azért összevethetné az általam korábban felidézett vonalakat egy térképpel. Amint megtudok még valamit, szólok, mint mindig.
Elküldtem. És amint elment, elárasztott a rettegés.
Jamie-t ne!
Éppen olyan tiszta volt a hangja, mint az enyém, amikor beszélek. Összerázkódtam rémületemben.
Még a történtek okozta rettegéssel birkózva is éreztem az esztelen vágyat, hogy írjak egy újabb e-mailt a Hajtónak, és elnézést kérjek benne, amiért az elmebeteg álmaimmal zaklatom. Hogy azt mondjam neki, félig még aludtam, és ügyet se vessen a korábbi, buta kis üzenetemre.
Ez a vágy nem belőlem fakadt.
Kikapcsoltam a számítógépet, és kihúztam a konnektorból.
Gyűlöllek, sziszegte a hang a fejemben.
– Akkor talán el is tűnhetnél – csattantam fel. Ettől, hogy fennhangon válaszolok neki, ismét megborzongtam.
Nem szólt hozzám az első pillanataim óta ebben a világban. Kétségkívül egyre erősebb lesz. Csakúgy, mint az álmok.
És az sem kétséges, hogy holnap meglátogatom a Gondviselőmet. A csalódottság és a megalázottság könnyei gyűltek a szemembe a gondolatra.
Visszabújtam az ágyba, és kényszerítettem magam, hogy mozdulatlanul feküdjek. A fejemre húztam a párnát és megpróbáltam semmire nem gondolni.
Copyright © Agave Könyvek, 2009
A könyv 20% kedvezménnyel megvásárolható az Agave online könyvesboltjában!]]>
