Star Trek filmtől, rengeteg baljós előjel kísérte a produkciót, Roberto Orci bénázásától kezdve a forgatókönyvíró/rendező váltáson át egészen a normális hírverés hiányáig. A különböző előzetesek is inkább az abszolút nulláig hűtötték a várakozásomat – talán ennek is köszönhető, hogy kellemesen csalódtam. 50 éven és Mindenen túl. Létezik egyfajta Star Trek-es Murphy-törvény: a páros sorszámú filmek szoktak jók lenni (mint például a Khan haragja, a Nem ismert tartomány, vagy a Kapcsolatfelvétel), míg a páratlan sorszámúak borzasztóak (például A végső határ). Tizenharmadik mozifilmet gyártani ilyen előélettel eléggé baljós, de megbirkóztak vele a készítők. Ez részben J.J. Abrams öröksége is – lehet kritizálni sok szempontból az előző két epizódot (ezzel a lehetőséggel mondjuk a hardcore trekkerek eléggé vissza tudnak élni), egy valamit azonban tökéletesen csináltak. Eszméletlen jól válogattak színészeket az ikonikus szerepekre annak idején. Nem mintha ez nem bizonyosodott volna be a 2009-es filmnél, de most még inkább érződik, hogy sikerült anno tökéletes döntést hozni. Simon Pegg meg duplán jó választás volt, nem csak Scottyként telitalálat, de forgatókönyvíróként is megállja a helyét. Még ha nem is tökéletesen – bár jó kérdés, hogy a hibák mennyire írhatók az ő számlájára. A Mindenen túl legnagyobb problémája ugyanis a fő történeti szál gyengesége – mondjuk valahol ez is az eredeti sorozat báját idézi meg. Lényegében egy két órás hosszúságúra nyújtott TOS-epizódra hajaz, egy aktuális heti főgonosszal és aktuális heti rejtéllyel. Viszont 21. századi látványvilággal megspékelve, rengeteg humorral és néhány szomorú pillanattal. Az eredeti forgatókönyvből a hírek szerint 45 oldalt vágtak ki, a film végleges hossza kerek 120 perc – lehet, jobbat tett volna, ha egy picivel hosszabb a film, és némileg komplexebb a sztori. Idris Elba tehetségét ugyanis finoman szólva sem aknázza ki ez a főgonosz szerep, ami jutott neki. Hangvételét tekintve leginkább a negyedik, Hazatérés – The Voyage Home  című filmhez hasonlíthatjuk a Beyondot. Az az epizód sem igazán akarta komolyan venni magát. Nehéz is lett volna egy olyan eszement sztorival, amiben Kirknek és társainak az 1980-as évekbe kell visszautazniuk, hogy elvigyenek két bálnát, mert nélkülük nem lehet megmenteni a Földet. Mégis remek film lett belőle – és hasonló okokból működik a Mindenen túl is. Simon Pegg és Doug Jung forgatókönyve megelégszik egy átlagos történettel – a műsoridő nagyobbik részében inkább a főszereplőkre koncentrálnak, ebből viszont 110%-ot hoznak ki. Gyorsan szétszórják a brigád különböző tagjait az aktuális heti bolygón, hogy külön-külön lehessen foglalkozni velük. Így Scotty összekerül az aktuális heti idegen jócsajjal, Jaylahval (Sofia Boutella), és oltári jó párost alkotnak, ahogy megpróbálják túlélni az aktuális heti kalandot. Kirk és Chekov kalandoznak egy másik szálon, az ő párosuknak is meg vannak a maguk remek pillanatai. De a legzseniálisabb párosnak Spock és McCoy mutatkoznak – a dialógusaikat hallgatva csapkodtam a térdemet a röhögéstől. Az egyik legjobb döntés volt ezt a két karaktert hosszabb időre összezárni. És nem csak a vicces pillanatok miatt: hanem mert nagyon jól bemutatja azt a barátságot, ami a beszólogatós felszín alatt a két eltérő habitusú karakter között létezik. Zachary Quinto és Karl Urban közös jelenetei a legjobbak az egész filmben. A fő sztori gyengeségét többszörösen pótolja a karakterek közötti dinamika: érződik, hogy a forgatókönyvírók alaposan kiismerték a szereplőket. És úgy néz ki, hogy sikerült nagyon magabiztosan vezetni őket – pedig valójában Simon Pegg vagy háromszor fel akarta adni az írást, de Abrams minden egyes alkalommal visszarugdalta az íróasztalhoz. És jól tette. Kirk és Spock ráadásként még egy-egy személyre szabott, belső problémát is meg kell oldjon – különböző okokból, de mindketten megkérdőjelezik magukban azt, hogy a Csillagflotta jelenti-e az ő jövőjüket. Spock vívódását pedig remekül kötik össze egy szomorú kötelességgel: a Leonard Nimoy haláláról való megemlékezéssel, amit nagyon szépen megoldanak a filmben. A Mindenen túl természetesen akciódúsra és látványosra sikeredett, ahogy azt illik. A csatajelenetek mondjuk néha zavaróan kaotikusak, és nem mindig követhetőek könnyen, de rendben vannak. A leglátványosabb számomra mégis a film elején bemutatott Yorktown űrállomás volt: egész egyszerűen gyönyörűen sikerült. Elsőre a Mass Effectben látott Fellegvár ugrott be róla: a Yorktown hasonlóan tágas, világos, élhető, és eszméletlen jól néz ki. Végre nem csak űrhajók és fegyverek jelzik a Föderáció technológiai szintjét – hanem azt is láthatjuk, hogy milyen csodálatos űrvárosokat képesek építeni. Könnyed, szórakoztató film lett a Beyond – aki élvezte az előző két epizódot, az nem fog benne csalódni. Aki utálja ezt a rebootolt Star Treket, az viszont valószínűleg továbbra sem lesz kibékülve vele.]]>