Megmondom őszintén, hogy úgy ültem be A negyedik (I Am Number Four) című filmre, hogy semmi mást nem tudtam róla, csak annyit, hogy valami ifjúsági sci-fi-szerűség lesz, ami egyesek szerint hasonlít a Jumperre (Hipervándor). Ez utóbbi információ kicsit nyugtalanító volt, de „popcornhoz jó lesz” felkiáltással, optimista hangulatban vártam a filmkezdést. Szerencsére nemcsak a pattogatott kukoricához, volt meglepően jó, de még a gyömbériszogatáshoz is kellemes élményt nyújtott. A történet szerint, egy távoli bolygóról – amit leigáztak a csúf-gonosz Mokkok – védelmezőikkel karöltve elmenekül kilenc fontos gyerkőc, és pont a Földet nézik ki búvóhelyül. Az ellenség ezt persze nehezményezi, és módszeresen gyilkolni kezdi őket számozásuk szerinti sorrendben, és amikor a harmadikkal is végeznek, főhősünk – aki tudja magáról, hogy a négyes sorszám tulajdonosa –, rádöbben, hogy ő lesz a következő. Miután ily módon matekból jelesre vizsgázott – nem hiába erősködik óvó védelmezőjének tanácsa ellenére, hogy szeretne iskolába járni – meg is kezdődik az üldözés, menekülés, gyilkolászás és szerelembe esés. Röviden A negyedik pont azt nyújtja, amit várnánk tőle. Középsulis sci-fi kalandot egyszerű történettel, ami épp ezért sehol nem siklik ki és nem válik unalmassá. Persze a filmben szereplő összes ötletről fel lehet sorolni, hogy honnan nyúlták, és a legtöbb ijesztő vagy fordulatos jelenetet percekkel előre meg lehet jósolni, de valahogy mégis szerethető marad az elejétől a végéig. Amit hibának tudnék felróni, hogy egy kicsit talán túl komolyra vették a feelinget az alkotók. Én legalábbis nem találkoztam olyan poénnal vagy vicces jelenettel a majd két óra alatt, ami egy félmosolynál többet kicsikart volna belőlem és azért ez egy tini-kalandfilmnél gáz. A színészi alakítással sehol nem volt túl nagy gond, persze azon a szinten, ami egy fiataloknak szóló kalandfilmnél elvárható. Timothy Olyphantot szeretjük és itt is remekül hozta a domináns mellékszereplőt – le is játszaná az egész stábot, ha nem szorulna háttérbe a forgatókönyv szerint. A főszereplő srácot még sehol sem láttam ezelőtt, de minden szögből másik karakteres színészre hasonlít, úgyhogy folyamatos deja vu érzéssel kellett küzdenem, ha épp vásznon volt, ami a jelenetek 90%-át jelenti. A főhős ellenkarakterére, Jake Abelre pedig jó lesz odafigyelni, mert annyira tehetségesen antipatikus itt is, hogy ha gyúr még egy kicsit az ellenszenvre, akkor – Gary Busey nyomdokaiba lépve – több száz antihőst személyesíthet meg még nyugdíjig. A csajok sajnos felejthetőek voltak, annak ellenére, hogy próbálták ismert arcokká sminkelni őket. A Gleeből ismerős Dianna Agron, Jessica Alba és J Lopez fura hibridjének látszott leginkább, a Varázslótanoncban még szelíd Teresa Palmer pedig Shakirának sminkelve irtotta az ellent, mint a hatos számú földönkívüli tinédzser. Hát nem ’tom… Összességében, a történet, a szereplők és a hangulat is hozza a szintet és bár nem fogom rögtön újranézni a blu-ray kiadásnál, mindenkinek ajánlom, aki könnyed, sci-fis kikapcsolódásra vágyik. Annyit még lezárásképp, hogy ha véletlenül folytatják – a film végét direkt úgy alakították, hogy sorozat lehessen, mer’ már mér ne – akkor újabb problémáink lehetnek a számozásokkal. Hiszen az első film volt a negyedik, amiből megismerhetjük a negyediket és a hatodikat, és ha mondjuk a trendet folytatva a második filmnek az ötödik lesz a címe, ahol mondjuk az ötödiket ismerjük meg, akkor a hatodikban, ami a harmadik film lesz, már csak a hetediket ismerhetjük meg, hiszen a hatodikat a negyedikben már megismertük… és ez azért is jó, mert a folytatás ami a negyedik film lenne, nem lehet hetedik, mert ugye azt már Brad Pitték ellőtték. És ez még tovább bonyolódhat, ha előzményfilmeket is terveznek, de annak már nem merek utánaszámolni.]]>