Rudyard Kipling Kívánságok háza című novelláskötetét jelenteti meg a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban a napokban a Metropolis Media.

Kevesen tudják, de a Dzsungel könyve írója, a Nobel-díjas Kipling kiváló SF és fantasztikus novellákat is írt, ezekből kapunk most egy csokorra valót.

A kötet Csakis az igazat című novellájából Kollárik Péter (alias Chelloveck) fordításában ad közre az SFportal egy kedvcsináló részletet. Rudyard Kipling Kívánságok háza című kötete 20% kedvezménnyel megrendelhető a Galaktika boltban.

– Elég! – fakadt ki Frithiof – Ebből egyszer és mindenkorra elég! Hordjuk már el magunkat innen, az isten szerelmére!

– Ha történetesen elszabadulna egy torpedónaszád, aminek olyan szirénája van, mint a City of Paris-nak, s ha ne adj isten, nem egyedül szakítaná el a hajóláncát, hanem egy társát is magával hozná, akkor sem lennénk komiszabb helyzetben, mint most. Egyébiránt pedig… –Kellernek torkára forrtak az utolsó szavak, a szeme kigúvadt, száját szélesre tátotta.

A ködben, a bal oldali mellvédek felett mintegy hat vagy hét lábbal (mintha csak a semmiben lebegne, akár a telihold) fölsejlett egy Arc. Nem emberi arc volt, és állaté sem lehetett; e kies planétán egyetlen ismert teremtménynek sincs ily fertelmes ábrázata. Nyitott szájából nevetségesen aprócska nyelv lógott ki, elefántnak van ilyesforma. Mély barázdák húzódtak a hófehér, megnyúlt ajkak szegletében, márnáéhoz hasonló fehér bajusz-csápok fityegtek az alsó állkapocsról, és egy fog nem sok, annyit sem lehetett látni odabent a szájüregben. Az arcban mégis a szem volt a legrémisztőbb, mivel teljesen fehér volt az egész szemgolyó, mint a lecsupaszított csont – ugyancsak fehér üregekbe süppedve. A szemek világtalan fehérsége ellenére az asszír oroszlánszobrokat idéző ráncos arc mégis maga volt az eleven düh és rettegés. Egy hosszú, fehér csáp megérintette a mellvédeket. Aztán oly sebesen eltűnt az arc, akár egy vackába surranó törékeny gyíkocska, és a következő dolog, amire emlékszem, a saját hangom volt, amint a főárboctól kérdezi nagy tudálékosan:

– Hogyhogy nem türemkedett ki a lény úszóhólyagja a száján?

Keller hamuszürke arccal lépett mellém. A zsebébe mélyesztette a kezét, és előkotort egy szivart. Le akarta harapni a végét, de elejtette, helyette remegő hüvelykujját dugta a szájába, s azt motyogta közben:

– Nesze neked uborkaszezon! Ez a szenzáció, nem a békaeső az égből! Adjanak tüzet, adjanak már tüzet! Nem hallják, adjon már tüzet valaki! – Hüvelykujja ízületéből vér serkent ki és a padlóra csöppent.

– Lassan a testtel, még leharapja a hüvelykujját! – figyelmezettem, Keller pedig elcsukló hangon felnevetett, aztán lehajolt a szivarjáért.

Úgy tűnt, egyedül Zuyland őrizte meg a hidegvérét. A bal oldali hajókorláton áthajolva mintha a vizet kémlelte volna. Később bevallotta, hogy éppen akkor hányt.

– Láttuk… – hebegte, ahogy visszafordult felénk. – A saját szemünkkel…

– De mit? – kérdezte Keller a meggyújtatlan szivart rágcsálva.

Miközben beszéltünk, a köd felszakadozott a hirtelen támadt szélben, és láttuk, hogy iszapszürkén hömpölyög köröttünk a minden élettől megfosztott tenger. Aztán egy ponton bugyborékolni kezdett, s a Biblia szavaival élve olyan lett a mély víz fazekában a tenger, mint a festékedény. A fortyogó víz közepéből kiemelkedett egy rémalak, egy hosszú nyakú, szürke és vörös tengeri szörnyeteg, a fájdalomtól bömbölő és senyvedő leviatán. Frithiof mély lélegzetet vett és ki sem engedte, a piros cérnaszálak pedig, amelyekkel a hajó nevét a zubbonyára hímezték, elengedték az anyagot és ficánkoltak a szélben, mintha nem lettek volna elég erősen meghúzva. Aztán megszólalt, de hangja nem volt több rémült mekegésnél:

– Egek! Ez nem lát minket. Uram, irgalmazz! – jajongta svédül.

– Ez nem lát semmit sem! – egy emberként dünnyögtünk mindahányan, szánakozva, mert rögtön észrevettük, hogy a vízen vergődő vak behemót a kínok kínját éli át. Oldalát mélyen fölhasította valami, alighanem a másik hajó, s a sebből szökőkútként spriccelt kifelé a vér. Irdatlan hátának ronda, mély ráncaiból a tengerfenék szürke iszapja csordogált. A vaksi fehér fej hátralendült és a sebnek vágódott. A fájdalmasan vergődő test kiemelkedett a pirosra és szürkére színezett hullámokból, és láthatóvá vált reszkető nyakszirtje is. Vízinövények és rátapadt kagylók tarkították, de ahol szabadon maradt, ott ugyanolyan sápadt volt a bőr, mint a sörény nélküli, fogatlan szájú fejen. A távolban megjelent egy aprócska pötty. Miközben egyre növekedett, velőtrázó sikolyt hallatott, mintha egy vetélő szelte volna át rémisztő gyorsasággal a habokat, és egy másik fej tört át a suttogó vízfalon. Egymásra talált a két Lény – a sértetlen és a haldokló –, a hím és a nőstény. A hím volt a sebesült, a nőstény, amelyik a segítségére sietett. Bőgve cirkált körülötte, és kígyózó nyakát párja teknőspáncélhoz hasonló hátára fektette. A sebesült egy pillanatra elmerült a vízben, kisvártatva azonban ismét a felszínre bukkant, és morogva vívta haláltusáját, miközben patakokban dőlt a vér az oldalából. Egy gyors mozdulattal lerázta nyakáról-fejéről a vizet, és megmerevedett. Keller megszólalt, aggodalmasan, mintha egy utcai balesetet nézne:

– Nem kap levegőt. Az isten szerelmére, hagyják levegőhöz jutni!

Aztán eljött a vég, a fehér test görcsökbe rándulva vonaglott, kis gőzösünk újból hánykolódni kezdett a vízen, és a szürke hullámok újra meg újra átmosták a padlózatot a nyálkás, szürke, híg iszappal. Kisütött a nap, egy fia felhő sem látszott az égen, s mi csak néztük, mindannyian, az egész legénység, még a legutolsó kazánfűtő is, ámulattól megigézve, de legtöbbünk inkább csak szánakozva. A Lény olyan magatehetetlen volt, és a párját leszámítva oly magára hagyatott! Emberi szemnek nem is lett volna szabad ezt látnia; tapintatlanság volt a vizek mélyétől, hogy így közszemlére tette a nyomorultnak a szenvedését. A vulkánkitörés kivetette a nyugalmas tengerfenékről, ahol ítéletnapig eléldegélhetett volna, az arra tévedt óceánjáró szétmarcangolta testét, s a lényt lassacskán elhagyta az élet utolsó szikrája is. Úgy szállt el belőle a lélek, ahogy a tenger vize folyik át a sziklák közt a part felé fújó szélben. Egy kissé távolabb a víz színén lebegett a párja; vég nélkül üvöltött, nekünk pedig öklendeznünk kellett a fedélzetet elárasztó pézsmabűztől.

Aztán a tarkára festett tengeren utolsó felvonásához érkezett a létért folytatott küzdelem. A tekergő nyak cséphadaróként verdesett, a gigászi test az oldalára fordult, s egy röpke pillanat erejéig láthatóvá vált a hófehér hasfal és a gigászi hátsó láb avagy uszony. Ám vad bugyborékolással rögtön el is nyelte a tetemet a tenger. A lény társa eközben körbe-körbe úszott, és fejével a szélrózsa minden irányába csapdosott. Félnünk kellett volna, hogy a gőzöst is eltalálja, de pillanatnyilag semmi másra nem tudtunk figyelni, csak a szörnyet néztük visszafojtott lélegzettel. A nőstény abbahagyta a hiábavaló körözést; egyszerre még az oldalát verdeső hullámok csapkodását is hallani lehetett; felágaskodott, amennyire csak tudta, a magasba emelte a fejét, s egy utolsó, kétségbeesett jajkiáltást hallatott. A visszhang úgy siklott végig a hömpölygő hullámok hátán, mint a tó vizére hajított, kacsázó osztrigahéj. Aztán a szörnyeteg megindult nyugatnak, fehér koponyáján és a farok felverte hullámok fehér habjain megcsillant a nap. Végül már csak egy gombostűfejnyi ezüstös pöttyöt lehetett látni a messzeségben. Megtaláltuk a helyes irányt, lassan folytathattuk az utunkat hazafelé; a Rathmines, ahogy orrától a faráig beborította a szürke iszaplerakódás, úgy festett, mint egy rettegésben megőszült hajó.

]]>