„A kortárs SF egyik leglenyűgözőbb életműve az övé – és  A kronolitok még ebből is kiemelkedik!” New York Times „Szuper!” Publishers Weekly Scott Warden szoftvertervező nem a munka hőse, amíg várja, hogy a következő megbízás rátaláljon, családjával Thaiföldön élvezi az életet. Aztán egy nap barátjával megfigyelik, ahogy a szomszédos dzsungelben hatalmas kőoszlop nő ki a földből, letarolva maga körül a növényzetet. És ez az oszlop nem természetes eredetű: oldalán felirat hirdeti egy bizonyos Kuin diadalát ellenségei fölött. De még ez sem minden, mert a felirat szerint a csatára csak 16 év múlva fog sor kerülni!     Ahogy világszerte egyre több, különös sugárzást kibocsátó emlékmű jelenik meg a jövőből, Scott egyre jobban belebonyolódik az eseményekbe, a kutatásba a kőoszlopok eredete után. A Föld társadalma pedig két részre szakad: egyesek Kuin eljövetelét várják, mások épp ellene ellene, a békéért protestálnak. A kötet előrendelhető, illetve 2012. október 30-tól átvehető a Galaktika szerkesztőségében.  Részlet – Már nincs sok hátra – suttogta Morris. Ez volt az első alkalom, hogy egy kronolit érkezését bármekkora pontossággal sikerült megjósolni, de a számítások még mindig csak közelítő értékeket adtak, a visszaszámlálás menete pedig ingadozott. Sue odaszólt nekünk, ahogy elhaladt mellettünk: – Tartsátok nyitva a szemeteket! – Mi van, ha semmi sem történik? – tudakolta Morris. – A Likkud elveszíti a választásokat. Mi pedig a szavahihetőségünket. A percek lassan szivárogtak el. Mi, akik még nem viseltünk védőöltözetet, bélelt kabátokat kaptunk. Morris ismét előrehajolt az árnyékból, verejtékezve és láthatóan türelmetlenül. – A legvalószínűbb érkezési helyszín az üzleti negyedbe esik. Érdekes választás. Elkerüli az Óvárost és a Templom-hegyet. – Kuin mint Caesar – jegyeztem meg. – Hódolhatsz bármilyen istennek, amíg földig hajolsz a hódító előtt. – Jeruzsálemben nem először. De talán utoljára. A kronolitok felébresztették a szunnyadó világvége-félelmeket, amelyek a huszadik században a nukleáris fegyverekre összpontosultak: az érzést, hogy valamilyen új technológiai vívmány megint megemelte a fegyveres konfliktusok tétjét; hogy a birodalmak felemelkedésének és hanyatlásának hosszas körmenete ezúttal talán elérte az utolsó ciklusát. És ezt most a szokásosnál is könnyebb volt elhinni. A Megiddó-völgy végül is csak néhány mérföldnyire esett tőlünk. Figyelmeztettek minket, hogy a hőség ellenére is tartsuk becipzárazva a kabátunkat. Sue olyan melegen akarta tartani a termet, amilyet csak el tudtunk viselni, hogy megóvjon minket a termikus sokktól. Az előző érkezések alapos elemzése nyomán volt képünk róla, mire számíthatunk. A kronolitok nem szorítják ki a levegőt és a kőzetrétegeket onnan, ahová érkeznek, hanem átalakítják, és a saját szerkezetükbe építik az ott található anyagokat. A lökéshullámot ugyanakkor a Sue által „fagysugárzásnak” nevezett jelenség idézi elő. A Kuin-szobortól néhány méternyire maga a levegő is kicsapódik, megszilárdul, és a földre hullik; a másodperc törtrészéig pedig a helyére bezúduló levegővel is ugyanez történik. Valamivel szélesebb sugárban a légkör alkotógázaira (oxigénre, nitrogénre és szén-dioxidra) bontva fagy meg. A vízgőz sokkal nagyobb körben csapódik le. A talajvíz jelenléte hasonló jelenséget idéz elő a talajban és a mélyebb rétegekben, amely megrepeszti a kőzetet, és a föld mélyén végigfutó, sugárirányú lökéshullámot indít el. A hirtelen lehűlő, mozgásba lendülő légtömeg konvekciós cellákat hoz létre, ezáltal heves szélvihart kavar az érkezési pont körül, és megjósolhatatlan mozgású, mindent átható ködöt bocsát a kronolit többmérföldes körzetére. Emiatt nem tiltakozott senki a száraz forróság és a légmentesen lezárt terem ellen. A fehérbe öltözött technikusok, akik közül sokan egyetemektől kölcsönvett diákok voltak, az ablakokkal szemben elhelyezett terminálokat kezelték. Mérési adataik a tetőantennáktól vagy az érkezési zónához közelebb elhelyezett távérzékelőktől származtak. Szabályos időközönként számokat kiáltottak, amelyeket nem tudtam értelmezni. De a feszültség érezhetően egyre növekedett. Sue úgy járkált fel-alá a lelkes fiatalok között, akár egy elégedetlen szülő. Aztán megtorpant előttünk – takaros volt frissen mosott és vasalt, kék farmerjében, fehér blúzában –, és így szólt: – A háttérsugárzás értéke máris szokatlanul magas, és gyorsan emelkedik. Ez kábé t mínusz két percet jelent, srácok. – Nem kéne védőszemüveg vagy ilyesmi? – kérdezte Morris. – Ez nem hidrogénbomba, Morris. Nem fog megvakítani – nyugtatta meg Sue, aztán elfordult tőlünk. Az egyik adatelemző technikus, egy fiatal, szőke lány, aki nem tűnt sokkal idősebbnek Kaitlinnél, időközben felállt a székéből, és alázatos mosollyal odalépett Sue-hoz. Az IDF-es biztonsági csapat tagjai összeszűkült szemmel figyelték. Akárcsak Morris. A lány kábának tűnt, sőt, talán egy kissé öntudatlannak. Tétovázott. Aztán szinte meghatóan gyermeki mozdulattal Sue keze után nyúlt, és a saját keze közé fogta. Sue megszólította: – Cassie? Mit szeretnél? – Én csak… meg akartam köszönni. – Cassie hangja félénk volt, de átszellemült. Sue a homlokát ráncolta. – Nagyon szívesen, de… mit? Ám Cassie csak lehajtotta a fejét, és hátralépett, mintha a gondolat, amilyen gyorsan érkezett, ugyanúgy ki is röppent volna a fejéből. Kezét a szája elé kapta. – Ó! Annyira sajnálom! Én csak… én csak úgy éreztem, hogy ki kell mondanom. Nem is tudom, mit gondolhattam… – Fülig elpirult. – Jobb, ha most a székedben maradsz – mondta Sue gyengéden. Ekkor már mélyen bent jártunk a tau-turbulenciában. A termet betöltötte a forróság és az elektromosság szaga. Az ablak túloldalán, a városközpont fölött hirtelen reszkető, északi fényhez hasonló ragyogás jelent meg. Az események néhány másodperc leforgása alatt követték egymást, ám az idő számunkra ruganyos volt: úgy éltük meg a másodperceket, mintha percek telnének el. Be kell vallanom, féltem. Az érkezés által generált kísérőfény színét gyorsan váltó függönyt alkotott: kékeszöldből a vörös, majd az ibolya felé mélyült, és a termet, amelyben ültünk, kísérteties árnyékokkal töltötte be. – Tizenkilenc óra hét perc – nézett az órájára Sue. – Most. – Máris lehűlt a levegő – fordult felém Morris. – Észrevetted? Úgy éreztem, mintha a szoba hőmérséklete esett volna néhány fokkal. Bólintottam. Az egyik IDF-katona idegesen felállt, és a fegyverét szorongatta. A fény (épp olyan gyorsan, ahogyan jött) halványulni kezdett, és aztán… Aztán a következő pillanatban a kronolit egyszerűen csak ott volt. A Sziklamecset túloldalán, egy villanással jött létre, és magasabbra nyúlt, mint a hegyek. Groteszk méretű teste jégtől fehéren ragyogott a rideg holdfényben. – Megérkezett! – jelentette be valaki a konzoloktól. – A háttérsugárzás rohamosan csökken! A külső hőmérséklet iszonyú alacsony… – Kapaszkodjatok! – mondta Sue. A lökéshullám meghajlította az ablaküveget, és mennydörgésszerű robajt hallatott. Szinte ugyanebben a pillanatban a kronolit eltűnt egy fehér forgószélben, ahogy a termikus sokk kibolyhozta a nedvességet a légkörből. Néhány mérfölddel arrébb a hőingás megrepesztette a betont, kettéhasította a gerendákat, és minden bizonnyal szétroncsolta minden olyan lény élő szöveteit, akik elég balszerencsések voltak, hogy becsámborogjanak a kiürítési zónába. (Voltak néhányan: kutyák, macskák, zarándokok, szkeptikusok.) Fehérséghullám indult el sugárirányban a vihar magjától: a fagy úgy kúszott fel a Júdeai-hegység lejtőire, akár egy tűzvész. A város fényei seregestül homályosultak el, ahogy az elektromos hálózat transzformátorai szikrazápor közepette rövidre zártak. A hotelt felhőburok vette körül; az ablakok rázkódtak a viharos szélben. A teremre hirtelen sötétség borult, míg a konzolok fényei úgy pislákoltak, mint a tó vizén tükröződő csillagok. – Hideg, mint az istennyila – motyogta Morris. Magam köré fontam a karjaimat, és láttam, hogy Sue is ugyanezt teszi, amint elfordul az ablaktól. Az IDF-katona, aki néhány másodperccel ezelőtt felállt, most felemelte a gépkarabélyát. Kiáltott valamit, amit nem lehetett hallani a vihar tombolásától. Aztán tüzet nyitott az elsötétült teremben.  ]]>