Részlet Robert J. Sawyer FlashForward – A jövő emlékei című kötetéből

A Hugo- és Nebula-díjas Robert J. Sawyer FlashForward – A jövő emlékei című regényét jelenteti meg hamarosan, februárban a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban a Metropolis Media.

A könyvből nagy sikerű sorozat is készült, amely magyarul is látható az AXN műsorán.

A kötetből Tamás Gábor fordításában ad közre az SFportal egy kedvcsináló részletet. Robert J. Sawyer FlashForward – A jövő emlékei című kötete 20% kedvezménnyel megrendelhető a Galaktika boltban.

1. KÖNYV
2009. április

„Aki előre látja a csapásokat, kétszer szenvedi el őket”
Beilby Porteus

1.

Első nap, 2009. április 21. kedd

ÁTHASÍTANI A TÉRIDŐT…
A CERN nagy hadronütköztetőjének vezérlésére szolgáló épület nemrég készült el – 2004-ben adtak rá engedélyt és 2006-ban adták át. A falak között található fedetlen udvart nem is lehetett másnak nevezni, csak magnak. Az irodákat úgy tervezték, hogy ablakaik vagy a magra, vagy kifelé, a CERN hatalmas területére nézzenek. A magot körülvevő négyszögnek két emelete, a központi felvonónak viszont négy megállója volt: a két föld feletti szint, az alagsor, benne a kazánházzal és a raktárakkal, valamint a mínusz száz méteren lévő szint, amely a részecskegyorsító alagútjának huszonhét kilométeres külső kerületén végigvezető egysínű vasút beszállóterére nyílt. Az alagút parasztok földjei, a genfi reptér pereme és a Jura-hegység lába alatt húzódott végig.
A vezérlő központi folyosójának déli falát tizenkilenc szakaszra osztották, mindegyiket a CERN egyik tagállamából származó művész mozaikképe borította. A görögországi Démokritoszt és az atomelmélet létrejöttét ábrázolta, a németeké Einstein életét mutatta be, míg a dániai Niels Bohrét. Persze voltak olyan mozaikok is, amelyeknek nem a fizika volt a témájuk: a francián Párizs kontúrvonala volt látható, míg az olaszon egy szőlőhegy: az egyes fürtöket csiszolt ametisztek ezrei jelképezték.
Maga a hadronütköztető – vagy ahogy angol neve után emlegették, az LHC – tényleges vezérlőterme egy tökéletes négyzet, két oldalán, pontosan középen széles csúszóajtót helyeztek el. Két emelet magas volt, a felső felét üvegfal alkotta, hogy látogatók csoportjai beleshessenek az itt zajló ténykedésbe – a CERN három órás idegenvezetős látogatást kínált minden hétfőn és szombaton, reggel kilenckor és délután kettőkor. Az ablakok alatt a tizenkilenc tagállam zászlaja lógott a falnak simulva – minden oldalra öt-öt jutott belőlük. A huszadik helyet az Európai Unió kék és arany lobogója foglalta el.
Odabenn tucatjával álltak a különféle műszeres pultok. Az egyik a részecske-belövellők működtetését szolgálta: ez irányította a kísérletek kezdetét. A szomszédjában volt egy másik, a felszíne ferde és tíz képernyőt építettek bele, amelyeken az ALICE és a CMS-detektorok, a nagy hadronütközéses kísérletek során létrejövő részecskéket megfigyelő és azonosítani próbáló roppant méretű föld alá épített rendszerek eredményei futnak majd. A harmadik pult monitorai a részecskegyorsító szelíd ívben kanyarodó föld alatti alagútjának néhány szakaszát mutatták az egysínű vasút mennyezeten függő I-profilú pályájával.
Lloyd Simcoe, a kanadai származású kutató a belövellés irányítórendszere előtt ült. A negyvenöt éves férfi magas volt, arca borotvált, a szeme barna, kefehaja pedig olyan barna, hogy akár feketének is lehetett volna nevezni… kivéve a halántékánál, ahol már közel minden második szál őszre fordult.
A részecskekutatók nem éppen a szabászati téren mutatott kiválóságukról voltak híresek és egészen a legutóbbi néhány hónapig Lloydnál sem állt másként a helyzet. Azonban akkor belement, hogy az egész ruhatárát az üdvhadsereg genfi kirendeltségének adományozza és hagyja, hogy a menyasszonya teljesen új ruhákat válasszon neki. Az igazat megvallva kissé csiricsárénak találta ezeket, ugyanakkor el kellett ismernie, hogy még sohasem nézett ki ennyire divatosan. Ma bézs színű ing volt rajta korallvörös zakóval, barna nadrágjának zsebeit egyszerű kivágások helyett a lábra varrt szövetnégyszögek jelezték, és az egészhez – a divat hagyománya előtti tisztelgésként – olasz bőrcipőt húzott. Használt még néhány általánosan státusszimbólumnak tartott kiegészítőt is, amelyek történetesen kis helyi színezetet adtak megjelenésének: egy Mont Blanc töltőtollat tartott zakója belső zsebében, kezén pedig svájci számlapos aranyóra volt.
Jobbján, a detektorpult mellett, ott ült maga az átalakulás irányítója, a menyasszonya, Micsikó Komura mérnöknő. Harmincöt évével egy tízessel volt fiatalabb Lloydnál – kicsiny, fitos orra mellett fényes fekete haja volt legfeltűnőbb jellegzetessége, amelyet most a jelenleg divatos apródfrizurában viselt.
Mögötte Theó Prokópidisz, Lloyd kutatótársa állt. A huszonhét éves Theó tizennyolc évvel volt fiatalabb nála – nem egy mókamester hasonlította a visszafogott, középkorú Lloydot és heves görög munkatársát Crick és Watson csapatához. Theónak vastag szálú, göndör fekete haja, szürke szeme és feltűnő, előreugró állkapcsa volt. Szinte mindig piros farmert hordott – Lloydnak nem tetszett, azonban harminc alatt immár nem akadt olyan ember, aki kék farmert viselt volna –, hozzá a világ különféle tájairól származó rajzfilmfigurák valamelyikét ábrázoló pólók végtelen sorának valamelyik darabjával: ma a köztiszteletben álló Csőrike volt rajta. A többi pultnál tucatnyi másik tudós és mérnök foglalt helyet.
A kocka felemelése…
A légkondicionálás halk zúgásán és a felszereléshez tartozó ventillátorok finom suhogásán kívül teljes csend uralkodott a vezérlőhelyiségben. A kísérlet előkészületeivel töltött hosszú nap után mindenki ideges volt és feszült. Lloyd körbepillantott a szobában és nagyot sóhajtott. Vérnyomása az egekben, úgy érezte, lepkék keringenek a hasában.
A falon számlapos óra mérte az időt – a pultján digitális. Mind a kettő gyors ütemben közeledett a 17.00-hoz… Hiába töltött el már két évet Európában, Lloyd még mindig délután öt óraként gondolt rá.
Ő volt a Nagy Ionütköztetési Kísérlethez az ALICE-detektort használó, közel ezer fizikus közreműködésével létrejött csapat vezetője. Theóval majd’ két éven át tervezték a mai részecskeütköztetést… Két év egy olyan munkára, amely akár két emberöltőt is igénybe vehetett volna. A most létrehozni kívánt energia szint utoljára a nagy bumm utáni első nanoszekundum idején létezett, amikor a világegyetem hőmérséklete 10.000.000.000.000.000 fok volt. A folyamat során reményük szerint érzékelik majd a részecskefizika szent grálját, a régóta keresett Higgs-bozont, a részecskét, amelynek kölcsönhatásai tömeggel látták el a többi részecskét. Ha a kísérlet sikerrel jár, megszerzik a Higgs-et és a felfedezőinek minden bizonnyal odaítélt Nobel-díjat is.
Az egész kísérlet automatizáltan, gondos időzítéssel zajlott. Nem volt semmiféle kapcsoló, amit el kell fordítani, semmiféle rúgós fedőlemez alá rejtett indítógomb. Igaz, hogy a kísérlet lényegi egységeit Lloyd dolgozta ki és Theó programozta, azonban most már minden a számítógép irányítása alatt állt.
Amikor a kvarcóra 16:59:55-höz ért, Lloyd hangos visszaszámlálásba kezdett.
– Öt.
Micsikóra pillantott.
– Négy.
Biztatóan mosolygott vissza rá. Te jó ég, mennyire szereti ezt a nőt…
– Három.
Tekintete most az ifjú Theóra, a csodagyerekre vándorolt – egykor maga Lloyd is szeretett volna ilyesféle ifjú tehetség lenni, de sohasem volt ez.
– Kettő.
A pimasz Theó hüvelykujját magasba emelve bíztatta.
– Egy.
„Kérlek, Istenem…” – gondolta Lloyd. „Kérlek”.
– Zéró.
És akkor…

És akkor egyszerre minden megváltozott.
A világítás azonnal megváltozott… a vezérlőhelyiség félhomályát ablakon beszüremlő napfény váltotta fel. Azonban nem kellett alkalmazkodni, nem okozott semmiféle kényelmetlenséget… és nem is érezte azt, hogy a pupillája összehúzódna. Mintha már hozzászokott volna az erősebb fényhez.
Ugyanakkor a szeme nem engedelmeskedett. Szeretett volna körülnézni, látni, mi folyik, Azonban úgy mozgott, mintha önálló akarattal rendelkezne.
Ágyban hevert… méghozzá meztelenül. Érezte a bőrén végigsikló vászonágyneműt, ahogy fél könyökre támaszkodott. Mozdulata közben manzárdablakokat pillantott meg: úgy tűnt, valamiféle vidéki ház emeletéről nyílnak. Fákat látott és…
Nem, az nem lehet. A levelek megváltoztak, olyanok voltak, akár a fagyott lángnyelvek. Csakhogy ma április 21-e volt… tavasz és nem ősz.
Szeme előtt tovább mozgott a kép és egyszerre ráébredt, méghozzá az ilyenkor szokott összerezzenés nélkül, hogy nem volt egyedül. Pedig közben úgy érezte, mintha összerezzenne.
A másik egy nő volt, csakhogy…
Mi az ördög folyik itt?
A nő öreg volt, ráncos, a bőre áttetsző, a haja fehér pókháló. Az egykor arcát feszesítő kollagén bőrlebenyekben ült ki szája sarkába – most mosolyra húzódott ez a száj, a nevetőráncok elvesztek a végleges redők között.
Lloyd megpróbált arrébb gördülni, távolabb kerülni a banyától, azonban a teste nem volt hajlandó együttműködni vele.
Az ég szerelmére, mi zajlik itt?
Tavasz volt és nem ősz.
Hacsak…
Hacsak nem tartózkodott éppen a déli féltekén. Valamiképpen átkerült Svájcból Ausztráliába…
Csakhogy az nem lehet. Az ablakban juhar- és nyárfákat látott – ez biztosan Észak-Amerika, vagy Európa.
Kinyúlt. A nő tengerészkék ruhát viselt. Csakhogy ez nem pizsamafelső: legombolható vállpántja és számos zsebe volt… Erős vászonból készült túraviselet, olyasféle, amilyent L. L. Beantől vagy Tilley-től vásárolhat az ember, olyasféle, amilyent egy gyakorlatias gondolkodású nő viselhet kertészkedéshez. Lloyd érezte, ahogy ujjai végigsimítanak a szöveten, megtapasztalta puhaságát, rugalmasságát. És akkor…
És akkor rátaláltak a gombra: kemény, műanyag, testmeleg, áttetsző, akár a bőre. Tétovázás nélkül megragadták, kihúzták és áttolták a gomblyuk végigvarrott szegélyén. Mielőtt a ruhadarab kitárulhatott volna Lloyd tekintete, még mindig a saját akaratából, ismét az idős nő arcára emelkedett és fakókék szemébe nézett: íriszét szaggatott fehér körök udvarai vették körül.
Érezte, arcán megfeszül a bőr, ahogy elmosolyodik. Tenyere becsusszant a nő felsőjébe, rátalált a mellére. Ismétcsak visszaborzadt, visszarántotta volna a kezét. A mell puha volt és fonnyadt, lógott rajta a bőr… romlott gyümölcs. Az ujjak közeledtek egymáshoz, követték a mell körvonalát és ráleltek a bimbóra.
Nyomást érzett lenn. Egy szörnyűséges pillanatig azt gondolta, merevedése támadt, de nem ez volt a helyzet. Helyette egyszerre úgy érezte, tele van a hólyagja – vizelnie kellett. Kihúzta a kezét és látta, ahogy az idős nő szemöldöke kérdőn felemelkedik. A válla felemelkedett és lesüllyedt: megvonta. A nő rámosolygott: kedves volt a mosolya, megértő, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog, mintha kezdetben gyakorta szabadkoznia kellene. A foga enyhén sárga – egyszerűen csak a kortól –, különben viszont remek állapotban volt.
Végül a teste is azt tette, amit ö mindvégig szeretett volna: arrébb gördült és elfordult a nőtől. Mozdulat közben szúró fájdalom hasított a térdébe. Kellemetlen volt, azonban úgy tett, mint aki nem vesz tudomást róla. Lábát lelendítette az ágyról, talpa puhán csattant a hűvös keményfa padlón. Felkelvén többet is látott az ablakon kívüli világból. Vagy késő délelőtt volt, vagy késő délután, az egyik fa éles körvonalú árnyéka rávetült a másikra. Az egyik ágon egy madár gubbasztott: a hálószobában támadt váratlan mozgás megriasztotta és szárnyra kapott. Vörösbegy volt… a nagy testű észak-amerikai rigóféle, nem a kis óvilági szárnyas: ez egyértelműen az Egyesült Államok, esetleg Kanada. Ami azt illeti, erősen emlékeztetett New Englandre… Lloyd imádta az ősz színeit New Englandben.
Azon kapta magát, hogy lassan mozgott, kis híján csoszogott a padlón. Most ébredt rá, hogy ez a szoba nem egy házban, hanem egy kunyhóban van: a berendezés a hétvégi házak megszokott zagyvaléka volt. Az éjjeliszekrény… pozdorjából készült, furnérlemezzel borított, műkoptatott felszínű, alacsony bútordarab: ezt legalább megismerte. Még főiskolai diákként vette és Illionis-ban a házban végül a vendégszobában talált neki helyet. De mit keresett itt, ezen az ismeretlen helyen?
Ment tovább. A jobb térde minden egyes lépésnél gyötörte – eltöprengett rajta, mi lehet vele a baj. A falon tükör lógott: kerete átlátszó lakkal kezelt csomós fenyődeszkából készült. Persze ütötte az éjjeliszekrény sötétebb „fáját”, de…
„Jézusom.”
Krisztus az égben!
Elhaladtában szeme saját akaratából pillantott a tükörbe és meglátta önmagát…
Egy fél másodpercig azt hitte, az apja az.
Csakhogy ő volt. A fején megmaradt kevés haj teljesen ősz volt – a mellkasán lévő szőrszálak fehérek. Bőre lötyögött és ráncok szabdalták, görnyedten járt.
Talán a sugárzás az oka? Talán a kísérlet során sugárfertőzés érte? Talán…
Nem. Nem erről volt szó. Érezte a csontjaiban… a reumás csontjaiban. Nem erről volt szó.
Lloyd öreg volt.
Mintha húsz évet vagy még többet öregedett volna…
Két évtized oda az életéből, kitörlődött az emlékeiből.
Ordítani akart, kiáltozni, tiltakozni az igazságtalanság, a veszteség miatt, magyarázatot követelni a világtól…
Csakhogy ezek egyike sem állt módjában: semmit sem irányított. Teste folytatta lassú fájdalmas totyogását a mellékhelyiség felé.
Amikor megfordult, hogy kinyissa az ajtaját, visszanézett az ágyban lévő öregasszonyra: most az oldalán hevert, kezével támasztotta a fejét, a mosolya huncut, csábító. A szemével még mindig nem volt semmi baj: észrevette bal kezének gyűrűsujján az arany csillanását. Épp elég nagy gond volt, hogy egy öreg nővel fekszik össze, de hogy egy férjezett öregasszonnyal…
A dísztelen faajtó résnyire nyitva volt, ő pedig belökte és a szeme sarkából észrevette a saját bal kezén díszelgő hasonló karikagyűrűt.
Akkor értette meg. Ez a banya, ez az idegen, ez a nő, akit eddig még nem látott, és aki egyáltalán nem hasonlított imádott Micsikójához, ez a nő volt a felesége.
Lloyd vissza akart nézni rá, megpróbálni elképzelni, milyen lehetett évtizedekkel fiatalabban, helyreállítani egykori szépségét, azonban…
Azonban folytatta útját a mellékhelyiségbe, félig elfordult, hogy szemben álljon a csészével, lehajolt, hogy felemelje a deszkát, és…

…és egyszerre, elképesztő módon, de szerencsére, és alig hihetően Lloyd Simcoe ismét a CERN-ben a hadronütköztető vezérlőjében találta magát. Valamilyen oknál fogva félig lecsúszott műanyagtámlájú székéről. Kihúzta magát és megigazította az ingét.
Micsoda hihetetlen hallucináció volt ez! Persze most aztán lehet fizetni – ez a hely elméletben teljes védettséget nyújt a benne tartózkodóknak: százméternyi föld van köztük é a gyűrű között. Viszont hallott már olyasmiről, hogy a nagy energiájú kisülések hallucinációkat idéznek elő – nyilvánvalóan itt is ez történt.
Kellett egy másodperc, hogy ismét megtalálja a helyét. Nem volt semmiféle átmenet itt és ott között, semmiféle villanás, egyensúlyvesztés, még a füle sem pattogott. Az egyik pillanatban még a CERN-ben volt, a következőben aztán már valahol máshol… Mennyi lehetett?… Úgy két perc. Most pedig ugyanolyan zökkenőmentesen, mint az első alkalommal visszakerült a vezérlőbe.
Nyilvánvalóan el sem hagyta. Nyilvánvalóan káprázat volt az egész.
Körülnézett, megpróbálta a többiek arckifejezéséből kitalálni, mi zajlik bennük. Micsikó döbbentnek látszott. Talán a hallucinációja közben épp őt figyelte? Mit művelhetett közben? Vergődött, mintha epilepsziás rohama lenne? A levegőbe nyúlt, mintha valamiféle láthatatlan mellet cirógatna? Vagy egyszerűen csak eszméletét vesztve a székébe rogyott? Ha ez utóbbi történt, akkor nem túl sokáig lehetett ilyen állapotban – meg sem közelíthette a Lloyd érzékei szerint eltelt két percet –, máskülönben Micsikó és a többiek most fölé hajolva tapogatnák a nyakát a pulzusát keresve, miközben igyekeznének meglazítani a gallérját. A falon lévő órára pillantott: tényleg két perccel múlt délután öt.
Aztán Theó Prokópidisz felé fordult. Ő visszafogottabbnak tűnt a menyasszonyánál, ugyanakkor épp oly bizalmatlanul méregette a többieket, mint Lloyd: egyesével szemügyre vette a helyiségben tartózkodókat és amint az illető visszanézett rá, már tovább is vándorolt a tekintete.
Lloyd kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, noha nem tudta, mit kellene. Azonban a legközelebbi nyitott ajtó felől felhangzó nyöszörgés hallatán gyorsan becsukta. Egyértelmű volt, hogy Micsikó is hallotta: egyszerre álltak fel a helyükről. A nő közelebb volt az ajtónyíláshoz, így mire ő is odaért, Micsikó már a folyosón állt.
– Te jó ég! – mondta. – Jól vagy?
Az egyik műszaki szakember – Svennek hívták – próbált meg valahogy talpra kecmeregni. Jobb kezét erősen vérző orrához emelte. Lloyd visszasietett a vezérlőbe, lecsatolta az elsősegélydobozt a falon lévő helyéről és szaladt vele a folyosóra. Felpattintotta a fehér műanyagfedelet és nekilátott kibontani egy tekercs kötszert.
Sven norvégul kezdett beszélni, de egy pillanat múlva elhallgatott és franciául folytatta.
– Va… valószínűleg elájultam.
A folyosót kőlap-burkolat borította – látta az elkenődött bíborszín foltot, ahol Sven arca a padlónak csapódott. Átadta neki a kötszert: Sven köszönetképpen biccentett, összemarkolta és az orrához nyomta.
– Micsoda helyzet! – mondta. – Mintha csak elaludtam volna járás közben. – Kurtán felkacagott. – Még álmodtam is.
Lloyd érezte, ahogy szemöldöke megrebben.
– Álmodtál? – kérdezett vissza szintén franciául.
– Soha ilyen élénk álmot nem láttam még. Genfben voltam… a Le Rozzelban. – Lloyd jól ismerte a helyet: breton stílusú cręperie volt a Grand Rue-n. – De mintha valami sci-fiben lettem volna. Autók lebegtek el mellettem és nem is értek közben a földhöz, és…
– Igen, igen! – szólalt meg egy női hang, bár nem Svennek szánta. – Ugyanez történt velem is!
Lloyd visszament a félhomályos helyiségbe.
– Mi történt, Antonia?
A túlsúlyos olasz nő két másik jelen lévővel beszélgetett éppen, most azonban felé fordult.
– Olyan volt, mintha hirtelen valahol teljesen máshol lennék. Parry azt mondta, vele is pontosan ugyanez történt.
Micsikó és Sven az ajtónyílásban álltak, közvetlenül Lloyd mögött.
– Velem is – szólalt meg a menyasszonya hallhatóan megkönnyebbülve, hogy nincs egyedül ezzel az élménnyel.
Az Antonia mellett álló Theónak ráncba szaladt a homloka. Lloyd észrevette.
– Theó? És te?
– Semmi.
– Semmi?
A görög a fejét ingatta.

© Hungarian edition, 2009, Metropolis Media Group Kft.