Részlet Jean-Claude Dunyach és Ayerdhal Haldokló csillagok című kötetéből

A többszörösen díjnyertes, két kötetes műben az élő városok által felkínált instant csillagközi utazásnak köszönhetően az emberiség négy részre bomlott, de most újra össze kell fogniuk, ha el akarják kerülni a végpusztulást.

A kötetből Csuti Emese fordításában ad közre az SFportal egy kedvcsináló részletet. Jean-Claude Dunyach és Ayerdhal Haldokló csillagok című regénye 20% kedvezménnyel megrendelhető a Galaktika boltban.

PROLÓGUS

Az AnimálVáros a semmiből tört fel, és kezdett el sodródni a csillagtenger közepén. Annyira öreg város volt, hogy fel is hagyott korának számolásával. Már az emberiség fölfedezésekor is idősnek számított; legősibb emlékei a szakadás előtti időkhöz kötődnek, még ha nehezére esik is gondolatai útvesztőjében visszatérni oda. Foszladozó szelleme nagyobb iszonyattal tölti el, mint húsának megkeményedése és külső városa érzékenységének az elvesztése, amelynek kiszáradt utcáin ráncok repedeznek. A halál először az emlékezetét támadta meg. Egy napon fölfedezik majd a mély űr rejtekében, tátongó sebektől megrepedt utcáival, széthasadt kupoláival. Nem ad majd választ sem jelekre, sem simogatásokra, nem ismer többé már semmit. Memóriájának teljes elpusztítását megelőzően már csak annak a feladatának a befejezése maradt hátra, amelyet évmilliókkal korábban vállalt el, amikor még kiválóan emlékezett a Nyáj egészével véghezvitt alkotásaira. Egy olyan terv befejezéséről van szó, amely azon a napon született meg, amikor fölfedezett egy csenevész majomfajt, mely apránként benépesítette egy ismeretlen naprendszer harmadik bolygóját. Ő, aki annyi mindent elfelejtett, teljes pontossággal emlékezett erre a megvilágosító pillanatra. A helyi csillag sugaraitól bíbor árnyalatú alkonyati égen lebegve nagy fényességet látott kigyulladni. A legfejlettebb törzsek úgy idéznek elő szikrát, hogy kovaköveket ütögetnek. Megalkották saját Napjukat, hogy legyőzzék az éjszakát. A Város hosszú órákig nyugalomba bűvölten figyelte, hogyan győzik le a sötétséget a lángcsapások. Ez alatt az első kapcsolat alatt megértette, hogy az emberi lények két olyan kincsnek is a birtokában vannak, amelyek az ő tudástárából hiányoznak: a ki nem fejezhető fogalmak alkotásának képessége és a befelé forduló hüvelykujjú kézpár, amely arra termett, hogy önmagukat nagyobbá tevő eszközöket hozzanak létre vele. Egy ötlet kicsírázott. Az ő elméjében vagy a nyájéban, ennek nem volt semmilyen jelentősége. Az ötlet tervvé, stratégiai tervvé formálódott, és ez a stratégia már jóval több volt egy egyszerű játéknál: egyfajta túlélést, a folytonosság vágyát jelentette. Mert azt eredményezték, hogy az emberi lények első alkalommal megmentették a Városokat a kiirtástól. Az AnimálVáros egy húsz kilométer átmérőjű húskorong volt, amelyet a külső felszínén szabálytalan kupolák borítottak. Központjába állítva egy félhold alakú helyen egy Őrtorony nyújtotta a távoli csillagok felé magas, elsárgult porcokba foglalt alakját. A porcok akadályozták meg abban, hogy elsüllyedjen. Mélyen a tömegébe ásott artériahálózat sugárzott a felszín irányába, míg eközben kis utcái a vándorló alaprajzon elvesztek épületek lilás közfalai között. A kerületben elhelyezkedő rostok hajzata a hullámhas felé húzott. Szabályos, barna, majdnem fekete redői befagyott tengerre emlékeztettek. Körülötte üresség honolt. A város olyan, az emberi közösség mérnökei által uralt, kis szórású bolygórendszert választott ki a fölemelkedésre, amelynek Napja csak egy sápadt fényű pont volt az éj ürességében. Titlant, a fő bolygót, folytonosan kemény és számos kinövéssel fölszerelt harci gépek raja fogta körül. Mégha földerítették is a jelenlétét – és a Város tudta magáról, hogy elég sűrű és vaskos ahhoz, hogy elkerülje a nagy hatótávolságú radarokat –, idő kellett ahhoz, hogy beérjék. Eltűnt volna még azelőtt, mielőtt úgy döntenek, hogy megközelítik őt. Nem az emberiség volt az első idegen faj, amellyel az AnimálVárosok kapcsolatba léptek. Hajdanán ő maga, ez az AnimálVáros is befogadott egy rovarlény-kolóniát, olyan rövid időre, hogy egyikük sem tudott a másikhoz idomulni. De szerette a fényformák balettjét, amelyek kísértették folyosóit, egészen testének intim területéig. A tarka, egészen különböző tojásfüzérek zselatin függőcsillárként lógtak boltozatán. A kikelés után a lárvák igyekeztek kifosztani a friss holttesteket, hogy saját testüket a maradványokkal díszítsék. Majd létezésük utolsó óráit azzal töltötték, hogy keringtek egyiktől a másikig, gyűrűs testükhöz tapadt fölös szárnyaikkal trófeaként lebegve. Párzásuk idején reményvesztett őrjöngésük kizárta a megközelítés bármilyen rítusát, vegyes alakulataik darabokra hulltak. A felnőttek csupaszon haltak meg ragyogásuk szemétjének a közepében, amelyik már nem tartozott hozzájuk. A rovarlények soha nem érintették meg, soha nem keresték vele a kapcsolatfelvétel lehetőségét. Az általuk sugárzott fény elégette szegényes energiatartalékaikat, és mint a hullócsillagok, sercegve meghaltak. Az ily módon alkotott szépség az ő képzetükben múlékony, haszontalan. Utánuk csönd volt, nagy csönd. És saját magányosságának szaga, egy kicsit avas, mégis édes. Nem igazán kellemetlen. Amíg egy emberi lény elszakítja a fátyolait és a simogatást. Amíg egy törékeny párbeszédet megalkotnak. A mérnökök hajóarmadája manőverezett felé. Gyorsabban derítették föl, mint az előrelátható volt, jelezve, hogy mostantól maximális riadókészültség állandósul a Titlan körül. A Város kibontotta pártáját, hogy hallgassa az univerzumot. Érezte az űr szövetének tompa rezgését önmaga körül. A mély üresség távoli sarkában, egy destrukturált halom mélyén egy kettőscsillag megkezdte végső metamorfózisát. A sziámi égitestek egyike megkísérelte fölfalni ikertestvérét, és bulimiáját már nem tudta megállítani. A kirobbanásig zabált. Az AnimálVárosok régóta ismerték − kevés kozmikus jelenség kerülte el figyelmüket −, de az a szupernóva, amely most lobbant föl, egészen különleges típusba tartozott. Ez szintén az utolsó volt, amelynél a Városnak alkalma volt asszisztálni. Hamarosan nem volna már más választása, mint csatlakozni az operáció lefolyásának felügyeléséhez. Az időszakukig. Mielőtt láthatóvá vált a mechanikai rendszerben, a Város elutazott a Bán széléig; ez olyan hely, ahol minden hozzá hasonló régóta megtagadta az önfeladást. Ez az irtózás volt a forrása a további aggodalomnak, a bizonyság arra, hogy fajtája lemondott a végzet elleni harcról. Megérkezvén a szakadás szélére egy meghatározott helyen, ahol a tér többdimenziós hálómérete kegyetlenül megszűnt létezni, a Városnak folytatni támadt kedve. A világnak soha nem kellett volna bevégződnie… A felsértett topológia által nemzett visszhangok a végtelenség illúzióját keltették, de a Város tudta, hogy ez csak a látszat. Az idő és gravitáció sajátságának született szeszélye, amely ehelyütt meghajlította a téridőt, és mint egy lencse, az égboltnak mélységet adott. A mozdulatlan, végső Alef azon a legtávolibb láncszemen, amelynek irányában az AnimálVárosok cserélhetnének, érezte a megcsonkított tér hullámait önmaga körül tekeregni, amivel arra kényszerítette őt, hogy távozzon. Olyan sokáig állt ellen, ameddig tudott, az azelőtti univerzum pontos emlékeivel fölfegyverkezve. Majd hirtelen elhalványult, fájdalmas változásban, amely Őrtornyát megrezegtette. És ugrásról ugrásra vezette őt röppályája a Titlanhoz és áthatolhatatlan védelmeihez közel. A perc egy töredéke alatt a harci gépek hatókörön belül volnának. De a várt esemény még nem zajlott le. Akkor, éppen abban a pillanatban, amikor az elugráshoz készült, csalódottan, meghallotta azt. Egy csikorgó rezgés hasított az űrbe, és a Várost ezernyi fullánk gyötörte. Maga a Bán remegett; a disszonancia nem volt elég erős ahhoz, hogy megsértse a világ alapvető harmóniáját, de helyileg rendellenes működést tudott előidézni. Lehetetlen volt kideríteni, hol keletkezett a zavar. A Város úgy döntött, hogy az utolsó pillanatig vár, és figyelmen kívül hagyja az utasszállító hajók egyre sürgetőbb kérdéseit. Sajnálattal kibontotta peremrostjait – olyan mozzanat volt ez, amely az emberekben irracionális rettegést indít el −, és Őrtornyát a mély űr felé irányította. A zaj forrása közeledett. Kupolái összeráncolódtak az izgatottságtól, amikor megértette, hogy első alkalommal lesz esélye megszemlélni a mechanikai mérnökség legfiatalabb szülöttjét, a legtitkosabb tervet, amelyet csak egy paranoiás és műszakilag nagyon fejlett nép tudott kitalálni. A űr szövete megrepedezett, és a Város által várva várt gépezet az Alef másik oldaláról materializálódott szertehangzó zengések csokraként. Fekete, csillag nélküli égdarabokra emlékeztető testét dárdák és egy hatalmas vágás borította. A Város érezte a változás által előidézett örvénylést húsának legmélyebb mélységeiben is. Izgatottságába némi keserűség vegyült. Végtelen létezése folyamán számtalanszor figyelte a sokféle, tiszavirág-életű teremtményt, agyszüleményeinek sokaságát. Némelyek meghatották, mások groteszkek voltak, és többségük az ő számára érthetetlen. De Zéró Plusz, ahogy tervezői elkeresztelték, képes volt arra, hogy felborítsa az alatta rejlő matematikai valóság vetületét, egészen addig, amíg a Város üvölt. Rombolásra és pusztításra született, a Bán harmóniájának alapjait is sikerült ledöntenie. Örökre szétroncsolva ezzel az univerzumot. A Város intuitív módon ráérzett a Zéró Plusz materializálódását irányító matematikai fogalmakra. Bölcsen, kis lépésekben adagolva segített néhány emberi lénynek az egyenletek teljes vértezetét feltalálni, hogy kikovácsolódjon saját definíciójuk a Bán frekvenciális rácsozatáról. Nem remélte, hogy észreveszik harmonikusságát; az emberek süketnek mutatkoztak az univerzum iránt, és silány érzékeiket túl könnyen elhódították a téridő délibábjai. Nem vették tudomásul, hogy a tér tartózkodó illata a börtönéhez hasonlatos. Nem különböztették meg a járhatatlan határokat. Még végtelen nagyságukban is volt valami nevetséges. A Város megpróbálta elmagyarázni nekik. De a mechanikai mérnökök nem hallgattak az érzéseikre; kísérleteztek, és türelmesek voltak. Megvetették az elméleti szakembereket, de egyenleteiket kapaszkodókként használták, hogy elhárítsák az akadályokat. És oly módon értették a fémeket, hogy tudásukat egyetlen Város sem közelíthetné meg. Föllebbentve előttük a fátylat a csere néhány szempontjáról, sokkal többet szegett meg egy tabunál: az azonnali utazás az AnimálVáros kiváltsága volt. Az évszázadok folyamán a Város megfontolt minden kinyilatkoztatást, amelyeket az ürességgel és szakadással megtűzdelt tudás szövevényei szőttek, amelyeket a mérnökök kiegészítettek az univerzum felfogásával és a Várostól származó intuícióval. Ez volt az, amelyik mozgósította a mechanikai tervet; ez volt az eredete a győzedelmes monstrumnak, amely jelenleg száguldott felé teljes sebességgel, párává oszlatni őt, arra várva, hogy elfoglalhassa a helyét. Zéró Plusz nem vesztegette az időt a csevegésre. Módosította görbe röppályáját, és egyenesen a Város felé repült. Az kapta az egész csapásra való energiahullámot, ami kísérte röppályát. Elfordult a tengelyén, és elkezdett sodródni az Alefig, összehajtogatva rostjait, hogy minél kisebb célpont legyen. Aztán összpontosította az erejét, és cserélt egy másik Aleffel, mialatt a fekete jármű kibocsátotta első energiasugarait. Elmenekült a Bánon keresztül, követte a büszkén kiemelkedő dárdák skorpióinak víziója, készen arra, hogy lesújtson mindazokra, akik kereszteznék az útját. Az emberiség és az AnimálVárosok jövője a következő napokban játszódik, és neki, a Városok rangidősének semmilyen módja nincs a meghátrálásra.

© Hungarian edition, 2009, Metropolis Media Group Kft.