Andrew Lucas McIlroy Az álmokon túl című fantasy regénye. Most beleolvashatsz a regénybe.A fekete főnix, mint valami haragvó istenség, úgy csapott le a körülötte lévő épületekre, mindent elpusztított, ami az útjába akadt, még a felszálló hajókat is. A mágusok maroknyi csapata minden tudásuk latba vetették a szörnyeteg elfogására, egy rendkívül erős bebörtönző b?báj segítségével többször a föld felé kényszerítették, ám a madárnak mindig sikerült kitörnie. Ráadásként a z?rzavar és káosz közepette igencsak nehezükre esett koncentrálniuk. Az idegen katonák hamar rájöttek, hogy a madár győzelmük záloga lehet, így mindent elkövettek, hogy elsőként a mágusokhoz férjenek hozzá. Egész sereg védelmezte hát a b?bájtudókat, néhány tanítvány pedig, akik túlélték a katasztrófát, pajzsvarázst küldtek mestereik köré, hogy megóvják őket a hajók fedélzetéről záporozó nyílvessz?ktől. Ana hasonló káoszt érzett a szívében, mint amit maga körül látott, bár mágusnak tanult és tudta, egy nap majd a csatatéren is bizonyítania kell tehetségét, ám a történtek olyannyira megviselték, hogy kis híján elsírta magát. Mikor a torony leomlott, épp visszafelé igyekezett szálláshelyére, az épületek közt futó, fedett folyosón haladt keresztül. Csupán egy hajszál kellett volna hozzá, hogy ő is a törmelékek közt maradjon, a tomboló főnix az orra előtt vitte el a folyosó elüls? részét, a lány lába alatt nem maradt más, csak tátongó mélység. Néhány társával hamar összeverődtek és csatlakoztak a falakra tartó katonákhoz. Eleinte őket védelmezték varázsigéikkel, egyiküknek még egy kisebbfajta t?zgyíkot is sikerült megidéznie, amit aztán az ellenséges hajókra uszítottak. Végül bekapcsolódtak abba a reménytelennek látszó küzdelembe, melynek során mestereik a főnix megfékezésére törekedtek. A tanítványok által megidézett pajzs elég erős volt, a mágusok feladatukra koncentrálhattak, az ifjakat viszont szinte semmi nem védte, így Ana két társát is látta elesni, egyikük a mellkasába, másikuk egyenesen a torkába kapta a lángoló nyílvessz?k egyikét. Maga a lány is biztos volt benne, hogy nem éri meg a reggelt, sőt, talán a következő percet sem. A fehérhajú, izzó szem? szörnyek csak özönlöttek lefelé a kötelekről, megállíthatatlannak tűntek, éppúgy, mint a kastély fölött tomboló madár. Ráadásként abban a pillanatban a mellettük magasodó tornyot is találat érte, talán egy ágyúgolyó, vagy a lángoló hajók egy darabja. Minden esetre az aláhulló törmelék bizonyosan véget vetett volna ifjú életének, ha valaki nem menti meg. Ana egy nehéz test nyomását érezte magán, majd mire föleszmélt, már a földön feküdt, pár lépéssel arrébb, ahol a torony tetőcserepe talajt ért. A lány fejét oldalra fordította és tekintetét megmentőjére szegezte, Tiburon Alaskar, a császári testőrség parancsnoka pihegett mellette. Amúgy nem sokat találkozott a férfival, ám azon az emlékezetes napon… mikor mágikus pecséttel látták el az ifjoncokat, nos, az olyan kínos volt, hogy egy életre megjegyezte magának az arcát. – Már nem tehettek semmit! Hagyjátok el a kastélyt… már ha egyáltalán még van ép lépcs?, amit használhattok… De hát mágusok vagytok, valahogy csak megoldjátok! – kiáltotta a férfi. – Már egy csepp erőm sem maradt… – motyogta a lány, és ezúttal valóban sírva fakadt. – Mi a fene ez?! – ordította Tiburon, mert hirtelenjében akkora robaj kelt életre a közelükben, hogy kis híján megsüketültek. Az egyik hajó végleg megadta magát és lángoló teste a falakra zuhant, hogy pontosan melyik félhez tartozott, azt már nem lehetett eldönteni a roncsokból. A férfi tekintetét a tomboló madárra szegezte, Ana is sikoltva válaszolt: – Egy főnix! – Hogy került ide?! Hogy jutott át a pajzsonő! – Sehogy! ő maga rombolta le a tornyot, idebent kellett születnie! A kastélyban! – Id?közben mindketten fedezékbe vonultak az aláhulló törmelékek mögött, innen figyelték a mágusok és a madár csatáját. A varázslókat immár semmi nem védte, csupán pillanatok voltak hátra az életükből. Ám ekkor hirtelenjében megtörtént a csoda, a főnix még egy utolsó kísérletet tett, hogy megszökjön kínzói elől, ezúttal azonban ereje cserbenhagyta. A bebörtönző b?báj hatalmába kerítette, majd húzta, húzta egyre lejjebb, míg a mágusok összeszedték minden tudományuk és az élő, tomboló káoszt a földre kényszerítették. A madár verg?dött egy darabig, majd más kiút nem lévén, hamuvá foszlott. Hogy kis idő múltán újból életre keljen hamvaiból, hisz a főnixek halhatatlanok voltak. Ám a varázslók ezt már nem várták meg, az előbukkanó tojást végleg bebörtönözték egy lezárható korsó belsejébe. A mágikus rúnákat sebtiben írták föl, ám így is sikerrel jártak, a főnixet megfékezték. Nemhiába, ?k voltak a birodalom leghatalmasabb b?bájtudói. A mágusok haragja eztán a betolakodók ellen fordult, minden csepp erejük latba vetették, hogy visszaverjék az ostromlók hadát. A császári udvar minden haderejét bevetette az ostrom kezdetekor, és segélykér? üzeneteket is küldtek a birodalom legtávolabbi csücskeibe. A behívóra azonnal válaszolt mindenki, a grófok és nemes urak, akik a császári pecsétet viselték, nem is tehettek volna másként. Flottáik és katonáik azonnal az udvar megsegítésére küldték, ám jó időbe beletelt, míg megérkeztek. Csupán egy valaki volt, aki a vártnál korábban érkezett. Bagu, a sárkány azonnal válaszolt az üzenetre, amit a bőrébe rajzolt pecsét sugalmazott neki, és éjszakai kiruccanását félbeszakítva rögvest az udvar segítségére sietett. Bár távol járt otthonától, csupán néhány erőteljes szárnycsapásába került, és máris belevethette magát a harc s?r?jébe. Mire megérkezett, a mágusok már megnyerték csatájuk a főnix ellen, Bagu nem is értette, mi volt az, ami ekkora pusztítást végzett a kastély falai és tornyai közt. Még fenséges sárkánytornya is romokban hevert, emiatt különösen dühös volt. Kezdetben egyik fajtársára gyanakodott, hisz ahogy a halandó népek, a sárkányok is épp oly gyarlók voltak, ki az egyik, ki a másik fél oldalára állt. És különben is, ki a megmondhatója, hogy ezek közül a bizonyos oldalak közül melyik a jó, és melyik a rossz? A történelem alaposan megtaníttatta vele, hogy nem létezik sem fekete, sem fehér, és annak a bizonyos érmének gyakorta a kettűnél is több oldala van. Míg Bagu a lángoló törmelék, ágyúgolyó és nyílvessz?zápor közt lavírozott, megrázta hatalmas fejét és kényszerítette magát, hogy fejezze be végre a filozofálgatás, és koncentráljon kötelességére. Körbetekintett a megmaradt falakon és tornyokon harcoló apró hangyákon, legelső feladatát igen hamar kiszúrta. Éles szeme még sötétben is kiválóan látott, a császári család címerét viselő hajó már eltávolodott a kastélytól, ám koránt sem menekült meg, az idegen flottából két járm? is üldöz?be vette. Bagu azonnal tovaröppent, gyorsan, akár a szél. A császári családot menekít? hajót túlontúl gyorsan indították útnak, így arra sem maradt idejük, hogy valamirevaló mágust kerítsenek a fedélzetre. Ha jobban felkészülhetnek, akkor bizonyára a legkiválóbb b?bájtudó áll a család rendelkezésére, így azonban egy kezdő tanoncnál többre nem futotta. A szegény fiú épp szolgálatban volt, hisz a hajót biztonsági okokból mindig készenlétben tartották, és csatamágusnak is kellett lennie a fedélzeten. Az ifjú mágus rendületlenül óvta pajzsvarázsával a hajót és utasait, ám látszott rajta, hogy nem sokáig bírja már. Különösen azután, hogy mindkét idegen járm? beérte őket. Az Ezüsthattyú kapitánya minden tőle telhet?t megtett azért, hogy elkerülje ezt a helyzetet, ám hajója kisebb és sokkalta lassabb volt, mint üldöz?ik. Mikor közre fogták és tüzet nyitottak rájuk, tudta, hogy elvesztek. Az ifjú varázsló pajzsa mind több lövedéket engedett át, az egyik ágyúgolyó végül egyenesen a gépházba csapódott, ahol a főt?k munkálkodtak azon, hogy a lehető legnagyobb sebességet préseljék ki a járm?ből. Ezután az Ezüsthattyú valóban elvesztette szárnyait, megállt a leveg?ben, és más lehetőség nem lévén, a legénység fölkészült a közelharcra. Liani öccsével és anyjával a kabinok rejtekében várakoztak, mikor az őket üldöz? hajók feltűntek a horizonton, jobbnak látták, ha követik a kapitány javaslatát. Odalentről hallgatták hát az ágyúk hangját és a becsapódó lövedékek zaját. Tanama asszony a maga részéről leginkább azért imádkozott, nehogy lányának eszébe jusson fölmenni, fiát magához szorítva csendesen sírdogált. Amúgy nem volt egy gyenge asszony, sok mindent átélt már, könnyei leginkább a hercegnőnek szóltak a lelkiismeretére hatva. A módszer jó ideig be is vált, Liani hűségesen ?rizte édesanyját, egészen addig a pontig, míg a gépházat találat érte. Az Ezüsthattyú testén földrengésszerő remegés futott végig, utasai azonnal érezték, hogy a hajó lelassult, majd végleg megállt. Lianit eztán már fegyveres ?rök sem tudták volna visszatartani, anyja sivalkodása és könyörgése ellenére fölszaladt a fedélzetre. Odafönt rettenetes látvány fogadta, pajzsuk már alig tartott, mindenhol repedések, lyukak tarkították, és még mindig a két ellenséges hajó t?zvonalában voltak. Váratlanul azonban az ágyuk elhallgattak, a két idegen járm? olyan közel siklott az Ezüsthattyú fedélzetéhez, hogy a lány tökéletesen látta, mi zajlik a túloldalon. Egészen addig a pillanatig fogalma sem volt róla, miféle sereg támadta meg az otthonát. Döbbenten bámulta azokat a lényeket, akik eddig csupán édesanyja meséiben, dalnokok énekeiben léteztek… és a történelemkönyvek lapjain. A lány azonban hamar túltette magát a csodálkozás pillanatain és felkészült. Az idegen hajó ágyúsora visszahúzódott, Liani tudta, mi következik. Néhány lélegzetvételnyi idő és csáklyák, kötelek áradata veszi célba a Hattyú oldalát, az idegen katonák pedig elözönlik a fedélzetet.]]>