Könyvkritika

Poszthumán gondolatok akcióköntösben – Brandon Hackett: Eldobható testek


Brandon Hackett regényei jellemzően aktuális technikai és ahhoz kapcsolódó emberi, társadalmi problémákat járnak körül science fiction keretek között. Ilyen volt a Poszthumán döntés és az Isten gépei, valamint a migrációt és az idegenekkel, a mássággal szembeni előítéleteinket középpontba állító Xeno.

Az író legújabb regénye, az Eldobható testek bizonyos szempontból nagyon is beleillik a sorba, ugyanakkor képes valami alapvetően újat mutatni. Témájában a regény visszakapcsolódik a Poszthumán döntéshez, amennyiben az emberiség digitalizálása áll a középpontban, és az ehhez kapcsolódó filozófiai kérdések, például, hogy mi lesz az emberiséggel, ha a tudataink digitális lenyomatai örökké élnek; egyáltalán emberek maradhatunk-e a test nélküli formában.

Az Eldobható testek története egyszerre nagyívű, hiszen az emberiség története sejlik fel mögötte, ugyanakkor jó érzékkel nem általában az emberekről, hanem emberekről szól. A jövőben járunk, ahol már megtelepedtünk a Naprendszer holdjain. Melvin Kadek az emberiség megmentőjének szerepében tetszeleg, mert amikor a Nap kezdett fenyegetést jelenteni a Földre, megszervezte az emberek kirajzását az űrbe. A hősi tettnek azonban árnyoldala is van: szándékosan hozzájárul a Nap felfúvódásához, és felelős a Földön ragadt emberek haláért – köztük a felesége és a fia végzetéért. Miután azonban kiderül, hogy a halottak tudatát elmentették, és képesek visszatérni, sőt testeket nyomtatni maguknak, a békésnek tűnő világ teljesen felborul.

Melvin Kadeknek és visszatérő feleségének, Marion Chengnek ellentmondó elképzelései vannak az emberiség jövőjéről, és egyikük sem riad vissza szélsőséges eszközöktől, hogy megvalósítsa, amiben hisz. Az elvont eszméket ők ketten testesítik meg, így az Eldobható testek két nagykaliberű ember csatája, ahol az egész civilizációnk jövője a tét, és a regény főhőse, Vireni Orlando ügyésznő lehet a mérleg nyelve. Virenit ebben a polarizált helyzetben egy dolog érdekli: az igazság. A történetet az ő szemszögéből követjük, ami gondoskodik arról, hogy átérezhető és befogadható a cselekmény léptéke. A mű erénye, hogy felvet filozófia kérdéseket az emberség mibenlétéről, de a cselekmény hordozza a gondolatot, nem a filozofáláshoz jelentenek körítést az események.

Emellett az Eldobható testek Hackett talán legmozgalmasabb, legakciódúsabb regénye, van benne több csata, erőszakos tömegmegmozdulás és verekedés. Az akció nem elnyomja a fő gondolatot, hanem hozzá ad; (sajnos) teljesen hihető, hogy egy szélsőséges helyzet az emberekből erőszakos tetteket vált ki. Ezzel a regény elkerüli a leginkább adódó hibát, hogy érdekes ugyan, de narratívától idegen filozofálásba fullad. Az akció-sci-fi zsánerkeveredésnek megfelelő az Eldobható testek szerkesztése is, a rövid fejezetek ugyanolyan gyorsan pörögnek, mint az események.     

A cselekmény jellegéhez igazodnak a karakterek, egy-egy jellemző vonásuk domborodik ki – itt kell megjegyezni, hogy jók a regényben a névválasztások is, mert hiába a kifejezetten sok szereplő, mégsem okoz gondot észben tartani őket. Melvin Kadek és Marion Cheng motivációja hagy egyedül enyhe hiányérzetet maga után. Ők két különböző jövőképet és világlátást képviselnek, az egyéniségük, személyiségük azonban kimerül ebben, annak sincs érdembeli jelentősége, hogy ők valaha férj és feleség voltak. Ez különösen azokan a jelenetekben érdekes, amikor Vireni próbálja kiismerni Mariont és minél többet megtudni róla, de nem jut eredményre. Marion személyisége kisiklik az ilyenfajta megismerés alól, és nem csak Vireni, de az olvasó esetében is. Melvin Kadekre ez még fokozottabban igaz; ő a rosszfiú, mert ilyen, és kész: egyszerűen élvezi a világuralmat, és ezért néhány millió áldozat nem nagy ár. Őket ellensúlyozza a főhős, Vireni, aki szerethető és plasztikus karakter, könnyű vele és a nézőpontjával azonosulni.

A nagyívű, mindent és mindenkit érintő történetek nagy problémája a lezárás, mivel nehéz megnyugtató válaszokat adni. Ez az Eldobható testek befejezésén is látszik. A regény erényei, hogy felfogható mértékű történetet mesél el, és megvannak az életszerűséget, átélhetőséget biztosító apróságok, a végére a háttérbe szorulnak. Kitágul az idő és az események léptéke: a egy hosszabb időszak zanzásított történései vezetnek a végső lezáráshoz. Kár az elbeszélésmódban tetten érhető váltásért, mert a maga a befejezés jó, valójában a helyzetből és karakterekből következő egyetlen lehetséges végkifejlet.

Science-fictionként nem lehet szó nélkül elmenni az ötlet és a világépítés mellett. Brandon Hackettnek ez mindig is erőssége volt, és az Eldobható testek sem okoz csalódást. Nem talál ki semmi mellbevágóan újat, Hackett a saját korábbi ötleteit is felhasználja, a digitalizált emberek Közössége részleteiben hasonlít a Poszthumán döntés Gömbjéhez; egyébként ez az elképzelés megjelenik más, angolszász szerzőknél is, mint például Charles Stross Accelerando című regényében. Ez azonban mit sem von le az Eldobható testek értékéből, mert nem azáltal akar jó sci-fi lenni, hogy valami világrengetőt talál ki, amit még soha, senki sehol, hanem hogy egy jó történeten keresztül megmutatja egy jelenség hatásait. Ebből a szempontból találó a regény címe, mert az Eldobható testek központi újdonsága a korábbi, hasonló digitalizált emberiséget bemutató művekhez képest a testnyomtatás, ami a testeket cserélhetővé, eldobhatóvá teszi, mint egy használt ruhát.

Összességében az Eldobható testek Brandon Hackett eddig legjobb, legkiforrottabb regénye, ahol a már korábbi regényekben is tapasztalt erősségei és a cselekmény szépen simulnak össze.