Jonathan Hunt, a New York Times riportere a családi hagyatékban megtalálja az Egri csillagok egyik első kiadását, s a kötetben két furcsa levelet, melyben egy bizonyos Ábray professzor indulatosan magyaráz az időutazás lehetőségéről s arról, hogy bizonyítékai is vannak… Jonathan Hunt a levelek nyomán Magyarországra, Egerbe indul, ahol egyre rejtélyesebb dolgok történnek vele. Mivel úgy tűnik, nem mindenki örül a felbukkanásának, elhatározza, mindenképpen a végére jár, hogy valóban létezett-e a gyűrű, amely Gárdonyi regényének is egyik kulcsmotívuma… Miközben a múltból hátrahagyott titkos üzeneteket próbálja megfejteni, a gyűrű évszázados legendája őt is megbabonázza… A Jumurdzsák gyűrűje egy fantasztikus regény. Témáját tekintve ugyan azt hihetnénk, hogy elsősorban a fiatalokhoz szól, azonban az Egri csillagok, amely köré a mű épül, mindannyiunk meghatározó olvasmányélménye. A részletesen kidolgozott karakterek, az izgalmasan feszessé tett jelenetek és párbeszédek élvezhetők az ifjúság és a felnőtt olvasók számára egyaránt. A regény továbbra is hordozza mindazokat az értékeket, amelyet az interaktív filmtől megörökölt: részletesen bemutatja az egyik legszebb hazai városunkat, feldolgoz Gárdonyi Géza titokzatos személyével kapcsolatos adatokat, hiteles történelmi eseményeket, miközben a valós elemeket fiktív szállal köti össze. Ismeretterjesztő és kalandregény is egyben, amely feltétlenül tetszést válthat ki a misztikum, a történelmi nyomozások (pl. Da Vinci-kód) szerelmesei között, de a kifejezetten hazai témájú regények rajongóinál is. 1. London, 1898 szeptembere Samuel Hunt szerette is ezeket a konferenciákat meg nem is. Úgy érezte magát, mintha egy különleges vadasparkban járna, a tudósok pedig egzotikus állatok lennének. Különlegesek és érthetetlenek, Charles Darwin elméletének élő bizonyítékai. Darwin szerint az élet terjeszkedik, és a körülményeknek megfelelően a leghihetetlenebb környezetben létrehozza a leghihetetlenebb létformákat is. Tudósokat teremt konferenciákhoz. Élvezet bámulni ezeket az embereket, hallgatni okoskodásukat, elmélkedéseiket. Mint egzotikus állatok egy vadasparkban. Ugyanakkor volt valami megcsontosodott merevség, szenvelgő küldetéstudat ezekben a tudósokban, ami miatt nem volt felhőtlen boldogság közöttük járni, velük étkezni, koccintani a fogadásokon. Mintha sötét labirintusban kavarogna az ember, gyakorta visszapattant gondolataik faláról. Ilyenkor ezek a hihetetlen egzotikus létformák inkább fosszíliáknak tűntek, eltemetett, elfeledett csontoknak. Nem embereknek és nem élőknek. Samuel Huntnak volt alkalma beszélni Charles Darwinnal, és csodálatos emlékeket őrzött erről a beszélgetésről. Egy fiatal kutató, egy tudósjelölt találkozik a tudományos hatalmassággal, egy monumentális elmével, aki megváltoztatta az embernek a történelemről és a világról alkotott képét. A tudományos gondolkodás diadalát személyesíti meg, a tiszta, józan ész győzelmét a sötét elméletek felett. Ez a találkozás régen volt, ám az élmény örökre megragadt a lelkében. Charles Darwin több mint másfél évtizede halott, de szelleme élőbb, mint a konferencián megforduló akadémiai tagok némelyike. A londoni konferencia egyébként merész elmélet köré szerveződött: egy bizonyos Herbert George Wells nevű fiatal író nemrégiben közreadott egy fantasztikus regényt, amely az időutazásról szól. Főhőse megépít egy különös szerkezetet, amellyel a múltba és a jövőbe egyaránt el lehet jutni. Most azért gyűltek itt össze a tudósok, hogy ennek fizikai lehetőségeit megvitassák. Hunt szeretett volna ezen az estén Wellsszel is találkozni, de az író valamelyik szobalányt hajkurászta éppen. Nagy nőcsábász hírében állt, és nem zavarta még az sem, hogy nemrégiben újranősült. A hírek szerint bűbájosan édes lányt vett el, az egyik diákját. Így hát Samuel Hunt sétált, nézelődött, és beszélgetőpartnert próbált keresni. A konferenciának helyet biztosító szállodában a díszes vendégek és professzorok úgy közlekedtek, ahogy a tenger felszíne mozog: hullámokban. Hol az előadóterem telt meg zsúfolásig, hol a folyosók, hol meg az étterem, miközben minden más helyiség üresen tátongott. Ezen az esti órán éppen az étterem lett tele, míg másutt csend és béke honolt, s legfeljebb a kifutófiúk, szobalányok és takarítók szellemszerű alakjai tűntek fel. Samuel Hunt sodortatta magát a tömeg hullámaival, és maga is betért az étterembe. Egy pohár whiskyvel a kezében üres helyet keresett a koccintásra összegyűlt tömegben, vagy egy olyan társaságot, akikhez szívesen csatlakozna. Beszélgetőtársat, ismerős arcot. Talált is egy helyet. Egy kétszemélyes asztalnál akadt üres szék. Ugyan a másikon ülő középkorú férfi nem tartozott a személyes ismerősei közé, a délutáni előadók sorából felismerte. Egy kicsit felszította a kedélyeket és a tisztelt tudóstársaságot a bejelentésével. Hunt úgy döntött, hogy megszólítja. – Szabad ez a szék? – Oda viszi, ahova akarja – morogta a másik az itala fölött. Hunt leült az asztal mellé. – Nekem itt is jó. – Nekem viszont nem. Nincs szükségem társaságra. Samuel Hunt úgy tett, mintha nem venné észre a szavakban rejlő ellenséges hangot. – Maga magyar, ugye? A férfi felhajtotta konyakját, majd elkapta a mellette elsuhanó pincér karját. – Hozzon még egyet! De szedje a lábát! – Érdekelne, amiről délután beszélt az előadásán – próbálkozott Hunt a társalgással. – Az időgép gyakorlati megvalósítása. Felkeltette a figyelmemet, és úgy éreztem, van valami közös bennünk. – Gúnyolódik? – Nem áll szándékomban. Komolyan beszélek. Sajnálom, hogy a kollégái önbe fojtották a szót. – Kollégák! – horkant fel a másik. – No hiszen! Olyan messze vannak a tudománytól, mint az angolok a köztársaságtól vagy a németek a jó bortól. – Jobban megnézte magának Huntot. – Maga firkász? Témát keres valami szenzációhajhász cikkhez? Az őrült magyar, aki lejáratta magát a konferencián, az jó téma? – Folyamatosan emelkedett a hangja, és a végére egészen dühbe gurult. Hunt komolyan nézett rá, majd két kezével vízszintes mozdulatot tett, mintha elvágná a beszéd eddigi fonalát. – Semmi ilyesmiről nincs szó – felelte. – Nem vagyok újságíró. Antropológus vagyok. – Antropológus… Aha. Akkor a legjobb helyen jár – Körbeintett. – Itt tökéletes őskori közösséget figyelhet meg. – Figyelemre méltó, igen – bólintott Samuel Hunt. –No hiszen! És mit keres a fizikai tudományt érintő konferencián egy antropológus? – Engem tulajdonképpen minden érdekel. – Ah. Aki mindenhez ért, az semmihez sem ért… – A magyar komoran legyintett. – Angol? – Az. Samuel Hunt a nevem. – Ábray. Ábray Pál. A pincér kihozta a konyakot, letette az asztalra, majd gyorsan eltűnt a tömegben. – Engem itt kiközösítettek – bökött keserűen Ábray a többi iszogató vendég felé. – A kollégák… lesajnáltak, megaláztak. Ott volt a teremben? – Igen. És sajnálom… – Nem kell a részvéte, megvagyok nélküle. – Egy italt elfogad? Ábray megint végigmérte, aztán bólintott. – Konyakot iszom. Hunt intett a pincérnek, majd kényelmesen hátradőlt a székén. Keresztbe vetette a lábát, kezét az ölébe ejtette. A mozdulata könnyedséget és közvetlenséget tükrözött. – Mondja, Mr. Ábray, a kísérleteiben mennyire jár előre? Én magam a gyakorlat embere vagyok. Az időgép elméleti alapjait nem érteném, ezért nem is kérdezem, hogyan működik. De a kísérletek érdekelnének. Ábray kétértelmű mosolyában tucatnyi válasz lehetősége ott volt, de a magyar végül csak megrázta a fejét. – Nem akarok itt erről beszélni – mondta. – Nem látja, hogy máris mennyien méregetnek minket? Magát is. Már elkönyvelték, hogy csak bolond lehet, aki leül egy másik bolond mellé. – Engem nem zavar. – Ó, az angol nagyvonalúság! – Ábray legyintett. – Hetekig gondolkodtam, hogy eleget tegyek-e ennek a londoni meghívásnak. Eljöjjek-e egy olyan konferenciára, ahol valami író lázálmában az időgépről vizionál, a tudósok pedig, akik azt hiszik, hogy a fizika tudományának rejtélyeit megfejtették, és a fizikai világ felderítésének tulajdonképpen a végére értek… nos, a tudósok pedig az akadémiai tagságuktól dagadozva egymást kenegetik. – Végül miért jött el? – Amiért minden ép elméjű kutató elmegy egy ilyen eseményre. Támogatóra van szükségem. A kutatások pénzt emésztenek föl, és a mi kormányunk… Bánffy Dezső szabadelvű kormánya nem akar áldozni ilyesmire. Megint megjelent a pincér. Ábray az előző pohár után nyúlt, felhajtotta a sokadik konyakot, majd lecserélte az üres poharat a telire. Huntnak, aki koccintani akart volna vele, egy pillanatra elakadt mozdulata, aztán jobb híján szintén felhajtotta az italt. – Huh – nyögte Ábray, és megrázta a fejét. – Azért a magyar pálinkának semmi nem érhet a nyomába. – Alkalomadtán elnézek arrafelé is – mosolygott Hunt. – Ha jól tudom, az önök országa két éve ünnepelte ezeréves fennállását. Bizonyosan tiszteletre méltó emlékekkel rendelkeznek, amit egy olyan kutatónak, mint amilyen én vagyok, érdemes lenne látnia. Ábray ennél a pontnál kezdett elismeréssel nézni Samuel Huntra. – Tudja, hogy a magyar millenniummal a civilizált Európa civilizált polgárai között mennyien nincsenek tisztában? – Kit érdekel a dekadens Európa? – mosolyodott el az angol. – Az igazi értékek nem feltétlenül azok, amiket Párizs vagy London annak tart. – A következő kört én fizetem – döntötte el Ábray. – Sör is legyen benne, mert különben rosszul járunk. Bírom a konyakot, de nem ilyen lendületes ritmusban. – Sör is lesz benne. Hunt előredőlt, és igyekezett nyíltnak látszani. – Mr. Ábray, beszéljen nekem arról az időgépről, amit összeállított a műhelyében… Ha Mr. Wells regényét vesszük alapul, az időben történő utazás nem kevés felelősséget jelent. Mind a múlt, mind a jövő tartogat meglepetéseket, és könnyű odaveszni, ha nem ismerjük a környezetünket. – A tudósnak vajon felelnie kell-e azért, hogy mire használható a találmánya? Szerintem nem. Nekem annyiban van felelősségem, hogy a tudásom legjavát nyújtom-e. Mint ahogy a tudósvilág felelőssége is csak annyi: elismerik-e a találmányt. A felhasználás már nem a mi gondunk, mint ahogy az sem, hogy azután mi történik az utazókkal. – Ezzel nem feltétlenül értek egyet – felelte Hunt. – A tudósok felelőssége a társadalom lelkiismeretének fokmérője. – De tudós-e az, aki csak azért eltemeti a találmányát, mert fél a következményektől? – Remek kérdés! – Sajnos idáig ebben a sznob és öntelt társaságban el sem jutottunk. – Egy pillanatig úgy tűnt, Ábray a padlóra fog köpni, az angol kollégák elé. De csak az ajkát biggyesztette le a társaság említésére. – Kretének! Degeneráltak! – A tudóstársai végig sem hallgatták önt, ez tény. Nyíltan kifütyülték, magába fojtották a szót. Megdobálták. Ha nekem lenne időgépem, visszatérnék erre az időpontra, és bebizonyítanám nekik, hogy dilettánsok. – Tehetségtelen kóklerek! – Ábray szavaiban annyi lenézés sűrűsödött össze, hogy akár járni is lehetett volna rajta. Valaki megtorpant mellettük. – Kik a kóklerek? – kérdezte egy félig részeg fizikus. Hetykén pödörte a bajszát, láthatóan adott a külsejére. Hunt nem tudta felidézni a vezetéknevét, pedig beszélt vele a reggelizőben. Valami Jules… – Maguk, másodvonalbeli egyetemi tanárok – felelte haraggal Ábray Pál. – Nyugalom – intette Hunt halkan a magyart. – Ne vegye a szívére! Az igazi tudósok nem ilyenek. Egy Röntgen, egy Hertz, egy Schuster, egy Puskás… ugye ő magyar volt? Egy Puskás nem így viselkedne. – Puskás már halott. És Hertz is. A halottak nem tudják megvédeni magukat, de én igen. – Nem kell felvennie a kesztyűt! – De igen – felelte Ábray hangosan. – Igenis kell. – Felállt, és fenyegetően az asztalra támaszkodott. – Maguk a kóklerek. Sarlatánok… – Ó, ahonnan a tudomány megszökik, oda beférkőzik az erő – nevetett oldalt egy másik francia. – Vigyázz, Jules, mert ebből ökölharc lesz. – Tudod, hogy ez a magyar őrült, én nem kötnék bele – kontrázott más is. – Kérem, uraim! – állt fel Hunt. – Nem illik ez a beszéd ehhez a jó nevű társasághoz. Tiszteljék egymást! – Ez az úr eltévesztette az ajtót – mondta Jules. – A diliház a szomszéd sarkon van. Nevetés harsant fel a teremben. Hunt Ábrayra pillantott, akinek az arca egészen elvörösödött, ujjpercei viszont elfehéredtek, olyan erősen szorította ökölbe a kezét. A tekintetében valóban őrült tűz lobbant fel egy pillanatra, de aztán kihunyt, hogy valami még félelmetesebbnek, rideg, végső elszánást tükröző csillogásnak adja át a helyét. – Maga francia, nem? – szólalt meg Ábray, és a szavak szinte koppantak. – Valamelyik másodvonalbeli francia egyetemen lehet tanársegéd, és alkalomadtán, ha fehér terítővel borított asztal mellé ültetik le, akkor összekeveri a kanalat a villával. A kötözködő arca elfelhősödött. – Úgy vélem – folytatta zavartalanul Ábray –, hogy az édesanyja egy istállóban lett várandós, és ön holmi vidéki francia levelibékák áriája közepette jött a világra, azért is tűnik úgy, amikor beszél, mintha… brekegne. A francia önuralma ennél a pontnál fogyott el, és részeg ügyetlenséggel vetette magát Ábrayra. Amaz egyszerűen félreállt, majd támadója után fordulva egy ökölcsapást indított útjára az arca felé. Találata nyomán a részeg kolléga elsodort egy széket, és ájultan hanyatlott a földre. A tömeg első sora nekilendült, hogy elégtételt vegyen, de Samuel Hunt eléjük vetette magát, s az első támadót állcsúcson ütötte. A tudósok nem voltak túl vérmesek, mert rögtön visszahőköltek, Hunt pedig szabályos ökölvívó állásba helyezkedett, két kezét egy vonalban az arca elé emelve. Csend lett körülöttük. – Talán elfogadja a következő javaslatomat, Mr. Ábray – szólt át Hunt a válla felett. – Menjünk innen egy csendesebb helyre! – Igaza van – Ábray megigazította összezilálódott frizuráját. – Egy oroszlánnak semmi keresnivalója sincs a hiénák között. Együtt hagyták el a szállodát. Megjelenés : 2011. Kötésmód : ragasztott kötött védőborítóval Oldalszám : 400 Méret [mm] : 150 x 208 x 34 Tömeg [g] : 650 Raktári kód : 712379 Regisztrálás : 2011.04.13. Ár: 2 999.- Kiadja az Alexandra Kiadó.]]>