EGY – Én nem akarom megcsinálni a tesztet – nyafogott Bobby. Pedig muszáj, gondolta az apja. Csak így marad meg a reményünk, hogy a jövôben legyen belôle valami. Majd egyszer, a halálunk után, jóval azután, hogy Kleo és én meghaltunk. – Hadd magyarázzam meg – mondta fennhangon, ahogy a zsúfolt csúszójárdán a Közbesoroló Szövetségi Iroda felé tartottak. – Mindenki más képességgel bír. – Ezt a saját bôrén tapasztalta meg. – Az enyém például elég korlátozott, én még a kormányzati G-egyes szintet sem ütöm meg, ami pedig a legalacsonyabb. – Fájt ezt beismerni, de nem volt választása; muszáj megértetnie a fiúval, mennyire fontos ez az egész. – Vagyis nekem semmi jogosultságom nincs. Van egy nem kormányzati kis állásom, egy semmi. Ilyen akarsz lenni, ha majd felnôtt leszel? – Jól élsz – jelentette ki Bobby a tizenkét évesek fenséges maga­biz­tos­ságával. – Nem én – mondta Nick. – Szerintem igen. Erre nem tudott mit mondani. Mint mostanában oly sokszor, a kétségbeesés peremén egyensúlyozott. – Figyelj, nézzük azt, hogyan vezetik a Terrát. Kétféle embercsoport kerülgeti egymást, elôbb az egyik irányít, aztán a másik. Ez a kétféle… – Én nem vagyok egyik se – vágott közbe a fia. – Én Régi vagyok. Nem akarom megcsinálni a tesztet. Tudom, hogy mi vagyok. Tudom, hogy te mi vagy, és én ugyanaz vagyok. Nick gyomra kiszáradt és összezsugorodott, és emiatt hirtelen rátört a szükség. Körülnézett, észrevett egy drogbárt az utca túlsó oldalán, a suhanók és a nagyobb, kerekded tömegközlekedési jármûvek mögött. Egy gyalográmpához vezette Bobbyt, és tíz perc múlva átértek a túlsó járdára. – Pár percre beugrom ide – mondta a fiának Nick. – Az idô és tér jelen pontján nem vagyok elég jól, hogy elvigyelek a Szövetségi Épületbe. – Elvezette a fiút az ajtószem elôtt, be Donovan Drogbárjába, ahol még sosem járt, de ami elsô látásra jó benyomást keltett benne. – A fiút nem hozhatja be – szólt rá a csapos, és a feliratra mutatott a falon. – Nincs tizennyolc. Én nem szoktatok rá kiskorúakat. – A törzshelyemen… – kezdte Nick, de a csapos durván belefojtotta a szót: – Ez nem a maga törzshelye – közölte, és eltrappolt az egyik vendéghez az árnyékos-homályos helyiség túlsó végébe. – Nézz be a szomszéd boltba – tolta a fiát Nick az ajtó felé, amin az imént beléptek. – Négy-öt perc múlva odamegyek. – Mindig ezt mondod – dörmögte Bobby, de azért kibaktatott a járdára a tolakodó-nyomakodó embertömegbe… megtorpant, visszanézett, majd továbbment, eltûnt szem elôl. Nick leült egy bárszékre. – Ötven milligramm fenmetrazin-hidroklo­ri­dot kérek, és harminc milli stelladrint, kísérônek meg nátrium-ace­til-­sza­licilsavat. – A stelladrintól sok-sok messzi csillagról fog álmodni. – Egy apró tányért tett Nick elé, arra rakta a tablettákat, mellé a pohár nátrium-acetil-szalicilsav oldatot, majd hátralépett, és tûnôdve vakarta a fülét. – Nagyon remélem. – Nick bekapta a három apró tablettát (hó végén ennél többet nem engedhetett meg magának), majd leöblítette a sós kísérôvel. – A szövetségi tesztre viszi a fiút? Nick bólintott, és elôvette a tárcáját. – Maga szerint bunda? – kérdezte a csapos. – Fogalmam sincs – vetette oda foghegyrôl Nick. A csapos rákönyökölt a bárpult fényes tetejére, közelebb hajolt és, azt mondta: – Szerintem az. – Elvette a pénzt, a kasszához lépett. – Látok olyanokat, akik tizennégyszer-tizenötször elmennek itt elôttem. Nem hajlandók belenyugodni, hogy ôk vagy, mint a maga esetében, a gyerekük nem megy át. Próbálkoznak és próbálkoznak, de mindig ugyanaz a vége. Az Újemberek nem engednek senki mást a Közszolgálatba. Azt akarják, hogy… – Körülsandított, és halkabbra vette a hangját. – Nem akarnak osztozni senkivel. A fenébe, hát a kormányzati kommünikékben lényegében ki is mondják. Nekik az kell, hogy… – Friss vér kell nekik – mondta Nick a csaposnak, ahogy magának is már számtalanszor. – Vannak nekik saját kölykeik – érvelt a csapos. – De nem elég. – Nick kortyolt a kísérôbôl. Máris érezte a fenmetrazin-hidroklorid hatását, az erôteljes izzást mélyen belül, hamarosan elkezd nôni az önbizalma, fokozódni fog az optimizmusa. – Ha kiderül, hogy a közszolgálati tesztet megbundázzák, a kormányt huszonnégy órán belül leváltják, és a Szokatlanok veszik át a helyüket. Maga szerint az Újak azt akarják, hogy a Szokatlanok vezessék a világot? Jézusom. – Szerintem összejátszanak – felelte a csapos, és elment egy másik vendéghez. Hányszor, de hányszor fordult meg ez nekem is a fejemben, gondolta Nick, ahogy távozott a bárból. Elôbb a Szokatlanok kormányoznak, aztán az Újak… Ha ezt alaposan kidolgozzák, ha ôk irányítják a személyzeti tesztelôapparátust, akkor önfenntartó hatalmi struktúrát alkotnának; de a mi politikai berendezkedésünk a két csoport kölcsönös ellenségességén alapul… ez életünk alapigazsága. Ez és annak elfogadása, hogy magasabb rendûek lévén jogosultak a vezetésre, és jól is csinálják. Átvágott a gyalogjárók mozgó masszáján, és odaért a fiához, aki megigézve bámult egy kirakatot. – Menjünk – fogta meg fia vállát (a drog hatására) határozottan Nick. Bobby nem moccant. – Itt árulnak távfájdalomkeltô kést. Kaphatok egyet? Magabiztosabb lennék, ha teszt közben nálam lenne. – Az csak egy játékszer – mondta Nick. – Akkor is. Légyszi. Nagyon-nagyon klassz lenne. Egy szép nap majd fájdalomkeltés nélkül is lehet kormányozni, tûnô­dött Nick, kormányozni az egyenrangúakat, szolgálni a feljebbvalókat. Te is feljebbvaló leszel, és akkor végre boldogan elfogadok mindent, ami körülöttem zajlik. – Nem – felelte, és visszakormányozta a fiút a sûrûn áramló tömegbe. – Ne ácsingózz konkrét dolgok után – torkolta le nyersen. – Gondolkodj elvontan, gondolj a neutrologikai folyamatokra. Azt fogják kérdezni. – A fiú kezdett lemaradni. – Nyomás! – förmedt rá Nick, és megrántotta. Az, hogy testileg érezte a fiú vonakodását, ólomnehéz kudarcérzéssel töltötte el. Ötven éve megy már ez, 2085 óta, amikor az elsô Újat megválasztották… nyolc évvel azelôtt, hogy az elsô Szokatlan elfoglalta a magas hivatalt. Akkor újdonságszámba ment; mindenki kíváncsi volt, hogy a nemrég kifejlôdött rendellenesek hogyan muzsikálnak majd. Jól muzsikáltak, annyira jól, hogy a Régiemberek már nem is tudtak lépést tartani velük. Ôk egy rakás dologgal zsonglôrködtek egyszerre, a Régiek eggyel alig bírtak el. Egyes tetteiknek, melyek olyan gondolatfolyamatokon alapultak, amiket a Régiek követni sem tudtak, nem is volt megfelelôje az emberi faj korábbi egyedeinél. – Nézzük meg a szalagcímeket – torpant meg Bobby egy újságmata elôtt.  

PROVONI ELFOGÁSA KÜSZÖBÖN ÁLL

  Nick érdeklôdés nélkül olvasta, nem hitte el, és nem is igazán érdekelte. Számára Thors Provoni már nem létezett, se fogságban, se máshogy. Bobbyt azonban lebilincselte a hír. Lebilincselte és taszította. – Sosem fogják el Provonit – mondta. – Ne ilyen hangosan – suttogta Nick fia fülébe. Mély nyugtalanság moc­cant bensôjében. – Engem nem érdekel, ha meghallják – felelte Bobby hevesen. A körülöttük áramló férfiak és nôk felé intett. – Különben is mind egyetértenek velem. – Fortyogó haraggal nézett fel apjára. – Amikor Provoni elment – magyarázta Nick a fiának –, amikor itthagyta a Sol-rendszert, az egész emberiséget elárulta, a fel­sôbb­ren­dûeket és mindenkit. – Szilárdan hitte. Ezt a vitát nemegyszer lefolytatták már, de nem tudták összeegyeztetni véleményüket arról az emberrôl, aki azt ígérte, keres egy másik bolygót, egy másik használható világot, amelyre a Régiek átköltözhetnek… és saját magukat kormányozva élhetnek. – Provoni gyáva volt – jelentette ki Nick –, és szellemileg átlag alatti. Szerintem üldözni se volt érdemes. Mindegy, most ezek szerint megtalálták. – Mindig ezt mondják. Két hónappal ezelôtt azt mondták, huszonnégy órán belül… – Átlag alatti volt – szakította félbe Nick –, vagyis nem számít. – Mi is azok vagyunk. – Én igen, de te nem. Csendben mentek tovább, egyiküknek sem volt kedve tovább beszélgetni.   Norbert Weiss köztisztviselô kihúzott egy zöld papírcsíkot a számí­tó­gépbôl az íróasztala mögött, és figyelmesen elolvasta a rajta szereplô információt.  

APPLETON, ROBERT.

  Emlékszem rá, futott át Weiss fején. Tizenkét éves, az apja ambició­zus… Mit mutattak a fiú elôzetes tesztjei? Erôs E-faktor, jóval átlag fe­let­ti. De… Felvette a belsô v-font, és tárcsázta felettese mellékét. Jerome Pikeman himlôhelyes, hosszú arca jelent meg, amelyrôl lerítt a túlhajszoltság és a stressz. – Igen? – Az Appleton fiú jön nemsokára. Döntött már? Passzoljuk vagy nem? – A zöld papírt a v-fon szkennere elé tartotta, hogy felfrissítse felettese emlékezetét. – Az osztályomon dolgozóknak nem tetszik az apja szolgai viselkedése – felelte Pikeman. – A tekintély iránt olyan túlzott alázatot mutat, hogy attól félünk, ennek a negatívja jelenhet meg a fia érzelmi fejlôdése során. Buktassa meg. – Végleg? Vagy csak most? – Végleg. Örökre. Szívességet teszünk neki, valószínûleg ô maga is szeretne kiesni. – Az a fiú nagyon magas pontszámot ért el. – De nem kivételes. Nincs rá feltétlen szükségünk. – De ha a fiúval szemben tisztességesek akarunk lenni… – ellenkezett Weiss. – Tisztességesek leszünk vele, ezért küldjük el. A szövetségi szintet elérni nem megtiszteltetés vagy privilégium, hanem teher. Felelôsség. Maga szerint nem, Mr. Weiss? Erre így sosem gondolt. Igaz, hogy agyondolgoztatnak, töprengett Weiss, a fizetés pedig siralmas, és Pikemannek igaza van, nem megtiszteltetés, csak kötelesség. De elôbb öletném meg magam, mint hogy feladjam. Maga sem értette, miért. 2120 szeptemberében szerezte meg a köztisztviselôi státust, azóta a kormánynak dolgozott, elôbb egy Szokatlan tanácselnök, majd egy Új elnök alatt… Akármelyik csoport került hatalomra, ô, mint a többi köztisztviselô, a helyén maradt, gyakorlottan végezte a feladatát. Gyakorlottan és tehetségesen. Ô maga gyermekkora óta jogilag Újnak tartotta magát. Agykérgén láthatóak voltak a Roger-pontok, az intelligenciatesztek során rendre tisztességes képességet mutatott. Kilencéves korára gondolkodásban túlnôtt egy Régi felnôttön, húszévesen fejben össze tudott állítani száz számból egy véletlentáblázatot… és még sok mindenre képes volt. Például számítógép nélkül ki tudta számolni egy ûrhajó pályáját, amelyre három gravitációs mezô is hat; bármelyik pillanatban meg tudta mondani a hajó helyzetét. Egy adott állításból, akár elméleti, akár valós volt, számos megfelelést ki tudott következtetni. És harminckét évesen… Egy széles körben terjedô esszében vitába szállt a klasszikus határelmélettel, a maga egyedi módján mutatott egy – elméletileg – lehetséges visszatérési utat Zénón felezett mozgásának koncepciójához, sarokkôként Dunne körkörösidô-elméletét használva. Ennek eredményeként kapott egy kis állást a Közbesoroló Szövetségi Iroda egy kis alosztályán. Ugyanis amit kitalált, eredetinek eredeti volt ugyan, de nem sok. Más Újemberek eredményeivel összehasonlítva. Ôk megváltoztatták az emberi gondolkodás térképét… ötven rövid év alatt. Olyasmivé alakították, amit a Régiek, a múlt egyedei nemcsak hogy nem értettek, de át sem láttak. Példának okáért ott volt Bernhad akauzalitáselmélete: 2103-ban a Zürichi Politechnikai Intézetben dolgozó Bernhad bebizonyította, hogy Hume-nak a maga tobzódó szkepticizmusával mégiscsak igaza volt: azokat az eseményeket, amelyeket a Régiek ok-okozati viszonyként fogtak fel, csakis a szokás kapcsolta össze, semmi más. Modernizálta Leibnitz monászelméletét, méghozzá megsemmisítô eredménnyel. Az emberi történelemben elôször vált lehetségessé megjósolni fizikai események kimenetelét változó állítások alapján, amelyek mindegyike egyformán igaz, mindegyike egyformán „ok-okozati”. Emiatt az alkalmazott tudományok új alakot öltöttek, amellyel a Régiek nem boldogultak; számukra az akauzalitás elve puszta káosz volt: képtelenek voltak megjósolni bármit. És ez még korántsem volt minden. 2130-ban Blaise Black, okleveles G-tizenhatos Új megcáfolta Wolfgang Pauli szinkronicitáselméletét. Kimutatta, hogy a függvény úgynevezett „függôleges” vonala megjósolható faktor, ugyanolyan könnyen tervezhetô – a véletlenszerû kiválasztás új módszerével –, mint a „horizontális” szekvencia. Így a szekvenciák közötti különbség lényegében megszûnt – az elvont fizika megszabadult a kettôs meghatározás terhétôl, alapvetôen könnyebbé vált minden számítás, az asztrofizikából eredôk is. A Black-rendszer, ahogy nevezték, végleg szakított a Régi-elmélettel és gyakorlattal. A Szokatlanok kézzelfoghatóbban járultak hozzá a fejlôdéshez; entitásokkal való mûveletekkel. Tehát – legalábbis Újként így látta – az ô fajtája a világegyetem átalakított térképének alapjait szolgáltatta, a Szokatlanok pedig ezeknek az általános struktúráknak az alkalmazását végezték el. Utóbbiak ezzel nem értettek volna egyet, tudta jól, ám ez ôt cseppet sem zavarta. G-hármas vagyok, mondta magának, és én is csináltam valamit, én is hozzáadtam valamicskét a kollektív tudásunkhoz. Egyetlen Régi sem lett volna erre képes, akármilyen tehetséges is. Kivéve talán Thors Provonit. Thors Provoni azonban évek óta nincs sehol, nem zavarja sem a Szokatlanok, sem az Újak álmát. Provoni a galaxis peremén kódorog, dühösen kutat valami homályos, sôt metafizikus dolog után. Úgymond „válasz” után. Reakció után. Thors Provoni belekiáltott az ürességbe, válasz reményében lármázott. Isten óvjon minket attól, hogy valaha megtalálja, gondolta Weiss. De ô nem tartott Provonitól, ahogy a társai sem. Néhány ideges Szokatlan motyogott csak egymás közt, ahogy a hónapok évekbe fordultak, és Provoni még mindig nem halt meg, és nem hagyta magát elfogni. Thors Provoni anakronizmus lett: az utolsó Régi, aki nem hajlandó elfogadni a történelmet, aki ortodox, elhamarkodott cselekedetrôl álmodik… egy undorító múltban élt, amely zömében nem is volt valóságos, egy álmatlan és halott múltban, mely visszahozhatatlan még egy olyan tehetséges, tanult és tetterôs ember számára is, mint Provoni. Egy kalóz, gondolta Weiss, kvázi romantikus alak, akinek az agyára ment a vitézkedés. Bizonyos értelemben hiányozni fog, ha meghal. Végül is mind a Régiekbôl fejlôdtünk ki; a rokonaink. Távoli rokonaink. Azt mondta felettesének, Pikemannek: – Teher. Abszolút igaza van. – Teher ez a feladat, ez a közszolgálati besorolás, szôtte tovább gondolatban. Nem repülhetek a csillagokba; nem üldözhetek az univerzum távoli zugaiban olyasmit, ami nem létezik. Milyen érzés lesz, ha megsemmisítjük Thors Provonit? A munkám még inkább lélekölô robottá mosódik majd össze. Én mégis szeretem. Nem adom fel. Újnak lenni azért valami. Talán a saját propagandánk áldozata lettem, futott át a fején. – Ha Appleton behozza a fiút, adja oda a kis Robertnek az egész tesztet – utasította Pikeman. – Aztán mondja nekik azt, hogy az értékelés egy hétig tart. Akkor könnyebb lesz majd elviselniük a csapást. – Szárazon elmosolyodott és hozzátette: – És nem kell magának közölni velük, majd írásban megkapják. – Én nem bánom – mondta Weiss, pedig bánta. Mert valószínûleg nem lesz igaz. Igazság, gondolta, mi vagyunk az igazság: mi teremtjük, mi birtokoljuk. Közösen új térképet rajzoltunk. Ahogy mi növünk, az is nô velünk, együtt változunk. Hol leszünk jövôre? Nem lehet tudni… Csak a Szokatlanok prekogjai tudják, de ôk meg sok jövôt látnak egyszerre, úgy sorakoznak egymás mellett, mint dobozok hosszú sorai (így hallotta). A titkárnôje szólt be az interkomon: – Mr. Weiss, bizonyos Mr. Nicholas Appleton és a fia keresik. – Küldje be ôket. – Weiss hátradôlt a nagy, naugabôr-utánzat székben, felkészült a fogadásukra. Az asztalon hevert a teszt; merengve babrálta, szeme sarkából látta, hogy különféle alakokat vesz fel. Egy pillanatra szinte behunyta a szemét… és elméjében pontosan azzá tette a tesztet, amivé akarta.  ]]>