Mozi

Parádés lezárás: SPOILERES Avengers Endgame kritika


A cikk spoilereket tartalmaz!

Ha nem is hibátlan az Avengers Endgame, mégis tény: mozifilmtörténelmet írt a Marvel. 11 év, 22 mozifilm, egy kisebb hadseregre elegendő főhős és mellékszereplő kalandjainak epikus lezárása – ilyet moziban nem láthattunk még.

Tévében már igen, de persze kisebb léptékben. Tévésorozatokban a Babylon 5 óta nem újdonság, hogy éveken át építenek fel remek karaktereket és egy epikus fináléval igyekeznek lezárni egy összetett történetet. Ma már az igazán sikeres tévésorozatok esetében ez alappá vált – ahogy ezt bizonyítja a Trónok harca utolsó évada körüli felfokozott várakozás is.

Moziban azonban néhány kivételtől eltekintve trilógiáknál nagyobb távlatokban nem gondolkodtak a készítők: ezek is jellemzően vagy könyvsorozatok feldolgozásai (mint a Harry Potter), vagy pedig olyan végtelenségig folytatható, önálló epizódokból álló szériák, mint a Halálos iramban.

Kevin Feige és a Marvel stábja lényegében azt csinálta meg, amit a tévésorozatoktól megszokhattunk: egy 22 epizódból álló történetfolyamot, kezdéssel, csúcspontokkal és egy epikus, a korábbi részekhez visszanyúló lezárással. Mindezt azonban mozivásznon, kihasználva azt az előnyt, hogy már csak a rászánt büdzsé miatt is minden sokkal grandiózusabban megvalósítható.

A finálé is természetesen, még ha előre borítékolhatóan vannak benne erős döccenők. Az még nem lenne gond, hogy kiszámíthatóan az időutazás jelenti a Thanos elleni harc megoldását. Sajnos azonban az írók bizony beleestek az időutazásos történetek csapdáiba, és egész egyszerűen nem tudják kezelni az ezzel járó paradoxonokat. Hiába próbálja megalapozni a Marvel univerzum időutazással kapcsolatos elméleti alapjait Hulk, hiába igyekszik az Ősvarázsló látványosan bemutatni az időutazás okozta problémákat – végül nem ússzuk meg fejvakarásra késztető kérdések nélkül a különböző paradoxonokat látva. Őszintén szólva a legjobb megoldás az, ha elengedjük ezeket a logikátlanságokat, és igyekszünk nem belegondolni egyes történések idővonalra gyakorolt következményeibe.

Mert egyébként minden más teljesen jól össze lett rakva a filmben. Nagy pirospont a stúdiónak, hogy az előzetesek nem lövöldözgették le a Végjáték fordulatait.

A Végtelen Háború kapcsán annak idején megjegyeztem, hogy túl sok szuperhőst kellett belezsúfolni a filmbe – és emiatt a legtöbb karakter el is sikkadt. Nos, a végére ugyebár ezt a problémát Thanos egyetlen csettintéssel megoldotta, aminek az lett a következménye, hogy a Végjátékra kezelhetőbb mennyiségűre olvadt a csapat. Az eredeti Bosszúálló-tagok, kiegészülve egy-két később érkezett karakterrel már nem teszik annyira túlzsúfolttá a filmet, így marad idő arra, hogy ne csak akció legyen, hanem némi dráma is.

Drámára pedig van ok egy olyan világban, ahol a népesség fele elpusztult egy őrült titán miatt. Kimondottan tetszett például a rendező Joe Russót szerepeltető jelenet, amiben Steve Rogers próbál lelket önteni egy támogatói csoportba – miközben teljesen nyilvánvaló, hogy sem ő, sem a többi Bosszúálló nem képes tovább lépni a tragédián. Anélkül sikerült érzékeltetni a következményeket, hogy túlságosan érfelvágóssá válna a film ezen része. De szinte mindenkinek van néhány olyan jelenete, amiben tényleg színészkedni meg játszani kell, és nem csak pofozkodni – Thor egyszerre komikus és tragikus változása, a Fekete Özvegy kétségbeesett munkába temetkezése szuperül megmutatja, hogy még öt év elteltével is az események hatása alatt vannak a főhősök. Sólyomszem előző részből való kimaradását pedig bőven kompenzálja a mostani szereplése.

Az egyetlen karakter, akivel látványosan nem tudnak mit kezdeni, az Marvel Kapitány, és ez némileg megkérdőjelezi azt is, hogy tényleg muszáj volt-e még gyorsan a Végjáték előtt bemutatni az eredetfilmjét. Vagy pedig érdemesebb lett volna a sztorit nélküle megoldani. Egész egyszerűen túlságosan tápos karakter ahhoz, hogy normálisan lehessen szerepeltetni – emiatt viszont háttérbe kellett szorítani. Nem lennék meglepve, ha a Marvel moziverzum folytatásában valahogy legyengítenék, mert egy világűrben védőfelszerelés nélkül repkedő, csatahajókat pillanatok alatt elpusztító hősnek tényleg csak Thanos lehet kihívás.

A hagyományos Marvel recept az akció, a humor, a remek beszólások, valamint a különböző csapattagok keverésére továbbra is remekül működik. Amikor beindul a világmegmentő project, akkor a Marvel filmek legjobb pillanatait idézik meg – szó szerint, hiszen az időutazással a Marvel-történelem legfontosabb eseményeihez térnek vissza, keretbe foglalva az elmúlt 11 évet.

Hogy aztán innét hogyan lehet továbblépni, az egy jó kérdés: a következő Pókember-film fogja lezárni a Marvel-filmek aktuális fázisát, az ígéretek szerint bemutatva azt is, hogy miképp is akar majd az emberiség megbirkózni Thanos pusztításával. Kétlem, hogy még egy ennyire grandiózus filmet össze lehet hozni 10 vagy akár 15 év múlva, de hogy igazam van-e, arra csak Doctor Strange tudna válaszolni, de ő meg jól őrzi a titkait.