Részlet

Michael J. Sullivan: Ryria-krónikák – Birodalom születik (részlet)


BÁB FEJÉRE KERÜL A KORONA. AZ IGAZI ÖRÖKÖS REJTVE MARAD.
EGY KALANDOR TITKA FELFORGATHAT MINDENT.
Háború fenyegeti Melengárt, és hőseink újabb kockázatos megbízást kapnak. Ezúttal szövetséget kell kötniük a nemzetelvűek csapataival, akik délen a birodalmi elnyomók ellen küzdenek. A Nefronita Birodalom megállíthatatlanul terjeszkedik, és Royce gyanúja egyre erősebb, hogy Ezrahaddon, a mágus eszközként használja őt és társát saját, kifürkészhetetlen céljaihoz. Ha ki akarja deríteni az igazságot, meg kell fejtenie Hadrian titkát. Ám felfedezése, könnyen véget vethet a barátságuknak és kettészakíthatja a Riyriát.

A Birodalom születik a magával ragadó Riyria-krónikák harmadik kötete. A hatkötetes sorozatot írója egyetlen, eposzi magaslatokra törő történetként alkotta meg, amit külön epizódokra bontott. A cselekményszálak egybefonódnak, de minden egyes kötet a saját történetét meséli el, és külön, kerek egészként is élvezhető. Az eredetileg magánkiadásban megjelent sorozatra felfigyelt egy nagy kiadó is, és az új kiadás révén az utóbbi évek legsikeresebb új fantasyjévé vált.

1. fejezet

A császárnő

birodalom-szuletikAmilia elkövette azt a hibát, hogy visszanézett, egyenesen Edit Mon szemébe. Valójában nem akart odapillantani, nem akarta felemelni a tekintetét a padlóról, de Edit megijesztette és ő gondolkodás nélkül felnézett. A főkomorna minden bizonnyal dacnak, a mosogatószolgák lázadásának tekinti majd a tettét. Soha nem pillantott még Edit szemébe, és most, hogy megtette, eltűnődött, vajon rejtőzik-e egyáltalán valamiféle lélek az asszony tekintete mögött. Ha rejtőzött is, bizonyosan a sarokba húzódva reszket, vagy elpusztult, és csendben rohad, mint a fáról lehullott alma. Ez a bűzt is megmagyarázná. Editet savanyú, avas szag lengte körül, mintha romlott ételt evett volna.

– Ez újabb denentiuszodba kerül aranyom, majd levonom a béredből! – vigyorgott kárörvendően a kerekded asszonyság. – Szép kis lukat ásol magadnak, ugyi?

Editnek széle-hossza egy volt, és hiányzott a nyaka. Hatalmas, üllőszerű fejét mintha egyenesen a vállára forrasztották vol­na. Irgalmatlan jelenlétével szemben Amilia megszűnt létezni. Kicsiny, körte alakú vonalaival, egyszerű vonásaival és hosszúra növesztett, színtelen hajával egy lett a tömegből, csak egy arc, amire senki sem emlékezett. Sem elég szép, sem elég meg­hökkentő ahhoz, hogy bárki is kétszer megnézze magának. Olyankor azonban sajnos nem tudott beleolvadni a tömegbe, amikor a palota főkomornája, Edit Mon előtt kellett megje­lennie.

– Nem én törtem el – védekezett Amilia. Újabb hiba, gon­dolta.

Húsos tenyér csattant az arcán, a füle belecsengett a pofonba és a szeme könnyezni kezdett.

– Csak rajta! – biztatta Edit mézesmázos hangon, majd azt suttogta: – Hazudj még valamit!

Amilia megragadta a mosdótál szélét, hogy el ne szédüljön, és érezte, amint a forróság bíbor szirmokat bont az arcán. Tekintete követte Edit kezét, és amikor a tenyér ismét a levegőbe emelkedett, összehúzta magát. A rekedten kuncogó asszony kövérkés ujjaival beletúrt a lány hajába.

– Gubancnak nyoma sincs – jegyezte meg. – Most már tudom, mivel töltöd az időd ahelyett, hogy a munkádat végeznéd! Azt reméled, megtetszel a hentesnek, ugyi? Vagy annak a dévaj kis embernek, aki a fát hozza? Láttalak, amikor csevegtél vele. Tudod, mit látnak, amikor rád néznek? Csak egy undorító kis mosogatólyányt, semmi mást! Egy lúgtól és zsírtól bűzlő, mocskos kis csatornatölteléket. Inkább fizetnének egy szajhának, mint hogy téged ingyen megkapjanak! Jobban tennéd, ha a feladataiddal törődnél. Ha rendesen dolgoznál, nem kéne annyi pofont kiosztanom.

Amilia érezte, ahogy Edit feltekeri, majd lassan, egyre szorosabban az ökle köré csavarja a haját.

– Nem mintha élvezném, hogy fájdalmat okozok neked… – Addig húzta a tincseket, míg végül a lány arca összerándult
a kíntól. – De rendet kell tanulnod. – Az asszony továbbra sem engedte el Amilia haját, és úgy hátrafeszítette a fejét, hogy a lány végül már csak a mennyezetet látta. – Lassú vagy, ostoba és csúnya. Ezért mosod még mindig a szennyes edényeket. Ezért nem vihetlek a mosodába, és ezért nem lehet belőled szobalány. Csak bajt hoznál a fejemre, érted?

Amilia nem felelt.

– Azt kérdeztem, érted-e!

– Igen.

– Kérjél bocsánatot, amiért kicsorbítottad a tányért!

– Sajnálom, hogy kicsorbítottam a tányért.

– És azt is sajnálod, hogy hazudtál róla?

– Igen.

Edit durván megveregette a lány lángoló arcát.

– Jó kislány. Az árát levonom a béredből. És most, büntetésből… – Elengedte a lány haját, és kitépte a felmosó kefét a kezéből. Tenyerébe ejtve latolgatta a súlyát. Általában övet használt, ám a kefe jobban fáj majd. Leráncigálja a mosodába, ahol a nagydarab szakács nem láthatja, mit művel. A főszakács az évek során megkedvelte a lányt, és bár Edit teljes jogkörrel rendelkezett a lányok fegyelmezése terén, Ibis nem tűrte az ilyesmit a konyhájában. Amilia tétlenül várta, hogy a kövér ujjak megragadják a csuklóját, de helyette Edit megcirógatta a haját.

– Milyen szép hosszú hajad van! – szólt a kínzója tettetett álmélkodással. – A hajad az oka az egésznek, ugyi? Emiatt van, hogy túl sokat gondolsz magadról? Nos, én tudom, hogyan tegyek pontot a dolog végére. Igazán csinos leszel majd, ha már…

Ekkor váratlan csend ereszkedett a konyhára. Cora, aki addig fáradhatatlanul húzta a köpülőt, két mozdulat közben megállt. A szakácsok felhagytak folyamatos szeletelésükkel, és még a kemence alá fát hordó Nipper is megdermedt. Amilia követte a személyzet tekintetét egészen a lépcsőig.

Egy fehér bársonyba és szaténba öltözött nemesasszony siklott le a lépcsőkön, és belépett a zsírszagú mosogatókonyhába. Vastagon púderezett arcában szinte világított szúrós szeme és bo­rotvaéles ajka. A magas teremtés az összeroskadni készülő Ami­liával ellentétben egyenesen és büszkén állt. Nyomban a fal melletti asztalkához lépett, ahol a pék a kenyeret gyúrta.

– Tegyék szabaddá az asztalt! – parancsolta egyetlen legyintéssel, és különösképpen senkihez sem intézte a szavait. A pék azonnal kötényébe ejtette a szerszámait és a tésztáját, majd elsietett. – Sikálják tisztára! – folytatta az asszony.

Amilia érezte, hogy valaki visszanyomja a kefét a kezébe és hátulról megtaszítja. Közelebb botladozott. Anélkül, hogy felnézett volna, nyomban munkához látott, és széles csapásokkal elkente a lisztet az asztalon. Nipper rögvest mellette termett egy vödörrel, Vella pedig törölközőt hozott. A nemesasszony megvető tekintetétől kísérve együtt letakarították a maszatot.

– Két széket ide! – vakkantotta a nő, és Nipper elszaladt értük.

Amilia tanácstalanul álldogált, és az asszonyt figyelte a csöpögő kefét maga mellett tartva. Amikor a nemes hölgy észrevette, hogy bámulják, a lány lesütötte a szemét, és valami mozgásra lett figyelmes a földön. Egy aprócska szürkeegér esett csapdába a pék asztala alatt, és megpróbált észrevétlen maradni az árnyékok között. Kihasználva a pillanatnyi lehetőséget, az állatka felkapott egy kenyérmorzsát, azzal nyomtalanul eltűnt egy keskeny repedésben.

– Te szánalmas teremtés! – hallotta Amilia a nő hangját, és azt hitte, az egérhez beszél, ám az asszony így folytatta: – Teljesen összemocskolod a padlót! Tűnj el innen!

Mielőtt visszatért volna a mosogatótálhoz, a lány megkísérelt egy siralmas pukedlit. Gondosan képzett parancsszavak harsantak az asszony torkából. Vella, Cora és még Edit is beállt a sorba: úgy terítettek, mintha királyi lakomára készültek volna. Vel­la fehér abroszt borított az asztalra, míg Edit az evőeszközzel piszmogott, ám az asszony odébb zavarta, hogy saját kezűleg helyezze el az étkészletet. Hamarosan az asztalka két személyre terítve állt, és a készlet számos kehellyel és vászonszalvétával egészült ki.

Amilia el sem tudta gondolni, kit várhatnak ide vacsorára. A szolgáknak természetesen senki nem terítene meg, de miért fogyasztaná egy nemes az estebédjét a konyhában?

– Nocsak, mi folyik itt? – ütötte meg a fülét Cingár Ibis jól ismert dörmögése. A hordó mellkasú egykori hajószakács világoskék szeme szinte kiugrott az arcából, és az állát ritkás szakáll keretezte. Egész délelőtt a zöldséges gazdákkal tárgyalt, és azóta sem vette le kedvenc kötényét. A zsírfoltos darab az egyenruhájának, hivatala jelképének számított. A szakács úgy robbant be a konyhába, mint egy barlangjába visszatérő medve, aki valami gyanúsat szimatol. Amikor észrevette a hölgyet, megtorpant.

– A nevem Lady Constance – tájékoztatta a nemesasszony. – Néhány percen belül lehozom ide Modina császárnőt. Ha te vagy a szakács, akkor készíts ételt! – A nő elhallgatott, és szigorúan megvizsgálta az asztalt. Megigazított ezt-azt, majd sarkon fordult és elviharzott.

– Leif, ess neki a késeddel annak a roston sült báránynak! – kiáltotta Ibis. – Cora, hozz sajtot, Vella, keríts kenyeret! Nipper, egyenesítsd ki azt a farakást!

– A császárnő! – kiáltotta Cora, futtában a kamra felé.

– Mi dolga van erre? – kérdezte Leif dühödten, mintha csak valami nem szívesen látott, alacsony rangú rokon érkezne látogatóba és a majorság uraként neki kellene megvendégelnie.

Amilia persze hallott már a császárnőről, de még sohasem látta a saját szemével, még távolról sem. Kevesen mondhatták el magukról, hogy élőben találkoztak vele. Zárt körben koronázták meg fél évvel ezelőtt, a Télvíz-ünnep alkalmával, és Aquestába érkezése mindent megváltoztatott.

Ethelred király nem viselte már a koronáját, és „felség” helyett régensnek szólították. Még mindig várúrnak számított, ám a várát most császári palotának nevezték. A másik férfi, egy bizonyos Saldur régens felügyelte a változásokat. A Melengárból származó egykori püspök is beköltözött a várba, és éjjel-nappal dolgoztatta a kőműveseket a lovag- és trónterem felújítási munkálatain. Saldur új szabályokat is hozott, amelyeket minden szolgának követni kellett.

A palota személyzete többé már csak katonai kísérettel hagyhatta el a császári rezidencia területét, és minden kimenő levelet elolvastak és jóváhagytak. Az utóbbi rendelet persze nem okozott gondot, hiszen kevés szolgáló tudott írni. A palota területére vonatkozó korlátozás azonban csaknem mindenkinek nehézséget jelentett. A városban vagy a környező tanyákon élő családosok kénytelen-kelletlen felmondtak, hiszen éjszakára nem térhettek haza szeretteikhez. A várban maradtak soha többé nem hallottak róluk. Saldur régensnek sikerült elzárni a palotát a külvilágtól, de odabenn vad híresztelések és pletykák kaptak szárnyra. A találgatások gombamód szaporodtak a félreeső folyosókon, és a személyzetnek meggyőződésévé vált, hogy kimenőt kérni ugyanannyira nem kifizetődő, mint szó nélkül elosonni.

Különösképpen arról szóltak a rossznyelvek, hogy soha senki nem látta a császárnőt. Mindenki tudta, hogy az eredeti, legendás uralkodó, Novron örököse, így egyben Maribor gyermeke. Ezt már akkor bebizonyította, amikor egyedül leölte a bestiát, amely lemészárolta Elan legderekabb lovagjait. Hogy Maribor előtt mindenki egyenlő, azt mi sem bizonyította jobban, mint hogy a császárnő földművesek leányaként látta meg a napvilágot egy félreeső kis faluban. A szóbeszéd úgy tartotta, spirituális lénnyé lett, és csakis a régensek, na meg személyi titkára tartózkodhattak isteni színe előtt.

Ez a nemesasszony éppen az lehet, gondolta Amilia. A savanyú arcú, tökéletes beszédű úrhölgy a császárné magántitkára.

Hamarosan a legjobb étel díszítette az asztalt, amit csak a rendelkezésre álló rövid idő alatt össze tudtak szedni. Knob, a pék és Leif, a hentes erősen vitatkozott az ételek elrendezésén, hiszen mindkettő a saját portékáját szerette volna középre tenni.

– Cora – szólította meg a fejőlányt Ibis –, tedd az asztalfőre azt a csinos kis sajttortádat! – Felszólítása szégyenlős mosolyt és pírt csalt a lány arcára, de Leiftől és Knobtól csak mogorva pillantásokat kapott.

Mosogatólány lévén Amiliának nem jutott szerep, így visszatért az edényeihez. Edit izgatottan csevegett a borosfiúval és
a pohárnokkal a tölgyfa hordókkal teli sarokban, minden szolga a ruháját és a haját igazgatta. Nipper még nem végzett a söpréssel, amikor a nemesasszony visszaért. Megint mindenki mozdulatlanná dermedt, és némán figyelték, amint a nő egy fiatal lányt vezet le a lépcsőn a csuklójánál fogva.

– Ülj le! – utasította a leányt Lady Constance mogorván.

Mindenki a nemesasszony és a leány mögé kémlelt, hátha megpillanthatják az istencsászárnőt. Megjelent két állig felfegyverzett katona, és elfoglalták a helyüket az asztal két oldalán. Senki más nem csatlakozott hozzájuk.

Hol van a császárnő?

– Modina, azt mondtam, ülj le! – ismételte meg Lady Con­stance.

A felismerés villámcsapásként hasított Amiliába.

Modina? Ez az erőtlen gyermek a császárnő?

A lány mintha meg sem hallotta volna a nemes hölgy utasítását, tétován állt, üres tekintettel a szemében. Tizenévesnek nézett ki, és törékenységéhez halálos soványság párosult. Az egykor talán tetszetős teremtés most rémisztő látványt nyújtott. Hullafehér arcán feszült a vékony bőr, amely látni engedte koponyája körvonalát. Kócos, szőke haja az arcába omlott. Csupán egy hosszú fehér inget viselt, ami kihangsúlyozta kísérteties termetét.

Lady Constance felsóhajtott, és erőszakkal leültette a császárnőt a pék asztalához állított egyik székbe. Az hagyta magát mozdítani, akár egy bábu. Egy szót sem szólt, és arcán ugyanaz az üres kifejezés ült.

– Terítsd a szalvétát az öledbe, ily módon! – okította a nemesasszony, majd eltúlzott mozdulatokkal széthajtotta és elhelyezte a sajátját. Várt és haragosan bámulta a császárnőt, aki meg sem moccant. – Császárnőként soha nem fogod magadnak felszolgálni az ételt – folytatta. – Megvárod, amíg a szolgák megtöltik a tányérodat. – Ingerülten körbenézett, és a szeme megakadt Amilián. – Te ott… gyere ide, és szolgáld ki őméltóságát!

Amilia bedobta a kefét a mosogatótálba, és kezét szoknyájába törölve odasietett. Nem értett a felszolgáláshoz, de nem mert ellenkezni. Helyette megpróbálta felidézni azokat az alkalmakat, amikor megfigyelte, Leif hogyan vágja fel a húst. A fogóvasat és a kést a kezébe véve legjobb tudása szerint utánozta a tevékenységet. Leifet nézve mindig olyan könnyűnek tűnt az egész, de Amilia ujjai nem akartak engedelmeskedni, és szánalmasan bíbelődött, mire néhány báránycomb-foszlányt sikerült a leány tányérjára helyeznie.

– Kenyeret! – Lady Constance úgy köpte a szavakat, mintha csak ostort pattintana, és Amilia olyan riadtan vágott bele a hosszú, csavart veknibe, hogy közben csaknem magát is megvágta.

– Most pedig egyél!

Egy röpke pillanatra a mosogatólány azt hitte, neki szól az utasítás, és az étel felé nyújtotta a kezét. Még idejében észbe kapott, és mozdulatlanul állt. Nem tudta, visszatérhet-e az edényekhez.

– Azt mondtam, egyél! – A császári titkár haragosan tekintett le a lányra, aki továbbra is az üres falat bámulta.

– Egyél, te átkozott! – bömbölte Lady Constance, és a konyha egész személyzete hátrahőkölt, még Edit Mon és Cingár Ibis is. Az asszony ökle olyan erővel csapott le a pék asztalára, hogy a talpas poharak felborultak és az evőeszközök a tányérhoz verődtek. – Egyél! – ismételte meg a nő, és pofonvágta a lányt. A csá­szárnő csontvázarca beleremegett az ütésbe, majd megállapodott. Arckifejezése végig rezzenéstelen maradt. Csak meredt tovább, ezúttal egy másik falra.

A császári titkár dühében felállt, de úgy, hogy felborította a székét. Megfogott egy húsdarabot, és megpróbálta beleerőszakolni a lány szájába.

– Mi folyik itt?

Lady Constance megdermedt, amikor meghallotta a jól ismert hangot. Ősz hajú öregember lépdelt le a lépcsőn a mosogatókonyhába. Elegáns bíbor talárja és fekete köpönyege nem illett a gőzzel telt piszkos helyiségbe. Amilia azonnal felismerte Sal­dur régenst.

– Mi a fene… – közelített az asztalhoz a régens. A lányra nézett, majd a konyhai személyzetre, végül Lady Constance-re, aki közben már letette a húst. – Mi ütött beléd, hogy ide hoztad?

– Azt gondoltam, ha…

Saldur a kezét feltartva elhallgattatta az asszonyt, majd lassan ökölbe szorította az ujjait. Összepréselte a fogát és sasorrán keresztül mélyen beszívta a levegőt.

– Nézz csak rá! Az volt a feladatod, hogy okítsd és neveld! Most még rosszabb, mint annak előtte!

– Pró… báltam, de…

– Elhallgass! – fortyant fel a régens a kezét még mindig ökölbe szorítva. A konyhában senki sem mozdult. Egyedül a kemencékben gyújtott tűz ropogása és a levesek rotyogása hallatszott. – Ha ennyit ér egy hivatásbeli munkája, nyugodtan felfogadhatunk egy kezdőt is. Ezt nem lehet elrontani. – Amiliára mutatott. – Te! Gra­tulálok, te vagy a császárnő új titkára. – Lady Constance-hez visszafordulva így folytatta: – Ami pedig téged illet, a szolgálataidra többé nem tartunk igényt. Őrök, távolítsátok el a palotából!

Lady Constance megtántorodott. Kimunkált testtartása megtört, meggörnyedve hátralépett és csaknem átbukott a székén.

– Kérlek uram, ne! – kiáltotta, miközben egy palotaőr megragadta a karját és a hátsó ajtó felé húzta. A másik őr megragadta a másik karját. Az asszony egyre kétségbeesettebben könyörgött és küzdött, miközben a katonák kiráncigálták az ajtón.

Amilia moccanni sem bírt. Még mindig a kezében tartotta a kést és a húsfogót, megpróbált visszaemlékezni rá, hogyan kell levegőt venni. Amikor Lady Constance esdeklő jajveszékelése elhalkult, Saldur régens vörös arccal, szigorúan összeszorított ajkakkal feléje fordult és így szólt:

– Ne okozz csalódást! – Azzal visszatért a lépcsőhöz, és hullámzó köpönyeggel felviharzott rajta.

Amilia a lányra pillantott, aki továbbra is kifejezéstelen tekintettel bámult a falra.

 

›

 

Annak rejtélye, miért nem látta eddig senki sem a császárnőt, rögvest megoldódott, amint egy katona lekísérte a két lányt Mo­di­na lakosztályába. Amilia úgy hitte, a keleti szárnyba vezetik, ahol a régensi hivatalok és a királyi rezidencia foglaltak helyet. Meglepetésére azonban az őr nem kanyarodott el a szolgák folyosójáról, hanem egyenesen a mosodával szemközti csigalépcső felé vette az irányt. A szobalányok ezen a lépcsőn jutottak el az emeleti helyiségekbe. Ám az őr lefelé indult.

Amilia nem kérdezett semmit, mert gondolatait betöltötte a férfi oldalán lógó fegyver. A katona fekete szeme kőarcból nézett ki rá, és az álla éppen ott kezdődött, ahol a lány feje véget ért. Keze kétszer olyan széles volt, mint a lányé. Nem ez a férfi dobta ki Lady Constance-t, de Amilia tudta, az őr egy percig sem tétovázna, ha az ő ideje is elérkezne.

A levegő egyre hűvösebb és nyirkosabb lett, amint leereszkedtek a sötétségbe, amit csak a falra függesztett három lámpás fénye tört meg. Az utolsó fényforrás kiakasztott üvegablaka mögül viasz csöpögött. A lépcső alján nyitott faajtó állt, amely rövid folyosóra nyílt, mindkét oldalán további ajtókkal. Az egyik helyiségben hordók álltak, meg egy szalmaágyra fektetett palackállvány. A másik két ajtót masszív lakatokkal zárták le, míg a harmadik ajtó nyitva állt, mögötte kőcella szalmakupaccal és egyetlen favödörrel. Amikor odaértek, a katona félrehúzódott, háttal a falnak.

– Sajnálom – kezdte Amilia összezavarodva –, de nem értem. Azt hittem, a császárnő hálótermébe megyünk.

Az őr bólintott.

– Őméltósága itt alszik?

A férfi megint bólintott.

Amilia döbbenten nézte, amint Modina bevánszorgott a helyiségbe és összegömbölyödött a szalmán. Az őr bezárta a nehéz ajtót és nekilátott beilleszteni a súlyos lakatot a reteszbe.

– Várj! – szólt Amilia –, nem hagyhatjuk itt. Nem látod, hogy beteg?

Az őr a helyére kattintotta a lakatot.

A leány csak nézte a tölgyfa ajtót tehetetlenül.

Hogyan lehetséges ez? Hisz ő a császárnő. Egy isten lánya és az egyház főpapnője!

– Egy hideg pincében tartják fogva a császárnőt?

– Jobb, mint ahol eddig volt – felelte a katona. Eddig egy szót sem beszélt, és Amilia nem ilyen hangra számított. Lágyan szólt, megértően, és a suttogásnál alig hangosabb szavai megpuhították a lány szívét.

– Hol élt eddig?

– Már így is túl sokat mondtam.

– Nem hagyhatom itt csak úgy. Még egy gyertyája sincs.

– A parancsom úgy szól, hogy itt őrizzem.

Amilia tanácstalanul nézte a palotaőrt. Nem látta a szemét. Sisakja ellenzője és a folyosó árnyékai sötétbe burkolták a tekintetét.

– Nos jó – hagyta rá végül a lány, és elhagyta a pincét.

Egy pillanattal később visszatért, kezében a viasztól csöpögő lámpással.

– Legalább vele maradhatok?

– Biztos benne? – A katona meglepettnek tűnt.

Amilia nem tudta, biztosan ezt akarja-e, de azért bólintott. Az őr kinyitotta az ajtót.

A császárnő a szalmaágyon feküdt, a szeme nyitva, vakon bá­mult a sötétségbe. A leány észrevett egy takarót a sarokban. Letette a lámpást a padlóra, kirázta a gyapjútakarót és a csont­so­vány lányra terítette.

– Nem bánnak valami jól veled, ugye? – kérdezte, miközben kedvesen kisimította az összeragadt hajzuhatagot Modina arcából. Az arcát olyan száraznak és törékenynek érezte, mint a szalmát, amin feküdt. – Hány éves vagy?

A császárnő nem válaszolt, de még csak meg sem mozdult Ami­lia érintésére. Az oldalán fekvő lány a melléhez szorította a térdét és arcát a szalmának nyomta. Néha-néha pislantott egyet, mellkasa a lélegzetvétellel emelkedett és süllyedt, de semmi egyéb életjelt nem adott.

– Valami rossz dolog történt, ugye? – Amilia könnyedén végigfuttatta az ujjait Modina csupasz karján. Körbefoghatta volna a lány csuklóját a mutató- és hüvelykujjával, és még úgy is maradt volna hely. – Nem tudom, meddig maradhatok itt. Nem hi­szem, hogy sokáig. Nem vagyok nemesi származású. Én csak edényeket mosogatok a konyhán. A régens azt mondja, nekem kell okítanom és kitanítanom téged, de hibát követett el. Nem értek az ilyesmihez. – Megsimogatta Modina fejét és játszva végigfuttatta az ujjait a lány beesett arcán. Még mindig vörhenyes volt ott, ahol Lady Constance megütötte. – De azt megígérem, hogy soha nem foglak bántani.

Amilia percekig csak ült és azon gondolkodott, hogyan bírhatná válaszra a fiatal császárnőt.

– Elmondhatok neked egy titkot? – szólalt meg végül. – Kérlek, ne nevess ki, de… igazán félek a sötétben. Tudom, hogy butaság, de nem tehetek róla. Mindig is féltem. A fivéreim egyfolytában ezzel ugratnak. Ha beszélgetnél velem egy kicsit, jobban érezném magam. Mit szólsz?

A lány nem felelt.

Amilia felsóhajtott.

– Nos, holnap hozok gyertyát a szobámból. Félretettem néhányat. Úgy egy kicsit jobb lesz. Most próbálj meg pihenni.

A mosogatólány nem hazudott a félelméről. Ám aznap éjszaka a sötétségnek át kellett adnia a helyét egy sor új rettegésnek.
A csá­szárnő mellett összekuporodva megpróbálta álomra hajtani a fejét.

 

›

Aznap éjszaka nem jöttek érte a katonák, és arra ébredt, hogy behozzák a reggelit – pontosabban becsúsztatnak a padlón egy vadul pörgő fatálat, ami megállt a szoba közepén. Ököl nagyságú húsdarab ült rajta, egy szelet sajttal és vastag héjú kenyérrel. Mesésen nézett ki, és hasonlított Amilia megszokott kosztjához, amit Ibis odafigyelése biztosított neki. A palotába érkezése előtt soha nem evett marhát vagy őzet, de mindez manapság már mindennapos élelemnek számított. A főszakáccsal ápolt barátság egyéb előnyökkel is járt. Az emberek nem akarták felbőszíteni pont azt a férfit, aki főzött rájuk, így hát Edit Mon kivételével mindenki jól bánt a lánnyal. Amilia beleharapott az ételbe, és zajosan adott hangot tetszésének.

– Ez annyira jóóóó… Kérsz?

A császárnő nem válaszolt.

Amilia felsóhajtott.

– Gondoltam. Mit szeretnél? Hozhatok bármit, amit kérsz.

Amilia felkelt, felvette a tálcát és várt. Semmi. Néhány pillanatig nézte az ételt, majd megzörgette az ajtót. Az éjszaka megismert őr nyitotta ki a zárat.

– Bocsánat, hoznom kell valami rendes ételt őméltóságának. – A katona tanácstalanul nézett a tálcára, de félreállt, és a lány felügetett a lépcsőn.

A konyha még mindig az előző éjszaka eseményeitől volt hangos, de a pletykálkodás egy pillanatra elhallgatott, amint a lány belépett.

– Na, visszaküldtek, mi? – vigyorgott Edit. – Ne aggódj, meghagytam neked egy adag edényt! És még nem felejtettem el azt a hajvágást!

– Hallgass, Edit! – feddte meg az asszonyt a haragos tekintetű Ibis. Amilia felé fordítva a figyelmét így szólt: – Jól vagy? Tényleg visszaküldtek?

– Jól, köszönöm Ibis, és azt hiszem, még mindig a császárnő titkára vagyok; akármit is jelentsen ez.

– Az jó, kislány – nyugtázta a főszakács, majd Edithez fordult. – Mostantól vigyázz a nyelvedre! Úgy látszik, neked kell elmosni azt az edénytornyot. – Az öregasszony duzzogva elfordult.

– No hát, kedvesem, mondd csak, mi szél fújt erre?

– Ezt a tálat küldted le a császárnőnek.

Ibis sértett arcot vágott.

– Mi a baj vele?

– Semmi. Igazán jól sikerült. Én is megkóstoltam.

– Akkor meg nem értem…

– Őméltósága beteg. Nem bírja megenni ezt. Amikor kislánykoromban beteg voltam, az anyám levest csinált nekem: híg, sárga húslevest, amit könnyen le tudtam nyelni. Azon tűnődtem, tudnál-e ilyesmit főzni neki.

– Hogyne! – kurjantott Ibis. – A leves könnyű. Senki sem mondta, hogy nem érzi jól magát. Pontosan tudom, mi kell neki. Tengeri levesnek hívom. Az új legények az első pár hajón töltött napon csak ezt tudták lenntartani. Leif, ide azzal a nagy kon­dérral!

Amilia egész délelőtt oda-vissza ingázott a konyha és Modina kis cellája között. Minden tulajdonát elhozta a közös hálótermekből: egy pótruhát, az alsóneműjét, egy hálóinget, egy kefét és féltve őrzött tucatnyi gyertyáját. Az ágyneműtárolóból szerzett párnákat, lepedőt és takarót. Egy használaton kívüli szobából elcsent még egy kancsót, egy kis puha szappant és egy mosdótálat. Akárhányszor visszatért a cellához, az őr minden alkalommal egy halovány mosollyal jutalmazta, és úgy rázta a fejét, mint aki jól mulat.

Miután a lány kivitte a régi szalmát és frisset hozott az istállóból, Ibishez ment, hogy megnézze, hogy áll a leves.

– No, ha több időm lesz rá, a következő már jobban sikerül – kezdte a szakács –, de úgy hiszem, ez is szelet fog őméltósága vitorlájába.

Amilia visszatért a cellába, és miután letette a gőzölgő levest, felültette a császárnőt. Belekortyolt az ételbe, hogy ellenőrizze a hőmérsékletet, aztán Modina ajkához emelte a kanalat. A le­ves lecsurgott a lány állán és lecsöpögött az ingére.

– Jaj, ez az én hibám. Legközelebb olyan szalvétát is hozok, amiről annyira papolt az a nemes hölgy. – A második kanál levesnél a tenyerét is Modina álla alá tette és felfogta a lecsöpögő folyadékot. – Nocsak! – kiáltotta. – Csak bement egy kevéske! Jó, ugye? – Újabb kanállal szedett, és ezúttal látta, hogy a császárnő nyel egyet.

Amikor kiürült a tál, a leves nagy része a padlón vagy Modi­na ruháján csillogott, de legalább valamennyi a megfelelő helyre jutott.

– Na, így már jobb egy kicsit, nem? Csak az a baj, hogy nagyon összepiszkoltalak. Tegyük rendbe a ruhádat. – Amilia megmos­ta Modina arcát és belebújtatta saját pótruhájába. Hasonló magasságuk ellenére Modina szinte elveszett a köntösben, ezért a mosogatólány egy darab spárgából övet rögtönzött hozzá.

Amilia tovább fecsegett, miközben két hevenyészett ágyat vetett a szalmából és az elcsent takarókból, párnákból és lepedőkből.

– Derékaljat is hoztam volna, de nem akartam túlságosan magamra vonni a figyelmet. Az emberek már így is furán néznek rám. Szerintem ez így meg is teszi, nemde? – Modina továbbra is üres tekintettel nézett. Amikor mindent elrendezett, Amilia leültette a sovány lányt a vetett ágyra, és a vidám gyertyák meleg fényénél nekilátott kikefélni a haját.

– Hogyan lesz egyáltalán valakiből császárnő? – kérdezte. – Azt beszélik, végeztél egy szörnyeteggel, ami több száz lovagot megölt korábban. Már ne vedd sértésnek, de nem vagy az a jellegzetes szörny-győző hős. – Amilia elhallgatott és félrefordította a fejét. – Még mindig nincs kedved csevegni? Így is jó. Titokban akarod tartani a múltad. Megértem. Végül is még nem ismerjük egymást olyan régóta.

– Lássuk csak… Mit is mondhatnék magamról? Tarin völgyéből származom. Tudod, merre van? Egy kis falu Aquesta és Colnora között félúton. Egy unalmas városka, amin áthaladnak az emberek útban izgalmasabb helyekre. Semmi érdekes sem történik Tarinban. Az apám kocsikat készít, és nagyon jól végzi a munkáját. Mégsem keres valami sokat. – Elhallgatott és megnézte magának a lány arcát. Vajon hallott bármit is abból, amit mondott neki?

– A te apád mivel foglalkozik? Úgy hallottam, földműves. Igaz ez?

Néma csend.

– Az én apám nem keres valami jól. Az anyám szerint azért van, mert túl jól dolgozik. Elég büszke a munkájára, így sok időbe telik megcsinálnia egy fogatot. Olykor egy évébe is. Így elég ne­héz az élet, mert csak akkor fizetnek, amikor készen van. Az anya­gokat is be kell szerezni, és gyakran elfogy a pénzünk.

– Az anyám fonóasszony, a bátyám meg favágó, de sosincs elég étel az asztalon. Éppen ezért vagyok itt. Nem tudok fonni, de olvasok és írok. – A lány hajtömegének egyik fele már elkészült, és Amilia átváltott a másikra.

– Látom, ezen elcsodálkoztál. Nem mintha sokra mentem volna vele. Hacsak nem azzal, hogy segített megvetni a lábam, ha érted, mire gondolok.

– Hogy mondod? Tudni akarod, hol tanultam a betűvetést? Köszönöm kérdésedet. Devon tanított. Szerzetesként jött Tarinba néhány éve. – A hangját cinkosan lehalkította. – Tetszett nekem. Csinos volt és okos, nagyon okos. Könyveket olvasott és messzi tájakról mesélt nekem, meg régen történt dolgokról. Devon úgy gondolta, apám vagy a rendjük feje megpróbál majd szétválasztani minket, így tanított, hogy írhassunk majd egymásnak. Persze igaza lett. Amikor a papa rájött, azt mondta, nincs jövőm egy szerzetes mellett. Devont elküldték, és napokig csak sírtam.

Amilia elhallgatott, mert egy különösen makacs gubancot fésült. A lehető leggyengédebben dolgozott, de így is bizonyosan nagy fájdalmat okozott a lánynak, még ha nem is látszott rajta.

– Ez jól összetapadt – fűzte hozzá. – Egy pillanatig azt hittem, valami verebet rejtegetsz benne.

– Akárhogy is, amikor apám kiderítette, hogy tudok írni-olvasni, büszke lett rám. Mindenkinek ezzel dicsekedett, aki csak betévedt a műhelyébe. Az egyik vevőjének, egy bizonyos Jenkins Talbert uraságnak tetszett a dolog, és megígérte, szól értem néhány jó szót itt Aquestában.

– Mindenki rendkívül izgatott lett a hírre, hogy munkát kaptam. Amikor rájöttem, hogy főként mosogatnom kell, nem volt szívem elmondani a családomnak, ezért azóta nem mentem haza. Most meg persze már nem is engednek. – Amilia felsóhajtott, de aztán széles mosolyt villantott. – De most már minden rendben, hisz itt vagyok veled.

Halk kopogás hallatszott és belépett az őr. Körbepillantott az átalakított cellában és bólintva jelezte a tetszését. Tekintete a mosogatólányra siklott, és mintha halovány szomorúság ült volna benne.

– Sajnálom, kisasszony, de Saldur püspök megparancsolta, hogy vigyelek a színe elé.

Amilia keze megállt a levegőben, aztán lassan letette a kefét, és reszketeg kézzel a fiatal lány vállára terítette a takarót. Felállt, arcon csókolta Modinát, majd remegő hangon annyit suttogott:

– Viszlát.

2. fejezet

A hírvivő

 

Mindig attól félt, hogy így fog meghalni: egyedül egy magányos országúton, távol az otthonától. Az út mindkét oldalát benőtte az erdő, és a férfi gyakorlott szeme hamar felismerte, hogy az útjában fekvő akadályt nem egy elöregedett és kidőlt fa okozta. Megrántotta a szárat, és a ló lehajtott fejjel lassított.

A kanca dühösen horkantott és ráharapott a zablára. Lovasához hasonlóan veszélyt észlelt.

A férfi a háta mögé pillantott, majd a bozótot kémlelte mindkét oldalon, jól megnézve magának a mélyzöld nyári köntösben pompázó fákat. Semmi sem mozdult a reggeli fényben. Semmi sem árulkodott arról, hogy a békés környezet csak álca, kivéve persze az előtte tornyosuló halmot. Az a fatörzs nem természetes úton került oda. Még innen a távolból is látta a frissen kivágott fa nyesedékének világos színét. Semmi kétség – egy barikád.

Útonállók?

Nyilvánvalóan egy rablóbanda lapult és figyelt az erdő takarásában, és arra vártak, hogy közelebb léptessen. Miközben a lova izgatottan fújtatott alatta, megpróbálta összeszedni a gondolatait. A Galewyr-folyó felé nem vezetett rövidebb út, és már így is késésben volt. Breckton támadást tervezett a Melengári Királyság ellen, és neki el kellett juttatnia az üzenetet, mielőtt a lovag megindítja a rohamot. Távozását megelőzően a parancsnoka és a régensek személyesen hangsúlyozták küldetése fontosságát. Számítottak rá – a császárnő számított rá. Több ezer honfitársával együtt ott szorongott a téren a fogvacogtató hidegben a koronázás napján, csak hogy megpillanthassa Modina császárnőt. A tömeg csalódására Novron Örököse azonban nem jelent meg. Megannyi órányi várakozást követően kihirdették, hogy a császárnőt lefoglalták az Új Birodalom ügyei. A paraszti sorból nemrégen felemelkedett uralkodónak nyilván nem maradt ideje efféle haszontalanságokra.

A hírvivő levette a köpenyét, és a nyereg mögé kötötte. Köntösén megvillant az aranykorona. Talán így átengedik. Bizonyosan tudták, hogy a birodalmi sereg a közelben állomásozik, és Sir Breckton nem hagyja, hogy csak úgy megtámadják a birodalmi hírnököket. Az útonállók nemigen ijednek meg az ostoba Ballantyne earltől, de talán kétszer is meggondolják, mielőtt megsértik Ballantyne lovagját. Más parancsnokoknak talán fel sem tűnik egy véresre vert vagy meggyilkolt küldönc, de Sir Breckton a becsületén esett csorbának venné, és aki Breckton becsületére tört, az búcsút mondhatott az életének.

A hírvivő úgy döntött, nem fog kudarcot vallani.

Kifésülte a haját az arcából, erősen megragadta a szárat, és óvatosan közelebb léptetett. Amint odaért a barikádhoz, mozgást látott. A levelek megremegtek. Elpattant egy gally. Körbe­for­dította a lovát és felkészült rá, hogy elszelel. Jó lovasnak számított, sokan dicsérték gyorsaságát és ügyességét. Kancája há­rom­éves, pedigrés állat, és ha egyszer az oldalába vágta a sarkantyúját, senki sem tudta utolérni. Megfeszült a nyeregben és elő­­rehajolt, készen arra, hogy megsarkantyúzza a hátast, de a bi­rodalmi egyenruhák látványa visszazökkentette.

Két katona cammogott ki a fák közül, és az egyszerű közkatonákra jellemző, marcona arccal bámultak rá. Sir Breckton táborának címerét viselték vörös tunikájukon. A nagyobbik fickó egy rozsszálat rágcsált, a kisebbik megnyalta az ujjait és beletörölte a kezét az egyenruhájába.

– De megijesztettetek, fiúk! – szólt oda nekik a lovas, a megkönnyebbülés és ingerültség keverékével a hangjában. – Már azt hittem, útonállók torlaszolták el az utat.

Az alacsonyabbik katona elmosolyodott. Kevéssé törődött az egyenruhájával. Két vállpántot már kikapcsolt, és a bőrnyelvek apró szárnyak módjára felálltak a hátán.

– Hallottad eztet, Will? Aszitte, rablók vagyunk. Nem is rossz ötlet, ugyi? Kivághatnánk néhány zsebet, útivámot szednínk, vagy mifene. Legalább keresnínk valamit, ha mán úgyis itt köll ácsorognunk. Persze Breckton élve megnyúzna, ha kiderítené.

A magasabbik katona, aki kinézetre félnótás, de még valószínűbb, hogy néma is volt, csak bólintott. Bár ő legalább helyesen viselte az egyenruháját. Jobban is állt neki, és rászánta az időt, hogy minden szíjat megfelelően becsatoljon rajta. Mindkettőjük ruházata gyűrött és foltos volt a szabad ég alatt töltött éjszakáktól, de hát a gyalogosok élete nem is szólt másról. Ő éppen ezért választotta a hírnöki hivatást.

– Szedjétek fel az akadályt! Sürgős küldeményt viszek. Azonnal el kell juttatnom a birodalmi parancsnoksághoz.

– No-no-no… Hát osztán nekünk is vannak parancsaink! Hogy ne engedjünk senkit se itten átmenni – válaszolta a kisebbik fickó.

– Birodalmi hírvivő vagyok, te ostoba!

– Vagy úgy! – felelte az őrszem egy faoszlop éleselméjűségével. Gyorsan a társára pislantott, aki továbbra is bamba képet vágott. – No, akko’ ez más fekvésbe helyezi a leányzót, nem igaz? – Közelebb lépett és meglapogatta a ló nyakát. – Ez aztat is megmagyarázza, miér’ habzik annyira ez a kislyány itten. Úgy néz ki, nem ártana neki egy kis víz. Van egy vedrünk, innen nem messze meg egy patak, ami…

– Nincs időm ilyesmire. Szedjétek fel a fát az útról, de iziben!

– Hogyne, hogyne. Nem kell annyira kajabálni. Csak mondjad a jelszót, pajti, és Will itten, meg én, mi ketten eltakarítjuk az útból, mint a karikacsapás. – A katona a szájában turkált, mert valami beragadt a foga közé.

– Jelszót?

Az őrszem bólintott. Kivette a szájából az ujját, megszagolta a valamit, aztán savanyú arccal odébb fricskázta.

– Tudod, a jelszót. Nem engedhetünk itten át mindenféle kémet. Végül is háború van, vagy mifene.

– De hát semmiféle jelszóról sem tudok. Nekem nem szóltak ilyesmiről.

– Nem? – Húzta fel a szemöldökét a kisebbik katona, és megragadta a ló kantárját.

– Magukkal a régensekkel beszéltem, és…

A nagyobbik fickó lerántotta a hírnököt a lováról. Az a hátára ér­kezett és keményen beverte a fejét. Egy pillanatra elvakította a fájdalom. Amikor kinyitotta a szemét, a katona a hasán ült és kést tartott a torkának.

– Kinek dolgozol? – morogta a nagydarab férfi.

– Micsinász, Will? – kérdezte a kisebbik, kezében a kantárral.

– Próbálom szóra bírni ezt a kémet, aztat!

– Nem… nem vagyok kém. Birodalmi hírnök vagyok. Eresszetek!

– Will, a parancsunk nem úgy szót, hogy ki köll kérdezni őket. Ha nem tuggyák a jelszót, elvágjuk a torkukat, oszt a folyóba velük. Sir Brecktonnak nincs ideje foglalkozni minden errefelé tévedő agyalágyúttal. Amúgy meg mit gondósz, kinek dógozik? Csak Melengárral állunk harcba’, ezér’ hát Melengárnak dógozik. Na, nyiszáld el a torkát, aztán segítek levonszóni a folyóho’, amint megkötöttem eztet a lovat!

– De mondom, hogy hírvivő vagyok! – rikoltotta a csapdába esett férfi.

– Há’ persze, hogy a’ vagy.

– Be tudom bizonyítani. A nyeregtáskában vannak az üzenetek Sir Brecktonnak.

A két katona kétkedő pillantást váltott. A kisebbik vállat vont. Benyúlt a nyeregtáskába és nekifogott turkálni. Kivett egy bőr irattartót, benne viasszal lezárt pergamennel, aztán a pecsétet feltörve tanulmányozni kezdte.

– Há’ kutya legyek! Úgy látszik, télleg igazat mond, Will. Ez itten igazi, és őlordságának címezték.

– He? – kérdezte a másik, aggodalom suhant át az arcán.

– Bezony mondom, hogy így van. Jobb, ha leszállsz róla.

A lesütött arcú behemót eldugta a tőrét, és kinyújtott kézzel felsegítette a küldöncöt.

– Izé… hát… sajnájuk. Csak a parancsot követtük, ugyibár.

– Amikor Sir Breckton meglátja ezt a feltört pecsétet, a fejeteket véteti! – kiabált a hírnök, majd elnyomakodva a nagydarab őrszem mellett elvette a kisebbik kezében tartott pergament.

– A miénket? – nevetett az alacsonyabbik figura. – Mint itten Will is monta, csak az ő parancsait követtük. Te nem kírted el a jelszót, mielőtt idelovagútá’. Sir Breckton meg na’on szereti a szabályokat. Nem szereti, ha valaki nem tejjesíti a parancsát. Per­sze valszeg csak egy kezedbe vagy egy füledbe kerű a hibád. Ha neked lenník, megpróbánám felhevíteni a viaszt, hogy visszazárjam az üzenetet.

– De hát azzal a pecsétcímert is tönkreteszem!

– Mondhatod, hogy meleg vót, oszt miko’ a nap végig rája sütött, megolvadt a nyeregtáskába’. Jobb, mint elveszíteni a kezed vagy a füled, én azt mondom. Meg hát ugyi, az ilyen elfoglalt nemesek, mint Breckton, úccsem nézik meg a pecsétet, mielőtt feltörik a sürgős üzenetet, de azt észreveszik, ha má’ fel van törve. Ez biztos.

A küldönc a szellőben verdeső pergamenre pillantott, és érezte, hogy felkavarodik a gyomra. Nem volt más választása, de úgy döntött, nem itt csinálja, nem a féleszűek szeme láttára. Visszaszállt a lovára.

– Tegyétek szabaddá az utat! – vakkantotta.

A két katona félrehúzta az ágakat. A férfi megsarkantyúzta a lovát és eltűnt az úton.

 

›

 

Royce megvárta, amíg a hírnök ellovagol, és csak aztán vette le a birodalmi egyenruhát. Hadrian felé fordulva így szólt:

– Na, ez könnyen ment.

– Will? – kérdezte a társa, miközben együtt bevették magukat a sűrűbe.

A tolvaj bólintott.

– Emlékszel, tegnap arról panaszkodtál, hogy szívesebben lennél színész. Nos, most szerepet kaptál: Will, a birodalmi őrszem. Elég jól alakítottad.

– Tudod, nem kell minden ötletemen élcelődnöd – vonta össze a szemöldökét a kardforgató, és kibújt a vörös köntösből. – Mellesleg meg kellene fontolnunk. Városról városra járhatnánk a darabjainkkal. Még komédiát is csinálhatnánk. – Jelentőségteljesen végigmérte a társát. – Bár hozzád inkább a dráma illik, leginkább a tragédiák.

Royce morcosan nézett vissza rá.

– Micsoda? Szerintem pedig kiváló színész lennék. Jóvágású főszereplőként tudom elképzelni magam. A Trónbitorlókban mindenképpen kapnánk szerepet. Én leszek a jóképű párbajhős, aki megküzd a gonosztevővel, te pedig… nos, te lehetsz a másik.

Ágakat kerülgetve lehúzták a lánccsuklyát és a kesztyűt, majd beletekerték őket a köntösbe. A domb aljára érve egy folyócskához jutottak, amely sok másikhoz hasonlóan a Galewyrt táplálta. A lovak még mindig megkötve ropogtatták az ártéri füvet. Lustán csapkodtak a farkukkal, távol tartva a legyeket.

– Néha aggódom miattad, Hadrian. Komolyan mondom.

– Miért ne lehetnénk színészek? Biztonságos élet. Még az is lehet, hogy élveznénk.

– Se biztonságban nem lennénk, se nem élveznénk. Továbbá a színészek egyfolytában utaznak, és egyelőre elégedett vagyok a jelenlegi állapotokkal. Legalább több időt tölthetek Gwennel.

– Na látod, ez egy újabb ok. Miért nem választasz valami más foglalkozást? Őszintén mondom, ha olyan szerencsés lennék, mint te, soha többé nem vállalnék újabb megbízást.

Royce előhúzott egy pár csizmát a nyeregtáskából.

– Azért csináljuk, mert ebben vagyunk jók, és a háború miatt Alrik elsőrangú díjazást fizet az értesülésekért.

Hadrian megeresztett egy becsmérlő horkantást.

– Na persze. Ő jól fizet, de ennél többel tartozunk. Lehet, hogy Breckton annak az agyalágyult Ballantyne-nak dolgozik, de még ő sem fogja bevenni a táskában megolvadt viasz meséjét.

– Tudom – tette le magát Royce egy fatönkre, majd nekilátott lecserélni a birodalmi csizmát a sajátjára. – De miután egyszer már hazudott, a hírnök második története a pecsétjét feltörő őrszemekről még kevésbé lesz hihető. Egy szavát sem fogják el­hinni.

Hadrian kezében megállt a csizma és mérgesen meredt a társára.

– Ugye tudod, hogy valószínűleg kivégzik a szerencsétlent árulásért?

Royce bólintott.

– És így szépen eltüntetik az egyetlen szemtanút.

– Na éppen erről beszélek – sóhajtott a kardforgató, és megrázta a fejét.

Royce-nak feltűnt, hogy társa megint felveszi a jól ismert búskomor arckifejezését. Az utóbbi időben túl gyakran látta ilyennek. Nem lehetett kiszámítani Hadrian hangulatváltozásait. A különös levertség főként a sikeres küldetések után vett erőt rajta, és leginkább vedeléssel teli hosszú éjszakákhoz vezetett.

Már azt sem tudta biztosan, a pénz érdekli-e egyáltalán a nagy­darab kalandort. Csak annyit vett ki, amennyi az ivászatra és ételre kellett, a többit pedig félretette. Royce megértette volna barátja viselkedését, ha zsebtolvajlásból vagy betörésből kellett volna megélniük, de hát a királynak dolgoztak. Royce ízlésének már-már túl tiszta munkákat vállaltak. Hadrian azonban nem tudta, mi az a mocsok. Neki nem kellett Ratibor sárba fulladt utcáin felnőnie.

A félszerzet úgy döntött, megpróbál barátja lelkére beszélni.

– Jobb szeretnéd, ha rájönnének, és küldenének egy különítményt, ami levadász minket?

– Nem, csak nem szeretem ártatlan emberek halálát okozni.

– Senki sem ártatlan, barátom. És nem te okozod a halálát. In­kább olyan vagy, mint… – A megfelelő hasonlatot kereste. – Mint a zsír a rönkcsúszdán.

– Köszönöm. Most már sokkal jobban érzem magam.

Royce összehajtotta az egyenruhát, és a csizmával együtt a nye­regtáskába tette. Hadrian még mindig a fekete lábbelivel küz­dött, ami egy számmal kisebb volt a lábánál. Egy jókora rántással végre megszabadult a másodiktól is és dühödten lerúgta magáról. Majd felvette és begyűrte a katonai egyenruhát is a bőr­táskába. A lehető legmélyebbre erőszakolta a holmit, aztán lehajtotta a fület és leszíjazta, amilyen szorosan csak tudta. Szigorú arccal meredt a csomagra, aztán újra felsóhajtott.

– Tudod, ha ésszerűbben csomagolnál, nem lenne olyan nehéz mindent bezsúfolni – okította a társa.

A kardforgató értetlenül nézett rá.

– Mi az? Nem, nem, én… Nem a holmiról van szó.

– Akkor miről? – húzta fel Royce a fekete köpönyegét, és megigazította a gallért.

A kalandor megsimogatta a lova nyakát.

– Nem is tudom – felelte gyászos hangon. – Csak… Mindig úgy képzeltem, mostanra már több leszek. Úgy értem, kezdek va­lamit az életemmel.

– Elment az eszed? A legtöbben halálra dolgozzák magukat egy darabka szántóföldön, ami nem is az övék. Te ezzel szemben szabadon döntesz, mit teszel és hová mész.

– Tudom, de fiatalon még úgy hittem, hogy… nos, különleges vagyok. Úgy képzeltem, győzedelmeskedem valami nagyszerű dologban, elnyerem a kedvesem kezét, megmentem a királyságot, de biztosan minden fiú ilyenekről álmodozik.

– Én nem.

Hadrian savanyú ábrázattal bámult rá.

– Egyszerűen csak volt egy elképzelésem arról, milyen leszek, és a semmirekellő spicli nem tartozott hozzá a képhez.

– Aligha nevezném magunkat semmirekellőnek – javította ki Royce. – Igen jó pénzt keresünk, főként az utóbbi időben.

– Nem ez a lényeg. Zsoldosként is jól kerestem. Nem a pénzről van szó. Inkább arról, hogy vérszívó piócaként élek.

– Ezt miért éppen most hozod fel? Évek óta először van állandó jövedelmünk, ráadásul tisztességes munkával keressük.
A király emberei vagyunk, Maribor szerelmére! Alhatunk ugyanabban az ágyban kétszer egymás után, és nem kell attól félnünk, hogy letartóztatnak. Éppen múlt héten történt, hogy elmentem a városi őrség kapitánya mellett és odabiccentett nekem.

– Nem a munka mennyiségéről van szó, hanem a milyenségéről. Hogy mindig hazudni kényszerülünk. A mi hibánk, ha az a hírnök meghal. Mellesleg nem csak most hozom fel. Évek óta érzem ezt. Mit gondolsz, miért szorgalmazom, hogy nézzünk új elfoglaltság után? Tudod, miért szegtem meg a szabályokat és vállaltam el a Pickering-kard ellopását? Azt a megbízást, ami miatt csaknem kivégeztek?

– A szokatlanul magas összegért.

– Nem. Az te voltál. Én azért akartam elvégezni, mert ez tűnt helyesnek. Egyszer az életben segíthettem valakinek, akinek tényleg szüksége volt rá, legalábbis akkor így hittem.

– És az a megoldás, hogy színésznek állsz?

Hadrian elkötötte a lovát.

– Nem, de színészként legalább eljátszhatnám, hogy erkölcsös életet élek. De igazából örülhetnék, hogy élek, nem igaz?

A barátja nem válaszolt. Újra felszínre tört a régi nyugtalanító érzés. Gyűlölt titkot tartani Hadrian előtt, és ezért súlyos árat fizetett a lelkiismeretével, ami igencsak meglepte, mert nem tudta, hogy van neki ilyen. Mindig az adott pillanat döntötte el, mi helyes és mi nem. A helyes az, ami számára a legjobb – minden egyéb helytelen. Lopott, hazudott, még ölt is, ha a szükség úgy hozta. Ezt a mesterséget űzte, ráadásul jól. Nem szabadkozott, nem gondolkodott és nem szállt magába. Háborúban állt a világgal, és semmi sem volt szent.

Túl nagy kockázatot jelentett volna elmondani Hadriannek, amit megtudott. Royce szerette a világát állandónak tudni, ahol minden változót egyaránt az irányítása alatt tartott. A térképeket naponta átrajzolták, a hatalom egyik kézből a másikba vándorolt. Az idő túlzottan sebesen repült, és az események alakulásába nem volt beleszólásuk. Úgy érezte, mintha egy befagyott tavon kelne át tavasszal. Biztonságos utat választott, de a jég ropogott a lába alatt. Ennek ellenére a változások némelyikét még mindig uralhatta. Emlékeztette magát, hogy azért titkolózik Hadrian előtt, mert a barátjának így jobb.

Felmászott alacsony, szürke kancája, Egér hátára, és egy pillanatra elgondolkodott.

– Mostanában elég keményen húztuk az igát. Pihennünk kellene egy kicsit.

– Nem hiszem, hogy megtehetjük – felelte Hadrian. – A birodalmi csapatok Melengár meghódítására készülnek, így Alriknak egyre nagyobb szüksége lesz ránk.

– Te így gondolod. Csakhogy te nem olvastad az üzenetet.

 

 


114 hozzászólás on Michael J. Sullivan: Ryria-krónikák – Birodalom születik (részlet)

  1. This awesome blog is without a doubt awesome and besides amusing. I have picked up a bunch of helpful advices out of this amazing blog. I ad love to return again soon. Thanks a bunch!

  2. This awesome blog is really interesting and also diverting. I have chosen a bunch of helpful stuff out of this source. I ad love to return every once in a while. Thanks!

  3. Why would hydrocodone being Schedule III? result in higher prescription rates compared to Schedule II drugs?

  4. I’а†ve learn several good stuff here. Definitely value bookmarking for revisiting. I surprise how a lot attempt you put to make such a wonderful informative web site.

  5. I simply could not leave your site before suggesting that I really loved the usual information an individual supply for your guests? Is gonna be back steadily in order to inspect new posts

  6. Only a smiling visitor here to share the love (:, btw great pattern. аЂа‹аЂ Everything should be made as simple as possible, but not one bit simpler.аЂ аЂа› by Albert Einstein.

  7. I was recommended this blog by my cousin. I am not sure whether this post is written by him as no one else know such detailed about my difficulty. You are incredible! Thanks!

  8. I will immediately grab your rss feed as I can not find your e-mail subscription link or e-newsletter service. Do you have any? Please let me know in order that I could subscribe. Thanks.

  9. Wow! This can be one particular of the most helpful blogs We ave ever arrive across on this subject. Basically Great. I am also a specialist in this topic so I can understand your hard work.

  10. We stumbled over right here by a unique web page and believed I might check issues out. I like what I see so now i am following you. Look forward to locating out about your web page for a second time.

  11. You can definitely see your enthusiasm in the work you write. The world hopes for more passionate writers like you who are not afraid to say how they believe. Always follow your heart.

  12. You can certainly see your enthusiasm within the paintings you write. The arena hopes for more passionate writers like you who are not afraid to say how they believe. At all times follow your heart.

  13. you are really a good webmaster. The site loading speed is amazing. It seems that you are doing any unique trick. Also, The contents are masterpiece. you have done a magnificent job on this topic!

  14. If you are ready to watch comical videos online then I suggest you to visit this web page, it consists of really thus funny not only videos but also extra data.

  15. We must not let it happen You happen to be excellent author, and yes it definitely demonstrates in every single article you are posting!

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük