Böszörményi Gyulát a legtöbben ifjúsági regényíróként ismerik, a Gergő-sorozat, a 3..2..1 regények, a Lúzer rádió és az elmúlt években az Ambrózy báró történeteinek szerzőjeként hívják író-olvasó találkozókra, dedikálásokra. Akik közelebbről megismerkedtek vele, azok azonban tudják róla, hogy az SF világából érkezett, és bár ritkán ír science-fictiont manapság, követi a műfajt. Böszörményi Gyula a Galaktika 300 válogatásban megjelent írásáért idén Zsoldos Péter-díjat kapott. Vele beszélgettem. Meglepődtem, amikor kiderült, hogy neked ítélte a zsűri a Zsoldos-díjat, mert az utóbbi időben nem írsz science-fictiont. Hogy vagy mostanában a műfajjal? Imádom, mint olvasó emberré válásom óta mindig. Sokat olvasok, ez a tevékenység számomra olyan, mint a levegővétel, és négy-öt egyéb kötet után mindig szükségét érzem, hogy sci-fit olvassak. Olyan, mintha a szmogos városból kiutaznék a hegyekbe friss levegőt szívni. Felüdít mások fantáziájának féktelen áradása. A sci-fi sokkal több, mint irodalmi műfaj. Az emberiség, pontosabban a homo sapiens nevezetű állat legjobb, legemberibb részét, a kíváncsiságot és a jövőbe vetett hitet testesíti meg. Igen, még azok a művek is, melyek komor képet festenek, mert legalább festenek valamit. A legrémisztőbb, legkilátástalanabb sci-fi regény az volna, amelyik üres lapokkal jelenik meg. Amíg a sci-fi történetek betűkből, képekből állnak, addig van remény a jövőre. Még akkor is (félmosoly), ha nagyon sok pocsék sci-fi jelenik meg. Egek, hát nincs kizárva, hogy a jövő valóban pocsék lesz, de legalább lesz valamilyen. Egyébként az, hogy a díjat idén én kaptam meg, szerintem engem sokkal inkább meglepett, mint bárki mást. A Galaktika 300-ban megjelent Isa por és homou című írásod igazi hard SF, és a novella, mint műfaj, minden jellegzetességét ötvözi. Számítottál rá, hogy esélyes vagy a díjra? Mit jelent számodra a Zsoldos Péter-díj? Eszembe sem jutott a díj, mivel azt sem tudtam, hogy a Galaktika nevezett. Kaptam egy felkérést, és mivel épp volt némi szabad kapacitásom, ami az utóbbi években nagyon ritka adomány, ráadásul ötletem is akadt, hát megpróbáltam tisztességesen munkát végezni. Félsz azért volt bennem. Sci-fit írni, az egy külön lelki, tudati állapotot igénylő létforma. Tudja ezt az, aki több műfajban is tevékenykedik. Bevallom, a majré is elővett közben, hogy vajon képes vagyok-e még sci-fit írni. Valaha kizárólag ezt a műfajt képzeltem a saját területemnek, Preyer Hugó volt az én útra lökő, taszigáló mesterem, de aztán valahogy elsodródtam. Kiderült, hogy az ifjúsági irodalom „jobban fekszik”, sokkal inkább kézre áll nekem, hát mentem arra, de a sci-fi mindig ott lebegett, derengett a háttérben. Aztán most itt ez a Zsoldos Péter-díj, ami épp a fentiek miatt nekem tán kicsit fontosabb is, mint akik folyamatosan ebben a műfajban alkotnak, hisz „vendégmunkásként”, „belekontárkodóként” kaptam meg. Mit kerteljünk: büszke vagyok rá, a fenébe is – utoljára tán a József Attila-díjnak örültem ennyire! Ráadásul Zsoldos nagy író volt, és miután olvasóként már régóta a tisztelője voltam, most jó ilyenformán is kötődni hozzá. 300_galaktikaA Galaktika 300 különleges válogatás, a szerkesztők kortárs magyar szerzőket kerestek meg, például Parti Nagy Lajost, Dragomán Györgyöt és Darvasi Lászlót. Mit gondoltál, amikor felkérést kaptál? Sokukat jól ismered, a pályatársaid, barátaid. Kihívás volt ebben a mezőnyben publikálni? Különösen sci-fit? Azt gondoltam, hogy 1. „Hú, micsodás istállónak nemes táltos paripái közé hínak engemet konya fülű öszvérnek!” (vagy valami hasonlót), 2. „Ez aztán a geniális idea, kedveseim a Galaktikában, le a kalpaggal!” (ezt így biztosan), és talán még azt is, hogy 3. „Na, most kössed föl a gatyakorcot, mer’ ez nem semmi vágta lesz.”. Hát így. Aztán belegondoltam, mi kerekedik ki ebből az egészből, és attól a perctől fogva alig vártam a Galaktika 300 megjelenését. Nagyon érdekelt (gyönge kifejezés ez a valósághoz mérten), hogy miként oldják meg a saját részüket a többiek. Igazi irodalmi csemege lett a Galaktika 300, ez nem kétséges. A feladatot viszont nem éreztem kihívásnak, mert eszembe sem jutott, hogy itt verseny folyna. Ízes, zamatos játék volt ez inkább, amiben nem egymás ellen, egymást legyűrni akarva, inkább egymást figyelve, a másikra kíváncsian vettünk részt. Előre izgatott, vajon Parti Nagy és a többiek miként, hogyan nyúlnak a számukra idegen műfajhoz. Tudtam, hogy bízhatok bennük (mint olvasó), mert a maguk területén zseniálisak, és próbáltam megtippelni, hogy mi jön ki belőlük. Hartay Csabi esetében például biztosra vettem, hogy két dolog, tehén és humor lesz benne: nem kellett csalódnom. Jó volt ez, na, igazi csemege. Idén karácsonyra jelenik meg az Ambrózy báró eseteit feldolgozó újabb regényed. A sorozat hatalmas siker, rengetegen várják a folytatást. Azon írók közé tartozol, akiknek fontos az olvasóiddal való kapcsolat. Mit gondolnak az olvasóid a más típusú munkáidról? Filmről, rádióról és az SF-ről? Azt hiszem, erről inkább őket kéne megkérdezni. Annyit látok csupán, hogy mióta az Ambrózy-sorozat sikere kezdi az irodalmi egeket ostromolni, azóta az összes többi könyvem olvasottsága is fellendült, és azokat sem szidják… Ne szerénykedj! A moly.hu olvasóinak szavazatai alapján A Rudnay-gyilkosságok lassan egy éve vezeti a krimi és a kortárs kategóriát. És a könyvhéten igazoltan két szerző, Esterházy és a te asztalodnál álltak sorba dedikációért a legtöbbet. Igen, ezt utólag én is hallottam, de akkor és ott, az őrület legközepén, a Vörösmarty téri szökőkút tövében ülve csak annyit vettem észre, hogy egyrészt majd’ leszakad a csuklóm, másrészt odajött a kiadóm és a fülembe súgta: „Húzz bele, mert a sor vége a Váci utcánál áll.” Végül egyhuzamban négy és fél órát dedikáltam, vagyis a délelőttre kiírt dedikációm gyakorlatilag egybefolyt a délutánival, ráadásul a standról minden könyv elfogyott, s végül voltak olyan olvasók, akik átvillamosoztak a legközelebbi boltba, ott vették meg a kötetet, hogy végül visszatrappolva aláírassák. Komolyan mondom, megtisztelő élmény volt. Hála érte Ambrózy bárónak, Mili kisasszonynak és persze az olvasóknak. Egyébként pedig az ifjúsági regényeim rajongótábora eddig is megvolt, most azonban a különböző témákat kedvelő olvasóim hajlandókká váltak új területekre is elkalandozni. Aki eddig szigorúan csak krimit olvasott, most belekóstol az ifjúsági fantasybe, vagy épp a sci-fibe, pusztán azért, mert kíváncsi, ott mit műveltem, és ez jó, mert talán magát a számára addig idegen műfajt is megkedveli. Látsz arra esélyt, hogy az ifjúsági sci-fi ismét népszerű legyen? Vagy a fantasy és a horror mellett erre már nem számíthatunk? Arra gondolok, hogy a nyolcvanas években több magyar ifjúsági SF siker volt, gondolok itt például Nemerétől A kupolaváros titkára, amely anno több külföldi megjelenést is megélt. Most mondjam azt, hogy ez nagyrészt a NASA-n múlik? Nézd, az olvasók ízlését nem a véletlen, hanem a köröttünk lévő világ formálja. A hetvenes-nyolcvanas évek, bárki bármit is állítson, sokkal optimistább kor volt, mint a mai. Az emberek hitték, hogy az űrhajózás épp oly gyorsan fog fejlődni, mint korábban a vasút, és 2000-re már lazán kolonizáljuk a Holdat, a Marsot, a kisbolygókon pedig bányák működnek majd. Aztán ez a meggyőződés kipukkant, a világűr felfedezése lelassult, a Földön viszont egyre többen vagyunk, és a bolygónk kezd klausztrofóbiás hellyé válni. Ne gondolja bárki is azt, hogy a mai gyerekek azért fordultak a horror, a vámpír és a világvége után játszódó apokalipszis történetek felé, mert ez a divat, a trend. Azért lett ez náluk divattá, mert az emberiség elveszítette optimizmus-töltésének a javát, a srácok pedig érzik ezt, és félnek, szoronganak. Így egyszerűen jó, megnyugtató érzés számukra, ha valami ennél is borzalmasabbról olvashatnak, mert felnézve a könyvből azt láthatják, hogy mégsincsenek odakinn zombik, a város látszólag jól működik, van kaja a boltokban és nem kell érte mutánsokkal megküzdeni, ez pedig megkönnyebbülést okoz nekik. Az emberiség saját hülyeségének mocsarában fuldoklik, teszi tönkre a bolygót, irtja ki véglegesen az állatfajokat és nyírja ki egymást vallási okokból, vagy épp az utolsó csepp kőolajért. Mégis, hogy várhatnánk el a gyerekektől, hogy még csak ne is szorongjanak? A klasszikus ifjúsági sci-fi akkor támad fel, ha az emberiség valóban kilép az űrbe és új területeket, titkokat kutathat. Vagy – ez a másik lehetőség – ha végre tényleg eljönnek az idegenek, akikkel barátkozni, esetleg (ezt nem hinném) harcolni lehet. A lényeg, hogy kell egy igazi, friss cél. Addig viszont marad a globális neurózis, és annak tünete, a zombi, vámpír és dísztópia-mánia.  ]]>