Erről a regényről, mely a huszadik századi irodalom egyik csúcsteljesítménye, valódi irodalomkritikák és esszék tömkelegének kellett volna már napvilágot látni megjelenése óta. Hogy kellő energia, idő és motiváció híján most csak erre a recenzió-kritika öszvérre telik tőlem is, egyedül az én hibám. Az sem ment fel, hogy a szöveget a magyar kiadással előttem többszörösen meggyalázták. Ezt a könyvet legelébb a fordító (Írjam inkább: ferdítő? Nem lenne egészen igazságos.) kezelte rangján alul, azután Fujkin István (kitűnő festő, akinek azonban valaki a nyolcvanas évek közepén bemesélte, hogy köze van a sci-fihez) föstött valamit a témában, majd a kiadók (ehhez a gonosztetthez egy kiadó nem volt elég!) a gyenge festményből összeraktak egy lehetetlen címlapot, a szöveget pedig csaknem olvashatatlanná tördeltették be. A kegyelemdöfést a recepció (olvasók és a hivatalos irodalom) közönye adta meg. Ilyen fajsúlyú szövegnek állandóan in print illene lenni, nem pedig úgy kellene összevadászni a bookline-on… Szívem szerint kötelező olvasmánnyá tenném, bár jelen körülmények között egy anarchista utópiának erre kicsiny az esélye. Állami támogatást bizonyosan nem nyerne. Nem nyert volna persze az Előzőben sem. De a siránkozással vegyített ömlengésnek ideje véget vetni, még akkor is, ha az elemzés megmutathatja mindkettő létjogosultságát! A tematikai besorolást óvatlanul már meg is tettem: valódi, klasszikus utópiát talál az olvasó a fertelmes fűzés alatt. Méghozzá sok szempontból páratlan utópiát. Hogy a tematikán belül maradjunk: páratlan az ábrázolt világ. Anarchista utópia [1]. Szinte páratlan abban is, hogy valóban utópia, sem szándékában, sem megvalósításában nem fordul át disztópiába, noha utópiájának árnyoldalait sem burkolja hamis, mesterséges verőfénybe. Rájuk mutat, feltárja a negatívumok gyökereit, és megoldás ajánl megszüntetésükre – de egyetlen pillanatig sem érezteti, hogy jelenlétük megingatná az egész létjogosultságát. Nagyon hasonló ebben a Sztrugackij fivérek Delelő ciklusában ábrázolt kommunista utópiához. Páratlanul jó, szinte tökéletes az irodalmi megvalósítás is: véleményem szerint irodalmiság tekintetében a szöveg magasan veri a „nagy” disztópiákat: a Szép Új Világ, a Mi, a Kazohínia, az 1984, biztosan a Farenheit 451 talán inkább csak tisztes mestermunkák mellette. A maga helyén, egy külön dolgozatban talán kifejtem majd, hogy miért. Most maradjunk annyiban, hogy Le Guin gondolatkísérletén a többivel ellentétben egy pillanatig sem érezhető, hogy gondolatkísérlet csupán. Az említett művekben ábrázolt világok mesterségessége és ebből fakadó esetlegessége, logikai sebezhetősége Le Guin utópiájából szinte teljesen hiányzik; a didaktikus szándék, az irodalmon kívüli filozofálás és az elkerülhetetlen társadalomrajz/bírálat olyan mélyen rejtőzik a történet és szereplők alkotta szerves (nem papírszagú) szövedékben, hogy észre sem veszed, pedig hatalmas dózisban kapod valamennyit. A főszereplő élete és jelleme maga a filozófia, világnézet, társadalombírálat, didaktika. Pusztán az írói bátorság is díjazható lenne, amely merészelt utópiába fogni, de a fantázia előtt, amely tudott is működő utópiát teremteni, hódolni kell [3]. Le Guin asszonynak nincsenek vakfoltjai. Megkockáztatom, hogy azért, mert regényének anarcho-szindikalista forradalmár történelmi személyisége, Odo asszony és az írónő között semmi különbség sincsen. Még akkor sincs, ha tudjuk, Odo nem földi ember. Hát igen. Le Guin ugyan regényét a klasszikus utópia szinte valamennyi „szabályának” betartásával tette, de utópiáját nem földi emberekkel, hanem a magyar sci-fi szerető olvasóközönség számára ismerős és kedves csillag, a Tau Ceti emberiségével népesítette be. Ezzel a szöveghez azt a rejtett filozófiai pluszt is hozzátette, hogy a társadalmi-gazdasági folyamatok és szabályaik örök és általános érvényűek [4]. A Tőkét megírhatta volna az urrasi Marx is – és valószínűleg meg is írta, bár Odo munkájából keveset ismerünk meg a regény szövegben explicit formában. Az írás erejét mutatja, hogy még az idegenségre vonatkozó közvetlen kijelentések ellenére sem fordul meg a fejünkben egyetlen percig sem, hogy nem emberekről olvasunk. Zavarni biztosan nem zavar [5]. Le Guin világa az utópia klasszikus szabályainak megfelelően zárt – sziget. Sziget az űrben: egy bolygó. A Tau Ceti körül ugyanis ebben a felállásban ikerbolygók keringenek, egymás holdjai: helyi nevükön Urras és Anarres. Urras termékeny, földszerű bolygó, a fejlett és változatos élet szülőhelye, a kisebb, ritkább levegőjű Anarresen az élet megrekedt a primitív életformák szintjén. Az urrasiak az utópia létrejöttéig csupán átmeneti bányászkolóniákat tartottak fenn rajta. A történet idején már több ezer éves, kifinomult kultúra létezik viszont Urrason, melyen a legutolsó évezredben a kapitalista termelési mód lett az uralkodó, a regény idejére a világ a földi hidegháborús megosztottság állapotába került. A regényidő előtt körülbelül két-két és fél évszázaddal Odo filozófiai munkái alapján erős anarcho-szindikalista mozgalom indult Urrason, mely csakhamar világméretűvé és forradalmivá vált, valós fenyegetést jelentve az urrasi Tőke számára. Mivel az Anarres „kéznél volt”, véres polgárháború helyett az uralkodó elit felajánlotta az anarchistáknak a távozás és saját civilizáció alapításának lehetőségét a Holdon. A több millió odóista elfogadta az ajánlatot, és néhány évtized alatt átköltöztek Anarresre – az utópia építése elkezdődött. Közben Urrason (miként a Földön a bolsevizmussal) a helyben maradó odóisták, felülbírálva/elfeledve alapítójuk eszméit, a földi bolsevik diktatúrákhoz hasonló államot építenek ki – innen a bolygó megosztottsága. Mint az sejthető, Anarres életkörülményei meglehetősen spártaiak, így az utópia első két százada egyben élethalálharc a természettel. A jelző nem véletlen: az egyetlen megvalósult klasszikus utópiát, Spártát [6] az állandó külső fenyegetés tartotta egyben. Anarres természeti viszonyai jelentik az első eltérést az Odo által megálmodott társadalomtól, éles párhuzamban a szocializmus földi gyakorlata és a marxi elmélet közötti eltéréssel. Ellentétben a földi gyakorlattal, zárt civilizációjukban az anarresi odóisták képesek felülemelkedni ezen az ellentmondáson. Anarres küzdelmes életéhez az is hozzájárul, hogy az odóisták elzárkóznak a bolygó eredeti élővilágtól is – legalábbis abban az értelemben, hogy nem avatkoznak bele, a sokkal fejlettebb urrasi bioszférából magukon kívül alig valamit engednek rászabadulni Anarres élővilágára. Ebből a szempontból a regény akár környezettudatos utópiának is felfogható. Az anarresi utópia zártságát nem csupán a kettős, térbeli és biológiai izoláció jelenti. Az odóista közösség maga is elzárkózik a külvilág elől. Az űrkikötő köré vont szinte szimbolikus fal talán az űr kilométer százezreinél is erősebb elszigeteltséget jelent. Anarres bezárkózik, elzárkózik, kizárja magát az univerzumból. Az izolációt annyira igyekeznek tökéletesíteni, hogy nemcsak urras jelene, hanem saját urrasi múltjuk elől is teljes mértékben elzárkóznak. Le Guin a klasszikus utópiákhoz hasonlóan, azok logikájának megfelelően (elzártság, távoliság, rejtettség, változatlanság) utazás [7] során mutatja be világát, ugyanakkor az utópiát egy lakója kalandjain keresztül ismerjük meg [8]. A klasszikus utazási szüzsét azonban Le Guin zseniálisan megfordítja. Nem a külvilág képviselője utazik be az utópiába, hanem az utópia egy lakója utazik ki a külvilágba, így páratlan lehetőség nyílik arra, hogy a két világ közötti különbségeken keresztül mutassa be az utópiát és a kontrasztok révén emelje ki előnyeit. Ez a megközelítés irodalmilag sokkal termékenyebb [9], mint a klasszikus, külső megjelenítés, a klasszikus metódus szerint ugyanis, ha az író a kontraszt hatást el akarja érni, kénytelen világunkat is bemutatni. Azonban, mivel az olvasó része ennek a világnak, nem igényli a mélyebb leírását, így a két világ egymás ellentéteként való szembesítése óhatatlanul felesleges szájbarágásnak hat. Le Guin hőse számára Urras idegen világ, így bemutatásában nincsenek a valósággal kapcsolható redundanciák. Ugyanakkor az olvasó számára Anarres is idegen világ, így annak leírása is természetesen vezethető elő. [10] Anarres zártsága nyelvi szinten is jelentkezik: a bolygót betelepítő odóisták Urras szinte megszámlálhatatlan nyelve helyett megalkották maguknak a pravit, mely nyelvtanában, szókincsében az anarchista világnézethez, életformához, társadalmi szerkezetekhez és termelési módhoz tökéletesen alkalmazkodik – a nyelv közösségformáló és fenntartó erő, továbbá az urrasi múlt tagadását is jelenti egyben. Az új nyelvben az urrasi alapfogalmak értelmetlenné, érhetetlenné, fel- és befogadhatatlanná válnak. Például, mivel Anarres anarchistái szinte semmilyen személyes tárgyat sem birtokolnak, sőt a birtoklás megvetett cselekedet számukra, a birtokviszony hiányzik a praviból. A kereskedelem és a profit fogalma felületesen ismert, de értelme nehezen felfogható az anarresiek számára, sőt a „haszonhajhász” [11] szitokszó. A káromkodás egyébként általában hiányzik, mivel a szexuális szabadság és a vallástalanság a két legerőteljesebb szitok-családot értelmezhetetlenné teszi. A pokol szinonimája számukra Urras. A legnagyobb emberi hiba az „egoizálás”, az önző viselkedés, mely jóval az önzés ismerős jelentéstartalmán túl terjed: nem elsősorban a viselkedés személyes tartalmára és indítékára, hanem közösségellenes hatására helyezi a hangsúlyt. Hogy mennyire földi a történet ihletése, mennyire a földi anarchisták világából merített Le Guin (vagy inkább mennyire ki akarja fejezni az eszmék általánosságát), mutatja, hogy a pravi „munka” és „játék” szava ugyanúgy megegyezik, mint a földi anarchista szubkultúrában. Az író kivételes tehetsége megmutatkozik abban is, hogy az angol szigorú szerkezetei ellenére is képes visszaadni ezt a hangulatot, bár a nyelv ettől kissé pidzsin szerűvé vált. Mivel a főszereplő, Shevek [12] számára az iót, Urras legnagyobb nyelve, tanult nyelv, iót fejlődésének megjelenítése az írói nyelvben külön ízként jelentkezik. Sajnos a magyar fordításból ezek az árnyalatok mindenestül hiányoznak. Természetesen nem Le Guin könyvet olvasnánk, ha nem jelenne meg a szövegben a szerelem, a család és a feminizmus ábrázolásai is. Az utóbbi az anarresi és urrasi nők helyzetének erős kontrasztba állításával, az előbbiek Shevek, és élettársa Takver szerelemének végigvezetésével a szövegen. Különösen fontos ez a szál annak fényében, hogy Anarresen a szabad szerelem elterjedtebb, mint a tartós kapcsolat. Shevek és Takver mégis hűek maradnak egymáshoz (és gyermekeikhez), még akkor is, amikor az anarchista munkaszervezés évekre elválasztja őket egymástól. Nagyon különös, bár erőteljes nyelvi kifejezésmódja e kapcsolat erejének, hogy maga a szerelem szó egy tucatnál kevesebbszer fordul elő a szövegben! Nos, ha még egyszer eljutottunk az írói nyelvhez, a tartalmi bemutatást abba is hagyom, és a történetről szokásomhoz híven nem árulok el többet, mint amennyit az írói eszköztár további elemzése megkíván. Le Guin a fentebb vázolt alaphelyzetre intellektuálisan izgalmas, a szereplőket tekintve vonzó történetet épített, melynek elmondásához visszatekintésekkel szabdalt lineáris időkezelést, ellenpontozó szerkezetet és klasszikus, külső narrátoros, múlt idejű elbeszélésmódot választott. Ez az elbeszélésmód csupán egy helyütt, igen rövid szövegrészben bicsaklik: a szerelméhez hazautazó Sheveket a tizedik, anarresi fejezet elején nem nevesíti az író. Valamilyen ismeretlen oknál fogva ismeretlen személyként lép föl, és az elbeszélés csak akkor erősíti meg az olvasót abban, hogy Shevekről van szó, amikor a férfi célhoz ér. Ez az eszköz természetesen szolgálhatja Shevek és Takver sorsának általánossá tételének és a távol töltött idő elidegenítő hatásának ábrázolását is. Személy szerint felesleges fogásnak tartom. A linearitás Shevek anarresi életében és urrasi utazásában egyaránt szigorúan megjelenik, noha a két idővonal eltérő intervallumú és sűrűségű. Az anarresi fejezetek a főhős egész életén végigvonulnak, így inkább pillanatfelvételek, míg az utazás ideje alig egy évet ölel fel, így a történet szorosabb, összefüggőbb. Az első és utolsó fejezete kivéve, ahol természetesen az utazás kiinduló- és célpontja egyaránt megjelenik, az idővonalak – így a helyszínek – a regény szerkezetében fejezetenként váltják egymást. A regény az utazás kezdőpillanataival indul, majd a következő fejezetben évtizedekkel korábban, Shevek kisgyermekkorával elkezdődik egy másféle utazás, egy ember életének és kultúrájának felfedezése. A fejezetek váltakozása sokféle ellenpontozásra adott lehetőséget: Urras és Anarres világának kézenfekvő ellenpontjai (környezeti, termelési, szociális etc.) mellett az Urrason időző érett Shevek és különböző korú, anarresi ifjabb változatainak gondolkodásmódja is összeütközik egymással (személyes szinten, az utópián kívüli világban is tapasztalatot szerző gondolkodó a naiv anarchistával, és szakmai szinten, az érett, az idő teljes elméletét megalkotó, de saját tehetségében kételkedő fizikus a tudományt tanuló, saját határait nem még ismerő hallgatóval, etc.) és a jellem változása ebben a kontrasztban élesebben jelentkezik. Már a bevezetésben utaltam arra, hogy a fordítás meggyalázza a szöveget. Ez talán betudható a rendszerváltást követő fordításokban tetten érhető fordítói ambícióknak, vagyis az eredeti szöveg „túlszárnyalásának”, annak a szándéknak, hogy a fordítói géniusz stilisztikailag és tartalmilag meghaladja az írót – akár az eredeti hangsúlyok eltorzításával és/vagy figyelmen kívül hagyásával is. És természetesen obskurus kiadói szándékok is állhatnak az egész mögött. A szándékosságot már a cím elárulja. A „dispossessed” ugyanis, bár az eredeti igének létezik „kisemmiz” jelentése, ez esetben nem azt jelenti, hogy kisemmizett, inkább a „nincstelen” szóval fordítható. Különösen igaz ez akkor, ha az ember már ismeri a szöveget: szó sincsen arról, hogy az odóistákat bárki is kisemmizte volna. Ellenkezőleg. Kaptak egy világot, amelyen szabad akaratukból tartózkodnak. Még ha ebben megtalálható is lenne valamilyen burkolt kényszer, reális alternatíva nélküli választás („kisemmizés”), az anarchisták a magántulajdonról önként mondtak le, még Urrason. Sajnos a fordítónak (vagy a kiadóknak) annyira megtetszett az „A kisemmizettek” cím – melyben a többes számnak végképp nincs létjogosultsága, hiszen ez a regény Shevek, az egyén története –, hogy nem átallotta a megfelelő helyen a magyar változatba a betoldani a „kisemmizett” szót [13], holott az eredetiben a mondat jókora környezetében ennek nyoma sincsen. Emlékeim szerint a „dispossessed” ebben az értelemben szövegben alig, vagy egyáltalán nem is fordul elő. Ez az erőszakos és indokolatlan, értelemmódosító beavatkozás akkor is hiteltelenné tenné a fordítást, ha nem lennének benne egyéb gyengeségek, következetlenségek is, melyek kigyomlálása viszont a szerkesztő dolga lett volna. A pravic nyilvánvalóan nem kerülhetne át a magyarba ebben a formában, hiszen az „ic” csak a nyelviségre utal. Szintúgy az „odonian”-ból nem odonista, hanem odóista kellene, hogy legyen. Ordító szerkesztői hanyagság eredménye, hogy a Sheveket szállító űrhajó, hol magyar néven szerepel, mint „Testőr”, hol az eredeti Mindful maradt a szövegben. (Hogy a „mindful” miért „testőr”, azt már nem is igen firtatom.) Felületes és felemás megoldás, hogy a Joking Lane, Grove Road utcanévként ebben a formában került a fordításba: miért is neveznék el utcáikat angolul az urrastiak? És, ha már itt tartunk, miért kell a nyilvánvalóan idegen neveket angol helyesírással közölni a fordításban [12]? Az anarresi helyiségnevek viszont, amennyiben „beszélnek”, bár sokszor hibásan és esetlegesen, de magyar jelentésükben kerülnek elő: Zöld Hegység, Felső Sedep, Magány, Mező utca, Új Kezdet etc. A hanyag fordítás és szerkesztés persze így is meghozta gyümölcsét: a Vörös Tavasz természetesen Rőtforrások – Red Springs – lenne, Elbow és Grand Volley érthetetlen összevonása Nagykanyart adott ki, a szedés pedig Ónércet a mókás Őnércre torzította. A szerkesztők tettek továbbá egy lekicsinylő gesztust a magyar olvasók felé: az eredetiben csak számozott fejezetek a magyar kiadásban a helyszínt jelölő alcímet is kaptak – máskülönben szegény gyengeelméjű magyarok nyilván csak kapkodnák a fejüket, nem tudván, hol vannak. Minden bosszantó kiadói hiba ellenére ezt a könyvet minden olvasó és gondolkodó embernek ajánlom. Sci-fi rajongóknak [14], marxistáknak és anarchistáknak kötelező olvasmány! Szukits és Cédrus kiadó, 1996. Puhafedelű, 247 oldal Adamik Lajos fordítása. Jegyzetek: [1] Ha ebben a szűkebb tematikában szemléljük, máris ellentmondáson kaptál: az utópiát tökéletes államként [2] tekintve a szöveg éppen, hogy nem lehet utópia, hiszen az anarchia nem ismeri el az államot, még a tökéleteset sem. Nehéz ügy ez! Maradjunk annyiban, hogy az ábrázolt állam nélküli társadalom legalábbis tökéletességre törekszik, és tökéletesebbnek is vallja magát valamennyi egyéb társadalomtól – minden megelőző társadalmi berendezkedéshez képest: utópia. [2] Morus Tamás De Optimo Rei Publicae Statu (kiemelés tőlem) deque Nova Insula Utopia, 1516. [3] Ugyanez a hódolat illeti ugyanezért a Sztrugackij fivérek Delelő univerzumát. [4] Természetesen annak a tudásnak a birtokában beszélhetünk erről az egyetemességről, mely szerint a földi és urrasi emberiség azonos gyökerű, az ősi és a történet idején még létező Hain szupercivilizáció leszármazottai, aki évmilliók alatt benépesítették, és hainformálták a Galaxis potenciálisan lakható bolygóit. [5] Le Guin mestere annak, hogy idegen lényeket emberként fogadtasson el olvasóival. Gondoljunk csak A Sötétség balkeze hermafrodita emberiségére. [6] Pete László Miklós Utópia – a maradandóság világa, Új Galaxis 15. p 49. [7] Morus, Huxley, Szathmáry hősei utazásuk közben ismerik meg az utópiát. [8] Zamjatyin, Orwell, Bradbury disztópiákban élő hősei természetesen nem utazhatnak, így a művek a hősök világuk elleni a lázadásának a történetét mondják el. [9] Ez az eszköz is teszi irodalmilag magasabb rendűvé Le Guin munkáját az említett nagy műveknél, [10] Hasonlóképpen, a Delelő univerzum kommunista utópiáját többnyire az utópia lakóinak idegen világokra tett utazásai közben, az idegen civilizációk és a kommunista Föld között kiélesedő kontraszt mutatja be. [11] A magyar kiadás szava. Eredetiben profiteer. [12] Azt gondolom, mivel teljesen idegen népről van szó, a magyar fordításban nem az angolos írásmódhoz kellett volna ragaszkodni, de mivel így történt, Shevek Shevek marad, nem pedig a nekem rokonszenvesebb Sevek (Vagy Sevik? Damn English!). [13] 12. oldal. „Persze (sic!) semmi sem teszi szükségszerűvé, hogy életben tartsanak. Koldus vagyok, kisemmizett.” és „Of course, it is not necessary to keep me alive! I am the Beggarman, you see.” [14] Vájtfülű sci-fi rajongók értékelhetik, hogy az egyébként Le Guin megalkotta ansible (azonos idejű kommunikációs eszköz) kifejlesztésének elméleti alapjait éppen ebben a regényben rakja le a főhős.]]>