Jonathan Cross: Veszett lelkek városa könyvkritika – Szavak versus látvány

Lautréamont a Maldoror énekeiben már azzal küszködött, hogy a szavak hogyan is tudják megjelenteni belső démonainkat. Költői próbálkozás volt, de igazából, nem olyan eredménnyel működött, mint azt egy író/költő szeretné. A horrornak és a thrillernek ez az alap problémája, a képek ereje. És az, hogy az olvasó vagy a néző mennyire befogadó.

Mert a történeteket képekben meséljük el, mintegy próbáljuk láttatni az olvasóval. Van, aki rendkívül szuggesztíven ír, másnak viszont ez nem annyira sikerül. Ez valahol nagyon mélyen összefügg azzal, hogy az író mennyire tud és szeret mesélni. És mennyire birtokolja a nyelvet. Mert egy jól elhelyezett jelző általában többet ér, mint egy hosszú leírás.

Vásárhelyi Lajos kritikája Jonathan Cross Veszett lelkek városa című regényéről (Agenda kiadó, 2007.).

Vegyünk egy egyszerű példát: valaki egyedül van egy szobában, és hirtelen bele kavarodik a szél lengette függönybe. Úgy érzi, az megtámadta és fojtogatja, és a szoba is egyre nyomasztóbban veszi körbe. Ha leírásról van szó, akkor minden azon múlik, hogy mennyire tudja az író a hős/áldozat szemével láttatni a történetet. Le kell írni a pillanatnyi érzelmi állapotot, a szobát és a függönyt is, amint megszemélyesül és a hősre rátámad. Itt már nem is próza. Közelebb áll a költészethez. Azért is, mert a jól megválasztott szavak, tömörebbé teszik a szöveget. Ám az írónak arra is kell vigyáznia, hogy a függöny félelmetes legyen, és nehogy átbillenjen, és bevadult textilként támadjon. Inkább nyomasztóan, mint valóságosan.

Ha mindez film lenne, akkor a világosítóval, az operatőrrel kell megbeszélni a dolgot, esetleg a nagyobb hatás kedvéért, még a trükkmestert is be lehet vonni. És akkor ott lent a sötétben a néző már rághatja is az öklét. Nem kell szavak és jelzők után kutatni, és ügyelni arra, hogy mindez elég tömör legyen. A képek halmazából a vágó majd megoldja, hogy sodró lendületű legyen a látvány. Én is csak a híres hitchcocki fürdőszobai tusra tudok hivatkozni. Rengeteg gyorsan pergő részkép, amiből a néző teremti meg a saját rémületét. Tehát felületesen úgy néz ki, hogy a képekkel könnyebb dolga van az alkotónak. De ez csak látszat, minden a tehetségen múlik. Egy biztos: a képek gyorsabban és könnyebben hatnak. A látványnak valamiért mindég elsőbbsége van. Talán azért, mert a világban is kilencven százalékban a látásunkkal igazodunk el.

Persze akkor még mindég ott a buktató, hogy a néző vagy az olvasó mennyire vevő arra, amit neki adunk. Ha jól előkészítettük a terepet, akkor nagyobb az esélyünk. Persze az is megeshet, hogy a befogadó felnevet, amikor a villanykapcsolóból vér folyik, és a szörny is bele fér abba a kádba, amibe előtte a hősnő csak alig-alig tudta bepréselni magát, fürdés ürügyén. Tehát valahogyan fel kell vezetni a szöveget vagy a képeket, hogy az olvasót, nézőt, be tudjuk vonni a hatásunk alá. A váratlan fordulatok hatnak: az új lakó benyit a házba, mire az ajtó túloldalán álló csontváz megmozdul és eléje omlik, így mögötte láthatóvá válik egy akasztott ember is. Ám megeshet az is, hogy a váratlan hatás ugyanolyan hirtelen az ellenkezőjére fordul.

Ami biztos: az írónak jobban meg kell küzdeni egy jó szöveg létrehozásával, mint egy filmesnek. Mert a leírások gyorsan plágiumba fordulhatnak, és a hős lelki problémáit ábrázolni kell. A filmen elég két mondat, hogy a nézőnek minden világos legyen. De a felszínességre mindkét esetben vigyázni kell, mert könnyen ellenünk tudnak fordulni a szövegek és a képek is.

Írónk is ezekkel az alapvető problémákkal viaskodik, hogy hatásosak legyenek a leírások, és tudják közvetíteni, mindazt, amit szeretne elmondani. Inkább a líraiságot kellett volna jobban kiaknázni, kicsit jobban láttatni a hősök belső világát, vívódásait. Sajnos sokszor előfordul, hogy ami miatt a hős szenved és élete nagy vétkeként éli meg, én az olvasó csak elcsodálkozok, hogy hát ez is probléma? És egy olyan világban ahol nem lehet meghalni, sokkal kegyetlenebb dolgok is megtörténnek, mint aminek itt tanúi vagyunk. Nem akarok arra hivatkozni, hogy jó az írónak, hogy csak ennyi sötétséget látott maga körül és magában… de csakugyan irigylem. Mert a világ igazán szörnyű, és talán igaz, hogy Auschwitz után nem lehet verset írni.

Egyes motívumok visszatérnek, ez csak jót tesz a szövegnek, erősödik. De nem tudom elhinni, hogy ebben a valóságban, ebben a purgatóriumban ilyen kis vétkekért is be lehet kerülni. Vagy csak én látom kicsinek őket? Akkor pedig az a baj, hogy nem lettek számomra a maguk véres és nyomasztó valóságában ábrázolva. Valahogy ez a gonoszság számomra szürke és poros. Nem szorul össze tőle a gyomrom és ökölbe a kezem. Valamiért az egész kicsit olyan hétvégi kirándulásos purgatóriumnak tűnik. Lehet, az író még nagyon fiatal ehhez a műfajhoz? Bár nem kívánom neki, hogy mélyebben találkozzon az élet sötét oldalával, de – sajnos – ezekhez az írásokhoz arra van szükség. Vagy hatalmas adag költészetre. Azonban bízom a szerzőben, mert nagy lehetőség rejlik benne, és a következő könyve, könyvei biztosan sokkal kifejezőbbek lesznek.

Még a címadással van egy kis bajom. A veszett lelkek nekem inkább őrjöngő és helyüket nem találó, nyugalmukat kétségbeesetten kereső valakik, de itt nem róluk van szó. Talán csak egyikük tartozik ezek közé, a bevart szájú asszony, nos, az ő ábrázolása kiválóra sikerült. A többiek inkább elátkozottak. Lehet, magukat átkozták el és jutatták erre a sorsra. Tehát jobban odafigyelni a hatásos és kifejező címre. Aztán az idő majd meghozza a többit, csak kitartás.