Részlet

John Scalzi: Vének háborúja – részlet


John Scalzi a Vének háborújában egy olyan világot ír le, ahol az ember már űrbéli gyarmatokon él, és folytat kegyetlen harcokat újabbakért a Gyarmati Véderő vezetésével. Erre mindenképp szükség van, ugyanis az erőforrások szűkösek, lakható bolygókból pedig kevés van, és emiatt a kivándorlást erősen korlátozzák a Földről. Sokaknak csak az a lehetőség marad, hogy a hetvenöt éves kort elérve jelentkezzenek katonának, majd két év frontszolgálat után letelepedjenek valamelyik kolónián, busásan megjutalmazva. Nem csak emiatt hangzik csábítónak ez a lehetőség: a közvélekedés szerint a Gyarmati Véderő valamilyen módszerrel meg is fiatalítja az embereket, hiszen öregekkel nem lehet harcba indulni.

Úgyhogy John Perry két dolgot tett a hetvenötödik születésnapján. Meglátogatta a felesége sírját, majd belépett a hadseregbe. Csak két évet kell túlélnie. Azt viszont még ő sem sejti, hogy milyen megpróbáltatások várnak rá – a brutális háborúk és az otthon fényévekre nyúló távolsága örökké megváltoztatja az embert. Valami sokkal különösebbé és veszélyesebbé.

KÖNYVBEMUTATÓ AZ SFPORTAL MEETUPON, 2011. MÁJUS 10-ÉN! A KÖTET 40% KEDVEZMÉNNYEL VÁSÁROLHATÓ MEG A HELYSZÍNEN!

„John Scalzi eredeti és magával ragadó szerző, a Vének háborúja pedig klasszikus SF modern szemszögből megírva. Pörgős utazás egy ijesztő és ellenséges univerzumban.”
Robert Charles Wilson

„Bár sok SF-szerző próbálja folytatni Robert A. Heinlein örökségét, Scalzi elképesztően érett első regénye olyan, mintha valóban a nagy öreg mester írta volna… Ez a virtuóz bemutatkozó munka, tisztelgés a műfaj múltja előtt, de azt is megmutatja, miként tudnak a régi, bevett elemek felvillanyozódva megújulni, ha valaki tehetséggel és eredeti gondolatokkal nyúl hozzájuk.”
Publishers Weekly

“A Vének háborúja olyan regény, amit nagyon sokféle közönségnek jó szívvel lehet ajánlani. Akik szeretik a military sci-fit, azoknak ez kötelező olvasmány. Akik nem nagyon olvastak még ilyet, de szerették például a Battlestar Galactica sorozatot, vagy épp bírták a Csillagkapu katonai miliőjét, azok is bátran szerencsét próbálhatnak vele. De bátran a kezébe lehet adni olyanoknak is, akik sosem olvastak sci-fit, de szeretik a militáns tematikát – emlékezetes találkozás lesz ez számukra is, és könnyen megszerettetheti velük a sci-fit.”
SFportal 

EGY

Két dolgot csináltam a hetvenötödik születésnapomon. Meglátogattam a fele­ségem sírját. Aztán beléptem a hadseregbe.

A kettő közül az előbbi volt a kevésbé drámai. Kathy a Harris Creek temetőben nyugszik, alig egy mérföldre onnét, ahol laktunk és ahol a gyereke­inket felneveltük. Kathyt a temetőben elhelyezni keményebb diónak bizonyult a vártnál: mivel egyikünk sem számított a dologra, egyikünk sem tette meg a szükséges előkészületeket. Megalázó egy temetővezetővel azon vitatkozni, hogy a feleséged miért nem foglalt magának előre sírhelyet. Végül a fiam, Charlie, aki történetesen polgármester, összekoccantott pár kobakot, és meg­kaptuk a parcellát. Megvan annak az előnye, ha az ember a polgármester apja.

Szóval a sír. Egyszerű és jellegtelen, nagy sírkő helyett csak egy apró fejfa van rajta. Kontraszt gyanánt ott nyugszik mellette Sandra Cain, akinek ha­talmas síremléke csiszolt gránitból készült, az elejére rágravírozták Sandra gimnáziumi fényképét és egy csöpögős idézetet Keatstől az ifjúság és a szépség haláláról. Jellemző Sandrára. Kathy jót derült volna rajta, hogy Sandra parkol mellette a böhöm drámai sírkövével; Sandra ugyanis egész életében szórakoz­tatóan passzív-agresszív versengést folytatott vele. Ha Kathy egy tortát vitt a helyi jótékonysági sütiárusításra, akkor Sandy hármat, és cseppet sem visszafo­gottan füstölgött, ha Kathyé kelt el előbb. Kathy megkísérelte úgy megoldani a problémát, hogy megvette Sandy egyik tortáját. Nehéz megmondani, hogy Sandra szemszögéből ez segített vagy rontott a dolgon.

Azt hiszem, Sandy sírkövét vehetjük az utolsó szónak a kérdésben, a végső adunak, amit nem lehet megkontrázni, mivel ugye Kathy már meghalt. Másrészről viszont nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna látogatót Sandynél. A halála után három hónappal Steve Cain eladta a házat, és elköl­tözött Arizonába. Olyan széles vigyor volt a képén, mint az autópálya. Egy­szer küldött nekem egy lapot; összeállt ott lent valami nővel, aki ötven évvel korábban a pornósztárságig vitte. Miután ezt megtudtam, hetekig mocskosnak éreztem magam. Sandy gyerekei és unokái a szomszéd városban éltek, de amennyit az anyjuk sírját látogatták, akár Arizonában is lehettek volna. Sandy Keats-idézetét a temetés óta nem olvasta rajtam kívül más, és én is csak futólag, ahogy elballagtam előtte a feleségemhez.

Kathy kövén ott áll a neve (Katherine Rebecca Perry), az évszámok és annyi: Szeretett feleség és anya. Ahányszor meglátogattam, mindig többször el­olvastam ezt a mondatot. Nem tudtam megállni. Ez a négy szó olyan elég­telenül, ugyanakkor olyan tökéletesen összefoglalja az életét. Semmit nem árul el őróla, semmit arról, hogyan élte a napjait vagy hogyan dolgozott, mi érdekelte vagy hová szeretett utazni. Sosem tudnád meg, mi volt a kedvenc színe, hogyan szerette hordani a haját, hogyan szavazott, volt-e humorérzéke. Semmit nem tudnál meg róla azonkívül, hogy szerették. És valóban szerették. Ő pedig úgy gondolná, hogy ez bőven elég.

Gyűlöltem idejárni. Gyűlöltem a tudatot, hogy aki negyvenkét évig a fele­ségem volt, már nincs többé, hogy egy szombat délelőtt az egyik pillanatban még a konyhában volt, gofritésztát kevert és a perpatvarról mesélt a könyv­tárbizottság előző esti ülésén, a következő pillanatban meg a padlón vonaglott, ahogy a szélütés lecsapott az agyára. Gyűlöltem, hogy azok voltak az utolsó szavai: „Hová a fenébe is tettem a vaníliát?”

Gyűlöltem, hogy én is olyan öregember lettem, aki temetőbe jár a halott feleségét látogatni. Amikor (sokkal) fiatalabb voltam, olykor-olykor megkér­deztem Kathyt, mi értelme ennek. Az az oszló hús- és csonthalom, ami valaha egy ember volt, már nem ember, csak egy oszló hús- és csonthalom. Az ember nincs többé – a mennybe vagy a pokolba került, valahová vagy sehová. Ennyi erővel egy marhaoldalast is látogathatnék. Aztán megöregszel, és ugyanezt gondolod. Csak már nem érdekel. Ennyid maradt.

Akármennyire utáltam a temetőt, azért örültem is, hogy van. Hiányzott a feleségem. A hiányát könnyebb volt elviselni a temetőben, ahol mindig is halott volt, mint az összes olyan helyen, ahol élt.

Nem maradtam sokáig; sose maradtam sokáig. Csak amíg megéreztem azt a szúrást, ami közel nyolc év után is éles, azt, ami egyúttal arra emlékeztet, hogy van más dolgom is, mint egy temetőben ácsorogni, akár egy átkozott vén bolond. Amint ez a szúrás belém sajdult, megfordultam és távoztam, körül se néztem. Tudtam, hogy utoljára járok a temetőben, a feleségem sírjánál, de nem akartam túl sok energiát áldozni arra, hogy az emlékezetembe véssem. Ahogy már mondtam, ezen a helyen mindig is halott volt. Nem sok pluszt ad, ha erre emlékezem.

Bár most, hogy belegondolok, a bevonulás se volt annyira drámai. A város, ahol éltem, olyan kicsi volt, hogy még toborzóirodát se érte meg fenntartani. El kellett autóznom Greenville-be, a megyeszékhelyre, hogy fel­csaphassak katonának. A toborzóiroda egy keskeny kirakatú helyiség volt egy jellegtelen plázában; az egyik oldalán állami italbolt, a másikon tetoválószalon. Attól függően, milyen sorrendben mentél végig rajtuk, másnap felébredve komoly slamasztikában találhattad magad.

Az iroda belülről még ennél is kevésbé volt vonzó, már ha ez lehetséges. Volt benne egy íróasztal, azon számítógép és nyomtató, mögötte egy ember, előtte két szék. A fal mellett még hat szék sorakozott, előttük egy kis asztalon brosúrák és a Time meg a Newsweek régebbi számai. Kathyvel persze tíz év­vel korábban már jártunk itt; gyanítottam, hogy semmi nem mozdult, semmi nem változott, beleértve a magazinokat. Az emberanyag viszont újnak tűnt. Legalábbis nem emlékeztem, hogy a korábbi toborzótisztnek ekkora haja lett volna. Vagy ekkora melle.

Amikor beléptem, a nő nagyban gépelt valamit, fel se nézett.

– Egy pillanat – motyogta pavlovi reflexként az ajtónyitásra.
–  Csak nyugodtan – mondtam. – Látom, sokan vagyunk. – Harmatos szarkazmusom süket fülekre talált, amit az utóbbi pár évben már megszoktam; jó volt látni, hogy hozom a formámat. Leültem az íróasztal elé, és vártam, hogy befejezze azt a nagyon sürgős dolgát.
–  Jön vagy megy? – kérdezte. Még most sem nézett rám.
–  Tessék?
–  Jön vagy megy? – ismételte. – Jön, hogy aláírja a bevonulási szándéknyi­latkozatot, vagy megy megkezdeni a szolgálatot?
–    Á. Mennék, ha lehet.

Erre végre rám nézett, kancsalítva vizsgált az igencsak tanár nénis szem­üvegén át.

– Maga John Perry – állapította meg.
–    Én vagyok. Honnét tudta.?

A képernyőre nézett.

– A legtöbben a születésnapjukon vonulnak be, pedig utána még hivatalosan van egy harmincnapos türelmi időszak. Ma csak három születésnaposunk van. Mary Valory már telefonált, hogy meggondolta magát. És ránézésre azt mondanám, maga nem Cynthia Smith.
–    Örömmel hallom.
–    És mivel nem a szándéknyilatkozatot aláírni jött – folytatta, ismét csak ignorálva a humoromat -, joggal feltételeztem, hogy maga John Perry.
–    Lehetnék egy öregember, aki csak betévedt egy kis diskurálásra – vetet­tem fel.
–    Ide nem sok olyan jut el. Elijesztik őket a sátántetoválásos fiatalok a szom­szédban. – Végre eltolta maga elől a billentyűzetet, és most már a teljes figyel­mét nekem szentelte. – Akkor hát igazolványt kérnék.
–    De már tudja, ki vagyok – emlékeztettem.
–    Azért menjünk biztosra. – Ezt a mosoly legcsekélyebb árnyéka nélkül mondta. A jelek szerint nem marad következmények nélkül, ha az ember nap mint nap szószátyár trottyokkal vesződik.

Odaadtam a jogosítványomat, a születési anyakönyvi kivonatomat és az igazolványomat. Elvette, majd az íróasztalból elővett egy tenyérszkennert, csatlakoztatta a számítógépbe, és felém csúsztatta. Ráhelyeztem a tenyeremet, és megvártam, amíg a szkenner letapogatja. Akkor visszavette az olvasót, és lehúzta az oldalán a kártyaigazolványt, hogy passzol-e a lenyomathoz. – Maga John Perry – jelentette ki végül.

–    Öles léptekkel haladunk – mondtam.

Ezt is ignorálta. – Tíz évvel ezelőtt ön részt vett egy sorozási felvilágosító előadáson a Gyarmati Véderőt illetően, ahol is ellátták információkkal a be­vonulással járó kötelmekről és feladatokról – mondta olyan hangon, ami arra utalt, hogy naponta minimum egyszer ellitániázza, mindennap, egész életében, amióta itt dolgozik. – A közbeeső időben pedig újabb emlékeztető anyagokat kapott az önre váró kötelezettségekről és feladatokról. Jelen pillanatban sze­retne pluszinformációt és emlékeztető prezentációt, vagy kijelenti, hogy töké­letesen tisztában van az önre váró kötelezettségekkel és feladatokkal? Tudnia kell, hogy nem jár büntetés sem azért, ha emlékeztetőt kér, sem azért, ha úgy dönt, eláll a bevonulási szándékától.

Eszembe jutott a felvilágosító előadás. Az első részében egy rakás nyugdí­jas üldögélt összecsukható székeken a Greenville Közösségi Házban, és fán­kot zabálva hallgatta a GYV egyik apparatcsikját, aki az űrbéli gyarmatok történetéről gagyogott. Aztán a fickó szórólapokat osztott ki a GYV életéről, ami szakasztott olyannak tűnt, mint bármelyik katonaságé a világon. Amikor a kérdésekre került a sor, kiderült, hogy ő valójában nem is a GYV tagja, csak felbérelték, hogy tartson előadásokat a Miami-völgy környékén.

Az eligazítás második része egy rövid orvosi vizsgálatból állt: bejött egy orvos, vért vett, a számba túrt egy vattával, hogy sejteket vegyen, majd kopo­nyaröntgent csinált. A jelek szerint megfeleltem. Azóta évente egyszer postán megkaptam ugyanazt a szórólapot, amit ott. A második évtől kezdve olvasat­lanul kidobtam őket.

–   Tisztában vagyok velük – feleltem.

Bólintott, az íróasztalból elővett egy papírlapot meg egy tollat, és átnyúj­totta. A papíron volt jó pár bekezdés, mindegyik alatt hely az aláírásnak. Fel­ismertem: aláírtam egy nagyon hasonlót tíz éve, amivel megértettem és elfo­gadtam, mi vár rám tíz év múlva.

–   Sorban felolvasom önnek mindegyik pontot – mondta a nő. – Minden egyes pont után, ha megérti és elfogadja, amit hallott, kérem, írja a nevét és a dátumot közvetlen a bekezdés alatti vonalra. Ha kérdése van, kérem, az adott pont elolvasása után tegye fel. Ha nem érti vagy nem fogadja el, amit hallott, ne írja alá. Érti?

–   Értem.

–   Remek – mondta. – Első pont. Alulírott megértem és elfogadom, hogy szabad akaratomból és elhatározásomból, külső kényszer hatása nélkül, önként beállok a Gyarmati Véderőhöz nem kevesebb, mint kétéves szolgálatra. Tudo­másul veszem továbbá, hogy a szolgálati időmet háború vagy szükséghelyzet esetén a Gyarmati Véderő egyoldalúan meghosszabbíthatja, maximum nyolc évvel.

Bár az „összesen tíz év” záradék nem volt újdonság a számomra – egyszer-kétszer csak elolvastam, amit küldtek -, azért átfutott a fejemen, vajon hányan siklottak el felette, és akik nem, azok közül is hányan vették komolyan azt, hogy tíz évre bennragadhatnak. Én arra gyanakodtam, hogy a GYV nem kérne tíz évet, ha nem lenne rá tényleg szüksége. A Karanténtörvény miatt nem sokat hallunk a gyarmati háborúkról. Amit viszont hallunk, abból világos, mint a nap, hogy az univerzumban nincs béke.

Aláírtam.

–    Második pont: Tudomásul veszem, hogy önkéntes jelentkezésemmel a Gyarmati Véderőhöz beleegyezem abba, hogy fegyvert viselek és használok a Gyarmati Szövetség ellenségei ellen, ami más emberi fegyveres erőt is je­lenthet. Szolgálatom ideje alatt nem tagadom meg a fegyverviselést és -hasz­nálatot, amikor arra parancsot kapok, és nem tiltakozom ellene vallási vagy erkölcsi alapon azért, hogy elkerüljem a harci bevetést.

Hányan állnak be a seregbe önként, aztán tagadják meg a szolgálatot lelki­ismereti okokra hivatkozva? Aláírtam.

–    Harmadik pont: Megértem és elfogadom, hogy elöljáróim által a számom­ra kiadott parancsokat és utasításokat a legjobb tudásom szerinti minőségben a lehető legrövidebb idő alatt végrehajtom, a Gyarmati Véderő Általános Sza­bályzatának megfelelően.

Aláírtam.

–    Negyedik pont: Tudomásul veszem, hogy a Gyarmati Véderőhöz való önkéntes jelentkezésemmel beleegyezem minden olyan orvosi, sebészeti vagy egyéb terápiás kezelés vagy eljárás alkalmazásába, melyet a Gyarmati Véderő szükségesnek tart a harckészségem fokozására.

Kibújt a szög a zsákból: ezért jelentkezett minden évben önként számtalan hetvenöt éves.

Egyszer azt mondtam a nagyapámnak, mire annyi idős leszek, mint ő, ki fogják fundálni, hogyan nyújtsák meg drámaian az ember élethosszát. Kineve­tett, azt mondta, annak idején ő is ezt hitte, és tessék, most itt van öregen. És én is ide jutottam. Az öregséggel nem az a baj, hogy egyik istenverte dolog jön a másik után – hanem hogy minden istenverte dolog egyszerre jön, állandóan.

Az öregedést nem lehet megállítani. A génterápia, a szervátültetés, a plaszti­kai sebészet megtette a magáét, de az öregség mégis utolér. Ha új tüdőt kapsz, a szíved egyik billentyűje áll le. Ha új szívet kapsz, a májad dagad akkorára, mint egy felfújható gyerekmedence. Cseréltesd ki a májad, és a stroke intéz el. Ez az öregedés adu ásza: az agyat még most sem tudják pótolni.

A várható élethossz már jó ideje felkúszott a kilencvenéves határig, és azóta is ott stagnál. Kihoztunk magunkból mindent, amit lehetett, de aztán Isten megmakacsolta magát. Az emberek tovább élhetnek, és tovább is élnek, csak­hogy öregemberként élik azokat az éveket. Ebben nem változott igazán semmi.

Mert nézzük! Amikor huszonöt, harmincöt, negyvenöt vagy akár ötvenöt vagy, még úgy érzed, előtted az élet. Amikor hatvanöt leszel, és az út végén már látszik a közelgő testi hanyatlás, ez az „orvosi, sebészeti vagy egyéb terá­piás kezelés és eljárás” kezd érdekesen hangzani. Aztán hetvenöt leszel, a ba­rátaid meghaltak, legalább egy fontos szervedet már kicserélték; éjjel négyszer kelsz fel pisálni, nem tudsz úgy felmenni a lépcsőn, hogy ki ne fulladnál – és még azt mondják, hogy a korodhoz képest jól tartod magad.

Az, hogy ezt becseréld tízévnyi új életért egy háborús övezetben, bizony egyre inkább pokoli jó üzletnek tűnik. Főleg mert ha nem teszed meg, tíz év múlva nyolcvanöt leszel, és szakasztott olyan, mint egy mazsola: töppedt és ráncos. Csak persze a mazsolának sose volt prosztatája.

Hogy a GYV hogyan tudja visszafordítani az öregedést? Itt lent senki nem tudja. A földi tudósok nem tudják megmagyarázni és nem tudják utánozni, pe­dig derekasan próbálkoznak. A GYV nem képviselteti magát a bolygón, szóval nincs veterán, akit kérdezhetnénk. A GYV csak közvetítőkön keresztül tobo­roz, úgyhogy a telepesek sem tudják, még ha meg is tudnánk őket kérdezni, amit ugye nem tudunk. Akármilyen eljárást végez a GYV, azt az űrben végzi el, a GYV saját fennhatósága alatt, messze a globális és nemzeti kormányok árgus tekintetétől. Szóval nem segít sem Samu bácsi, sem senki más.

Rendre előfordul, hogy egy kormányzat, elnök vagy diktátor felfüggeszti a GYV toborzási jogát, amíg az fel nem fedi a titkát. A GYV sosem vitatkozik; nemes egyszerűséggel csomagol és odébbáll. Aztán abban az országban az ösz-szes hetvenöt éves polgár hosszú külföldi vakációra megy, ahonnét sosem tér vissza. A GYV nem magyarázkodik, nem érvel, nem célozgat. Ha meg akarod tudni, hogyan teszik fiatallá az embert, kénytelen vagy bevonulni. Aláírtam.

– Ötödik pont: Tudomásul veszem, hogy önkéntes jelentkezésemmel a Gyarmati Véderőhöz megszüntetem állampolgárságomat az illetékes nemze­ti-politikai államalakulatban, esetemben az Amerikai Egyesült Államokban, valamint lemondok a tartózkodási jogomról, amely révén a Föld bolygón élhe­tek. Tudomásul veszem, hogy ettől a pillanattól állampolgárságom a Gyarmati Szövetséghez, azon belül a Gyarmati Véderőhöz köt. Továbbá elfogadom, hogy helyi állampolgári és tartózkodási jogom megszűnésével tilos visszatér­nem a Földre, és letöltött szolgálati időm után átkerülök a Gyarmati Szövetség és/vagy a Gyarmati Véderő által lakóhelyül nekem kijelölt gyarmatbolygóra.

Összefoglalva: többé nincs visszaút. Ez a Karanténtörvény hozadéka, melyet a Gyarmati Szövetség és a GYV azért léptetett hatályba, legalábbis a hivatalos indoklás szerint, hogy megóvják a Földet a további olyan xenobiológiai ka­tasztrófáktól, mint a „vaszekunda” volt. A Földön akkor mindenki támogatta a törvényt. Vicces, milyen szűk látókörű lesz a bolygó, ha a hímpopuláció harmada egy év leforgása alatt elveszti a nemzőképességét. Az emberek most más kevésbé lelkesednek érte – megcsömörlöttek a Földtől, látni akarják a világegyetemet, és már mind elfelejtették a gyermektelen Walt nagybácsit. Csakhogy a GYSZ-en és a GYV-n kívül más nem rendelkezik olyan űrhajóval, ami képes a csillagközi utazást lehetővé tevő ugrásra. Ez van.

(Így aztán nem oszt, nem szoroz, hogy beleegyezel-e abba, hogy oda mész, ahová a GYSZ mondja – mivel csak nekik vannak hajóik, oda mész, ahová visznek. Csak nem fognak téged a kormányhoz engedni?)

A Karanténtörvény és a csillagközi utazás monopóliumának pedig az a mel­lékhatása, hogy lehetetlenné teszi a Föld és a gyarmatok közötti (és az egyes gyarmatok közötti) közvetlen kommunikációt. Egy gyarmatról csak úgy lehet értelmes időben választ kapni, ha rábízod az üzenetet egy ugróhajóra; a GYV bolygókormányzati üzeneteket és adatokat még csak-csak továbbít, de min­denki más szívhatja a fogát. Feldobhatsz a tetőre egy tányérantennát, hátha elcsípsz kommunikációs jeleket a gyarmatokról, de még az Alfa, a Földhöz legközelebbi gyarmat is nyolcvanhárom fényévre van. Ez kicsit megnehezíti a csillagközi pletykálkodást.

Sosem kérdeztem, de szerintem ez a záradék készteti hátraarcra a legtöbb embert. Egy dolog, hogy megint fiatal akarsz lenni; az viszont teljesen más tészta, hogy hátat fordítasz mindennek, amit ismersz, mindenkinek, akit sze­retsz, és minden tapasztalatnak, amire szert tettél a hét és fél évtized alatt. Kurázsi kell hozzá, hogy búcsút mondj az egész életednek.

Aláírtam.

–   Hatodik pont. Az utolsó – mondta a toborzó hölgy. – Megértem és elfo­gadom, hogy hetvenkét órával ennek a nyilatkozatnak az aláírása vagy a Föld elhagyása után, attól függően, melyik következik be előbb, jogi szempontból elhunytnak fogok számítani minden érintett hivatal és politikai intézmény, ebben az esetben az Egyesült Államok és Ohio állam számára. Minden hátra­hagyott vagyontárgyam a hagyatéki törvénynek megfelelően kerül elosztás­ra. Minden törvényi kötelezettség és felelősség, amely a halállal jog szerint megszűnik, megszüntetésre kerül. Minden jogi adat, akár előnyös, akár hátrá­nyos, törlésre kerül, és a törvény szerint minden tartozás megszűnik. Tudomá­sul veszem, hogy ha nem rendelkeztem még vagyontárgyaimról, kérésemre a Gyarmati Véderő jogi és gazdasági tanácsadót bocsát rendelkezésemre, hogy ezt hetvenkét órán belül megtehessem.

Aláírtam. Hetvenkét órám maradt ebből az életből. Úgymond.

–   Mi történik, ha nem hagyom el a bolygót hetvenkét órán belül? – kérdez­tem, ahogy visszaadtam a papírt a tisztnek.
–   Semmi – vette el. – Csak mivel jogilag halott, minden ingóságát szétoszt­ják a végakaratának megfelelően, az egészségügyi és az életjáradékát törlik vagy örököseinek adják, és mivel maga jogilag halott, jogi értelemben sem­milyen védelmet nem élvez a rágalmazástól a gyilkosságig semmilyen bűn­cselekmény ellen.
–   Szóval ha valaki odajön hozzám az utcán, és megöl, megússza jogi felelősségre vonás nélkül?
–   Nem egészen. Ha valaki megpróbálja megölni, miközben jogilag halott, akkor itt Ohióban, azt hiszem, „kegyeletsértés” miatt bíróság elé állíthatják.
–   Lenyűgöző.
–   Általában azonban nem jut ilyen messze a dolog – folytatta még zavaróbb közömbösséggel. – A következő hetvenkét órában bármikor meggondolhatja magát. Csak telefonáljon be. Ha nem vagyok itt, az automata rögzíti a nevét. Amint megbizonyosodtunk róla, hogy valóban ön akar elállni a bevonulástól, a további kötelezettségei alól mentességet kap. Csak azt ne feledje, hogy soha többé nem jelentkezhet. Ez egy egyszeri ajánlat.
–   Értem – bólintottam. – Maga esket fel?
–   Nem. Én csak továbbítom a nyomtatványt, és odaadom a jegyét. – Új­ra visszafordult a számítógépéhez, pár percig gépelt, majd megnyomta az ENTER-t. – A számítógép most készíti a jegyét. Egy pillanat az egész.
–   Rendben. Kérdezhetek valamit?
–   Férjnél vagyok – felelte.
–   Nem ezt akartam kérdezni. Miért, állandóan ajánlatokat tesznek önnek?
–   Állandóan. Nagyon bosszantó.
–   Sajnálom. – Bólintott. – Azt akartam kérdezni, maga találkozott-e valaki­vel, aki valóban a Véderő tagja?
–   Úgy érti, az önkénteseken kívül? – Bólintottam. – Nem. A GYV-nek van itt lent egy cége, az foglalkozik az önkéntesekkel, de mi ténylegesen nem va­gyunk tagja a testületnek. Szerintem még az igazgató sem. Az információt és az anyagokat a Gyarmati Szövetség nagykövetségétől kapjuk, nem közvetlen a GYV-től. Szerintem ők sosem jönnek a Földre.
–   Nem zavarja, hogy olyan szervezetnek dolgozik, amit nem is ismer?
–   Nem. A munka jó, a fizetés pedig meglepően jó, pláne ha belegondol, mennyire kevés pénzt öltek a dekorációba. Miért, maga meg olyan szervezetbe lép be, amit nem ismer. Magát nem zavarja?
–   Nem – vallottam be. – Öreg vagyok, a feleségem meghalt, nincs már semmi, ami idekössön. Maga is beáll, ha elérkezik az az idő?
Vállat vont. – Engem nem zavar az öregség.
–   Amikor fiatal voltam, engem se zavart – mondtam. – Öregnek lenni viszont már zavar.

A számítógép halkan zümmögött, és kipottyantott egy névjegykártyaszerű lapot. A nő felvette és nekem adta. – Ez a jegye – mondta. – Rajta van, hogy maga John Perry önkéntes. Ne veszítse el. A sikló innét az iroda elől indul három nap múlva a daytoni reptérre. Reggel pontban nyolc harminckor indul, javasoljuk, hogy legyen itt időben. Egyetlen kézitáskát engednek, jól gondolja meg, mit szeretne magával vinni.

–   Daytonból a tizenegyes géppel Chicagóba repül, majd onnét a délután kettes Delta-járat viszi Nairobiba. Ott kilenc órával korábban van, vagyis helyi idő szerint éjfél körül érkezik meg. A GYV egy képviselője várja, és választhat, hogy vagy rögtön a hajnali kettes paszulyjárattal felmegy a Gyarmati Állomás­ra, vagy pihen egyet és megy a kilencessel. Attól kezdve a GYV kezében van.

Elvettem a jegyet. – Mit csináljak, ha valamelyik járat késik? Vagy ha törlik?

–   Öt éve dolgozom itt, azóta egyik sem késett soha egyetlen percet sem -felelte.
–  Hű. Gondolom a GYV vonatai is menetrend szerint járnak. Üres tekintettel nézett rám.
–    Tudja, amióta itt vagyok, egyfolytában viccelni próbálok – mondtam neki.
–   Tudom – válaszolt. – Sajnálom, a humorérzékemet gyerekkoromban műtétileg eltávolították.
–   Ó.
–   Vicceltem. – Felállt és kezet nyújtott.
–   Ó. – Felálltam, kezet ráztam vele.
–   Gratulálok, újonc – mondta. – Sok szerencsét odakint a csillagok között. És ezt komolyan mondom – tette hozzá.
–   Köszönöm, jólesik.

Bólintott, leült, szeme a számítógép képernyőjére szegeződött. Leléphettem. A plázából kilépve észrevettem egy idősebb nőt, aki a parkolón keresztül a toborzóiroda felé tartott. Odamentem hozzá. – Cynthia Smith? – kérdeztem.

–   Igen. Honnét tudja?
– Boldog születésnapot – mondtam, és felmutattam az égre. – Talán még találkozunk.
Megértette és elmosolyodott. Végre valakinek sikerült mosolyt csalnom az arcára. Nincs minden veszve.