Metropolis Media Kiadó a Könyvhétre jelenteti meg újra Joe Haldeman Örök háború című regényét, melyet a military sci-fi egyik legkiemelkedőbb alkotásai között tartanak számon a rajongók és szakmabeliek egyaránt. A szerző regényét többször átdolgozta, a jelen magyar változat a legfrissebb, immár végleges változat szövegét követi. Ennek megfelelően az eredeti magyar fordítást, ami 15 évvel ezelőtt jelent meg, jelentős mértékben át kellett dolgozni, kiegészíteni. A szerző kettős előszava magyarázza a változtatások szükségszerűségét, a könyv végén pedig egy speciális függelék tartalmazza a regény legalaposabban átírt szegmensének korábbi verzióját.Nem véletlen tehát, hogy a könyv borítóján a DVD-kről megszokott szlogen hirdeti: „Rendezői” változat – extrákkal! „Azt mondani, hogy az Örök háború a legjobb SF háborús regény, majdhogynem sértés szerintem. Minden zseniális jövőbelátása mellett ez a könyv egyben az irodalom egészének legszebb, legmegrázóbb háborús történetei közé tartozik.” William Gibson „Ha létezne egy Fort Knox SF-íróknak, Joe Haldemant feltétlenül ott kéne őriznünk nemzetünk legféltettebb kincsei között.” Stephen King William Mandella csak túl akarta élni ezt a háborút. Nem kitűnni, kiemelkedni vágyott, csupán épségben hazatérni a Földre. Egy olyan Földre, amely távolléte alatt szinte fölfoghatatlanul megváltozott, hiszen a néhány hónapos bevetési idő otthon – átkozott einsteini relativitás! – évszázadok múlását jelentette! A háborút ugyanis a csillagközi űrben vívja az emberiség egy kiismerhetetlen és legyőzhetetlen ellenséggel szemben, s már az is valóságos tortúra, amíg valaki eljut a csataterekig. Ha pedig dacolva önnön esélytelemségével sikerül életben maradnia, minden megpróbáltatások legkegyetlenebbike vár rá: beilleszkedni egy olyan otthoni létezésbe, mely idegenebb a legtávolabbi bolygók világánál is.   Az SF amerikai nagymestere Hugo- és Nebula-díjas regényében voltaképp a vietnami háború intő freskóját festi meg, galaktikus léptékekre nagyítva. A szereplők azonban így is azok az egyszerű emberek maradnak, akik hazájuk hívó szavát követve fogtak fegyvert, hogy aztán hatalmi játszmák bábjaivá váljanak, és a rendszer végül kifacsarva, hasznavehetetlenné téve elhajítsa őket.   Részlet   – A jelű lövészcsapat! Indulás! Tizenketten közelítettünk szakadozott vonalban a gyakorlóbunker felé. A bunker egy kilométerre volt tőlünk, gondosan kialakított akadálypálya végén. Elég gyorsan tudtunk mozogni, mivel minden jeget eltakarítottak a pályáról, de még tíznapos gyakorlattal a hátunk mögött sem voltunk képesek könnyed kocogásnál többre. Nálam egy gránátvető volt, tized mikrotonnás gyakorlógránátokkal. Mindenkinek kilenc ezrelékre állították be az ujjlézerét, egyes szórással: zseblámpaerő. A támadás csak szimuláció volt – a bunker és robotvédője túl sokba került ahhoz, hogy csak úgy eltékozolják. – B csoport, kövessék őket! Csapatvezetők, vegyék át az irányítást! Egy kőrakáshoz közelítettünk körülbelül a félút-jelzésnél, és Potter, a csapatvezetőnk azt mondta: „Állj, fedezékbe!”Bebújtunk a sziklák mögé, és vártuk a B csoportot. Feketére állított ruháikban szinte láthatatlanul a tucatnyi férfi és nő elsuhogott mellettünk. Ahogy eltávolodtak, kitértek balra, és eltűntek szem elől. – Tűz! Vörös körök kezdtek táncolni a bunker irányába, amely épp csak látható volt. Ötszáz méter volt a felső határ a gyakorlógránátoknál, de én szerencsét akartam próbálni. Megcéloztam a bunkert, negyvenöt fokos szögre emeltem a gránátvetőt, aztán kilőttem egy hármas sorozatot. A bunker már akkor viszonozni kezdte a tüzet, amikor a gránátok még oda se értek. Az automata lézerek nem voltak erősebbek a mieinknél, de egy közvetlen találat kikapcsolhatta a látványkonvertert, azaz az ember ott maradt vakon. Az automata vaktában tüzelt, még a közelébe se lőtt annak a kőhalomnak, ahol mi rejtőztünk. Három magnéziumfényű villanás támadt egyszerre a bunker előtt vagy harminc méterrel. – Mandella! Én azt hittem, te értesz ehhez a vacakhoz! – A rohadt életbe, Potter… ez a szar csak ötszáz métert visz! Ha közelebb érünk, eltalálom. – Naná. Erre nem mondtam semmit. Nem lesz ez a nő mindig csapatvezető. Különben is, mielőtt a hatalom a fejébe szállt, nem is volt olyan rossz arc. Mivel a gránátos a csapatvezető helyettese, össze voltam kötve Potter rádiójával, és hallottam, amit a B csapat mond neki. – Potter, itt Freeman. Veszteségek? – Itt Potter. Semmi; úgy tűnik, rátok koncentrálnak. – Ja. Mi három embert vesztettünk. Most egy mélyedésben vagyunk, körülbelül száz méterre tőletek. Fedezni tudunk titeket, ha készen vagytok. – Oké, indulás! – Halk kattanás. – A csapat, utánam! – Kicsusszant a sziklák mögül, és bekapcsolta az energiadoboza alatti halvány rózsaszín jelzőfényt. Én is bekapcsoltam a sajátomat, és futni kezdtem mellette. A többiek szétterülő alakzatban követtek. Senki sem lőtt, amíg a B csoport fedezett minket. Csak Potter lélegzetvételét hallottam, meg a csizmám nyikorgását. Látni nem sokat láttam, úgyhogy kettes erősítésre kapcsoltam a konverterem. A kép elég homályos lett, de világosnak világos. Úgy tűnt, hogy a B csoport eléggé szorult helyzetben van: jó kis tűz alatt voltak. Csak lézerrel lőttek vissza. Nyilván elvesztették a gránátosukat. – Potter, itt Mandella. Ne segítsünk egy kicsit a B-seknek? – De, ha találunk jó fedezéket. Rendben? Közlegény! Őt tizedesnek nevezték ki a gyakorlat idejére. Kitértünk jobbra, és lefeküdtünk egy szikla mögé. Nagyjából a többiek is találtak fedezéket a közelben, de néhányan csak a földre tudtak vetődni. – Freeman, itt Potter. – Potter, itt Smithy. Freeman kiesett, Samuels kiesett. Csak öt emberünk maradt. Fedezzetek minket, hogy… – Oké, Smithy. – Kattanás. – Szétnyílni, A csapat! A B-sek tényleg jól megjárták. Kikukkantottam a szikla széle mögül. A távmérőm szerint a bunker körülbelül háromszázötven méterre volt, még mindig elég messze. Magasra céloztam, és eleresztettem három gránátot, aztán egy kicsit lejjebb megint hármat. Az első adag húsz méterrel túlment, a második pedig közvetlenül a bunker előtt robbant. Próbáltam tartani a szöget, és kilőttem tizenötöt – a maradék összes gránátot – ugyanabba az irányba. Vissza kellett volna bújnom a szikla mögé újratárazni, de látni akartam, hová érkezik az a tizenöt, úgyhogy a bunkeren tartottam a szemem, miközben az új tárért nyúltam… Amikor a lézer eltalálta a látványkonverteremet, olyan éles, vörös villanás keletkezett, ami mintha behatolt volna a szemem aljára, és a koponyámból pattant volna vissza. Talán csak egy milliszekundum telt el, amíg a konverter túltöltődött és elsötétült, az izzó zöld szellemkép azonban még percekig bántotta a szemem. Mivel elvileg „meghaltam”, a rádió automatikusan kikapcsolt, és a helyemen kellett maradnom a műcsata végéig. A bőrérzékelésemen – és a fülem csengésén – kívül nem volt érzéki benyomásom, így hát elég hosszúnak tűnt a várakozás. Aztán végre egy másik sisak koccant az enyémnek. – Jól vagy, Mandella? – Potter hangja. – Sajnos belehaltam az unalomba úgy húsz perce. – Állj fel, és fogd meg a kezem! Ezt tettem, és így suhogtunk vissza a hálóba. Potter nem mondott semmi mást egész úton – elég nehézkes így kommunikálni –, de miután belül voltunk a zsilipen és felmelegedtünk, segített lehámozni a ruhámat. Már fel voltam készülve egy kiadós nyálverésre, de amikor a ruhám szétnyílt, és a szemem még hozzá sem szokott a fényhez, Potter átölelte a nyakam, és nedves csókot nyomott a számra. – Szép lövés volt, Mandella. – Mi? – Hát nem láttad? Naná hogy nem… Az utolsó sorozatot, mielőtt eltaláltak; négy lövés telibe nyomta. A bunker úgy döntött, ki van ütve, és utána már csak oda kellett sétálnunk. – Remek. – Megvakargattam az arcom a szemem alatt: száraz bőrfoszlányok jöttek le. Potter nevetgélt. – Látnod kéne magad. Úgy nézel ki, mint egy… – Mindenki jelentkezzen a gyülekezőben! – Ez a kapitány hangja volt, és általában rosszat jelentett. Potter adott egy inget meg egy cipőt. – Menjünk! A gyülekező ott volt a folyosó egyik oldalán. Az ajtónál gombsor ékeskedett; megnyomtam azt, amelyik mellett a nevem állt. Négy név fekete szigszalaggal le volt ragasztva. Még jó, hogy csak négy. A mai napi gyakorlaton tehát senki sem veszett oda. A kapitány az emelvényen ült, ami legalább annyiból jó volt, hogy nem kellett végigcsinálnunk a szokásos „csürhe, fel” szarakodást. A terem alig egy perc alatt megtelt. Halk csilingelés jelezte, hogy a létszám teljes. Stott kapitány nem állt fel. – Egészen jók voltak ma. Senki sem halt meg, pedig erre számítottam. Ebből a szempontból felülmúlták a várakozásaimat, viszont minden más szempontból csapnivalóak voltak. Örülök, hogy vigyáznak magukra, hisz mindegyikük több mint egymillió dolláros és negyed emberéletes beruházást jelent. Ebben a szimulált küzdelemben egy nagyon buta robotellenfél ellen mégis harminchetüknek sikerült belesétálnia a lézertűzbe, azaz szimulált módon meghalnia, és mivel a halottaknak nem kell ennivaló, maguknak sem kell ennivaló a következő három napban. Mindenki, aki a veszteséglistára került ebben a harcban, csak két liter vizet és egy adag vitamint kap ezekre a napokra. Volt annyi eszünk, hogy ne hördüljünk fel, vagy ilyesmi, de csúnya pillantások azért akadtak, főleg azoknál, akiknek leperzselődött a szemöldökük, és rózsaszín, lepirult keret ékeskedett a szemük körül. – Mandella! – Igen, uram. – Maga messze a legjobban megégett veszteség. A konvertere normálra volt állítva? Ó, a francba! – Nem, uram. Kettesre. – Értem. Ki volt a csapatvezetője? – Potter kinevezett tizedes, uram. – Potter közlegény, maga mondta neki, hogy látványerősítést alkalmazzon? – Uram, én… én nem emlékszem. – Szóval nem. Nos, memóriaerősítésként maga is csatlakozik a halottakhoz. Rendben? – Igen, uram. – Jó. A halottak maeste még ehetnek, de holnap már nem. Van kérdés? – Biztos csak viccelt. – Rendben. Oszolj! Kiválasztottam a legkalóriadúsabbnak kinéző ételféleséget, aztán fogtam a tálcámat, és leültem Potter mellé. – Hülyeség volt ezt csinálni. De azért köszönöm. – Semmiség. Úgyis le akartam már fogyni egy-két kilót. Én ugyan nem láttam rajta egy deka fölösleget sem, de mindegy. – Tudok egy jó gyakorlatot – mondtam. Elmosolyodott, de nem nézett föl a tányérjából. – Van már valakid estére? – Úgy gondoltam, hogy szólok Jeffnek… – Akkor jobb, ha sietsz. Maejima után eszi a fene. – Ez nagyjából igaz is volt: Maejima után mindenkit evett a fene. – Nem is tudom. Talán jobb lenne takarékoskodni az erőnkkel. Az a harmadik nap… – Ugyan már! – Finoman megkarcoltam a kézfejét a körmömmel. – Nem aludtunk együtt Missouri óta. Talán azóta tanultam valamit. – Talán. – Felszegte a fejét, és ravaszkásan nézett rám. – Oké. Aztán végül ő lepett meg engem. Azt mondta, hogy ezt francia dugóhúzónak hívják. De azt nem volt hajlandó megmondani, kitől tanulta. Nyerjem csak vissza az erőmet! Szerző: Joe Haldeman Cím: Örök háború Tematika: science fiction Fordító: Hoppán Eszter Terjedelem: 344 oldal Borítóár: 2990 HUF      ]]>