Végre egy fantasy, ami nem csöpög a pátosztól, végre egy fantasy, ami nem öncélúan véres, végre egy fantasy, ahol a karakterek nem egysíkúak, végre egy fantasy ahol a háttér nem csupán díszlet, végre egy fantasy, ahol a mágia nem merül ki varázspálcával való hadonászásban és bugyuta versikék citálásában, végre egy fantasy… ami végre FANTASY!!! Joe Abercrombie valami zseniálisat hozott ki a zsáner szűkre szabott kereteiből. Az elmúlt pár évben a Magyarországon megjelent könyvek között magasan a legszórakoztatóbb, leghitelesebb, legelgondolkodtatóbb fantasy, George R.R. Martin Tűz és jég dala című eposza mellett. A következőkben nyomokban spoiler található, tehát csak az görgessen lejjebb, aki ezt is bevállalja – Rhewa beszámolója a Könyvmolyképző kiadó által 2010 karácsonyára megjelentetett A penge maga (Az Első Törvény Első Könyv) című regényről. A leíró részek egy csodálatosan összetett világot rajzolnak meg nekünk, minden alkalommal megmutatva a vidék, a társadalom, a vallás és hit egy-egy apró részletét, mely által fokozatosan tárul fel az olvasó előtt a történet cselekményszálait összefűző logika. A dialógusok összetettsége, a hol finoman szarkasztikus humorral átszőtt, hol durván, bántóan erőszakos, hol pedig a túlkapásoktól mentes költői kifejezésmód, a nyelvi leleményesség fantasztikusan gazdagítja a szereplők személyiségét. (Köszönet érte a fordító Kamper Gergőnek.) A karakterek korántsem sablonos barbárok, mágusok, lovagok, remegő pillájú hölgyek, hanem lélegző, eleven emberek. Esendők, szánalmasak néha, helyenként arrogánsak és büszkék,  a trágár beszédtől és viselkedéstől sem mentesek – még a nők is, iiigeeen, hála az égnek, valódi nőkké simítgatta őket Abercrombie! -, pöffeszkedők és hatalomvágyók, meggondolatlanok és habókosak, ügyefogyottak és gyávák, és ami a legfontosabb, személyiségük ezernyi árnyalata hol elbűvöli, hol elborzasztja az olvasót. Mert nincs egyértelműen pozitív hős vagy rosszfiú. A barbárunk Kilencujjú Logen, ugyan igazi barbár – sőt, csak a könyv végén derül ki, hogy mennyire Az -,  de emellett a természetet és a világot nyitott szemmel figyelő, annak tanításait az életformájába olvasztó ember, aki a sokat megélt harcosok bölcsességével és nyugalmával fogadja el sorsa változékonyságát. A barbár, kinek nevét dalnokok hordták szét a Világ Körein, valaha volt férj és apa, de történetünk idején már csupán egy barbár a sok közül, bár Neves Ember, a Véres Kilences. Északföldön, szülőhazájában épp hatalomátvétel van készülőben, miközben a titokzatos eredetű sankák, a szörnyeteg Laposfejűek hordái egyre délebbre vonulnak az egész emberi civilizációt fenyegetve puszta létezésükkel. Bethod, a magát királynak nevező hadvezér sorra igázza le Északföld törzseit.  Ha nem megy erővel, megy meggyőzéssel alapon, az Unió meghódítását tűzve ki célul, gazdag zsákmányt ígér a neki behódoló, zászlója alatt harcoló klánoknak. Bethod erőszakos és durva, hatalomvágya nem áll meg Angland határainál, bár követeket küld az Unió királyának, hogy beéri az említett tartománnyal. Ugyanakkor Bethod okos és körültekintő, olvasott, mondhatni művelt ember és ravasz hadvezér. Előbb követként küldi saját fiát, majd maga is ellátogat az Első Mágushoz, támogatását kérve az Unió elleni háborúhoz. A mágusunk Bayaz, nem is látszik “igazi” mágusnak. Nincs varázspálcája, se csúcsos süvege, és nem hord csillámló, varázsjelekkel teliszőtt köpönyeget. Nem mormol titokzatos mondókákat, és közhelyként ható monológokba sem fulladnak tanításai, ellenben nagyon is hétköznapian, mondhatni  szabad szájúan fejezi ki magát. Inkább kétkezi munkás-emberre hasonlít, többször tartják varázslóimitátornak, imposztornak, mint a Művészet ismerőjének, valódi beavatottjának. Közvetlenségével és egyszerűségével gyakran megtéveszti a környezetét, és aki többet ad a külső megjelenés és az első benyomás illúziójára, azt bizony kellemetlen meglepetések érik. Nem lehetne pozitív hősnek nevezni, a céljai érdekében úgy játszadozik az emberi sorsokkal, ahogy az számára a legmegfelelőbb, hazudik és csal, manipulál; ritkán használja a mágia maga által választott formáját, de akkor aztán nem válogat az eszközökben, és cseppet sem fogja vissza magát. Inasát Logenért küldi Északföldre, eléri, hogy az elkötelezze magát mellette Bethod ellenében, majd útra indulnak az Unió szívébe, Aduába. Aduában, épp forró a hangulat a nemrég érkezett északföldi követek és Bethod ajánlata miatt, ám ennek ellenére épp az aktuális bajnoki megmérettetésre, a Viadalra készül mindenki. Aduában, a pompa és kényelem városában azonban nem minden olyan szép, amilyennek látszik. A csillogó felszín mögött, érdekszövetségek és érdekellentétek húzódnak meg, és egy összeesküvés szálaira bukkan a Kérdések Házának egyik inkvizítora. A Viadal valahai bajnoka, a hajdani fess ezredes, a gurkhuli császári börtönt “szerencsésen” túlélő kriplivé nyomorított Sand dan Glokta, történetünk idején a nagytiszteletű Selyemkereskedők Céhét érintő adócsalás ügyében nyomoz. A körültekintő és végtelenül alapos Glokta – személyes legkedvencebb kedvencem -, az Inkvizíció feje, azaz Sult főlektor elé tárja a bizonyítékokat, amikor meglepő fordulatot vesz a nyomozás. A főlektor parancsára az egyik fogoly vallomása alá kell biggyesztenie egy nevet. Egy nevet, mely aztán végképp alaposan összekuszálja a szálakat, és Glokta ügyes taktikája ellenére is úgy érzi, valaki, valahol sokkal, de sokkal többet tud nála, és ő nem tesz mást, mint a szétszórt morzsákat követve kiszolgálja egy nálánál nagyobb hatalom érdekeit. A szálak egyre magasabbra vezetnek, és amikor értékelhető eredményre jut, a célpontja öngyilkossággal bújik ki az Inkvizíció karmai közül. Utolsó szavai pedig még inkább megerősítik az inkvizítort abban, hogy talán sosem fogja túlélni ezt a nyomozást. Mindeközben egy régi katonatársa Varuz tábornagy kérésére figyelemmel kíséri az aktuális Viadal egyik esélyesének fejlődését. (Glokta alakja az egyik leghitelesebben árnyalt figura. A mindennapi fájdalommal együtt élő, a fájdalom tanítását a maga javára fordító ember cinikus és megkeseredett. Abercrombie a dicsőséges múltat eltemető,  minden gerincszaggató lépésre tudatosan  felkészülő, a világ egészét, a hétköznapi emberek mozgatórugóit és a társadalom elit osztályának hatalmi harcait pontosan átlátó, a saját életének megalázó momentumaiból fájó humorral gúnyt űző férfi személyiségét egyfajta belső kommentárral tárja az olvasó elé. Glokta nyersessége szinte fáj, hiszen annak az embernek a végtelen és kemény őszinteségével viszonyul a világ és a saját hibáihoz is, aki úgymond megjárta a poklot és visszatért onnan.  Szembesít önmagunkkal, hiúságunkkal, mulandó vágyaink hiábavalóságával.) A Viadal egyik esélyese a mi lovagunk, aki voltaképpen egy tejfelesszájú, elkényeztetett ficsúr. Nemesi vérére büszke és beképzelt, a jó bort, a kártyacsatákat és a könnyen kapható nőket szinte mindennél többre becsüli. Katonai pályára is csupán azért lépett, hogy fiatalabb fiúként szert tehessen némi presztízsre és rangra. Jezal dan Luthar gőgje és arroganciája mögött azonban egy nagyon fiatal ember bizonytalansága és bizonyítási vágya rejtőzik. A társadalmi rangját oly sokra becsülő ifjú százados az egyénisége részévé forrt rátartisággal száll szembe a kihívásokkal, melyek bizony meghaladják az erejét. Hiába minden erőfeszítése, nagyon úgy néz ki, hogy kiemelkedő képességei ellenére, a közelgő Viadal, számára csúfos bukás lesz;  a vívópáston nem terem számára babér. A feletteseitől kapott szemrehányások és a rárótt plusz gyakorlatok dacára. Mindaddig, amíg színre nem lép a Nő. A nő, aki jóval alacsonyabb társadalmi szinten áll, mint Jezal, és ráadásul katonatársa és közvetlen felettese, a polgári származása ellenére szép katonai pályát befutó Collem West őrnagy húga, Ardee. Nos, ez a nő, üdítően természetes és szellemes, nagyszájú és iszékony, kisugárzása elbűvöli a fiatalembert. Jezal, aki sosem vetette meg a női társaságot, azon kapja magát, hogy féltékeny mindenkire, aki a lányra néz, és bizony nem viszi rá a lélek, hogy kihasználja őt.  S nem csupán azért, mert annak bátyja megtiltotta a közeledés minden formáját, hanem mert elborzad saját magától, amiért egyáltalán megfordul a fejében a “dolog”. Miután egy önsajnálkozástól tocsogó kirohanás után Ardee együttérzés és szánakozás helyett alaposan kiosztja, úgy dönt, hogy csak azért is bebizonyítja rátermettségét. Felhagy az ivással és a tivornyázással, és komoly lépéseket tesz azért, hogy visszanyerje felettesei bizalmát. Személyisége lassan, fokozatosan formálódik, miközben a sors -vagy még inkább Bayaz-, egyre közelebb sodorja a nagy kalandhoz. Ahhoz a kalandhoz, mely várakozásával ellentétben nem a Bethod ellen vívott háborúban vár rá, hanem egy különös kis csapat tagjaként messze viszi az általa ismert civilizált világtól. Meg kell még említenem Ferro Baldzsinn-t, akinek különleges tulajdonsága miatt – nem érez fájdalmat -, Bayaz kulcsszerepet szán a kalandban, Malacus Quai-t, Bayaz inasát, akinek mulatságos ügyefogyottsága sokat enyhít a történet komorságán, Hosszúláb testvért a Navigátorok rendjéből, akinek bőbeszédűsége néha kifejezetten fárasztó, de határozottan élvezetes olvasni, milyen reakciókat vált ki társaiból.  Malacus és Hosszúláb komikus figurája amellett, hogy funkciót tölt be,  egyensúlyt hoz a történetbe. Logen múltjának résztvevői, valamikor bajtársai, még azelőtt pedig ellenfelei – különös a sors, hová nem sodorja az embert néha -, Háromfás, Fekete Métely, Kutyaember, Zordon, Forley, A Leggyengébb és még néhány társuk útnak indulnak Északföldről, hogy a mind fenyegetőbb sanka-veszélyről értesítsék… kit is? Hát, igen. A voltaképpen számkivetett barbárok sorsa soha nem volt könnyű. Nem kívánatos személyek, sem északon, sem pedig délen nem fogadják őket szívesen, sőt… A Világrend lassan, de biztosan kifordul sarkaiból, s miközben a királyok egymással hadakoznak, egy sokkal veszedelmesebb sereg gyülekezik északon, mint azt bármelyik fél is feltételezné. Nem könnyű úgy figyelmeztetni a világot a közeledő veszélyre, hogy senki sincs, akinek az üzenetet érdemben átadhatnák. Ettől függetlenül a csapat megindul. Az egymással is civakodó, hősnek semmiképp sem nevezhető barbárok embert próbáló körülmények között, saját erkölcsi szabályaikat is kénytelen-kelletlen megszegve haladnak útjukon. Remélem sikerült felkeltenem az érdeklődést e könyv iránt. Ajánlom azoknak, akik szeretik a fantasy-t, és azoknak is, akik csalódtak benne, azoknak, akik még csak most ismerkednek vele, de főként azoknak, akik nem ijednek meg attól a kihívástól, amit a féltéglányi, kemény, helyenként leplezetlenül kíméletlen szembesítés jelent.]]>