Joan Slonvzewski Elízium lánya című regényét jelentette meg nemrégiben a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban a Metropolis Media. A könyvnek pénteken, február 27-én bemutatója is lesz a Mammut II. Libri Könyváruházban; Györe Gabriella irodalmár, szerkesztő, Antal József biokémikus, író, Kollárik Péter fordító és Tamás Dénes fordító részvételével. Figyeld az SFPortalt, hogy megnyerhesd a kötetet!
A regényből Tamás Dénes fordításában ad közre az SFportal egy kedvcsináló részletet.
1.rész
A kígyó
1.fejezet
Az Óceánhold ege kék volt, szinte hihetetlenül kék: akár egy újszülött szeme. A felszíne azonban egyáltalán nem tűnt kéknek, noha Szélklán Feketemedve doktor erre számított a tökéletes képminőségű videoprospektusok alapján. A doktor és családja az óceánt fürkészte, mialatt az űrsikló a felhők között ereszkedve egyre közelebb vitte őket a felszínhez. A hatalmas víztömeg szürkészöld színű volt: úgy festett, mintha egyetlen hatalmas, alaktalan rét borítaná az egész bolygót. Tényleg ez volna hát a Shora, az Óceánhold? Hogy erőt gyűjtsön, Feketemedve megszorította nyakában ülő kétéves kisfia, Napraforgó bokáját, majd végigsimított istennője, Esőfelhő kezén. Esőfelhő, aki nyelvész volt, azért kapott állást ezen a szabad bolygón, mert beszélte egy másik, tiltott bolygó lakóinak nyelvét.
Az istennő magabiztosan viszonozta Feketemedve pillantását. Tartása méltóságteljes volt, bőre pedig földbarna árnyalatú, akárcsak honfitársaiké, a Bronz Égbolton élő „Kattogóké”. Csípőjéhez szíjazva hordozta hatéves gyermeküket, Sólyomkarmot. A kislány dús, fekete haja – anyjáéhoz hasonlóan – ezernyi apró, spirálisan göndörödő tincsbe volt befonva. A színes gyöngyökkel díszített fonatok Feketemedve művészetét dicsérték, aki hetente több órát szentelt az újrafonásukra. Akárcsak Feketemedve, Esőfelhő és lánya is ünnepi rei-gi öltözetét viselte: rozsdabarna, buggyos, szoknyaszerű nadrágot, amelynek szegélyét hímzett vulkánok és növényi minták díszítették. A ruhát derékmagasságban öv fogta össze – Esőfelhő öve fekete volt. Feketemedve megigazította turbánját a homlokán. – Ez a bolygó inkább mocsárnak tűnik, mint óceánnak – dörmögte. A Shora, a „Cserék” őshazája és a halhatatlan elíziumiak otthona, óceánbolygó volt: az egyetlen lakott világ, amelyet teljes egészében elborított a tenger. A víz felszínéhez közeledve mégis egyre inkább úgy tűnt, mintha növényekkel teli mező húzódna egészen a látóhatárig, kopott, zöldesbarna buckákkal és szikes pocsolyákkal tarkítva. Feketemedve gyomra összerándult, pedig az űrkomp irányváltásai már amúgy is alaposan felkavarták. – Talán valamit elhibáztunk, és ez itt a Valedon – jegyezte meg, a Shora szárazabb ikerholdjára utalva. Feketemedve falusi orvosként dolgozott egy nagyrészt még felderítetlen bolygó, a Bronz Égbolt határvidékén, így nem csoda, hogy nem bízott az űrjárművekben, és általában véve az olyan szerkezetekben, amelyek ismeretlen eredetű fényt és hangot bocsátottak ki. Most azonban mindennel hajlandó volt megbirkózni, mert olyasvalamit keresett ezen a bolygón, amiért számtalan orvos az életét adta volna: a halhatatlanság titkát. Esőfelhő nevetett, miközben az alattuk tízezer méternyire elterülő hatalmas „mocsarat” fürkészte. – Jópár kecskét tarthatnánk odalent. – Szavai élesen ropogtak: azon a nyelven beszélt, amelynek köszönhetően népét mindenki „Kattogóknak” nevezte. A Kattogók földművelőként éltek a Kaldera-hegységben, a Sötét Istennő uralma alatt. Fejük fölött az égboltot bronzszínűre festette a vulkáni működés. Bár a Szélklán család most húsz fényévnyi messzeségbe került a Bronz Égbolttól, a bolygó valójában mégis csupán egy rei-gi hajításnyira volt, hiszen lerövidíthették az utat a galaxis egyik térhajlásán keresztülhatolva. Sólyomkarom hajfonatai repkedtek, miközben kicsit feljebb húzta magát a szíj csomójába kapaszkodva. – Akkor mégis tarthatjuk itt a kecskéinket, anya? És lesz elég hely, hogy a kutyák futkározzanak? Hozassuk át a kutyákat, kérlek… – Nem – felelte kattogva Esőfelhő –, megmondtam: egész idő alatt be leszünk zsúfolva egy házba egy óriási elíziumi városban. – Ami buborék alakú, ugye? – kérdezte Sólyomkarom. Elízium a halhatatlanok köztársasága volt: lakói, az elíziumiak sohasem öregedtek meg. Ezer évig, vagy annál is tovább éltek tizenkét fényűző, „sejtszerű” városukban, amelyek Shora óceánjának felszínén lebegtek. – De még az Alapítók Városában is lehet kutyát tartani! – emlékeztette anyját Sólyomkarom. A Bronz Égbolt központja volt az egyetlen nagyváros, ahol a hatéves kislány valaha is megfordult. Esőfelhő felnézett a megfigyelőállásból, és a szőnyeggel borított, ovális utastér felé fordult. – Szervó, kérlek – szólt fennhangon. Az asszony beszélte az elíziumiak, a halhatatlanok nyelvét éppúgy, mint a Cserékét, az óceánon élő őslakosokét, akik már sok évvel az Elíziumi Köztársaság születése előtt is a bolygón laktak. De ami a legfontosabb volt: beszélt urulaniul, egy félelmetes, barbár föld nyelvén, amely rakétáival a Szabad Szállítmányozási Szövetség világait fenyegette. Az elíziumi hírszerzés pontosan e képessége miatt tartott igényt Esőfelhő szolgálataira. – Szervó, kérlek, mondd el nekünk: mitől barna színű ez az óceán? Kéknek kéne lennie, amilyen az ég. Az azúrkék égbolt nem okozott csalódást Feketemedvének sem, különösen, ha saját bolygójának egére gondolt, amelyet nappal sárgára festett a vulkanikus hamu, esténként pedig vérvörösre a többórás naplemente. – Jó megfigyelőkészségre valló, érdekes kérdés, polgártárs. – A válasz a semmiből érkezett, egy különös, sziszegő hangzókban gazdag nyelven. Feketemedve gyanakodva ráncolta a homlokát. Napraforgó a nyakában ülve mocorgott, és izgatottan nézett körbe. A kisfiú kitömött játékfarkasa apja arcát verdeste. – A válasz, polgártárs – folytatta a szervóhang –, így hangzik: a Shorán az évnek ebben a szakában a tutajok palántái benövik az egész óceánt. Ez volt hát az oka. Faágakhoz hasonló, élő „tutajok” lepték el a vízfelszínt. Az elíziumiaktól eltérően az úszóhártyás kezű Cserék kint éltek a szabadban, a nagyobb tutajokon. Mialatt a szervó beszélt, Esőfelhő folyamatosan Sólyomkarom fülébe suttogta a fordítást. Az istennő ezzel a képességével szerzett állást az Alapítók Városában, a Csere nagykövetségen. Férje, Feketemedve, orvostudományt tanult. Elíziumban természetesen számos Csere tudós dolgozott, hiszen folyamatos kapcsolattartásra volt szükség az óceánlakók és a halhatatlanok közti egyezmény fenntartásához. Esőfelhő azt a feladatot kapta, hogy az Urulan bolygó körül keringő kémműholdak jelentéseit tolmácsolja az elíziumi Külügyminisztérium számára, Feketemedve munkaköreként pedig az orvosi kutatásokban való segédkezést szabták meg az Élethosszabbító Laboratóriumban, a híres tudós, Tulle Meryllishon irányítása alatt. – Két héten belül – folytatta a szervóhang –, elkezdődik az óriás tengernyelők vándorlása a déli sarkvidék felől. Útjuk során felfalják a túlburjánzott tutajpalántákat, és mindent, ami eléjük kerül. Minden elővigyázatosságunk ellenére egy-két Csere tutaj minden évben áldozatul esik. – Áldozatul? – kiáltott fel Feketemedve. – És mi lesz velünk? Az elíziumi városok, akárcsak az élő tutajok, az óceán felszínén lebegtek. Mindegyiket egy körülbelül négy kilométeres átmérőjű, hatalmas nanoplaszt gömb burkolta. Helikon, a város, ahová a Szélklán család tartott, éppen most került a látóterükbe: olyan volt, akár egy ragyogó gyöngyszem a növényektől fuldokló tengerben. A gyöngy lassan növekedett, ahogy a sikló közelített hozzá. Egymillió halhatatlan élt csupán ebben a városban – a látványtól is elakadt az ember lélegzete. Ám még egy ilyen hatalmas építményt is magába húzhatott a mocsaras óceán. – Helikon is csaknem megsemmisült, polgártárs – tette hozzá a hang. – Egy alkalommal, negyven évvel ezelőtt, megrepedt a külső burkolata. Ha nem szüntetjük meg a szivárgást, a város megtelik vízzel, és ötvenhárom egész hat tized nap alatt elsüllyed. Napraforgó vidáman ugrándozott apja vállán. – Kígyó, apu! – kattogta. – Ssz-ssz, kígyó van valahol! – A kisgyerek nem értette az sz-hangzókban gazdag elíziumi nyelvet, így azt hitte, hogy egy kígyó sziszegését hallja. Feketemedve azonban tovább kérdezősködött: – De mi történik, ha… – Kígyó, apu! – Jó, legyen kígyó. De most már hallgass, Napocska! – Ám a kisfiú még sokszor eldicsekedett felfedezésével, hátha valaki még nem hallotta. Sólyomkarom nevetett. – Napocska azt hiszi, hogy kígyósziszegést hall! Milyen kis buta! Még nincs is itt a Kígyó Napja. – Észlelnek valamilyen hibát a hangképző műszereimben, polgártárs? – kérdezte a szervó. – Nem, csak… – magyarázkodott Feketemedve. – Ha igen, kérem, hogy jelezzék a meghibásodást a Helikon Magjában található nulla-három-huszas javítószektorban, hogy ott átképezhessenek. Nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy Helikon vagy bármelyik másik város elsüllyedjen, polgártárs. A Köztársaság alapítása óta eltelt kilencszáz évben nem jegyeztek fel hasonló esetet. A város részlegeiben minden szinten túlnyomás uralkodik, a tranzithártyák pedig egy víznél kisebb sűrűségű folyadékkal vannak feltöltve, akár egy hatalmas, élő sejtben. Figyelem, közvetlenül Helikon fölé érkeztünk. Látják, hogyan szikrázik a napfény a város ragyogó kupoláján? Leszállásra felkészülni. A város burkolata behorpadt, mintha egy láthatatlan óriás nyomta volna bele a hüvelykujját. Az ujjnyom egyre mélyebb és szélesebb lett. Az űrsikló árnyéka láthatóvá vált a túloldalon. – Szíjazzuk be magunkat – kattogott Esőfelhő. Mind a négyen visszatértek az üléseikhez, amelyek automatikusan becsatolták a biztonsági öveiket. Feketemedve az utazótáskájába dobta Napraforgó üres gyümölcsleves poharát. – Én egyedül viszem a táskámat, amikor leszállunk – jelentette ki Sólyomkarom. – Sajnálom, de most én foglak vinni – mondta ellentmondást nem tűrően az édesanyja. A magukra valamit is adó Kattogók csak úgy mutatkozhattak nyilvánosság előtt, ha magukkal hordozták a gyermekeiket. Sólyomkarom durcásan biggyesztette az ajkát. Ütött-kopott játéka, egy kitömött gyümölcsdenevér, bánatosan himbálózott a kezében. A kislány már kinőtt abból a korból, hogy szülei cipeljék, de muszáj volt elviselnie a tortúrát mindaddig, amíg Esőfelhő újabb gyermeknek nem adott életet. Otthon, Gördülő Sziklán mindig volt néhány kisgyerek a klánon belül, akiket hordozni lehetett. Itt azonban csak ők ketten voltak. A Kattogók istennői három-négy évet hagytak két kisgyermek születése között, hogy mindegyikükre elegendő időt tudjanak fordítani. A sikló megremegett és megállt. – Köszönöm, polgártársak, hogy igénybe vették a szolgáltatásaimat. Emlékeztető: a hatodik oktáns tranzit-csomópontjában házigazdájuk várja önöket, Alin Anaeashon, aki Tulle Meryllishon társa… Tulle Meryllishon a laboratórium Igazgatója volt. A Meryllishon név nem a klán nevére utalt, mivel az elíziumiak nem klánokban éltek. A shon azt a neveldét jelentette, amelyben a gyermek született. Minden városnak volt egy központi shonja, ahol a gyermekek világra jöttek, majd együtt nevelkedtek. Feketemedve számára ez a rendszer felfoghatatlan volt, hiszen Gördülő Sziklán még az árva gyerekek is nagycsaládokban éltek. Az elíziumiaknak azonban nem lehettek gyermekeik. A halhatatlanságért nagy árat kellett fizetniük. Az elíziumiak terméketlenek voltak. Ivarsejtjeik hiányát a genetikai kezelés okozta mellékhatásként, amelyet a shon mesterséges anyaméhében hajtottak végre az embriókon. Ezután az embriókat, amelyek mind valamilyen Elíziumon kívüli forrásból származtak, mesterséges táptalajon kellett felnevelni. Mi a kapcsolat az öregedés és a termékenység között? Erre eddig egyetlen tudósnak sem sikerült rájönnie, bár Tulle Meryllishon régóta próbálkozott vele. Munkásságát „Termékenységi Projekt” néven emlegették. Feketemedve azért jött a bolygóra, hogy részt vegyen ebben a projektben. A határvidék világait be kellett népesíteni, a termékeny hegységekre növekvő családokat költöztetni. Kevés olyan szülő volt Elíziumon kívül, aki terméketlen gyermekeknek akart volna életet adni. De ha a Termékenységi Projekt sikerrel jár, a jövőben a Szövetség valamennyi gyermeke halhatatlannak születhet.
A siklóból kiszállva a hűvös fuvallat só- és narancsillatot hozott feléjük a Shora óceánjáról. Szél süvített a fejük fölött, a mélyedés szájánál, amely a város felszínén tartotta őket. Sólyomkarom hunyorított és eltakarta a szemét. – A nap… úgy éget, anya – panaszkodott. – Ne nézz bele, kicsim – intette lányát Esőfelhő. Az itteni nap könyörtelenül izzott a tiszta, kék égen, amelyet nem árnyékolt a vulkáni hamu. A mélyedés szája felemelkedett körülöttük és összeszűkült, eltakarva a napot. Most citromszínű korong bukkant fel a kék háttér előtt: a Valedon, a Shora ikerholdja. Az űrsikló kiemelkedett a mélyedésből, amely rövidesen bezárult a fejük fölött. A mélyedés így most egy zárt „hólyaggá” alakult, amelyet szórt fény világított meg. Feketemedve a tenger és az ég tágas tere után a szűk hólyagban úgy érezte, mintha csapdába esett volna. Napraforgó azonban cirógatta apja homlokát, és izgatottan hajolt előre. – Lemegyünk a földszintre– kattogott lágyan a kisfiú. – Igen, Napraforgó, a „földszintre.” – A hólyag nagyjából hatvan fokos szögben ereszkedett lefelé, a tranzithártya egyik folyadékkal teli ágában. A folyadék áramlása tartotta mozgásban a hólyagot. – Polgártársak, legyenek üdvözölve Helikonban, Elízium fővárosában, amely ezer éve a pillangók otthona – szólt egy újabb testnélküli szervóhang. Feketemedvének borsódzott a háta. – Kérem, polgártársak, foglaljanak helyet! – folytatta a hang. – Köszönjük – válaszolt Esőfelhő hibátlanul, elíziumi nyelven. Feketemedve háta mögött egy nanoplaszt tömb bukkant fel, és székké formálódott. Nyilván az egész hólyagot nanoplaszt alkotja: az „intelligens” anyag. De hogy tud ez a valami ilyen kifinomult alakzatokba rendeződni? Mind a négyük számára hasonló székek öltöttek alakot. Sólyomkarom felkiáltott örömében: gyöngyökkel átfűzött hajfonatai pajkosan röpködtek az arca körül. – Ha a működésemben bármilyen zavart észlelnek, kérem, jelentsék a nulla-három-tizenhármas javítószektorban. És most a legfrissebb hírek: az Urulani Birodalom állítása szerint a Sardonyx nevű valedoni teherhajó urulani fennhatóság alatt álló űrszektorba tévedt, mielőtt megsemmisítették. Az Urulan magát a Valedont fenyegeti csillagközi rakétáival… Kísértetszerű figurák bukkantak fel egy kis holografikus pódiumon, a hólyag falának görbületében. Sólyomkarom felsikoltott és összecsapta a tenyerét. Feketemedve megborzongott, amikor arra gondolt, hogy honnan szerezhetett csillagközi rakétákat az Urulan, egy ilyen isten háta mögötti bolygó. Mi lesz, ha a Valedon után a Shorát is eltalálják? Ezek épp elég rossz hírek voltak háromdimenziós hologramok nélkül is. A szék ruganyosan felvette a nyújtózkodó Feketemedve alakját. Van-e bármi Elíziumban, ami nem „él”, mozog és reagál? Illetve… vannak-e egyáltalán élő elíziumiak, vagy csak holofigurák? Balról egy másik hólyag lépett be az áramlatba, és közelített hozzájuk. A felszíne finoman az övékhez ért, és látszólag összeolvadt vele. A két hólyag eggyé vált, a falak kitágultak, és láthatóvá tették az utasokat. Az elíziumiak kis növésű, köpcös emberek voltak, legtöbbjük alig ért Feketemedve válláig. Úgy tervezték őket, hogy a lehető legjobban kihasználják az életterüket. Bőrszínük a rózsaszínűtől a barnáig változott, egyiküké egészen sápadt krémszínű volt: Feketemedve tudta, hogy a génanyagukat a Szövetség valamennyi világának pete- és hímivarsejtjeiből válogatták össze. Valedoni talárt viseltek hosszú, mintás uszállyal, amelyet mindegyikük mögött két-két „uszályhajtó” fogott össze. Az uszályhajtók bogárszerű szervók voltak: fénylő hátpáncéljuk alól kidugott hat lábukkal sürgölődtek gazdáik mögött, hogy az uszályokat rendben tartsák. Az elíziumiak nem beszéltek, még csak nem is mosolyogtak üdvözlésképpen: Feketemedve az Alapítók Városában, orvosi tanulmányai során megtanulta, hogy a városokban ez így szokás. Gördülő Sziklán, a Kaldera-hegységben az ember mindig előre köszönt minden járókelőnek, hogy megismerkedhessenek egymással. A legközelebb ülő elíziumi szokatlanul hosszú uszályt viselt: két pár uszályhajtóra volt szükség, hogy a halványzöld selymet összefogják. A férfi eszerint legalább ötszáz éves volt. Mármint a férfi vagy a nő: Feketemedve döbbenten vette észre, hogy nem tudja eldönteni. Istennő, határozott végül, és öntudatosan igazgatta a turbánját, hogy zavarát leplezze. „Nő” volt tehát, azaz egy nőnemű elíziumi, bár az elíziumiak szava egyáltalán nem fedte a Kattogó „istennő” kifejezés jelentését. Haja fonatok nélkül hullott a vállára, talárja alsó szegélye pedig szandálba bújtatott lábát verdeste. A hátát takaró uszálydarab pillangókkal volt telehímezve, sötétkék zebralepkékkel. Fehér szegélyű, hosszú szárnyukat piros csíkok tarkították. Elízium tizenkét városa tizenkét pillangócsaládot választott jelképül: Helikon a helikonlepkék alcsaládját, amelybe a zebralepkék is tartoztak. Feketemedve már nem emlékezett, hogy mi okuk volt erre, de az ismerős látványtól megkönnyebbült sóhajt szakadt ki belőle. A Bronz Égboltot, akárcsak a Valedont és a legtöbb lakott világot réges-régen terraformálták, az ősi Torr bolygóról származó életformákkal. A Shorán nem így történt, ezért ott fennmaradtak az őslakos tengernyelők és tutajok. A pillangókat az első elíziumiak hozták magukkal terraformált őshazájukból. – És most: uszályhajtók és házvezetők eladók. Kiváló minőségű, valedoni termék – folytatta a szervóhang. A Shora ikerholdja híres volt szervógyártásáról. – Megvásárolható az Arany Liliom kereskedésben… – A bolt címe túl bonyolult volt, hogy Feketemedve kissé hiányos nyelvtudásával megértse. – Istennőket árulnak – kattogott Esőfelhő hamiskás mosollyal. – Hogyhogy? – lepődött meg Feketemedve. – A mi „istennő” szavunk urulani nyelven „háztartási eszközt” jelent: éppen azt, amit az elíziumiak el akarnak adni nekünk – magyarázta Esőfelhő a háromnyelvű szóviccet. – Távol vagyunk az Urulantól és barbár népétől, hála legyen a Sötét Úrnőnek – felelte Feketemedve. Az Urulan kétszer olyan messze volt tőlük, mint a Bronz Égbolt. A bolygót már két évszázada zárva tartották a külföldiek előtt, és nagyon kevés lakóját engedték a határokon túlra. Szerencsére nem volt rá esély, hogy Esőfelhő élő urulaniakkal találkozzon Elíziumban. – Nem minden urulani gonosz – emlékeztette férjét az istennő. Az urulani nyelvet egy emigráns professzortól tanulta, akit a hazájában rabszolgaságban tartottak. – A jók elmenekülnek, vagy meghalnak. – Akárcsak a Shorát, az Urulant sem terraformálták, de lakói éppolyan civilizálatlanok voltak, mint a bolygón élő tizennégylábú, páncélos ragadozók. Amikor a Szövetség legtöbb világa már szabadon kereskedett egymással, az urulani istennőket még mindig csordákban tartották, mint a háziállatokat, a férfiak pedig kezdetleges atombombákkal harcoltak egymás ellen. És ami a legrosszabb: gorillahibrideket tenyésztettek rabszolgának – Esőfelhő egykori tanárát például. Napraforgó kitartóan bökdöste apja gallérját. – Kutyus – kattogta a kisfiú. – Mi az, Napraforgó? – Napocska kutyust lát. Napocska leszáll, megnézi a kutyust. Feketemedve lenézett. Az elíziumi összehajtott uszálya végén az egyik hatlábú uszályhajtó előre-hátra billegett. – Az nem egy kutya, Napraforgó, és most nem szállhatsz le a nyakamból. – Napocska le akar szááálniii! – Miért ne? – vont vállat Esőfelhő. – Engedd, hadd szálljon le. – Én is! – csusszant a földre Sólyomkarom. Végtére is, itt nem volt hová elszaladniuk. Feketemedve leengedte Napraforgót, és figyelte, ahogy a kisfiú a nővére után tipeg. A gyerekek maguk mögött lóbálták játékállatkáikat. Alaposan megvizsgálták az uszályhajtót, figyelve annak minden apró mozdulatát. Amíg nézte őket, Feketemedvét egy pillanatra elfogta a kétségbeesés. Egy régi félelme tört elő: a félelem, hogy elveszíti a gyermekét. Még hétéves korában kezdődött, amikor a legkisebb öccse a megáradt folyóba veszett. Már alig emlékezett az öccse vonásaira, így most valahányszor eszébe jutott vagy rémálmaiban felbukkant a tragédia, a kisfiú helyett Napraforgót látta a karjaiban. Nincsenek gyerekeik. Ezek a légies mozgású, ránctalan arcú elíziumiak lehetnek akár nyolcvan vagy nyolcszáz évesek… Valójában persze vannak elíziumi gyerekek, helyesbített magában Feketemedve. A shon mesterséges méhében nevelkednek, a legjobb minőségű, importált genetikai anyagból összeválogatva. Éppen elég gyermek születik, hogy kiegyenlítsék a balesetek – és alkalmanként a járványok – által okozott halálozást. Elég ahhoz, hogy betöltsék a város működéséhez szükséges állásokat. De arra már nem elég, hogy minden elíziumi a hátán hordozhasson egyet. – Hatodik oktáns, tranzitcsomópont – jelentette be a hang. – Kérem, készüljenek a kiszállásra. A szállítóhólyag addigra több másikkal is összeolvadt. Az egyik felülről csatlakozott hozzájuk, és le kellett eresztenie utasait az utazószintre. Az egybefüggő hólyag így most egy hosszú virslire emlékeztetett. Néhány perc múlva aztán csökkent az áramlás sebessége. Az áttetsző folyadékból előbukkant egy fehér fal, amelyre a hólyagjuk rácsatlakozott, majd kinyílt. A Szélklán család összeszedte a csomagjait, és kiszállt. Egy hatalmas, pulzáló csarnokba jutottak. Az egyik oldalon folyamatosan újabb hólyagok csatlakoztak a csarnok falához, míg a másikon lefűződtek róla, és az áramlással elindultak a tranzithártya valamelyik ága felé. A mennyezetre pillangók fényjátéka vetült: hosszú, aranyszínű szárnyaikat fekete foltok tarkították. Nyilván a helikonlepkék egyik újabb faja, gondolta Feketemedve. Alattuk elíziumiak nyüzsögtek, hajukat sem fonat, sem turbán nem tartotta össze, uszályaikat méterekkel mögöttük hordozták az uszályhajtók. Számtalan szervó kavargott körülöttük: a nyúlánkabbak nagy hangon italt és édességet kínáltak; a széles, lapos fajták közlekedési eszköznek ajánlkoztak; az apró, nyugtalanító, bogárszerű szervók pedig hangtalanul porszívózták a makulátlan padlót. Még a fejük fölött is siklott egy-egy kis légpárnás jármű, halk csengőszóval. De Feketemedve még mindig sehol sem látott gyermekeket. Igaz persze, hogy Kaldera-hegységben a termékeny lejtők és a végtelen erdőségek megműveléséhez rengeteg dolgos kézre volt szükség. A gyermekek a fejlődést jelentették abban a világban, ahol még tucatnyi lakatlan földrész várta, hogy benépesítsék, leküzdve tüzeket, árvizet, földcsuszamlást… De nem csupán erről volt szó. Mit ér egy felnőtt gyermek nélkül? Hogy lehet egyáltalán beszédbe elegyedni valakivel, ha az ember nem tudja neki bemutatni az utódját vagy kistestvérét? A Kattogók közt még a gyermekek is bemutatták a játékállataikat az ismeretleneknek. Vannak az elíziumiaknak érzéseik? Tudják, hogyan törődjenek másokkal? Megéri ezt az áldozatot az örök fiatalság? Feketemedvének eszébe jutott az édesapja, aki prosztatagondokkal küzdött, és az utolsó betege, egy idős asszony a szomszéd városból, akit a veséjével kezelt nem sokkal az elutazása előtt. Mi köti össze az öregedést a termékenységgel? Feketemedve azt remélte, hogy hamarosan rájön. A Termékenységi Projekt mindent megváltoztathat. A jövőben bárkinek születhet örökéletű gyermeke. Sólyomkarom és Napraforgó számára már túl késő – hasított belé a fájó gondolat –, ám Esőfelhővel még legalább hat-hét gyermeket terveztek. – Nézzétek, ki van itt! – kiáltott Sólyomkarom az istennő csípőjéhez szíjazva. Az uszályhajtó elhagyta a gazdáját, és most őket követte. Feketemedve ámulva nézte a szervó csillogó ezüstpáncélját, amelyen aranyló foltokban tükröződtek a mennyezet pillangói. Esőfelhő szigorú pillantást vetett a lányára. – Ez ugyanaz a szervó, amelyikkel játszadoztatok. – Ó, istennő – kiáltott Feketemedve, és görcsbe rándult a gyomra –, mi lesz, ha valaki azt hiszi, hogy elloptuk? – Nem loptuk el, apu! – tiltakozott Sólyomkarom sértődötten. – Menj innen! Rossz Kutyus! – parancsolt rá az uszályhajtóra, de hangjából vidámság csendült. – Leadjuk valahol a talált tárgyak osztályán – döntött Esőfelhő. – Szervó! Hol az az átkozott szervóhang, amikor szükség lenne rá? Feketemedve összehúzta a szemöldökét, jelezve, hogy az istennőnek nem szabadna szitkozódnia a kisfiú előtt. Napraforgó időközben félig lecsusszant apja hátáról és egy automatához hajolt: egy lámpaoszlop alakú szervóhoz, amely gömbölyű süteményekkel teli tálcát tartott. – Fagyi! Napocska éhes! – Nem – szólt rá Feketemedve – nincs fagylalt, és kész! Vajon hol lehet ilyenkor a fogadásukra kiküldött elíziumi? A kisfiún a készülő sírógörcs ijesztő jelei mutatkoztak. Homloka ráncolódott, szája lefelé görbült, és olyan fájdalmas zokogásba kezdett, hogy sok járókelő riadtan kapta fel a fejét. Feketemedve sietve a karjaiba vette, és ringatni kezdte, de hiába: Napraforgó csak ordított és kézzel-lábbal kapálózott. – Ssssssssss – próbálta csitítani Sólyomkarom, befogott fülekkel. Esőfelhő körülnézett. – Keressetek egy „tájékoztató automatát” – kattogott. – Úgy néznek ki, mint… A levegőből csengetés hallatszott. Egy repülő légpárnás jármű érkezett, és Feketemedve lába előtt landolt. A szerkezet odavetett valamilyen elíziumi kifejezést, amit a férfi nem értett. Két szervó szállt ki belőle, fejük fölött villogó vészfényekkel. – Kérem, feküdjön nyugodtan és tartsa egyenesen a fejét – fuvolázta dallamos légikísérő-hangján az egyik szervó: köpcös gépezet volt, nagyjából olyan magas, mint Sólyomkarom. – Egy kis erőltetett légzés, nemdebár? A másik szervó, amely inkább egy lámpaoszlopra hasonlított, két kígyózó, hosszú csápját a kisfiú felé nyújtotta. – Ne! – kiáltott a férfi, majd Kattogó nyelven hozzátette: – El innen, az Istennő nevében! Behajlította a térdét, a bal lábát kicsit hátracsúsztatta, majd átlendítette a válla fölött a csápjait nyújtogató szervót. Rei-gi fogás a támadó fájdalommentes eltávolítására. – Tilos megrongálni a Város tulajdonát – figyelmeztette a lámpaoszlop, miközben összekaparta magát. – Az okozott kárt meg kell térítenie. – A gyermek idegen és fogyatékos – állapította meg a köpcös szervó. – Nem vagyunk felkészülve fogyatékosok kezelésére. Erősítést kell hívnunk. Addig is, kérem, feküdjön türelmesen a földön. – Nevetséges! – vágott vissza Esőfelhő. – Rövidesen ti fogtok a földön feküdni. Esőfelhőnek, akárcsak a többi istennőnek, fekete öve volt. A férfiak ezt a fokozatot meg sem közelíthették. – Fogyatékos, na persze – mormolta. Elsötétülő tekintetével éppolyan félelmetes látványt nyújtott, mint a Hegyek hatkarú Istennője. – Hai! – Sólyomkarom felvette az edzéseken tanult védekező pozíciót. – Elnézést – egy elíziumi férfi állt mellettük –, ön Szélklán doktor, ha nem tévedek. A gyermektelen férfi sárgásbarna talárt viselt: csaknem olyan színűt, mint a Bronz Égbolt ege. Uszályára mintha lehullott faleveleket hímeztek volna. Nem hasonlított a többi elíziumi talár színpompás pillangóihoz. Bár elíziumi mértékkel magas volt, még így is fel kellett néznie, hogy szemtől szembe kerüljön Feketemedvével. Arcbőre sima volt, mint egy csecsemőé, ám makulátlan külseje és hűvös nyugalma magas korról árulkodott. – Igen? – kérdezte reménykedve Feketemedve. – Alin Anaeashon vagyok – mutatkozott be a férfi egy könnyed meghajlással –, Tulle Meryllishon társa. Hát persze, Feketemedvének már minden világos volt. Elíziumi szokás szerint először az igazgató „társának” kellett találkoznia velük. Esőfelhő felettesével és minden más elíziumival is így tudnak majd megismerkedni. Esőfelhő oldalba bökte, és egy mondatot súgott a fülébe. Feketemedve csak bólintott, mert a gyermekkel a hátán nehezére esett volna meghajolni. – A társam, Esőfelhő, a legjobbakat fogja hallani önről. – Remélte, hogy nem túl erős az akcentusa. A „társ” kifejezést még mindig nehezére esett megszokni: jelenthetett istennőt és férjet egyaránt. – Mély megtiszteltetés számomra – felelte Alin. – És a… kis barátjuk megfelelő ellátásban részesült? A kisfiú még mindig sírdogált egy kicsit. – Bemutatom Napraforgót, a… – Shonlingunkat – vágott közbe Esőfelhő. – Ő itt Denevér – kattogta Sólyomkarom, és felmutatta az állatkáját. Napraforgó az apja nyakába temette az arcát, de azért farkánál fogva előrenyújtotta Farkaskölyköt. – A fogyatékos erőltetetten lélegzett – aggályoskodott a szervó. – Az idegenek megakadályozták, hogy segítsünk. Az erősítés már úton van. Valóban, egy második légpárnás landolt az első mellett. – A ti kiképzésetek fogyatékos – válaszolt higgadtan Alin. – Először is, az idegenektől beleegyezést kell kérni a kezeléshez. Másodszor, a páciens jól láthatóan egy shonling. A szervók azonnal visszahúzódtak. – Egyetlen shonban sincs regisztrálva – védekezett egyikük. – Kérjük, jelentse a meghibásodásunkat a kettő-hét-huszas javítószektorban – tette hozzá a lámpaoszlop formájú. A szervók azonnal visszaszálltak a légpárnás járművekbe, és a levegőbe emelkedtek. Napraforgó már megnyugodott, csak szipogott egy kicsit. – Madár – kattogott, a távolodó légpárnást bámulva. – Madár elrepült. – Igazán sajnálom – mosolygott Alin. – Az orvosi szervók csak segíteni akartak. Ha regisztrálják a gyermekeiket a Helishonban, nem adódhat több hasonló helyzet. – Regisztrálni fogjuk őket – válaszolt Feketemedve. Még mindig nem értette, hogy miért van szükség erre az eljárásra. – De még csak most érkeztünk. – Hát ez…? – Alin Feketemedve háta mögé pillantott. A férfi megfordult. A szökevény uszályhajtó még mindig mögöttük téblábolt, mintha egy láthatatlan uszályt cipelne. Feketemedve szíve összeszorult. – Követ minket, amióta kiszálltunk a hólyagból – próbált magyarázkodni. Rettenetes zavarban volt. Alin felnevetett. Csengő kacagása olyan volt, mint egy boldog kisgyereké. Ez volt az első alkalom, amikor az elíziumi élettel teli, valódi embernek látszott. – Számítottam rá, hogy az otthoni viseletükben érkeznek, de ez… egy uszályhajtó uszály nélkül! Tulle imádni fogja! – Aztán újra elkomolyodott. – Ne aggódjanak, biztosan keresztbe kapcsolt a hálózata, és így véletlenül önöket kezdte követni. Csak keressék meg a tulajdonost és hívják fel a társát. – Nem kapcsolhatnánk ki egyszerűen? – kérdezte Esőfelhő. – Nem javaslom – rázta a fejét Alin. – Hosszú ideig tartana újraképezni. Most menjünk, nézzük meg a házukat. Intett a családnak, hogy kövessék. Feketemedvének eszébe jutott a faház a hegyoldalban, és a kecskéik, amint útban a legelő felé egymás hegyén-hátán leereszkednek a völgybe. Alin folytatta: – Csak beszállunk a következő hólyagba, kiválasztjuk a megfelelő ágat és bemondjuk a szervónak a címet. Nyilván szeretnék kipihenni magukat, ezért majd csak holnap ismerkedünk meg, útban a labor felé. Nekem nem okoz gondot: holnap is Látogatási Napom van – az elíziumiaknak a törvények értelmében egy héten csak három munkanapja volt. Nem túl hatékony üzletpolitika, de a halhatatlanokat igazán nem sürgette semmi. – Apu, apu! – csapta össze a kezét Sólyomkarom. – Én is veled mehetek abba a laborba? – Holnap még nem – válaszolt apja helyett Esőfelhő. – Velem kell jönnöd, hogy találkozz néhány fontos emberrel. – Az istennő be akarta mutatni elsőszülött lányát a Külügyminisztériumban. – Majd jövő héten – ígérte Feketemedve. Amint Alin hosszú, aranyszínű uszálya elhaladt előtte, észrevette, hogy a „lehullott falevelek” a szegély mintázatában mégiscsak pillangók: levélszárnyú lepkék, amelyek gyűrött barna szárnyukkal beleolvadnak a száraz avarba. Kitűnő álca: ezekben a pillangókban több volt, mint amennyit megmutattak.
***
Elíziumi házigazdájuk végigvezette őket egy „utcán”, amely Feketemedve számára inkább alagútnak tűnt. Az utca mindkét oldalán homokóra alakú homlokzatok sorakoztak. A házak alapja beleolvadt az utca görbületébe, míg a felső szintek a mennyezet világító égbolt-kupolája felé íveltek. A boltok tárva-nyitva álltak, még szúnyogháló sem volt az ajtókon, hogy a rovarokat távol tartsa. Nem mintha Feketemedve látott volna rovarokat, leszámítva egy hatalmas, pillangókkal teli parkot, amelyet utazás közben sokáig bámult. – Íme, itt a házuk – állt meg végül Alin. Feketemedve egy bejárati ajtó alig kivehető körvonalait látta maga előtt a falon, egy enyhén emelkedő feljáró végén. Bizonytalanul pillantott Alinra, és próbálta összegyűjteni a bátorságát, hogy megkérdezze, hol van a kilincs. Ám a fal megelőzte: középen összehúzódott, formálódni kezdett, majd megszilárdult, és ott állt előttük a bejárati ajtó, tartóoszlopokkal és minden egyébbel. Feketemedvén jeges borzongás futott végig. – Hozzá fognak szokni a nanoplaszthoz – biztosította Alin. – A külföldieket eleinte mindig megrémíti. Próbáljanak úgy gondolni rá, mint valamilyen formázható agyagra, amelyet sokmilliárdnyi molekula méretű szervó alkot. Így magyarázták nekem is shonling koromban. Feketemedve akarata ellenére is elmosolyodott. Ez az elíziumi még évszázadok múltán is emlékezett a gyerekkorára. – Köszönjük a segítséget – mondta Esőfelhő. – A csomagjainkat mikorra várhatjuk? – valahányszor a Bronz Égbolton utaztak, a csomagjaik mindig később érkeztek meg. – Miért, hiányzik valami? – kérdezte meglepve Alin. Feketemedve pislantott egyet, aztán benézett a házba. A nehéz tölgyfaasztal összeszerelt lábakkal állt a legelső szobában, a gyapjúszőnyegen, amelyet Feketemedve bátyjai szőttek az esküvőjére. Az otthoni ablakokra varrt függönyök, amelyeket teljesen át kellett volna alakítania, már a hozzájuk méretezett ablakok fölött lógtak. A falon függött Esőfelhő klánportréja is, három nővérével, tizenkét fivérével, unokahúgaival és unokaöccseivel és persze Feketemedvével az oldalán. A férfi három rétegnyi papírba burkolta a képet a csomagolásnál. Feketemedve megdöbbent és vérig sértődött. Ki merészelt hozzányúlni a személyes tárgyaikhoz? Sólyomkarom besurrant az ajtón. – Nézzétek, ez máris olyan, mint a házunk! – ámuldozott a kislány. – Nem is rossz. – Esőfelhő elismerően nézett az elíziumira. – Ez igazán figyelmes gesztus önöktől. – Ugyan, a ház gondoskodott mindenről. Feketemedve haragja szertefoszlott. Istennőjét szokás szerint kevésbé foglalkoztatták a berendezés apró részletei, mint őt. Rájött, hogy hálásnak kéne lennie, hiszen ki- vagy becsomagolás közben rendszerint összekaptak valamin Esőfelhővel. Mégis, ahogy körbejárt a házban, úgy érezte, hogy megsértették a személyes terét. Gördülő Sziklán idegenek nem léphettek be a házba engedély nélkül. – Viszont ki kell majd alakítanunk egy szentélyt a Sötét Úrnőnek – mondta Esőfelhő, amikor észrevette az Istennő szobrát a nappali hátsó felében: ott persze nem maradhatott. A körülbelül egy méter magas, fekete, arctalan szobor a hagyomány szerint hat karral ábrázolta az Istennőt. Két alsó karjával egy csecsemőt szorított a melléhez. A két középsővel egy kígyót ragadott meg a fejénél és a farkánál: a kígyó testét a fogai között tartotta. A felső két karját vad táncban emelte a feje fölé, miközben ujjhegyei lángoltak. – Csak kérjék meg a házat, hogy formáljon egy újabb szobát – javasolta Alin. – Valószínűleg nem töltötték még ki a kvótát. – Az önök számára kiszabott kvóta kétszáz négyzetméter – szólalt meg egy hang. – A szobák jelenleg a kvóta hetven százalékát töltik ki. Feketemedve meghökkenve nézett körbe. – Én az önök megbízható háztartási segédje vagyok – folytatta a hang. – A valedoni Krizolit-ház gyártmánya. Ha működésemben bármilyen zavart észlelnek, polgártársak, kérem, jelezzék a… Feketemedve szája tátva maradt. Jeges borzongás futott végig rajta. Egy szellem lakik majd a házunkban, gondolta. Alin az ajtóban állva megjegyezte: – Valahol itt kell lennie a holopódiumnak is. Halljuk a híreket! – utasította a házat. Áttetsző fény jelent meg a nappaliban, a holopódium fölött. Egy életnagyságú férfialakot formált. A férfi csiszolt drágakövekkel díszített talárt viselt. A Shora ikerholdjának, a Valedonnak a miniszterelnöke állt a Szélklán család nappalijában. – A Minisztérium határozottan visszautasítja a vádakat – harsogott fülsértően a férfi hangja. Sólyomkarom befogta a fülét. – Elképzelhetetlen, hogy egy valedoni hajó megsértse az Urulan vagy bármely más szuverén világ űrszektorának egyezményes határait. Biztosak vagyunk benne, hogy a Szövetségnek elegendő a szavunk, egy békeszerető, demokratikus társadalom szava, szemben egy elmaradott, barbár, feudális államéval. – Csendet kérünk – adta ki az utasítást Esőfelhő. A hang elnémult, de a hologram a szobában maradt. – Néhány évszázada a Valedon is éppen ilyen elmaradott és feudális volt – csóválta fejét az istennő. Kísértetházban fogunk élni, gondolta Feketemedve.
A ház engedelmesen kialakított egy újabb szobát az Sötét Úrnő szentélyének. Kitartó könyörgés után Sólyomkarom hálószobáját is átrendezte. A háló az otthoni Temploméhoz hasonló, kupolás mennyezetet kapott. Ezután vacsorát is kaptak, a konyha „ablakából”. Rostonsült kecskehúst ettek krumplival, frissen és forrón, mintha varázsütésre került volna az asztalukra. Feketemedvének ideje sem volt seprűt keresni, hogy Napraforgó morzsáit feltakarítsa: valahonnan csótányhoz hasonló szervók bukkantak elő, és felporszívóztak minden szennyeződést. Feketemedve le volt nyűgözve, de bosszúságot is érzett. – Felőlem a szervók újrafonhatják a hajadat is – morgott Esőfelhőnek, amikor este letekerte a turbánját, és haját kibontva, kimerülten bújt az előre megvetett hitvesi ágyba. – Kizárt. Előbb hajítanám ki őket a házból – túrt mélyen hajfonatai közé Esőfelhő. Melle megemelkedett, gyönyörűen és feketén, mint a Hegyek gazdag termőföldje. Aztán megragadta és magára húzta férjét. Hirtelen úrrá lett rajta a mohóság, akár a kígyót felfaló Istennőn. Feketemedve már nem is érezte magát annyira kimerültnek.
© Hungarian edition, 2008, Metropolis Media Group Kft.
]]>
