Maga a cselekmény, a regény valós ideje minimális, három nap eseményei pörögnek le halálos áldozatokkal és ép ésszel megmagyarázhatatlan eseményekkel. A Térségben játszódó, thrillerszerűen rövid, feszes jeleneteknél azonban fontosabb, hogy mi játszódik le a fejekben, pontosabban a biológus fejében. A Térségben töltött napok naplószerű gondolatfolyamából áll össze a regény, amelyben a helyek és idősíkok váltakoznak, a gyerekkor, a kutatóutak, a tönkrement házasság, a kiképzés töredékei vetődnek rá a Térségben megtapasztaltakra.  A három nap ellenére így a biológus valójában egy életet tölt a Térségben, miközben tudósként az objektív megismerés kényszerét, ugyanakkor lehetetlenségét éli meg. A regény erőssége ez a nagyszerű nézőpontválasztás. A biológus magára mondja, hogy „képes voltam egyesülni a helyekkel, világosan átvettem a lenyomatukat.” Ennek megfelelően rövid idő alatt a Térség részéve válik, változások indulnak el benne, ugyanakkor végig képes a tapasztaltak valóságosságát megkérdőjelezni, és ez a bizonytalanság, mint valami LSD rémálom áthatja a beszámolót. Így válik az Expedíció a tudásvágyról, az ismeretlennel való találkozás rettenetéről szóló történetté, valamiféle beavatás-szertartássá, mely végződhet tudással, de halállal is. Mindez nagyon filozofikusnak hangzik, de nem unalmas-iskolás módon, a regény valóban horrorba, pszichothrillerbe oltva elgondolkodtató kérdéseket húz elő az ismeretlen mibenlétéről, már ha valakit érdekelnek az ilyen kérdések. Az ismeretlent a Térség testesíti meg, mintha egy szereplő vagy élőlény lenne. Már a határai is kijelöletlenek és megfoghatatlanok, az odaérkező kutatók nem tudnak róla semmi érdemlegeset, félinformációk és elhallgatások övezik az előző expedíciók sorsát is. A hely ráadásul láthatóan makacsul ellenáll a megismerésnek, és ez az első lapoktól ad egy nem enyhülő feszültséget, miszerint a Térség valami kimondhatatlan, felfoghatatlan dolgot rejt. A fullasztó, szó szoros értelmében embertelen tájat különösen összetett, de elsőre nem természetfeletti élővilág, ökoszisztéma borítja. Hátborzongató képek égnek az ember fejébe a kihalt faluról, a vérfoltokkal teli világítótoronyról, de messze nem ez a legnyomasztóbb. A Térségben a dolgok nem önmagukért rémisztőek, hanem mert mintha nem azok lennének, aminek látszanak. Mintha visszanéznének. A tudományos mikroszkópos megfigyelés mintha tréfa lenne, poén nélkül, ahol minden szokatlan, de nem túl szokatlan. Az ismerősségnek, mégis ismeretlenségnek ezt a kettősségét mélyíti el a hagyományos fogalmak kudarca. A torony vagy a mászó jelképes megnevezések valamire, amit emberi ésszel felfogni gyakorlatilag lehetetlen, mert még a halál sem ugyanazt jelenti Térségen kívül és belül. Az élmények ráébresztik a biológust és az olvasót saját korlátaira, hogy a világ magyarázatok nélkül, érthetetlenül magasodhat az ember fölé. Magyarázat ráadásul a regény végére sem születik, és ettől a Térség, sőt maga az expedíció a megismerés izgalmas kalandja helyett hosszú távon is nyugtalanító rémálomként marad meg az emlékezetben. Vandermeer regénye kapcsán olyan könyvek és nevek ugranak be párhuzamként, mint a Sztalker, a Solaris vagy H. P. Lovecraft, és nem is alaptalanul. A különös X-Térség a megmagyarázhatatlan dolgokkal és az oda behatoló emberekkel akár a Zóna is lehetne. A megismerhetetlennel való találkozás jelenik meg a Térségben, ahogy Lem Solarisában, míg maga történet, a hátborzongató hangulat, az ismeretlen iszonyat fenyegetése Lovecraftot idézi fel. Vandermeer teljesítménye, hogy ezt a több szintű „ismerős, de mégsem” érzést egy elgondolkodtató rémtörténetté gyúrja össze, de végleges ítéletet a trilógia teljes ismerete után érdemes mondani, a második rész, a Kontroll májusban jelenik meg. És egy tanács a kiadónak: elsőre nagyon szép és még ötletes is a középen lyukas borító, de a legkevésbé sem praktikus. Nem azért olvastam újságpapírba kötve, mert szégyelltem a vonaton, hanem mert gyűrődött, szakad, szúrt…]]>