A novellák többsége az élet extrém formáit idézi meg, Stehen Baxter például menekülő embereket kísér el útjukon fényévek és évek millióin keresztül; Peter Watts John Carpenter klasszikus horrorját idézi meg „A dolgok” című írásában; Isaac Asimov pedig kései utódainkat mutatja be. Antal József lezárja „Vénuszlakók”-ciklusát, Kjell Johansson a szórakoztatás jövőjéről vizionál, és a Tilos Rádió pályázat-nyertese, Hack-Handa József is bemutatkozik díjazott elbeszélésével. A havi retro Hayford Peirce humoros írása.

Exkluzív sztárinterjú szólaltatja meg Angelina Jolie-t, a „Lara Croft”-filmek hősnőjét, az Intelligens dizájn a cosplayről ír, a tudományos hírek között pedig olvasható még cikk a szupergyors internet kockázatairól, egy LEGO Star Wars ébresztőóráról, iPhone-nal irányítható modellautóról és a szobakerékpárok új nemzedékéről.
A Galaktika 263. számát keresse az újságárusoknál!

Colin Kapp

FELHŐÉPÍTŐK

(részlet)

– Isten hozott Catenorban! – Az első szekéren érkező ember magasra emelte munkától bütykös kezét. – Későbbre vártunk.

– Kegyesek voltak az istenek – felelte Jacobi. – Én is úgy hittem, hogy Annonaytől idáig legalább három nappal hosszabb lesz az út.

Megérkezett a második szekér is, s nekiláttak, hogy felpakolják a ballont, a gondolát és a hozzá tartozó felszerelést.

– Milyen az élet Lyonsban mostanában? – kérdezte a munkás.

– Virágzó, de zűrzavaros. Amilyen mindig is volt. Talán bizony ismerős vagy arrafelé?

– Ott inaskodtam, mielőtt erre a földre jöttem.

– Aha! Már értem, miért a céhes módi szerint pakolják fel az embereid a hajót. Nem hiányzik az ottani élet?

– Nem. – Beszélgetőtársa ujjaival végigsimított tüskésre nyírt haján. – Nem rossz hely Lyons, de nem olyan ígéretes, mint Catenor. Legfeljebb a fosztogatások miatt rossz most itt.

– Fosztogatások?

– Felhőkalózok. Valahonnan a hegyek mögül. Évente egyszer-kétszer rajtaütnek a falvakon, állatokért, gabonáért vagy bármi másért, ami megtetszik nekik. Az utolsó néhány alkalommal egészen Catenorig és a műhelyig jutottak. Most már nekünk is van milíciánk, de ők sem tudnak mindenütt azonnal ott teremni. Mire az embereink a támadás helyére érnek, a fosztogatók elragadták, amit akartak, és újra a felhőkben járnak.

– Szomorú – bólintott Jacobi. – Milyen hajókkal jönnek?

– Mindenfélével. Amit Európában össze tudtak rabolni. Van köztük jó is, rossz is, és azt beszélik, motor is akad egynémelyiken.

– Motor? – Ez már érdekelte Jacobit. – Hallottam róluk. Él egy felhőmester az Urálban, aki motort épít a hajóiba. De azok olyan nehezek, hogy igazából nincs sok előnyük.

Eddigre mindent felpakoltak. A türelmesen álldogáló igáslovakat újra életre ösztökélték, és Jacobi felugrott az első szekérre. A szeme megakadt a catenori földekről felszálló füstoszlopokon. Kérdőn nézett útitársára.

– Ja, azok? – mosolygott a munkás. – Tüzeket gyújtanak épp: ökröket sütnek a nagy eseményre. Ma este díszvendég leszel a város ünnepén. Olyan mulatság vár, amit nem felejtesz majd el könnyen.

– Megtiszteltek. Minden utazót így fogadtok?

Az útitársa nevetett.

– Ritkán! De először Timorhoz kell vinnem téged. Ha elfogadsz egy tanácsot, ne hajolj meg előtte. Azokat fogadja a szívébe, akik tudják, mennyit érnek és mit gondoljanak. A butákra nem pazarol se időt, se érzéseket. Kemény ember, de nincs nála különb felhőmester.

– Így hallottam én is.

– És a te segítségeddel egy nap jobb felhőhajókat építünk majd Catenorban, mint amiről Annonayben valaha is álmodtak.

Timor arca cserzett bőrből volt, ráncai vasakaratról árulkodtak. Először átvette Jacobi okleveleit, és alaposan megvizsgálta rajtuk a pecséteket, csak azután tette melléjük a magáét. Az iratok elfogadása után Jacobi, ahogy a céhes regula kívánta, átnyújtotta neki a tőrét. Timor kérges arcán csodálkozás suhant át. Kinyújtotta kezét a tőrért, azután inkább megrázta a fejét.

– Tartsd ezt magadnál, utazó! Szükséged lehet rá, ha a fosztogatók újra rajtunk ütnek.

– Tudod, hogy én nem harcolok, felhőmester. – Jacobi határozott volt. – A Céh szabályai azt kívánják, hogy kezedbe helyezzem a tőrömet. Törvény szerint, míg ki nem telik a szerződés, a szolgád vagyok, és te a védelmezőm. Ez áll a kontraktusban, és te meg a Céh is ráütöttétek a pecséteteket.

– No persze! – Timor szeme összeszűkült. – Csakhogy ami jó törvény Annonayben, az értelmetlen lehet Catenorban. Ha a fosztogatók jönnek, fegyvert adok a kezedbe, és elvárom, hogy használd is. Vagy elfogadod ezt így, vagy viheted a csodás szerződésedet vissza a Céhnek.

– Talán zsoldost kellett volna fogadnod, és nem utazót.

– Zeusz! – Timor arcát elfelhőzte a düh. – A felhők emberének nevezed magad, és még azért se fognál kardot, hogy védekezz? Miféle gyáva népség él mostanában Annonayben? Az én műhelyeimben nincs helye fegyvertelen, nyafka kölyköknek!

– Ezt a Céh véneivel vitasd meg, ne velem! – felelte halkan Jacobi. – Ha jönnek a fosztogatók, melyik a nehezebb? Karddal a kézben vagy karba font kézzel fogadni őket?

– És mi értelme annak?

– Egy utazó dolga csak annyi, hogy megfeleljen elhívásának. Akárki felbérelheti, aki fizetni tud a Céhnek. Sosem válhat elfogulttá. Legközelebb tán a te mostani ellenségeddel szerződik.

– Akkor is, ha az felhőkalóz?

– Bárkivel, akinek elég pénze van hozzá. A Céh szabályai nem ismernek különbséget a férfiak között.

Timor kapuja mögött vitáztak, ott senki nem zavarhatta őket. Magányuknak mégis véget vetett a kívülről jövő zsivaj: a fogadóküldöttség a ház elé ért. Jacobi egyenesen vendéglátója szemébe nézett.

– Felhőmester, elfogadod a szerződést vagy forduljak vissza Annonaybe?

Odakinn valaki Jacobi nevét kiáltotta. Néhány kuncogó lány nagy bátran befelé leselkedett. Minden készen állt az ünnepre.

Timor összeszorította száraz ajkait.

– Természetesen maradj! Nem hiszem, hogy ha most visszaengedlek Annonaybe, a Céh küld helyetted valaki mást. Hogy Nemeszisz ragadja el őket! Az én hibám ez. Én ragaszkodtam keményfejű, erős karú utazóhoz. Most már látom: nehezen viselem az ilyen embert, és nem tudom használni a másmilyent. – Barna arcán kis mosoly jelent meg. – Isten hozott Catenorban, Jacobi! Ha a szerződés többi pontját is ekkora becsben tartod, azt hiszem, elégedett leszek.

Dési András György fordítása

Kapcsolódó bejegyzések:

1. A Galaktika Magazin főszerkesztőjének életmód tanácsai… … mégpedig a butuska nőknek, írja Jud a blogjában. Szóval aki Radlert ivott, az sem az igazi, mert hát az nem is sör. Valódi sört...
2. Megjelent a Galaktika Magazin 224., november száma Az SF régi kellékei már a repülő autók, a novemberi Galaktika tudományos témájául ezek szolgálnak. A hónap központi tudományos anyaga körbejárja, hol tart a valóság...
3. Megjelent a Galaktika Magazin 2010. januári száma A Galaktika magazin januári számában befejezéséhez érkezik Samuel R. Delany Hugo- és Nebula-díjas kisregénye, „Az idő mint féldrágakövek spirálja”. A hónap központi témája a csatatéri...

Anyagot küldtek bőven, ha mindent kinyomtatunk, három könyvet lehetett volna összeállítani, de erős válogatás után kettő még biztosan kitelt volna. Ezek a könyvek olyan 320 oldalasak lennének, nyomdai ívben számolva. Ahogy a díjátadón Kósa Kati is mondta: 110 novellát küldtek, tehát „kaptunk bőven”. Persze vegyes volt a színvonal. Rögtön az elején megemlítem, hogy akadtak ide nem illő írások. Például: az egyik témája arról szólt, hogy állítsunk szobrot Szegeden Szent Johannának, mert ő inspirálta az ötvenhatos forradalmat. Azután itt is felütötte fejét EzoTerike, mert ő most nagyon divatos, akárcsak az ősmagyarság. Volt egy hosszú írás egy magyarázgató sámánról, meg a Vén Istenről, és a novella végén, hogy valami science-fiction is legyen, a révült öreg valami csillag felé mutogatott, ahonnan az ősmagyarok jöhettek. És volt örökéletű Paracelsus, meg síron túl is kitartó szerelem. Még az sem lett volna igazán baj, hogy ezek nem tartoztak a meghirdetett tematikába, inkább az volt a probléma, hogy nem voltak jó írások. Persze – gondolom – más pályázatoknál is történek ilyen malőrök, hiszen sok szerző csak írni akar, de azt szinte minden áron. A novelláját még talán a kutya-magazinba is beküldi, csak valahol nyomtatásban lássa, azzal sem törődik, hogy volt valami kiírás-féle….

Mint minden ilyen alkalomkor, itt is volt pontozás: hárman követtük el, egymástól teljesen függetlenül. Be kell vallanom, én nagyon szőrösszívű voltam, mert az összehasonlításnál kiderült, hogy én adtam mindég a legalacsonyabb pontszámot. Biztosan a kritikusi lelkem buzgott fel állandóan. De azért a végére kialakult egy mezőny, amit elég jól lehetett rangsorolni, már csak kicsit kellett a dolgokat összesimítani, és készen is voltunk. Én egyébként is készen voltam, mert ennyi írást igen kimerítő elolvasni figyelmesen. És ha az olvasás közben még az ember a javításait, javaslatait is beirkálja a szövegbe, igen lassan halad. Meg is fogadtam, soha többet nem teszek ilyet, mert ez senkit nem érdekelt. Csak „egy legény volt talpon a vidéken”, aki vette a fáradságot, és megkért, hogy ugyan mondjam már el az írásáról a véleményemet.

És elgondolkodtam azon, kik is olvassák ezeket az írásokat? Most nem arra gondolok, hogy három elgyötört zsűritag halált megvető bátorsággal olvas, miközben imáik az ég felé szállnak, bár néha felüdülhetnek, ha egy-egy jó anyag kerül a szemük elé. Inkább arra gondolok, hogy az író megírja a novellát, jó esetben elolvassa, még jobb esetben barátaival elolvastatja, a legjobb esetben pedig az ellenségeivel is. De maradjunk annyiban, hogy ő elolvassa. Utána végigolvassa a három zsűritag, és itt vége is. Tehát egy írás négy ember kezén megy keresztül, és az ő véleményük számít. Az íróé mindenképen, hiszen jónak ítélte az írást és elküldte, a zsűri pedig hivatalból olvas. Nem kell őket sajnálni, amikor a mérgezés tünetei kezdenek előjönni, akkor lesznek a legigazibbak a pontszámok. Bár olvasás közben sokszor eltöprengtem, hogy a szerző ugyan elolvasta-e az írást, vagy csak leírta és beküldte, arra gondolva, hogy a zsűrinek ez is jó. Pedig kár a szegény zsűrit szenvedtetni, hiszen egy rossz írással – amit nem is nézünk át rendesen, és elküldünk -, sajnos magunkról állítunk ki bizonyítványt. Mert a hivatalos olvasó egy idő után, ha akarja, ha nem, átmegy mindenevőbe. Mindent elolvas, de azért a pontozást nem felejti. És még az is megeshet, hogy az írások egymás esélyét rontják.

Tudom, a szerzőnek minden gyermeke aranyos, de keresni kellene egy kívülállót, aki nem ájul el a csemete láttán, hanem kritikával illeti. Mert akkor nem a zsűrinek kellene elájulni a csemete láttán, teljesen ellentétes előjellel, és emlegetni „a jóédes” szülőjét.

Tehát meg kell állapítani, ha csak a szerző és a zsűri olvas, az nagyon kevés. Jó volna valamiféle szerkesztői előválogatás, már csak azért is, hogy a zsűri ne őszüljön bele a szörnyűségekbe. Mert a jó írás az olvastatja magát, de a rossztól még az ember életkedve is elmegy. Persze lehet arra hivatkozni, hogy akkor nem kellett volna beülni zsűrizni. Nem azt kérem én, hogy a bíráló bizottság helyett zsűrizzen valaki, csak azt, hogy a témába nem illő írásokat válogassák ki, azok már ne zavarjanak bele az értékelésbe.

Az biztos, hogy még egyszer nem irkálok ajánlatokat a sorok közé, már csak azért sem, mert ezeket senki nem olvassa. Ezeket inkább a szerzővel kellene megbeszélni, de mivel a szerző nincsen kéznél, marad a magányos dörmögés! Ám ha esetleg a szerző elolvasná őket, lehet, hogy a billentyűzetébe dőlne. Ugyanis ezek a kis jegyzetecskék, közvetlen az olvasás alatt születnek, amikor az ember elírásokkal, egyeztetési hibákkal, és rosszul összerakott mondatokkal találkozik. Amikor – mondjuk – oda nem figyelés miatt a férfi főhős szakálla a női főszereplő arcát keretezi. Vagy az egyeztetés hiánya miatt nem tudom, hogy a mondat melyik része kire is vonatkozik. Ilyenkor aztán elszabadulnak a kritikusi indulatok.

Az pedig már tapasztalt tény: igen nehéz úgy véleményt mondani, hogy a szerző ne sértődjön vérig. Mert azt mindenki tudja – persze csak titokban -, hogy ő egy zseni, amiből csak egyet hordott a hátán a föld eddig. Ezzel én is így vagyok, de mélyen szoktam róla hallgatni. És ha valaki belebeszél az alkotásba, hát az egy gyilkos, megöli a szerző lelkéből edzett és vérével táplált gyermekét. Mert azt lehet mondani, hogy Bözsi ez az étel sótlan, és a hagymát nem pirítottad, hanem oda égetted, ez így ehetetlen. És ebből Bözsi tudja, hogy a következő főzésnél mire kell vigyázni. De ha mondjuk Bözsi ír, és ezt egy novellával kapcsolatban próbálom mondani, akkor Bözsi megsértődik. Mert ő úgy érti, hogy lehülyéztem, és azt mondtam, hogy egy béna alak, akit ki kellene tiltani a konyhából, de leginkább az irodalomból. Pedig én csak az égett hagymát, (az idegesítő egyeztetési hiányokat) és az elsózást, (mondjuk a szereplők béna viselkedését) tettem szóvá. És akkor már arra nem is hivatkozom, hogy nehéz a kritikus és a zsűri élete. Arról meg csak álmodozok, hogy mindég ehetőt tálalnának elénk!

Hogy mi minden volt science-fiction ürügyén, az is megér egy misét. Az összes szokvány séma elő lett vezetve. Ezzel nem volt baj, hiszen nem most és itt kell vadonnatos új ötletekkel teleszórni a világot. Maradhatnak a régi ötletek, csak újképpen kellene őket elmesélni. Mert ugyan a történetek száma véges, de a mesélés módja végtelen.

Voltak olyanok is, akik más formákat választottak, például sima kalandtörténetet írtak át science-fictionnak. Vagy szecessziós mázzal öntöttek nyakon egy ezoterikus írást, amit úgy tálaltak, mintha szabad vers lett volna. Csak éppen a történetnek nem volt se füle, se farka. Vagy esetleg heves és lédús pornográf történetet tálaltak, kicsi sf beütéssel, hogy azért látsszon, ők a kiírást is figyelembe vették. Mások „Mézgagézás” rajzfilm forgatókönyvet írtak, csak pont a humor hiányzott belőle. Az nem baj, ha más formákat használunk fel az írás megkönnyítésére. Esetleg egy Hemingway novellát sci-fisítünk meg, abból még egy jól olvasható iparos munka ki kerekedhet, és majd egyszer eljutunk a saját stílusunkhoz is. (Itt is volt olyan írás, aminek a formáját és a jegyeit az író máshonnan vette, de nagyon jó „keringős” írás lett belőle. Hogy ez nem csak gyanú, az is bizonyítja, hogy két írást küldött be, és amiben „magát is meg akarta mutatni”, az már egyáltalán nem lett ilyen olvasható)! Persze nem az erőltetett humort kérem számon, hanem a vidámságot, hiszen az életben is vannak vidám pillanatok, vagy órák. A legjobbak azok a novellák voltak, ahol az író az ismert mai problémákat vetítette ki a jövőbe, vagy nagyította fel. Mert kiderült, ha ismerem a szereplőket és a világot, amit el akarok mondani, abból nem lehet nagy baj.

Viszont a láthatár szélén lebegett egy nagy segítség, úgy az írók, mint az olvasók számára. Ez a támogatás a sok látott és nem látott science-ficton film volt. Nem kellett az írónak leírásokkal bajlódni, mert mindketten tudtuk – mármint ő az író, és én az olvasó -, hogyan is néz ki egy űrhajó, esetleg a nagy Fekete Kozmosz. Nem is vacakolnak újabban az írók leírásokkal, rábízzák magukat az olvasók, meg a filmesek fantáziájára. Ez sokszor jó, hiszen így az olvasó megmenekül egy csomó szájbarágós leírástól. De az meg a hátulütője, hogy semmi egyéni világ nem kerekedik ki. Az olvasó „tipusmanga” hátterekben gondolkodik. De egyszer majd ez is változik. Az nem volna baj, ha valaki úgy írna novellát mintha az egy jól megírt forgatókönyv lenne, sok vágással, ráközelítéssel, és képváltással, még a lassítások is beleférnének. Izgalmas modern próza keletkezne. Persze nem annyira modern ám, mint hinnénk, csak el kell olvasni figyelmesen – mondjuk – Arany János Vörös Rébék című versét vagy pár balladáját, és megfigyelni, milyen modernül használja a képeket. Bármelyik filmes példát vehetne róla. A Vörös Rébék a mellett, hogy egy zseniális vers, még egy jó forgatókönyvnek is elmenne. Tessék elolvasni, és megfigyelni! Én, mint zsűri is szeretnék ilyen jól szerkesztett novellákat olvasni. Persze mindig is álmodozó fajta voltam!

Nem csak az a fontos mi történik, hanem az is miért történik! Ezen a sok írás elolvasása után gondolkodtam el. Ez most talán kicsit furcsán hangzik, de van magyarázat. Az írók állandóan azzal foglalkoznak, hogyan zajlik le a sztori. Mint a közepes krimikben, csak cselekvés van, meg helyzetértékelő párbeszédek. A külsőségeket könnyedén lehet követni. De ha arra is figyelne a szerző, hogy az a valami miért is történik, akkor eljutna oda, ahova a jó krimik: lehetne látni a cselekvés emberi oldalát, lelki mozgatórugóit. És közben még a szerző gondolatait is megismernénk, sőt esetleg a világról alkotott véleményét. Mert a science-fiction nem csak kaland, de gondolatnak is kellene lennie benne. Ezek nem a folyamatosan számon kért új és újabb ötletek, hanem az emberi gondolat, aminek a mélyén esetleg ott vannak az újabb és újabb ötletek. Ám ha az elmélyült gondolati ábrázolás elmarad, az ötletek is, bármennyire ujjak, csak csillogó, felesleges kellékek maradnak. Tehát, fontos a cselekvés, de a gondolatokkal is kellene valamit kezdeni. Persze nem azt kérem számon, hogy a szerző a történetből kilépve magyarázkodjon, mert attól minden olvasónak feláll a szőr a hátán, (és az olvasott novellák között is volt rá elég sok példa), amikor a novellából kiáltvány lett. Támasszuk fel a történetek alján szunnyadó gondolatokat. Persze, tudom, ez nehéz, mert ahhoz ismerni kell az embert, vagyis magunkat!

Aztán van itt még egy dolog, amit az eredményhirdetés és a kiadvány megjelenése után tapasztaltam, és ez átvezet egy másik, igen komoly jelenséghez. A holtig cipelt novella. Ahogy a költő írja: „Vagy futkározva rongyig-cipeled” az írást. A „ha itt nem jelenik meg, majd amott, vagy egy most induló fanzinban, vagy felteszem a netre”. Egy pályázat után, a kimaradt, de még jó írásokkal, különböző helyeken lehet találkozni. Mintha valaki törtarany ékszereit akarná bármi-áron pénzé tenni. Ez igen sokat árt a meghirdetett pályázatnak, a zsűrinek, és sajnos az írónak is. A pályázat komolyságából vesz el, mert egy külső megfigyelő, ha ezt látja, elgondolkodik, milyen lehetett ott a zsűri, meg egyebek, hogy a szegény szerzőnek így kell házalni az írásával? A zsűrire is rossz fényt vet, hiszen a kívülállók nem tudják, mennyi és milyen írás lett beküldve. A beavatatlan csak azt látja, hogy van egy vándorló írás – ami még esetleg jó is -, és azt a szerzője kénytelen „rongyig-cipelni”. Az írónak azért árt, mert olyan dolog veszi el az önbizalmát, aminek nem kellene. És nem az írással foglakozik, hanem a helykereséssel, és saját sebei nyalogatásával. És ez nem jó. Inkább írnia kellene!

Tehát van egy csendes ajánlatom, ami tudom sokaknak nem fog tetszeni, és különböző ellenvéleményeket keresnek majd, hogy bebizonyítsák, mennyire nincsen igazam. Lehet bizonyítani, de én azért leírom, hátha nem is annyira rossz. Bár már hallottam hangokat, és kifogásokat. Tehát mivel az interneten nincsenek terjedelmi korlátok, és egyéb megkötések, a következőt kellene tenni: van egy oldal, ahol a pályázattal foglalkoznak. Itt vannak történelmi visszapillantások, és feltett írások. Ezeket az oldalakat kellene felhasználni. A pályázat teljes anyagát feltenni, pontozással együtt, meg esetleg a zsűri értékelését is mellékelve. Az elejére a díjazottakat, utána pedig a „futottak még”-eket. Tehát mindenkit, aki beküldte írását. Vagy ábécé-rendben, vagy valami egyéb módszerrel. A végén minden írást lehetne komentelni is. Akinek fel kell emelni a fejét, az emelje fel, akinek le kell sunyni, az pedig sunyja le. De mindenki az utolsó darabig jelenjen meg. Mert mindig lehet olyan hangokat hallani, hogy „pont ezeket tudták kiválasztani abból a rengeteg beküldött jóból”? Itt kiderülne, hogyan is néz ki az a rengeteg jó. A szerzők boldogok lennének, hogy valahol, „hivatalból- kinyomtatva” találják, olvassák magukat, és olvassák őket a barátok, ismerősök. A díjazottak megjelenése az már kicsit problémásabb, mert ugye azokat mi is meg akarjuk jelentetni egy újságban. Itt csak azt kellene eldönteni, hol van a nagyobb „példányszám”!

Mindez az anyag a következő eredményhirdetésig olvasható lenne. Aztán amikor megvan az új hirdetés, akkortól már csak a díjazottak maradnának fent. Mert hihetetlenül gyorsan eltűnnek az írások az olvasók szeme elől. És abban sem szabad hinni, hogy ha én kiadom őket pár száz példányban, akkor mindenkihez eljutnak. Persze az is igaz, hogy az internet sem mindenkihez jut el, de a net legalább mindenkié. Ha akarom, ott megkereshetem azt, ami engem érdekel. És a lehetőség linkjét több helyre be lehetne tenni. Mindenkinek jó reklám volna. És évekre visszamenőleg meg lehetne találni a díjazottakat, a többit meg, aki akarja, letöltheti magának. Valami nyomot hagynánk a nagy elektronikus sivatagban.

Hát ez van, és még sokáig ez lesz, bár jönnek az e-könyvek, de mi mindég is lassan szoktunk haladni. Persze az is nagyon érdekes volna, ha ingyért letölthető e-könyvet csinálnánk az anyagból, mintegy reklámozva a magyar science-fictiont. Bár lehet, ez inkább visszaütne, mint előre vinne. Bár azt is szokták mondani, minden jó valamire, ha másra nem, elrettentő példának. És azt sem szabad elfelejteni, hogy igazán tanulni csak rossz írásokból lehet, mert egy tökéletes művet, azt csak elolvas az olvasó, de nem merül fel benne, hogy ezt ő hogyan tudná sokkal jobban megcsinálni, és nem is idegesíti fel.

Tehát a megjelentetés lehetne úgy is tekinteni, mint az írók támogatását. Mert olvassák magukat, méghozzá valamilyen „hivatalos” formában, és ez nagyon jó érezés. Még utána a család és az ismerősök is elolvassák, és bíztatják az írót, hogy csak így tovább. Esetleg támad valaki, aki azt mondja, hogy csak tovább, de ne így, hanem másképpen, és esetleg ad pár jól használható tanácsot. És akkor lassan kialakul a szerzőben a szakma, mert az sokkal fontosabb, mint a nagy irodalmi zsenialitás. Az majd eljön, vagy az sem baj, ha nem, de legalább a szerző képes lesz olvasható dolgokat írni. És ha lesz egy csomó, jól működő szakmunkásunk, még két vállra is fektethetjük azt az annyira irigyelt angol science-fictiont. Hiszen gondoljunk bele, ha arányosan nézzük, már öt jó íróval és negyven kiváló szakmunkással, mi vagyunk előnyben. (Már ha a nyelvi elterjedést és a felületet vesszük! Mindég mondtam én, hogy a magyar egyszer még világnyelv lesz.)  Aztán már csak bíztatni kell mindenkit, mint ahogyan Rákosi Mátyás tette: „Írók, írjatok remekműveket”

Hát ezt akartam megírni neked. Most pedig arról, hogy olvastam egy jó Boris Vian könyvet, ami még sf-nek is elmenne, és érdekfeszítő is, szabad szájú is, és polgárpukkasztóan pornográf. De ha figyelmesen olvasom, idegesítően sok hiba van benne. Hát úgy látszik senki nem tökéletes… Na de erről majd egy másik levélben.

Inkább itt mondom el, hogy milyen jó vásárlást csináltam a múlt héten, amikor…

(És itt vége a levéltöredéknek…)

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Interjú Hantos Norberttel – a Preyer Hugo-díj győztesével Az Avana Egyesület által rendezett HungaroCon nem csak a profi íróknak tartogat elismerést: a Zsoldos Péter-díj mellett a tehetséges fiatal írók számára Preyer Hugo emlékpályázatot...
2. Preyer Hugóról Az Avana Egyesület a ”Preyer Hugó emlékére” novellapályázatra április 30-ig várja (bármely témában) a sci-fi novellákat. De kicsoda volt Preyer Hugo? “Preyer Hugo Arany Meteor díjas...
3. Avana pályázat – Preyer Hugó 2010 Az AVANA Egyesület pályázatot hirdet új, sci-fi novellák megírására. A pályázaton minden olyan alkotó részt vehet, akinek még nem jelent meg önálló kötete. (A magánkiadás...

Az Időjáró frissen előkerült, újabb kézirata csodálatos kalandokra invitálja olvasóit, többmillió éves utazásra, melynek során bepillanthatunk a morlockok és eloik által lakott Naprendszer távoli utópiájába, egy évtizedes világháború sújtotta Londonba, a paleocén őslényparadicsomába, és végül a messzi jövőbe, ahol az emberiség romjain született mechanikus életforma immár arra készül, hogy egy grandiózus terv végrehajtásával közvetlenül a kezdeténél terelje új irányba a történelmet.

És mindez amiatt, mert a 19. század utolsó éveiben egy angol író regényes formában nyilvánosságra hozta egy csupán Időjáróként megnevezett személy emlékiratait.

Stephen Baxter számos díjjal kitüntetett és még többre jelölt monumentális regénye a klasszikus wellsi történet újraértelmezése a tudomány és az irodalom legmodernebb eszközeivel.

„Egy hatalmas új tehetség!”

– Arthur C. Clarke

„Asimov, Clarke és Heinlein nyomdokain járva végre valaki ismét olyan SF-et ír, amiben a tudomány is a helyén van. Élmény olvasni!”

– New Scientist

5
A kút

            Fölemeltem a mécsest, de a fénye csak néhány lábnyira hatolt el. Minden csöndes volt – szellő se rezdült, víz se csobogott –, azt sem tudtam, egyáltalán létezik-e még a Temze.

Határozott úti cél híján úgy döntöttem, a nagy étkezőcsarnok felé veszem az irányt, amelyre Weena idejéből emlékeztem. Ez nem messze, északnyugati irányban feküdt a domboldalon, a Fehér Szfinxen túl. Ismét elindultam, követve előző túrám útvonalát – még ha a kor nem is volt ugyanaz.

Amikor utoljára megtettem ezt a kis utat, füvet éreztem a talpam alatt; gondozatlan, vágatlan füvet, amely mégis egyenletesen rövidre nőtt, és mentes volt a gyomnövényektől. Most puha, daraszerű homok tapadt a csizmámra, ahogy átkeltem a dombon.

Látásom már egész jól hozzáidomult a csillagfényes éjszaka derengéséhez, ám – bár észrevettem néhány épület sziluettjét körülöttem – a csarnokot sehol nem fedeztem fel. Teljesen tisztán emlékeztem rá: hatalmas, düledező, szürke építmény volt. Faragott kövekből épült, kapuját pedig vésett, bonyolult minták díszítették; a kecses, finom csontú eloik mezítlábasan rajzottak körülöttem, ahogy átsétáltam a boltív alatt.

Rövidesen olyan messzire jutottam, hogy tudtam, már túlhaladtam a csarnok helyén. Láthatóan nem maradt meg ebben a történelemben – nem úgy, mint a szfinx és a morlockok. Vagy talán soha meg sem épült, gondoltam megborzongva; talán egy olyan épületben aludtam, ettem, amely soha nem is létezett!

Az ösvény egy kúthoz vezetett, amire jól emlékeztem első utamról. Közelebb érve láttam, hogy pont úgy néz ki, mint akkor: falát bronzlemezek szegélyezték, és egy kis, idegenszerűen finom ívű kupola védte az időjárás szélsőségeitől. Láttam némi vegetációt a kupola körül, de a növények koromfeketék voltak a sötétben. Némi félelemmel szemléltem a kutat, hiszen az ehhez hasonló, hatalmas kürtőket használták a morlockok, hogy pokoli barlangjaikból felmásszanak az eloik napfényes világába.

A kút szája néma volt. Ez meglepett, mivel emlékeztem, hogy az első utazásomon látott nyílásokból a morlockok hatalmas, mélyen dolgozó gépezeteinek zakatolása hallatszott. A növények, amelyeket megfigyeltem, zuzmófélék lehettek – ujjaim puha, száraz leveleket tapintottak –, de nem vizsgáltam őket túl sokáig, nem próbáltam meghatározni a fajtájukat. Felemeltem a lámpást, és a perem fölött bevilágítottam vele a kútba, hátha víz csillanását veszem észre a mélyben, de váratlanul megremegett a fény, és én gyorsan visszarántottam, mert féltem, hogy elalszik, és én sötétben maradok.

Áthajoltam a kút peremén, bedugva fejem a kupola alá. Langyos, párás levegő csapott az arcomba – mintha egy törökfürdő ajtaját nyitottam volna ki –, ami igencsak meglepett a forró, de száraz sivatagi éjszakában. Úgy éreztem, a kút nagyon mély lehet, és mintha vöröses fény derengett volna az alján; mégsem olyan volt, mint az előző utazásom kútjai. Semmi nyomát nem fedeztem fel a mászókat segítő acélkampóknak az oldalában, és még mindig nem hallottam azokat a gépi zajokat, amelyeket akkor, viszont az a megmagyarázhatatlan érzésem támadt, hogy ezek az aknák sokkal mélyebbek, mint az előző utam során látottak.

Hirtelen ötlettel elővettem a Kodakomat, és előkotortam hozzá a villanólámpát is. Feltöltöttem a lámpa mélyedését blitzlichtpulverrel, majd felemeltem a masinát, és magnéziumfénnyel áraszottam el a kutat. Egy pillanatra szinte megvakultam; ilyen fényes villanást azóta nem látott a föld, hogy a nap – több ezer éve vagy még régebben – sötétbe burkolózott. Ha más nem, hát ez biztosan jó időre elijeszti majd a morlockokat! A villanó adott egy ötletet: ha valahogy össze tudnám kötni a lámpát és az időgépet, akkor a vaku elsülhetne, ha akár csak megérintik a gép vázát.

Felálltam, néhány perc alatt újratöltöttem a villanót, majd találomra lefotóztam a kút környéki domboldalt. Fehér, csípős szagú füstfelhő terjengett körülöttem, ahogy a magnézium ellobbant a lámpában. Micsoda megdöbbenést és szenzációt keltene az emberiség körében, gondoltam, ha lencsevégre tudnám kapni egy, a villanás elől menekülő, rémült morlock hátsó felét!

…Halk, de folyamatos zizegés ütötte meg a fülem a kút mellől; alig három lábra lehetett tőlem.

Felkiáltottam, és a piszkavas után kaptam. Körbevettek talán a morlockok, mialatt ábrándoztam?

Kezemben a piszkavassal óvatosan előreléptem. A kotorászó hangok a zuzmós talaj felől jöttek; volt ott egy lassan mászó valami az apró, sötét növények között. Nem tűnt fel morlock a környéken, úgyhogy leengedtem a piszkavasat, és a zuzmók fölé hajoltam. Egy kis, rákszerű teremtményt láttam – nem volt nagyobb, mint a kezem –, a zizegést pedig egyetlen, túlméretezett ollója okozta, amely a zuzmóhoz dörgölődött. A rák páncélja fekete volt, és sehol sem láttam rajta szemeket, mintha csak az óceán mélyéről jött volna.

Tehát – gondoltam, ahogy ezt a kis lényt néztem – a harc a túlélésért még ebben a vaksötét éjszakában is tovább folytatódott. Rádöbbentem, hogy a kút környékén túl nem tapasztaltam semmiféle élet nyomát – kivéve persze a morlockokat. Nem vagyok biológus, de tisztán láttam, hogy ebben a sivatagos világban még ez a meleg, párás kút is vonzza az életet, mint ahogy idevonzotta ezt a vak rákot és a zuzmót. Elméletem szerint a meleg a Föld belsejéből jött, ahol nagy nyomás uralkodik, és amelynek vulkanikus hője láthatóan nem sokat csillapodott az elmúlt hatszázezer évben. A pára pedig a talajvízből származhatott, amely talán még mindig jelen volt a föld alatt.

Talán – tűnődtem – a bolygó felszíne tele van lyuggatva ilyen kutakkal. Ezek célja nem az, hogy rajtuk keresztül le lehessen hatolni a morlockok világába – mint abban a másik történelemben –, hanem hogy kiengedjék a Föld belső energiaforrásait, kissé felmelegítve és bepárásítva ennek a naptól megfosztott bolygónak a felszínét. Az élet pedig ilyen formában vészelte át azt a hatalmas változást, amelynek tanúja voltam, és most ezen meleg- és páraforrások körül csoportosult.

Önbizalmam egyre nőtt (bátorságom mindig erőre kap, ha sikerül értelmet találnom a dolgokban), és a rákocska miatti riadalmam elmúltával nem éreztem, hogy közvetlen támadás fenyegetne. Ismét leültem a kút peremére. A zsebemben ott lapult a pipám és némi dohány. Elővettem hát, megtömtem és rágyújtottam. Azon kezdtem gondolkodni, hogy ez a történelem hogyan kanyarodhatott el attól, amit korábban láttam. Nyilvánvalóan akadt néhány párhuzam – itt is voltak morlockok és eloik –, de szörnyű kettősségük leszámolásba torkollhatott sok-sok évvel ezelőtt.

Azon tűnődtem, miért történhetett meg ez a leszámolás a két faj között – hiszen a morlockok a maguk korlátolt módján épp annyira függtek az eloiktól, mint az eloik tőlük, és volt egyfajta stabilitás a kapcsolatukban.

Összeállt a fejemben egy elmélet arról, hogyan történt. A morlockok degradálódott emberek voltak, és az emberek nem gondolkodnak túl logikusan. A morlock fajnak tudnia kellett, hogy az eloira van utalva; sajnálta és megvetette távoli rokonát, puszta élelemforrásnak tekintette. És mégis…

És mégis, micsoda boldogságban telt az eloik rövidke élete! A kis emberkék énekeltek és szerelmeskedtek a felszínen, amelyet virágoskertté alakítottak, mialatt a morlockoknak a bányák bűzös mélyében kellett robotolniuk, hogy ellássák a fentieket fényűző életük kellékeivel. Persze a morlockok teremtésüktől fogva a föld alá szoktak, és kétség sem fér hozzá, hogy undorodtak az eloik napfényes világától, tiszta vizétől és gyümölcseitől – de mégis, már hogyne irigyelték volna tőlük gondtalan életmódjukat?!

Talán az eloik húsa megsavanyodott a morlockok büdös szájában, ahogy sivár barlangjaikban beléjük haraptak?

Aztán elképzeltem, ahogy a morlockok – vagy egy részük – egy éjszakán felmásztak a járataikból a felszínre, és lecsaptak az eloikra fegyvereikkel és csonttörő öklükkel. Nagy mészárlás vehette kezdetét – és ezúttal nem fegyelmezett húsgyűjtés, hanem vérgőzös kaszabolás –, amelynek csak egyetlen célja lehetett: az eloi faj teljes elpusztítása.

A pázsiton és a csarnokokban nyilván patakokban folyt a vér, az ősi sziklák az eloik gyermeki visítozását visszhangozták!

Ennek a küzdelemnek természetesen csak egyfajta kimenetele lehetett. A jövendő törékeny emberkéi sorvadt, soványka szépségükben nem védekezhettek a morlockok szervezett, gyilkos támadása ellen.

Lelki szemeim előtt megjelent az egész történet. A morlockok győzedelmeskedtek, és ők örökölték a földet. Mivel már nem volt többé szükség az eloik kertjeire, hagyták őket elszáradni. Kitörtek a föld alól és – valahogy – magukkal hozták styxi sötétségüket, hogy elfödjék a napot. Emlékeztem, Weena népe mennyire félte az újhold éjszakáit – „sötét éjszakák”-nak hívták ezeket –, most pedig úgy tűnt, a morlockok állandó fekete éjt hoztak a világra, mindörökre. Végül megölték a föld igazi gyermekeinek utolsó képviselőit, és megölték magát a földet is.

Ezt a fantáziadús hipotézist alkottam akkor, ám később kiderült: minden lényeges elemében tévedtem!

…Aztán rádöbbentem – szinte fizikai fájdalom hasított belém –, hogy a történelemről szőtt képzelgéseim alatt megfeledkeztem az időgép rendszeres ellenőrzéséről!

Talpra ugrottam, és végignéztem a domboldalon. Hamarosan észrevettem a gép körüli gyertyák fényét – de pislákoltak és remegtek, mintha alakok mozogtak volna körülöttük.

Csak morlockok lehettek!

6
Összecsapás a morlockokkal

Félelem kerített hatalmába – ám el kell ismernem, vérszomj is. Felordítottam, és a piszkavasat előrántva visszafutottam az ösvényen. A rohanás hevében elejtettem a Kodakomat; még hallottam az összetörő üveg halk csörömpölését mögöttem. Amennyire tudom, a fényképezőgép azóta is ott hever – ha mondhatom így – magára hagyva a sötétben.

Ahogy a gép közelébe értem, láttam, hogy valóban morlockok vették körül – talán egy tucatnyian szökdécseltek körülötte. Úgy tűnt, egyszerre vonzza őket az időgép és taszítják a fények, mint molylepkét a gyertya lángja. Ugyanazok a majomszerű lények voltak, amikre emlékeztem – talán egy kicsit kisebbek –, és ugyanaz a hosszú, lensárga szőrzet borította fejüket és hátukat. Bőrük szürkésfehér volt, karjuk hosszú, mint a majmoké, szemük kísérteties szürkéspiros. Szökdécseltek, és furcsa nyelvükön egymáshoz gagyogtak. Még nem értek hozzá az időgéphez, amit némi megnyugvással tapasztaltam, de tudtam, csak néhány pillanat, és azok az undorító ujjak – majomszerűek, mégis mozgékonyak, mint az emberé – megragadják a csillogó réz- és nikkelrudakat.

Most viszont már nem lesz rá idejük, gondoltam, és bosszúálló angyalként vetettem magam rájuk.

Osztogattam az ütéseket a piszkavassal és az öklömmel. A morlockok ugráltak, visítoztak, és menekülni próbáltak. Megragadtam az egyiket, ahogy elfutott mellettem, és ismét éreztem a morlocktest gilisztaszerű hidegségét. Pókhálóra emlékeztető szőrt tapintottam. Az állat apró fogaival a kezembe harapott, de nem engedtem el. Felemeltem a piszkavasat, és éreztem, ahogy a puha hús és a csont beszakad a kemény ütéstől.

A szürkésvörös szemek kitágultak, aztán lecsukódtak.

Olyan volt, mintha az egész jelenetet agyam egy kis, távoli zugából nézném végig. Teljesen megfeledkeztem azon szándékomról, hogy bebizonyítsam az időutazás létezését, sőt arról is, hogy megtaláljam Weenát. Úgy éreztem, ez az a pillanat, amiért visszatértem az időbe: ez a bosszúittas érzés, Weenáért, világunk elpusztításáért, és saját önbecsülésem visszaszerzéséért. A földre dobtam a morlockot – nem tudom, halott volt-e, vagy csak eszméletlen, de már nem több egy kupac szőrnél és csontnál –, és piszkavasamat meglengetve a társai után ugrottam.

Aztán egy hangot hallottam – felismerhetően morlockét, de mélységében és hangszínében eltérőt a többitől. A hang egyetlen, parancsoló hangsúlyú szótagot mondott. Megfordultam – a kabátom ujja a vállamig véres volt –, és felkészültem a további harcra.

Egy morlock állt előttem, mozdulatlanul. Bár fedetlen volt, mint a többi, úgy tűnt, a szőre ápolt és gondozott, ezért inkább pedigrés kutyára emlékeztetett, amelyet beidomítottak, hogy két lábon álljon, mint egy ember. Tettem egy nagy lépést előre, szorosan markolva a piszkavasat.

A morlock sietség nélkül felemelte jobb kezét – valami csillant benne –, aztán jött egy zöld villanás, és úgy éreztem, hogy a talaj kicsúszik alólam, én pedig elterültem az időgép mellett. Aztán már nem éreztem semmit.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Megjelent – Arthur C. Clarke & Stephen Baxter: Elsőszülöttek Végre megjelent Arthur C. Clarke és Stephen Baxter várva várt regénye, az Időodisszeia-sorozat lezáró kötete, az Elsőszülöttek! Az Elsőszülöttek a történelem kezdete óta szemmel tartották...
2. Stephen Baxter: Voyage Stephen Baxter egyik regényét ajánlja most blogbejegyzésében Adeptus. A történet tipikus “mi lett volna, ha?”-jellegű alternatív világba kalauzolja az olvasót. Itt a kérdés: “Mi lett...
3. Utaztató kalandregény clarke-i panoptikummal – Clarke-Baxter: Elsőszülöttek A 2006-os Az idő szeme (az Időodisszeia-trilógia nyitódarabja) az újjáalakult Galaktika Fantasztikus Könyvek egyik első nagy dobásának ígérkezett. Clarke maga a Legenda, Baxter is bizonyított...

A most induló Zenit-sorozat köteteiben keveredik a valóság és a misztikum, a jól ismert – gyakran magyar – helyszíneken játszódó történetekbe az írói képzelet beleszövi a mágiát, a természetfelettit. Az egymástól látszatra független, önállóan regények közös háttere mozaikszerűen épül fel, egyes szereplők visszaköszönnek későbbi írásokban, megesik, egészen új értelmet adva a korábbi eseményeknek.
Az első regények már megjelentek, a sorozat bemutatójára pedig február 15-én kerül sor, 18:00 órakor, az Alexandra Könyvesház pódiumán (1055 Budapest, Nyugati tér 7.).

Márta ügyetlenkedve, láthatóan remegő kézzel ráncigálta ki a tokjából a pilumot. Ki kellett nyitnia a kamion ajtaját, hogy rendesen elférjen vele. Aztán a papírzacskóból előhalászott egy guriga fehér szigetelőszalagot és az ólomból öntött pegazust. Utóbbit többféleképpen ráillesztette a hosszú dárdahegyre, aztán úgy döntött, legjobb úgy, ha a hegy legelején előrenéz, négy lába közt a vassal.

– Az átváltozás… végbe ment már? – kérdezte.

– Miféle átváltozás? – nézett rá Kóborhold.

Márta erőltetetten vállat vont, majd mesébe fogott:

– Volt egy hős régen, istenek kegyeltje, akinek mások, nagyhatalmú emberek a halálát kívánták. – Miközben beszélt, a pegazust erősen a vashegyhez szorította, kezdte görcsös mozdulatokkal körbetekerni a szigetelőszalaggal. – Mondom, a halálát kívánták ennek a hősnek, elküldték hát, küzdjön meg a kimérával. Pontosan azért küldték, mert egy pillanatra sem hitték, hogy győzhet a vérengző, tűzokádó bestia felett. A kiméra eléggé hírhedt volt, a körözvényével volt teleplakátolva Lükia szigete: élve vagy holtan, tízezer veretes sékel üti bárkinek a markát cserébe az ő sörényes fejéért. Testvéreivel, a cerberussal és a hidrával együtt gonosz és kíméletlen teremtmény hírében állt, feltűnését többnek tartották holmi rossz ómennél. A hős csöppet sem csodálkozott hát, mi több, természetesnek vette, hogy a kiméra ellen küldik. Egy szó, mint száz: nem orrolt csapdát. – Márta szeméből lassú könnyek kezdtek peregni. Tétovázva óvakodtak az arcán lefelé. Egy részét a kézfejével maszatolta el. Szipogott. – A hülyéje! Felpattant pegazusára, magához vette dárdáját, íját és egy tegez nyílvesszőt, mert tudta, erős lény a kiméra, nem lehetett csak úgy ukmukfukk birokra kelni vele, nem lehet tisztán, szemtől szemben győzni felette, hanem le kell nyilazni aljas módon a magasból. Így is tett, tucatnyi vesszőt küldött mélyen a bestia bordái közé. Aztán, amikor a kiméra dühtől és fájdalomtól remegve hátravetette a fejét és felemelte oroszlánpofáját, hogy kimutassa foga fehérjét, hogy tűzzel borítsa be a felhők magasából lecsapó szárnyas paripát, a hős dárdával torkon dobta a szörnyet. De nem a fegyver ölte meg a kimérát, hiszen a fegyverek alig fogtak rajta: a dárda hegyére kötött ólomrög olvadt meg a lángleheletben, a katlanforróságú torokban, hogy aztán végigcsorogjon a nyelőcsövön meg a beleken, és belülről fojtsa halálra a szörnyet. Azóta a dárda, legyen akármilyen, mondjuk egy ehhez hasonló római pilum, valóban hagyományosan a kiméragyilkolás eszköze. Már ha akad egy nagyobbacska ólomdarab a végén. – Márta a fogával harapta ketté a szigetelőszalagot, aztán heggyel előre nyújtotta a dárdát Kóborhold felé, egészen a kamion kormányáig. A pegazus ijedt, szárnyával csapkodni kész, kikötözött rabnak látszott a hosszú vashegyhez szigszalagozva. – Tessék, András! Fogja, tegye vele a dolgát!

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Részlet – Massár Mátyás: Balor szeme [Zenit - Az örökség] Gyárfás Zoltán bár régészeti tanulmányokat folytatott, végül a színművészetin diplomázott. Miután ráunt a szinkronizálásra és belefáradt az éjszakai pincérkedésbe, merészen repülőgépre száll, hogy meghódítsa Hollywoodot....
2. Antal József ír, szerkeszt és néha megmorogja a sci-fit Tegnap Antal József volt a vendége az Alexandra irodalmi kávéháznak. Nem csupán azért mentem el, mert hogy Józseffel már pár napja vitatkozunk a magyar SF...
3. Agave könyvek ünnepi tortával Az Agave kiadó öt éves. Ennek alkalmából a 79. Ünnepi Könyvhéten a Károly körúti Alexandra könyvesbolt legfelső emeletén születésnapi partit rendezett, nem csak a kiadó...

A most induló Zenit-sorozat köteteiben keveredik a valóság és a misztikum, a jól ismert – gyakran magyar – helyszíneken játszódó történetekbe az írói képzelet beleszövi a mágiát, a természetfelettit. Az egymástól látszatra független, önállóan regények közös háttere mozaikszerűen épül fel, egyes szereplők visszaköszönnek későbbi írásokban, megesik, egészen új értelmet adva a korábbi eseményeknek.

Az első regények már megjelentek, a sorozat bemutatójára pedig február 15-én kerül sor, 18:00 órakor, az Alexandra Könyvesház pódiumán (1055 Budapest, Nyugati tér 7.).

A mélybordó, platós terepjáróban négyen ültek: a Shield három embere és Anthony Sanders, a Shingles Arts biztonsági főnöke.

– Azt mondod, színész? – kérdezte Malcolm, aki a kormány mögötti ülésen foglalt helyett, Sanders oldalán.

A volt nyomozó kifelé nézett az ablakon. Éjfél körül járt az idő, magányosan suhantak az autópálya betonszalagján, az utcai lámpák fénye alatt. A félig letekert ablakon kellemes hűvös csapott az arcába, szíve szerint elmerült volna a gondolataiban, semmi kedve nem volt beszélgetni. Fújt egyet, erőt vett magán, és gépiesen válaszolt.

– Igen. Magyar, huszonhárom hónapja él nálunk. Színészkedik, és mellette a Shingles Arts műkincsszakértőként alkalmazza. Hamarosan visszatér Európába.

– Ezt kétlem – jegyezte meg epésen a volánnál ülő kopasz Stock.

– Esetleg zsákban – szellemeskedett az anyósülésen terpeszkedő, óriástermetű Peterssen. Társára nézett, és mindketten felröhögtek.

Sanders nem értékelte a humort, ahogy a párost sem. Azok közé tartoztak, akik fegyverben és nyers erőben mérték az emberek értékét, és mert rendelkeztek ezekkel, mások fölé képzelték magukat. Sosem társult volna velük, de a szükség rákényszerítette. Gallaghertől, a Shield főnökétől ígéretet kapott arra, hogy kártalanítják a galériát, ha segít előkeríteni a színészt. De nem csupán ezért tartott velük. Látszatra minden Zoli bűnösségét igazolta, ennek ellenére nehezére esett elfogadni, hogy a magyar színész részese lett volna a rablásnak. Jó emberismerőnek gondolta magát, és valóban ritkán tévedett. Otthagyta ugyan a rendőrséget, de nyomozói tapasztalatai megmaradtak. Ez a sztori pedig nem állt össze kerek egésszé, az ösztönei azt súgták, valami nagyon nincs rendben.

– A dárdahegyért megyünk – emlékeztette a társait Malcolm. Megfontoltabb, józanabb volt a másik kettőnél. – Gallagher nem akar feltűnést, fegyverhez csak akkor nyúlunk, ha feltétlenül szükséges. A fickó garantáltan a hűvösön végzi, és hamarosan megismeri a fekák szeretetét. Testközelből.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Pierrot – Szélesi Sándor: Jumurdzsák gyűrűje (recenzió) Beszélt-e magyarul a félszemű török? Olvasmányos, cselekményes, kalandos regény a Jumurdzsák gyűrűje. Hiánypótló mű az ifjúsági regények között, igazi nyári olvasmány – főként a 11-15...
2. Tovább erőltetik a rögzített könyvárakat Németországban és Angliában már kiderült, hogy káros, és korlátozza a piaci versenyt a rögzített könyvár – úgy tűnik azonban, hogy a Parlament tavaszi ülésszakában ismét...
3. A magyar könyvpiac betegsége és agóniája „Versenykorlátozó hatásúnak és a fogyasztókra nézve károsnak tartja a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének a rögzített könyvár bevezetéséről szóló javaslatát a Gazdaság Versenyhivatal és a...

Az év legjobbjai válogatások esetében a minőség – elvileg – garantált: megjelent novellák kötetbe szerkesztéséről van szó, két szűrőn is átmentek, szerkesztők két echelonja gondoskodott arról, hogy a legjobbak kerüljenek itt egymás mellé. Dozois ismételt szerkesztői Hugo és egyéb díjai garanciát kell, hogy adjanak arról, hogy adott kötet az évi termés javát kínálja. Más szempontból: nincs ésszerű ellenérv azzal szemben, hogy EZ a kortárs angolszász SF.

A racionalitás tagadása az értékítéletben további irracionalitásokat tételez föl. Egyrészről azt sugallja, hogy a szövegalkotás nem racionális aktus – ez ellen, mint író tiltakozom! –, másrészről azt, hogy a befogadás nélkülözi a rációt – ezt olvasóként nem fogadom el. Ezért az antológia novelláinak ismertetői végén, és most a kötetet tartalomjegyzékében is jelzem az Irodalmi Térben kapott vektoruk hosszát. Csupán tájékozódás végett: az Irodalmi Térben a hat alatti pontszám gyenge (valójában hasznavehetetlen), a közepes írás 6-9 pontot ér, a 9 pontnál többet érő szöveget már jónak számítom, 15 fölött „remekműnek”, annak a fényében, hogy a maximális pontszám 17,25. Felmerülhet a kétség, hogy korrumpálhattam a saját magam által adott pontokat, kényemre-kedvemre, az elméleteim igazolására, azonban ha megnézed a részletes novellaértékeléseket és összeveted a pontszámokkal, meglepődve tapasztalhatod, hogy egyes leszólt novellák magas pontszámot, személyesen szeretettek kicsit kaptak – a novellák pontszámai alapján a köteten belül kialakult rangsor és ponthatárok közé sorolt írások jellemzői statisztikailag összevethetők (a statisztikát ábrákkal részletesen lásd itt).

Nem lepődtem meg, hogy a novellák több mint fele átlagosnak vagy átlag alattinak bizonyult – régóta ez a számszerűen alá nem támasztott tapasztalatom: zsinórban a 2006-2007-2008-2009 Year’s Best válogatás ugyanezt mutatta. Az már inkább mellbevágó elsőre (elvégre az Év Legjobbjait látjuk), hogy remekmű csak egy akadt, Ian McDonald Visnu a Macskacirkuszban című kisregénye.

Nyilvánvaló a szakadás az átlagos/átlag alatti és jó művek számában. Az ember valamilyen normálishoz közeli eloszlásra számítana, a két szélén kevés gyenge és még kevesebb kiváló írással, valahol középen szimmetrikus maximummal a középszerrel kitöltve. Ehelyett itt szakadékot találunk két púp között – a mennyiségi-minőségi átcsapás elmélet kiváló demonstrációjaként.

Látszik, hogy milyen nehéz meghaladni a középszert – valami titkos többlet kell hozzá. Malcolm Caldwell szerint a tehetségnek egyszerűen csak tízezer órát el kell tölteni valamivel – jelen esetben írással –, hogy ilyesféle ugrás megtörténjen. Vegyük észre, hogy az ugrás nem automatikus, kell hozzá a belső potenciál, ami képessé tesz rá – jelen esetben az írói tehetség.

A javuló minőségű középszerű írások száma ugyan monoton nő, de a minőségi ugrást csak kevesen képesek megtenni. Ez az ugrás is inkább valamiféle homályzónában (9-11 pont) ténfergés, hogy az igazán jó írások és remekművek efölött kristálytisztán és egyértelműen ugorjanak elő. Megfigyelhető, hogy a jóból remekmű előállása itt is ugrásszerű, de úgy tűnik nem a javuló minőségű írások számának egyszerű, monoton növekedése a kulcs, hanem az írói mesterség gyakorlása, a(z ön)fegyelem fokozódása.

A cselekményvezetést elemezve már egy picinyke visszaemlékezést is a linearitás megtörésének vettem. A novelláknak jócskán több mint a fele nem a korszerű, nemlineáris cselekményvezetés szerint íródott. Az átlagos és átlag alatti írásokban erősen dominál a linearitás – nagyjából azt jelezve, hogy szerzőik még nem igazán magabiztos írók. Az átlagon fölüli művekben a nemlineáris cselekményvezetés jellemzőbb. Érdekes viszont, hogy a legjobbnak és legrosszabbnak ítélt írás egyaránt a korszerű szemléletet követi.

Az írások döntő többsége egyetlen cselekményszállal operál, és ebből a szempontból nem sok különbség tapasztalható az átlagos/átlag alatti és a jónak mondható munkák között. Egészen ellentmondásos a legjobb és legrosszabb viszonya: a legjobb mű ebből a szempontból teljesen maradi, míg a legrosszabb használja az egész sokaságban a legtöbb szálat.

A sokaság valamennyi darabja múlt időben íródott, nem mutatván semmi jelét modernista-posztmodern kísérletezésnek. Ebben a tekintetben az egész termés inkább XIX. századinak mondható.

A teljes sokaságban nagyjából azonosan oszlik meg az E3 és E1 elbeszélésmód használata, bár az átlagos/átlag alatti darabokra inkább az E3 jellemzőbb. A kötet legjobbjai, és személy szerint a kedvenceim is E1-ben íródtak. Csak éppen például a Visnu a Macskacirkuszban narrátora egyáltalán nem törekedve a korszerűségre, a legklasszikusabb XIX. századi módon megszólítja az olvasót (hallgatót). Az írások érettségét leginkább az E1 használatának módja mutatja, amennyiben az író ezt az elbeszélésmódot választotta. E tekintetben szomorú a kép: az írók csaknem fele nem tartotta fontosnak, hogy indokát adja az elbeszélésmód választásának, hogy jelezze, nem egy őrült elme belső monológjáról van szó, hanem meséről, elbeszélésről, levélről etc. Megnyugtató viszont, hogy a legjobbak legalább nem követik el ezt a hibát. Az az elméletem, hogy a hibásan alkalmazott E1 a gyengébb írók (kezdők) attribútuma, itt megerősítést nyer, bár a jobb írások szerzőinek fele is ugyanazt a rossz gyakorlatot követi.

Azt a kezdők körében megszokott butaságot – hála Istennek! – egyikük sem követte el, hogy a monologizáló elbeszélőt megölje az írás végén: ha ilyen írás került volna a kötetbe, teljes joggal mondhatnám, hogy az SF agyhalott.

Ha a novellákban ábrázolt időtávlatokat tekintjük, a kép meglehetősen vegyes, de inkább konzervatív. Szem előtt tartva, hogy fantasztikus történetekről lévén szó, tetszőleges időtávlat szóba jöhetne, mégis csupán az írások harmada operál évezredes vagy hosszabb távlatokkal – a kép inkább konzervatív ebből a szempontból. Személyesen ennek örülök. A millió évek a hihetőségről szóló írói-olvasói közmegegyezés határait feszegetik – egyébként is, szerintem csupán Clarke nagyképűsége hozta ezt a szamárságot divatba (ő sem tudván mit kezdeni vele, természetesen), hogy írógenerációk kísérthető elméi millió évekkel licitáljanak egymásra. Ebben a kötetben is található több milliárd éves időtávlat, amely természetesen csalással operál. Jellemző, hogy a határ-feszegetés ellenére a közönség éppen ezt jutalmazta Hugóval 2010-ben, Peter Watts A sziget című, egyébként nagyon is átlagos írása. Látható, hogy a múltnak nincs nagy divatja, mindössze két írás merészkedik vissza a XIX. századba, egy pedig egyetlen epizód erejéig tízmillió évekkel visszább. Meglepett, hogy alternatív történelemmel, valósággal milyen kevés szerző operál.

Kifejezetten örvendetesnek találom, hogy az írások meghatározó része a jelen, valamint a közel- és számba vehető jövő problémáival foglakozik – talán ilyesmi lenne a sci-fi dolga, ha van neki ilyesmije egyáltalán.

Megdöbbentő, hogy a helyszínt illetően az angolszász szerzők személyes távlata mennyire nem terjed túl azon, amit az erkélyükről vagy teraszukról belátnak, esetleg a porcson ülve megkeresnek a Wikipédián. SF-ről lévén szó, természetes, hogy a helyszínek legalább harmadát a kozmoszba helyezzék – elvégre a csillagok az ablakból is látszanak. A Naprendszeren belül viszont azért léteznének helyek a Szaturnusz holdjain kívül is – de úgy látszik, ma eddig terjed a angolszász sci-fi látóköre. Ha viszont a Földön maradnak, még siralmasabb, és fantáziátlanabb a helyzet. A világtérkép az angolszász szerzők szerint az Egyesült Államokból (Alaszka nélkül), Nagy Britanniából [2] és Ázsia bizonyos részeiből áll – különös tekintettel Indiára. Kína, ahol a világ jövője érik, eszerint nem létezik és Európából csak Olaszország került elő, az is csupán Sterling mediterrán mániája okán. Oroszország, a Közel- és Közép-Kelet, Dél Amerika, Ausztrália, Afrika – az ördögnek sem kellenek.

Az írások csaknem fele tartalmaz ugyan kifejezetten hosszú leíró részeket, de a harmaduk inkább karakter és/vagy cselekmény orientált, ötödük pedig kifejezetten megtalálta az egyensúlyt a leíró és epikai részek között – ez egyértelműen nem XIX. századi képet mutat. Az persze látszik, hogy az átlagos/átlag alatti írások inkább leíróak és az egyensúlyra törekvés inkább a jobb munkákra jellemző.

A kötet összképe és részletei engem továbbra sem győznek meg az angolszász SF felsőbbrendűségéről, irodalmi korszerűségéről, és általában kimagaslóan jó minőségéről. Éppen ellenkezőleg, nagyon is konzervatív, inkább XIX. század felé hajló képet látok, döntően átlagos színvonalú írásokkal, azt, hogy az angolszász SF írók kevéssé hajlamosak az irodalmi kísérletezésre, újításra, új dolgok átvételére. Egyetlen írás, mely egyben a kötet leggyengébb, szinte értékelhetetlen darabja, Jo Walton Szökj más világokba tudományos fantasztikummal című kollázsa, próbál mindenestül posztmodern fogásokkal operálni. Nyilván a szerző tehetségét demonstrálja, hogy nem járt sikerrel, de egészében az, hogy az összkép konzervatív, nem annyira az írókat, inkább a közönségüket minősíti.

A piacorientált irodalom nagyon is tisztában van azzal, hogy mi kell a fogyasztónak, és azt is szállítja neki. A 2007-es, 2008-as és 2009-es a kötet a címlapon így reklámozza önmagát: „Több mint 300 000 szónyi fantasztikus írás.” [3]

Bár általában nem becsülöm sokra a tematikai ítéletalkotást, utolsóként mégis el kell mondani, mi is hiányzik a kötet írásainak zöméből: az ún. mondanivaló és az eredetiség. Mintha a szerzők többsége csak alibiből írna, mintha nem akarna maradandót, általános – ne féljünk a nagy szavaktól! –, vagy örökérvényűt alkotni [4]. Mintha az – általában nem túlságosan eredeti, sokszor izzadságszagú – ötlet lenne a puszta mondandójuk, írói készségeik pedig jobbára kimerülnek a klisés megoldásokban, az állandó „könnyebb út” választásában. Öltöztetgetik, dédelgetik, ajnározzák, fényezik az ötletecskéket, halmozzák a kliséket és frázisokat, csak éppen eközben a szakma alapjairól feledkeznek meg – és természetesen az olvasóról. Azt hiszem, ez leginkább a creative writing tanfolyamok elburjánzásának „köszönhető”. Mondjuk már ki végre: nem mindenki író, aki kész receptek alapján, patikamérlegen kimért szavakat tetszetős elrendezésben képes papírra vetni! Az a scriptor.

Az írások döntő többsége nem ad társadalomrajzot vagy kritikát, valamiféle reflexiót a jelenre a vagy a jövőre. Amelyik pedig ilyesmit tesz, megmarad a ténymegállapításnál, a rögzítésnél, mint egy biztosítási kárbecslő – megoldást még a hőseiken keresztül sem adnak, ajánlanak, jeleznek. Szomorú azt hinni, hogy talán nincsenek is megoldásaik egyáltalán, talán nem is gondolkodtak el megoldási lehetőségeken. A nem űroperett novellák hangulata, világképe végeredményben olyan sötét, olyan pesszimista, az emberiségnek csupán a sötét és szürke oldalát látó és láttató, hogy az olvasónak kedve lenne a kardjába dőlni.

A karakterek ehhez illően hidegek, sterilek, érzés nélküliek. Sokan ahhoz az egyszerű fogáshoz folyamodnak, hogy mindenestül megszabadulnak az emberiségtől, hogy társadalmi kérdésekkel, összefüggésekkel ne kelljen foglakozniuk. A kamaradarab világa előnyös, mert a mesterséges, élettelen, papírkarakterek álságossága kisebb eséllyel lepleződik le.

Azokkal az írásokkal a legkevesebb a baj, amelyek pusztán szórakoztatni akarnak, mint a kötet űroperettjei – legalább valamilyen örök emberi érzéseket, motívumokat, helyeztek a középpontba és szólaltattak meg, mint a szeretet, a szerelem, az igazságérzet, vagy a bosszú…

Csak „Szó, szó szó…” Több mint háromszázezer.

Jegyzetek:

[1] Szélesi nagy nyilvánosság előtt, az Írószövetségben, hülyézett le burkoltan, amikor némi éllel a hangjában megjegyezte, hogy képes voltam nyolcvanezer karaktert írni a kötetről. Igaza volt, ablakon kiszórt idő: nagyjából ekkora kisregényeket szoktam írni. De nem lehetett kevesebbet. Nem érte volna meg. Egyébként ezzel az összefoglalóval az egész közelebb van a százezerhez.
[2] Aki ismeri a kortárs nem zsáner amerikai vagy angol irodalmat, tudja, hogy ott sincsen másképpen. McCarthy, Ellis, Irwin, Palaniuk, Wharton, Proulx, etc. jóformán csak a szomszéd megyéről írnak. (A lektűrszerzők sokkal rugalmasabbak: Crichton, Clawell, Clancy Ludlum, vagy éppen McDonald ebben a kötetben, a világ sok sarkába elviszi az olvasót.)
[3] 1992-ben még „csak” 250 000 volt.
[4] Bármennyire elavultnak is hat egyesek szemében az Alapítvány trilógia, a szöveget újabb és újabb generációk fedezik föl maguknak – és élvezik.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Novellakritikák: Gardner Dozois – The Year’s Best Science Fiction Twenty-seventh Annual Collection (2009)V. Szelet Balfrász sorra vette a 2009-es The Year’s Best Science Fiction-kötet novelláit (IV. szelet itt). Az észrevételeit alátámasztja az általa kidolgozott racionális rendszer – az Irodalmi...
2. Novellakritikák: Gardner Dozois – The Year’s Best Science Fiction Twenty-seventh Annual Collection (2009) III. Szelet Balfrász sorra vette a 2009-es The Year’s Best Science Fiction-kötet novelláit (II. szelet itt). Az észrevételeit alátámasztja az általa kidolgozott racionális rendszer – az Irodalmi...
3. Novellakritikák: Gardner Dozois – The Year’s Best Science Fiction Twenty-seventh Annual Collection (2009) I. szelet Kissé megkésettnek tűnhet ez az elemzés, hiszen az analizált kötet, és benne az írások már háromévesek. Mentségemre szolgáljon, hogy a Dozois féle Year’s Best kötetek...

Kapcsolódó bejegyzések:

1. SFportal Meetup videó – Magas irodalom-e a sci-fi? A 18. századig nagyjából minden, amit írtak, beletartozott az irodalomba (a levéltől a filozófiai értekezésig), és a modern értelemben vett regény például csak ezt követően...
2. SFportal Meetup – szeptember Újból SFportal Meetup a Főnix klubban – 2009. szeptember 10-én, csütörtökön, este 7 órától! Előadóink lesznek: Németh Attila (Galaktika Magazin): TOP10 írói hiba, amivel felidegesíthető...
3. Ne feledd! – SFportal Meetup: 2009. április 23, csütörtök este! Új, ingyenesen látogatható sci-fi rendezvénysorozat indul Budapesten, SFportal Meetup néven, a tervek szerint havi rendszerességgel. Az előadók alkalmanként a tudományos-fantasztikus művészet öt-öt fontos területét járják...

Balfrász az elmúlt napokban sorra vette a Gardner Dozois szerkesztésében megjelent 2009-es The Year’s Best Science Fiction Twenty-seventh Annual Collection novelláit. A végére egy kisregény maradt, aminek a kritikájába külön vágott bele:

Azt hiszem, a kötet legjobbja mind minősége, mind terjedelme jogán megérdemel egy külön, hosszabb elemzést.

Ian McDonald Visnu a Macskacirkuszban

Vallomással kezdem. Elfogult voltam McDonald-dal szemben. Méghozzá negatívan, ami cúnya, cúnya dolog. A novelláit megismerve nem értettem az ajnározást [1]; a Brasyl-t két éve próbálom elolvasni, de még mindig csak a felénél tartok, annyira bosszant, és mindig akad más olvasnivaló; azt az igyekezetet pedig, ahogyan nem űroperett történeteit notóriusan valamilyen egzotikus környezetbe helyezi (Brazília, India, Törökország [2]), semmi másnak nem gondoltam, mint ügyes olvasócsapdának [3], üres szenzációhajhászásnak, a korszerűség beteges hajszolásának [4].

Azt hiszem, a Brasyl esetében talán nincs is másképpen.

Az indiai vonalat azonban kénytelen voltam átértékelni. Nem csupán azért, mert a Visnu a Macskacirkuszban című novellában macskák is szerepelnek – az efféle gyengeségeket, ellágyulásokat, pozitív elfogultságokat megpróbálom elnyomni –; nem csupán azért, mert a véletlenek összejátszása révén a kisregény olvasása közben olyan egyéb ingerek értek, amelyek a véleményem megváltoztatására kényszerítettek [5]; hanem egyszerűen azért is, mert maga a szöveg remekmű. Az évek során McDonald sok modorosságot, pózt levetett, és mostanra önmaga fényezése [7] helyett már az olvasóra koncentrál, például ad szerethető főhőst a történethez. Csak, hogy még egy aprócska tipográfiai változással is demonstráljam ezt az írói fejlődést: az indiai eredetű idegen szavakat már nem szedi dőlt betűvel…

Nehéz lesz úgy elemezni a művet, hogy ne fedjek fel sokat a történetből, de megpróbálom. Szerencsére ez az írás valódi irodalom, akárhányszor újraolvasható, a spoiler nem tesz túlságosan nagy kárt az olvasói befogadásban.

A kisregény keretes szerkezetű, Visnu, a főhős, a vándorló Macskacirkusz impresszáriója, idomárja, a mesemondó: miközben négylábú artistái bemutatják kunsztjaikat, szóval tartja a nézőt, és a hajnalig tartó macskacirkusz előadás alatt megismerjük élettörténetét, és India, a világ történetét, ahogyan az emberi civilizáció gyorsulva átcsúszott a rövid és sporadikus transzhumán állapotokon keresztül a poszthumanizmusba, a totál uploadba. Megtudjuk, hogy Viusnu egyike a ritka transzhumánoknak, a genetikailag módosított szuperembereknek, akik gyorsabban váltak elavulttá a felgyorsult dehumanizálási folyamatban, mint a közönséges emberek, akikről – financiális erejük nem lévén – a poszthumanizálás még csak tudomást sem vett. A történet tétjei mindvégig magasak, ahogy az ív emelkedik, egyre nagyobbak, végül Visnu, a hallgatójára bízva a macskacirkuszt, elindul, hogy kiszorítsa az életidegen poszthumánokat az emberi univerzumból.

A szöveg elég hosszú ahhoz, hogy érdemes volt légyen fejezetekre osztani – anélkül, hogy ez nagyképűségnek tűnjön [8]. McDonald ki is használta a felosztást, hogy néhány fejezetenként visszatérjen a meséből a történet-jelenbe, a Macskacirkuszba, és felrázza az olvasó lankadó figyelmét. Ez külön ízt ad a szövegnek, még olvasó-közelibbé, még meseszerűbbé teszi. Egyébként szolid, XIX. századi fogás.

A történet szereplői elevenek, hitelesek, és éppen eléggé irracionálisak [5] ahhoz, hogy indiaiságuk mindenestül elfogadhatók, hihetők és az európai szellem számára is befogadhatók legyenek. Ezt csak erősíti a remek nyelvezet, a hinduból, a hindu és moszlim hitvilágból származó, jól eltalált technoblabla, ami akár a korábbi novellákból ismerős lehet.

Az összhatás számomra olyan volt, mintha Rushdie-t olvasnék, mondjuk, Az éjfél gyermekeit, anélkül, hogy a leghalványabb írói, irodalmi, történeti párhuzamok léteznének a két szerző munkáiban. Bizony, szívesen olvastam volna sokkal hosszabban, de ennek a történetnek sajnos ezek a helyes arányai. Dozois-nak igaza van, hogy ebből az anyagból más író „négykötetes trilógiát” írna [1], de olvasói szerencsétlenségemre McDonald arányérzéke nem hagyta, hogy a szöveg felfúvódjon, mint korábbi hasonló tárgyú novellái.

Összességében, a magyar olvasó nagyon is megérdemelné, hogy ez a kisregény megjelenjen, mondjuk a Galaktikában, folytatásokban.

Jegyzetek

[1] Dozois évek óta minden McDonald űroperettnél eképpen lelkendezik (Copy/Paste kötetről-kötetre): McDonald novellájában annyi vad, új ötlet, eleven milliő, bizarr karakter, cselekmény csavar és fordulat található, amennyi sok más szerzőnek négykötetes trilógiához elég lenne (ez volt a humor). Ez nem volna elég, de a 2007-e és 2008-as válogatásba két-két McDonald írás került. Némi tendenciát vélek kiszagolni.
[2] E körben magyarul megjelent A dzsinn felesége, in Galaktika 217, 2008.
[3] A sci-fi fogyasztók többségének irodalmi kívánalmai és befogadói képességei menthetetlenül XIX. századiak (nagyszerűen mutatja a 2009-es válogatáskötet novelláinak többsége, lásd az összefoglalót és az elemzéseket). Úgy tapadnak az egzotikumra, mint légy a légypapírra. E kívánalmat kiszolgálni mindig szerencsés.
[4] Ez esetben oly módon, hogy az író mintegy elébe megy a témának, a potenciálisan divatost keresi és ábrázolja az éppen korszerű trendek fényében. Rajta tartja mintegy az ő érzékeny, finom ujját a jövő ütőerén. Broáf!
[5] Két napon belül olvastam egy katonapolitikai elemzést a közeljövőről, és láttam egy dokumentumfilmet a tévében, mely sok mindent helyre rakott a gondolkodásomban.
[6]. Az jött át, hogy az indiai ember gondolkodása, világ és önképe olyannyira irracionális, ami már a megérthetőség/elfogadhatóság határát súrolj az európai szellem számára. Ilyen módon a közeljövő Indiáját tematikául választani egy fantasztikus író számára több mint szerencsés választás.
[6] Például a benzinkúton bálna Merdzsójába/Audijába/BMW-jébe ezerötszáz forintért tankoló cigányembert.
[7] A sci-fi író elkerülhetetlen gyermekbetegsége. Akad, aki sohasem növi ki.
[8] Találkoztam olyan kezdő írással, amelynek mindösszesen hat oldalát három fejezetre osztotta szerzője.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Novellakritikák: Gardner Dozois – The Year’s Best Science Fiction Twenty-seventh Annual Collection (2009)V. Szelet Balfrász sorra vette a 2009-es The Year’s Best Science Fiction-kötet novelláit (IV. szelet itt). Az észrevételeit alátámasztja az általa kidolgozott racionális rendszer – az Irodalmi...
2. Novellakritikák: Gardner Dozois – The Year’s Best Science Fiction Twenty-seventh Annual Collection (2009) III. Szelet Balfrász sorra vette a 2009-es The Year’s Best Science Fiction-kötet novelláit (II. szelet itt). Az észrevételeit alátámasztja az általa kidolgozott racionális rendszer – az Irodalmi...
3. Novellakritikák: Gardner Dozois – The Year’s Best Science Fiction Twenty-seventh Annual Collection (2009) II. Szelet Bár sokan kételkednek abban, hogy irodalmi értékítélet hozható racionális alapon, én mégis megkísérlem használni az Irodalmi Teret, ha már egyszer kitaláltam. A racionalitás tagadása az...

A kisepikáknak közel a fele már ismerős volt számomra az 1969-es A delejes halál című Kozmosz Fantasztikus Könyvből (pl.: Új Iliász, Régi város, Az inkarnátor, A fotografált gondolat, Legenda az ezerarcú lélekről, Emberautomata, Novella a delejes halálról), ám e kötetben több, általam korábban nem ismert Karinthy-kisepikával is találkoztam: pl.: A Hold és Föld, Földrajzóra 2852-ben, Vizsgázom a világháborúból, Hősök, Örvendetes fejlődés, Mars-lakók a Földön, Legenda a költőről.

Karinthy fiatal korától kezdve vonzódott a tudományokhoz, első irodalmi sikerét még gyerekkorában (12 évesen) érte el, egy – Jules Verne hatását mutató – kisregényével, a Nászutazás a Föld középpontján keresztül című írásával. Hírnevet irodalmi karikatúráival és humoreszkjeivel szerzett magának, de igazán büszke a filozófiai, politikai gondolatait tartalmazó műveire volt. Műfaji sokszínűségét bizonyítja ötezer – főleg újságokba írt – cikk: riport, tudósítás, útinapló, filozófiai eszmefuttatás, irodalmi elemzés, tűnődés a politika állásáról és rengeteg humoreszk. Még nem tudta, de rengeteg klasszikus sci-fit is írt.

A negyedik halmazállapot című kötet első részében – Kizökkent idő – Karinthy H. G. Wells időgépét kéri kölcsönbe, hogy visszautazzon az időben, és átalakítsa a múlt egy-két apró epizódját. Nem rajta múlik, Szent Péter tehet róla, de olyan is előfordul, hogy faramuci helyzetet teremt a visszafelé világával. Máskor meg a távoli jövőbe látogat, hogy megnézze: mi lett az emberiségből. Az egyik történetben 5000 éves hibernáltságból ébredezve embervérrel működő gépekre és szinte őskori körülmények között tengődő atyafiakra bukkan.

Az Idegen közöttünk fejezetben különös lényekkel különös helyszíneken találkozunk, a földi logika nem erősségük, mégis – természetesen – nekik van igazuk. A Mars-utazás és a Mars-utazók többször is visszaköszönő témák a gyűjteményben. Karinthy gazdag fantáziája űrutazókat, anyagvetítő masinát (teleportálás), mozgójárdát, jövőbe látó gépet, bővített dimenziót, lebegő kocsit, léleklátó eszközt teremt (A fotografált gondolat fejezet). Legendái földöntúli élményben részesítik olvasóit.

A transzcendens, a metafizika iránt érdeklődők is megtalálják a számításukat, ha belelapoznak a kötetbe. Karinthy Frigyes számára fontos a lélek, az életerő, az életenergia; némelyik novellája a nő és férfi kapcsolatát boncolgatja. Máskor meg fájdalmas jajkiáltást hallat a háború borzalmait szemléletesen bemutatva.

A tudományos-fantasztikus történeteit átszövi a bölcs humor, a megértő, butácska ember iránti szánakozás. A felhőtlen kacagástatás szándékára ezekben az írásokban ritkán találunk, sőt gyakran témája a szenvedés, a megalkuvás, a magát érvényesíteni próbáló hős sikertelensége, végtelen csalódottság az emberiségben.

Múltkutató gyíkja az ember nyomait keresi a jövőben, állati külsőben értelmes lény nézegeti az egykorvolt homo sapiens tárgyi emlékeit. Sejti, hogy sokunkban ragadozó lakott. Feltételezi, hogy voltak olyanok is közöttünk, akik az életüket adták azért, hogy bebizonyítsák: a lélek szabad és megfoghatatlan.

Tartalom:

Kizökkent idő
Időgép
A tanulság
„Világegyetem” kaucsuksarok
A Hold és a Föld
Földrajzóra 2852-ben
Vizsgázom világháborúból
Új Iliász
Az inkarnátor
Régi város
Természetes kiválás
Párbaj a XXV. században
Királykisasszony és varangyos béka
A jövőbe látó gép
Új-Zéland száz év múlva
Jeles szóbeli érettségi 2150-ben a magyar irodalomból
Hősök
Paleolit
A rekonstruált ember
Örvendetes fejlődés
Őskor
Jótékonyság
Ultramodern idők, vagy Chaplin, mint világcár

Idegen közöttünk
Feltámadás
Testi szépség
Levél az űrön át
Hátrálva a világ körül
Mars-lakók a Földön
Röntgenország
Mars és vidéke
Legenda a költőről
A szerelemes nap
A másik
Cipőcsokor
Buxbaumné, a fa
Az eskü
Emberautomata

A fotografált gondolat
Természetrajzóra az angyaliskolában
A negyedik halmazállapot
Két hajó
Géniusz
Legenda az ezerarcú lélekről
Iránytű
Novella a delejes halálról
A lift feljebb megy
A lélek arca
Az első molekula
A fotografált gondolat

+++

Arión Kiadó, 2011
Válogatta és szerkesztette: ifj. Veress István
Oldalszám: 256
Ára: 2690 Ft

+++

Források:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Karinthy_Frigyes

http://hu.wikipedia.org/wiki/A_delejes_hal%C3%A1l

Kapcsolódó bejegyzések:

1. A seholsincs bolygó – könyvajánló (1. rész) Ifj. Veress István szerkesztésében megjelent A sci-fi klasszikusai sorozat 3. kötete. Az elbeszélések, novellák sokszínűsége nem csak a szerzők származására, a témaválasztásra utal, vagy a...
2. Álmok a jövőről – könyvajánló – 2. rész Az Arión Kiadó 2010-ben megjelentette az Út a csillagokig antológia folytatását. Az Álmok a jövőről (A sci-fi klasszikusai) tematikailag hasonló az első kötethez, négy részből...
3. Philip K. Dick: Visszafelé világ – könyvajánló „Míg vissza nem jutunk a méhbe.” A 4. világháború után járunk, az Amerikai Egyesült Államok már a múlté, szétbomlott négy országra: a Nyugati Partra (Nyugati...

Balfrász sorra vette a 2009-es The Year’s Best Science Fiction-kötet novelláit (IV. szelet itt). Az észrevételeit alátámasztja az általa kidolgozott racionális rendszer – az Irodalmi Tér – számaival. Kritikáinak utolsó, ötödik szeletét olvashatjátok alább (de lesz még egy kiegészítés):

Bár sokan kételkednek abban, hogy irodalmi értékítélet hozható racionális alapon, én mégis megkísérlem használni az Irodalmi Teret, ha már egyszer kitaláltam. A racionalitás tagadása az értékítéletben ugyanis további irracionalitásokat tételez föl. Egyrészről azt sugallja, hogy a szövegalkotás nem racionális aktus – ez ellen, mint író tiltakozom! –, másrészről azt, hogy a befogadás nélkülözi a rációt – ezt olvasóként nem fogadom el. Így az antológia novelláinak ismertetői végén jelzem az Irodalmi Térben kapott vektoruk hosszát. Csupán az összehasonlítás végett.

Aki kíváncsi az elfoglalt koordinátáikra is, megnézheti nálam. Még némi haszontalan okfejtést is találsz minőségről és más hívságokról pár statisztikai tény fényében. Ugyanitt Trabant eladó.

* * *

A kötet újabb csúcspontja jött el a következő írással, mellyel azonban két óriási baj van. Az egyik, hogy nincs belőle regény, pedig úgy elmerülnék Cornellnek ebben a fantáziavilágában vagy hatszáz oldal erejéig! A másik, hogy nem tudom illeszteni a címet a szöveghez.

Az elsőre létezik gyógyír, az előzmény nagynovella letölthető az internetről, a folytatás pedig ott lesz a következő Year’s Best-ek valamelyikében. Hurrá!

A címre viszont egyelőre nem tudok megoldást.

535. o. Paul Cornell One of our bastards is missing

Megint olyan írás, hogy az ember szava elakad, és inkább nem mond semmi: minek az üres lelkendezés? A novella Hugo finalista lett 2010-ben, és egyes bírálók szerint az egyedüli baja, hogy novellaciklus középső darabjaként nem rágott bele mindent újra az egyáltalán nem tisztelt olyan olvasó szájába, akinek mindet a szájába kell rágni.

Az irodalom, mint a kultúra egésze is, lassan kettészakad: tömegesen jelenek meg a bezápult agyú hülyéknek szóló történetek, kellő szájbarágással, és lesz pár írás a nyitott, használatra kész és alkalmas elméknek. A díjakat az előbbieknek szóló szarságok kapják, természetesen, hogy biztatás híján az utóbbiakból még kevesebb szülessen.

A tematika alternatív valóság, amelyben valamikor a történet ideje előtt Newton nem az általános tömegvonzást, hanem valamiféle egységes térelméletet fedez fel, buborékuniverzumokkal meg mindennel, ami ezzel jár. Maga a felfedezés és leírása is igen szellemes, pedig csak megemlítődik ebben a szövegben.

A forma, a stílus és a nyelv kiválóan eltalált ehhez a világhoz. A klasszikus E3 múlt idejű, lineárisan vezetett szöveget mintha Verne írta volna, mégis modern. A főszereplő, Hamilton őrnagy kellően cizellált és szerethető jellem, a történet izgalmas, érdekes, csavaros, a világhoz illő, nem túlméretezett tétekkel operál.

Ez az anyag is kiabál a filmért – persze ez biztosan nem véletlen: állítólag Cornell írta a valaha volt legjobb Dr. Who epizódot… Erről viszont nem tudok nyilatkozni, mélységesen rühellvén a Doktort.

Irodalmi Tér: 13,45

Be kell vallanom, a következő novellát alig bírtam végigolvasni, pedig, amint az előző lekendezés is mutatja, odavagyok az alternatív történetírásért – ha jó.

Ez nem jó. Egyszerűen torkig vagyok már az alternatív Földről szóló olyan írásokkal, amelynek a magja, összes poénja kimerül abban, hogy a mi világunk hírességeivel népesítik be őket, akiknek a sorsa ott egy kicsit vagy nagyon másképpen alakul. Nincsen elég fantázia tisztelt szerzőkben? Pedig meg lehet csinálni másképpen is: Nabokov Adá-ja a bizonyíték.

Hogy személyesen még jobban fájjon, még egyfajta steampunk is…

553. o. Chris Roberson Edison Frankensteinje

Egy creative writing tanfolyam nyilván jelest adna erre az írásra, minden benne van, amit tanítanak: egzotikus főszereplő, akinek múltja van, a megfelelő időpontban felbukkanó titokzatos alak, majd a hozzá vezető gyilkosság és a gyilkosság fantasztikus megoldása a főszereplő által.

Ez mind benne van. Csak az a baj, hogy semmi több: a főszereplőnek inkább a ki nem bontott múltja tűnik érdekesnek, mint a történetben leírt jelene, a titokzatos alakkal nem történik semmi a történet során, a gyilkosság nem is gyilkosság, a fantasztikus megoldást a főszereplő megtartja magának…

Nincs a szövegben lélek, spiritusz.

Illetve van, prométeumnak hívják, és idegen eredetű csodaanyag, amely egyszerűen szénnel érintkeztetve szinte ingyen és végtelenül termelhető, közvetlenül gőzzé változtatja a vizet és vákumban rázkódásra sokáig világít, így a legolcsóbb és kimeríthetetlen fény és energiaforrás – mindösszesen a nettó ostobaság kvintesszenciája. Versenybe állítása az elektromossággal, mely a novella végső „invenció”-ja, ahhoz a spekulációhoz vezeti az írót, hogy a prométeum mellett a villany nem rúg labdába (hogy én is hozzátegyek egy gyönyörű zavart a képhez), így csak olyas cirkuszi látványosságokra alkalmas, mint hullákból összevarrt tetemek felélesztése. Dr. Frankenstein szerepét itt értelemszerűen Edison alakítja, mivel Tesla másodvonalas fantasztikus író lett ebben a világban (hehehehe). Természetesen Edisonnak csak a teteme szerepel a történetben, pedig a prométeum világában az élő elektromosság hívő Edison érdekesebb, tragikusabb és izgalmasabb hős lett volna, mint egy ki nem bontott sorsú szökevény-forradalmár kabil.

Ehhez azonban valóban kellett volna spiritusz – a szerzőben.

Valaki megmondhatná egyébként a szerzőnek és t. szerkesztőjének (megjelent: Postscripts), hogy cím ráadásul mekkora szamárság. Mint tudjuk, a köz egészen hülye, és állandóan összekeveri a kettőt, de angolszász írónak és szerkesztőnek – legalább Mary Shelley iránti tiszteletből – illene tudnia, hogy a szörnyeteg nem a Doktor, hanem a teremtménye. Legalábbis fizikailag.

IT: 6,57

Valamennyire tudott, hogy nem vagyok nagy barátja a poszt-, transz-, szuper-, hiper-, meta-, para-, orto-, szub- és tetszőleges-egyéb-görög/latin-előtaggal-ellátott-humán történeteknek, bármennyire divatosak is. Előrebocsátom, ez sem jobb, mint a többi – de legalább van benne lélek.

567. o. Ian Creasey Erózió

A cím kiváló, többértelmű.

Erodálódik itt minden: a Föld nevű bolygó, az emberi társadalom, a főhős transzhumán teste és embersége.

Az írás alaphangulata ezektől aztán olyan pesszimista, annyira jövőellenes, hogy megfelelő helyszínváltással bátran indulhatott volna a KIMTE Budapest 200 (Lássuk minél sötétebben a jövőnket!) pályázatán, és még ott is kitűnt volna a mezőnyből.

Nem az alulméretezett történet túlméretezett megírása a lényeg, hanem a hangulat. Hangulatok.

Mert az írás maga erőltetett és erőlködő, lapos, és homályos végű. A dőlt betűs, ügyetlen kiemelés ellenére ugyanígy homályban marad, hogy a főhős kinek meséli el a történetét. De ez mindegy is. A lényeget már úgyis tudjuk, csodálom, hogy a szerző ilyen bátran ki merte jelenteni ezt a lapos evidenciát: ha poszthumánná alakulunk, elveszik az emberségünk.

Minő meglepetés!

Creative writing tanfolyam szagot érzek. Ott, Yorkshire-ben bizonyára a jírsz besztje volt egyszer a szerző. De mit keres ez az írása ebben a válogatásban?

IT: 7,68

Gyakorlott szerkesztő a legjobbat és a leghosszabbat hagyja utoljára. Hogy az olvasó érezze búcsúzóul, kapott valamit a pénzéért, kellemes emlékkel tegye le a kötetet, és jövőre is megvegye a következő antológiát. Gyakorlott olvasó el is várja ezt.

McDonald tavaly is itt tanyázott, akkor sem okozott csalódást. Most egyértelműen a kötet legjobbja ez az írás. (Plusz macskák a szövegben!) Közel a tökéleteshez – nem emlékszem, hogy valaha is adtam ennyi pontot az Irodalmi Térben.

Persze ez is Hugo finalista volt és persze, hogy nem nyert. Ha Kress vagy Cornell írása lett volna az első ebből a kötetből, legfeljebb annyit mondok: nem a minőség, hanem az ízlés döntött, azzal pedig csak vitatkozni lehet, változtatni rajta nem. De természetesen nem így történt. A végeredmény ismert: a megfelelő, divatos varázsszavakat tartalmazó közepes írás lett a nyerő a kategóriában.

577. o. Ian McDonald Visnu a Macskacirkuszban

Ez a kisregény megér egy külön elemzést, így most nem is írok többet róla. Ez nem csupán a kötet, de talán az évtized legjobb angol nyelvű kisregénye.

IT: 15.6

– balfrász –
Következik: Visnu a Macskacirkuszban

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Novellakritikák: Gardner Dozois – The Year’s Best Science Fiction Twenty-seventh Annual Collection (2009) III. Szelet Balfrász sorra vette a 2009-es The Year’s Best Science Fiction-kötet novelláit (II. szelet itt). Az észrevételeit alátámasztja az általa kidolgozott racionális rendszer – az Irodalmi...
2. Novellakritikák: Gardner Dozois – The Year’s Best Science Fiction Twenty-seventh Annual Collection (2009) I. szelet Kissé megkésettnek tűnhet ez az elemzés, hiszen az analizált kötet, és benne az írások már háromévesek. Mentségemre szolgáljon, hogy a Dozois féle Year’s Best kötetek...
3. Novellakritikák: Gardner Dozois – The Year’s Best Science Fiction Twenty-seventh Annual Collection (2009) II. Szelet Bár sokan kételkednek abban, hogy irodalmi értékítélet hozható racionális alapon, én mégis megkísérlem használni az Irodalmi Teret, ha már egyszer kitaláltam. A racionalitás tagadása az...

Balfrász sorra vette a 2009-es The Year’s Best Science Fiction-kötet novelláit (III. szelet itt). Az észrevételeit alátámasztja az általa kidolgozott racionális rendszer – az Irodalmi Tér – számaival. Kritikáinak utolsó előtti, negyedik szeletét olvashatjátok alább:

Bár sokan kételkednek abban, hogy irodalmi értékítélet hozható racionális alapon, én mégis megkísérlem használni az Irodalmi Teret, ha már egyszer kitaláltam. A racionalitás tagadása az értékítéletben ugyanis további irracionalitásokat tételez föl. Egyrészről azt sugallja, hogy a szövegalkotás nem racionális aktus – ez ellen, mint író tiltakozom! –, másrészről azt, hogy a befogadás nélkülözi a rációt – ezt olvasóként nem fogadom el. Így az antológia novelláinak ismertetői végén jelzem az Irodalmi Térben kapott vektoruk hosszát. Csupán az összehasonlítás végett.
Aki kíváncsi az elfoglalt koordinátáikra is, megnézheti nálam. Még némi haszontalan okfejtést is találsz minőségről és más hívságokról pár statisztikai tény fényében. Ugyanitt Trabant eladó.

* * *

Az a hír járja rólam, hogy lenézem és utálom a női írókat, de ez messze áll az igazságtól.

Lenézni senkit sem nézek le.

A gyenge női írók gyenge műveit utálom, ahol a nőséggel akarják pótolni, ami az írói értékből hiányzik. Ugyanígy utálom a gyenge férfi író gyenge műveit (e ponton az MS Word fölajánlotta, hogy a „férfi írót” talán írjam inkább egybe „férfiírónak” – már csak azt kellene tudni, az mi a szösz, és örömmel megteszem.), ahol erőszakossággal, ambícióval és a tesztoszteron túltengés minden egyéb attribútumával akarják pótolni, az ami írói értékből hiányzik.

Be kell vallanom, hogy évekkel ezelőtt, mielőtt egyetlen írását is olvastam volna, ódzkodtam Kress-től, emlékezvén egy bizonyos jóasszonyra (kollégámra, ráadásul, de nevet illendőségből nem mondunk), aki szintén biológia tárgyú sci-fiben követ el – rémtetteket. Nancy Kress már akkor előszörre minden tekintetben nagyon pozitív csalódásnak bizonyult, és ebben a válogatásban sem hagyja cserben az olvasót.

Ha sci-fit kell olvasni, hát akkor ilyen legyen! Ennek valóban az év legjobbjai között a helye. Jelölték is mind Hugóra, mind Nebulára.

Hogy egyiket sem kapta meg, csak azokat a mechanizmusokat minősíti, amik e díjak mögött állnak.

404. o. Nancy Kress Első felvonás

Megint csak nem szeretnék hosszasan ömlengeni. Ebben az írásban minden a helyén van, a modern XXI. századi mainstream próza legjobb gyakorlatától kezdve a visszafogott, találó és értelmes technoblabláig. Az E1 múlt idejű elbeszélésmód indokolt és tökéletesen megvalósított, ki- és megtölti a választott kereteket. A történet izgalmas, érdekes, aktuális, felkavaró és elgondolkodtató, a tétek arányosak, a szereplők érdekesek, élők és jól megformáltak, motivációik és reakcióik hitelesek – az egész a szerző mély emberismeretéről és profizmusáról tanúskodik. A tudomány és csatolt részei tökéletesen rendben vannak. Crichton se tudta jobban a techno-trillert fénykorában.

Külön kiemelkedő az a terjedelmi visszafogottság, mellyel az írónő operál: a témából nyugodt lélekkel fabrikálhatott volna kilencszáz oldalas trilógiát. Hát igen, ha már nem kell a kezdők sikeréhségével és egójával küzdeni, lehet nagyvonalú az ember…

Nagyon remélem, hogy a filmipar lecsap a sztorira.

Irodalmi Tér: 13,30

Már azt hittem, a 274. oldalon, Jo Walton novellájával elértük a mélypontot, amikor a Kress okozta katarzisszerű állapotban a következő darab mintegy derült égből…

Hát, ilyet ebben az évszázadban már nem kellene!

Az írásos emlékek szerint tizenhat voltam, még jócskán egy előző évezredben, amikor ilyesmivel próbálkoztam, de akkor szerencsére éppen időben került a kezembe Aldiss Amíg világ a világja, és azonnal lemondtam ezirányú ambícióimról. Aldiss akkora pofont adott, hogy nem is írtam legalább másfél évig (Jóakaróim most nyilván e-maileznek a jó Briannak, hogy jöjjön mihamarabb egy újabb pofonnal – mindnyájunk szerencsétlenségére Aldiss már túl öreg ehhez a sporthoz, én pedig tovább írok. Teccettek volna forradalmat csinálni!). Wright vagy nem kapott pofont Aldisstól, vagy nem elég nagyot. Szegény talán elhitte magáról, hogy ő nagyobbat tud adni. Hát nem… De ez nem is pofon. Ez mélyütés.

Egyenesen a sci-fi szottyadt heréire…

441. o. Jon C. Wright Az istenek alkonya

Egyszer talán eljön az a boldog kor, amikor a sci-fi írók elhiszik, hogy a szimpla, és erőltetett utalások a magasabb kulturális teljesítményekre i.) nem viszik az írásaikat közelebb a kritikai elismeréshez a főáram részéről, ii.) maguk az írásaik sem lesznek inkább irodalmak ugyanabban az értelemben, iii.) nem fokozzák az olvasóban azt az érzést, hogy zseniális valaki zseniális alkotásával állnak szemben, iv.) nem teszik eredetibbé a művet, így, v.) nem mentik meg a tematikát a kliséktől, sőt még jobban megterhelik, most már a főáram posztmodern kliséivel és végül vi.) az arra érzékenyekben viszont kivívják a „nagyképű köcsög!” minősítést.

Még nem élünk abban a korban.

Mentségeket keresek Wrightnak, mert divatos, meg ünnepelt meg minden.

Talán tisztelgés akar ez lenni. A tribute to Brian W. Aldiss… (És ha már, akkor Stephen R. Donaldson is esetleg, mivel az ő kissé nehézkes fantasy stílusa is tetten érhető itten.) Ebben az esetben viszont ezt jelölni kellene valahogy. Ha így lenne, akkor nem szólnék semmit, hiszen temérdek szellemi invenció található a szövegben, érezni a verítékszagot és a szerző örömét, ahogy sikerült egy-egy frappáns párhuzamot kiizzadnia a témákból, ahogy megpróbálta logikusan elgondolni egy fénysebesség alatt vívott űrháború menetét, etc.…

Talán paródia ez. Egyszerre a sci-fi és a fantasy kliséinek, üresjáratainak paródiája. Ha így veszem, a hősi fantasy paródia egészen jól sikerült: a király mezítelen. Ha viszont paródia, még jobban utálom – nem szeretem, ha az orrom a saját szaromba verik.

Attól tartok azonban, hogy egyik mentség sem áll. Ez a novella ilyen és kész.

IT: 7,87

„Kettőn áll” mondja egy korábbi novella címe. Nos, a szex általában úgy jobb, ha legalább ketten csinálják, de az irodalomra ez nem szükségszerűen igaz.

Nem tudom, hogy a következő, egészen középszerű valamihez miért kellett két szerző. Ők biztosan élvezték, ez valószínű…

A régi vicc jut eszembe: A nő fitymálva mondja a férfi alulméretezett hímtagjára: „És kit akarsz te ezzel kielégíteni?” „Magamat” válaszolja a férfi.

Itt két pasi méregette egymást, válaszolta ugyanazt egyszerre, aztán vállat vontak, és összetették azt a keveset, amilyük van… Engem nem elégítettek ki.

459. o. Ted Kosmatka és Michael Poore Vérdarázs

Klasszikus elbeszélő modorban, bár a XXI századi főáramú próza szabályai szerint és eszközeivel, profin megírt darab. Az ötlethez képest azonban a terjedelem borzasztóan túlméretezett, az evolúciós eszmefuttatások, bár nem foglalnak el túlságosan sok helyet, mégis idegen test benyomását keltik.

A főhős életének romjai – legalábbis számomra – érdektelenek és némely tekintetben hiteltelenek, hiába vette a motívumokat Kosmatka nyilvánvalóan a saját életéből. A baj azzal van, amit kitalált hozzájuk. A válság előtt biológus BSc-vel, ha csak nem akart valaki szándékosan, nem kellett annyira nyomorogni az Államokban, mint antihősünknek, Balfasz Bell-nek, pláne, ha a házastárs is keresett valamennyit.

Ami az ún. tudományt illeti, az egészről megint Slonczewski agymenései jutnak eszembe. Azt is jó lenne már megtanulni a természettudományos végzettséggel rendelkező vagy éppen azt szerző sci-fi íróknak, hogy az irodalom több nyilvános tesztpályánál, ahol a senkinek se kellő szakmai fantazmagóriákat a képzetlen, nyálcsorgató olvasóközönségen próbálgathatják.

IT: 7,68

A következő novella igazán zavarba ejtő. Nem a tematikája, nem az írásmód, amivel született, hanem a puszta léte, ami zavarba ejt. Hogyan létezhet egyáltalán? Hogyan kerülhetett ebbe a kötetbe, és oda, ahol először megjelent (Asimov’s, természetesen – ennyit az angolszász minőségről.)?

Tényleg vannak írók, akik, ha elfingják magukat, azt is berámáztatják – vagy berámázzák nekik. (Copyright Temesi Ferenc, egykori barátja, Esterházy Péter vonatkozásában.)

486. o. Damien Broderick Sem a szél, sem az ár

Minél több Brodericket olvasok, annál inkább három lehetőségre (vagy ezek tetszőleges arányú keverékére) szűkül a megközelítési módok köre – és egyik sem hízelgő az ausztrál irodalmi életre nézve, mely díjakkal és ösztöndíjakkal jutalmazza ezt a teljesítményt.

Tehát Damien-ünk vagy zseniális szélhámos, aki humán műveltségét pszeudotudományos halandzsával egyrészt a sci-fi közönségre sózza, amely ráadásul elájul attól a romlott vegyes salátától, ami az irodalmi allúziók miatt irodalomnak látszik, másrészt ugyanezen allúziók a főáramú, hazai (ausztrál) teljesítményre éhes kultúrsznobot is megtévesztik, aki megriadván a pszeudotudományos halandzsától inkább örömmel irodalomnak mondja azt az izét, aminek alig van köze az irodalomhoz. Ezt az olvasatot támasztják alá az allúziók, idézetek, amelyek most éppen szegény Kiplinget használják csalinak – gusztustalanul éppen az ő legnagyobb fájdalmában, mely fia elvesztésével érte. Lehet témát lopni, eufemisztikusan mondva ún. inspirációhoz jutni, de Kipling személyes tragédiáját „lenyúlni” gusztustalan. Külön gusztustalan, hogy úgy tűnhet, ez az „inspiráció” a témában az éppen akkor készült (Nagy Britanniában 2007 végén, az USÁ-ban 2008 elején bemutatott), Daniel Redcliffel forgatott, filmet lovagolja meg – ne feledjük, novella minden valószínűség szerint 2008-ban íródott. Itt meg kell jegyeznem, hogy a címet az egyetlen hozzáférhető fordításhoz igazítottam, mely pocsék. A filmhez, Édes fiam, Jack, készült, rettenetesen eltolja a szöveg hangsúlyait, például az eredeti nem a halott fiúhoz, hanem minden valószínűség szerint az anyjához szól. És más efféle csekélységek, melyeket a modern fordítási gyakorlat magával hoz.

Vagy Damien-ünk az a kamaszkorban visszamaradt, sci-fi találkozókról jól ismert csudabogár, a meg nem értett zseni, aki kora előrehaladtával ugyan nem lesz érettebb, de lassan eljut fantazmagóriái és gumicsontjai „Mint tudjuk.” szintjére. (Aki tudja, ez mit jelent, annak nem kell magyarázni, aki nem, annak nyilvánosan nem fogom. Majd a Trombiban, esetleg.) Ez az olvasat a manapság egyre nevetségesebb értelmes földi dinoszaurusz civilizáció (a SciFi Channel filmje Rejtőzködők /Anonymus Rex/ azt hiszem, megadta a témának a kegyelemdöfést. IMDb score: 4,3!!!! Ami azért jelent valamit!) újramelegítése által nyer támogatást. Ebbe az irányba mutat az írás humora is (már ha ezt valóban humornak szánta), mely kimerül a narrátor főhős, a koreai Park önironikus utalásaiban saját kövérségére és székelési/vizelési aktusaira. Kaki, pisi, puki – ugye milyen finom humor ez?

Esetleg Damien Broderik egyszerűen az a fajta sci-fi író, aki annyira nagyra van magával, hogy észre sem veszi/nem törődik azzal, hogy összevissza irkál mindent, ami eszébe jut (vö. Nagyon Spekulatív Fikció), csak teljen a papír. Erre az attitűdre a szöveg bármely részében rátalálhatunk, tovább spoilerezni nem akarván, csak tekintsd az előző két kiragadott illusztrációt.

Nagyon sajnálom ezt az egészet, ahogyan a Lenni vagy nem lenninél is sajnáltam ugyanezeket. Broderik az angolszász sci-fi scéna egyik legeredetibb és legtehetségesebb (valószínűleg legműveltebb) szerzője. Mindene megvan és mindent tud, hogy világraszóló remekműveket alkosson, de a végeredmény valami katymasz, ami részleteiben briliáns, egészében zsák szar.

Kár.

IT: 9,97

A nyugati világban a köz természettudományos ismeretei folytonosan romló tendenciát mutatnak. Miért lennének kivételek a sci-fi írók?

Csak ők sokkal felszabadultabban és tetszetősebb formában tudják lökni az esztelenséget, mint Szalacsi.

502. o. Adam Roberts Hair

Remekül megírt, megalapozott és eltalált E1-ben mesélt, a tartalmi/formai egyensúlyát megtartó, kissé sematikus, de nem mechanikus karakterekre és „szenzációs” tudományos ötletre épült novella.

Csak éppen a science fiction összetételben bizony a science-szel vannak súlyos gondok – ez nem először vethető Roberts szemére. A „szenzációs” tudományos ötlet lyukas kétfillért sem ér, a következményeit pedig vagy hibásan vagy egyáltalán nem gondolta át a szerző. Még akkor sem ér többet az ötlet, ha a történetbeli kiagyalója – naná, hogy az író maga! – minimum háromszor jelenti ki egy oldalon belül, milyen okos gondolat is az övé. A fényenergia közvetlen felhasználása az emberi testben nem újkeletű rögeszme (lásd Zöld leopárd pestis vagy Nancy Kress Koldusok trilógiájának két utolsó kötete (Lám, egy Kress is tévedhet, ha hallgat a jól hangzó baromságok szirénhangjaira!)). A derék sci-fi írók azonban ritkán veszik a fáradságot, hogy utánaszámoljanak (utánagondoljanak) e remek ötletnek. A „hagyományos”, fotoszintetikus út, amely már pár milliárd éve tökéletesítődik, csupán arra jó, hogy a Nap energiájával meg némi vízzel a levegő szén-dioxidját cukor (mely fölötte egyszerű molekula) formájában megkösse. Az ember testtömegének életben tartásához minimum futballpálya nagyságú napsütötte felületet kívántatik – és annak a fehérje-lipid kocsonyának, ami a koponyánkban lötyög, a gyep működéséhez képest többlet energiaigényével még nem is számoltam. Ha megengedjük (elvégre csak spekuláljuk a fiksönt éppen, nem szájenszről van itt szó már régen), hogy nanotechnológiai hókuszpókusszal megtízszerezhető a fotoszintézis egyébként tekintélyesnek mondható hatékonysága (tízszeres hatékonyságnövelés annak a fényében, hogy a napelemek esetében tizedszázalékoknak is örülünk, valóban a fantasztikum hatókörébe tartozik.), hajból a fejünkön egy tized futballpálya még mindig élhetetlen mennyiség.

Én személyesen sokkal kevesebbel is beérném, mármint hajból.

Ennek ellenére a szöveg bátorsága megragadó. Az a meglátás, hogy a modern technológia kizárólag a gazdagok kényelmét (és gazdagodását) szolgálja, és valódi demokratizálásra szorul, ha nem is vadonatúj és eredeti gondolat, de kevesen és kevésszer merik kimondani. Nyugati író műveiben általában ritkán bukkan fel a marxista gondolatkör (Hozsána néked Miéville!). A novella továbbgondolásra késztet, még akkor is, ha önmagában kvázi öntudatlan, nem világnézeti, hanem etikai megvilágosodás tanúi vagyunk (bár Lukács óta tudjuk, ez az első lépés), és a megoldás (a technológia szétterítése szükséges a társadalmi szakadék szűkítéséhez) megmarad a tőkerendszer keretein belül – ennek minden következményével.

IT: 8,67

A következő, klasszikusan szomorkás hangulatnovella kicsivel tovább emeli a színvonalat. Mivel az antológiaszerkesztők általában ravaszak, minden remény megvan arra, hogy a minőség a végére egészen kitűnő lesz.

521. o. Robert Reed Utolsó előtti leheletem

A több millió éves régészeti lelet felfedezésnek történetét több szereplő szemszögéből látjuk, klasszikus elbeszélésmódban, élvezetes, élő stílusban, jól ábrázolt szereplőkkel és helyzetekkel. A sok nézőpont ellenére a novella csak az utolsó szakaszban veszíti el terjedelmi és tartalmi egyensúlyát – de akkor teljesen, mivel a belekerült felesleges, sőt zavaró szöveg a szerző nyilvánvaló szándéka (magyarázni, megmagyarázni – örök betegsége ez a tudományosabb sci-fiknek) ellenére nem épít, hanem rombol. Így a történet íve megtörik és elfelejtődik, hogy kellene egy lezárás, befejezés, valami, ami teljessé teszi a szöveget.

Ezzel a „véggel” nagyon mellétrafált az író. Teljesen felesleges és meddő próbálkozás az idegen értelem ábrázolása, csak buta antropomorfizálás lesz belőle, a szöveg előbbi részeiben felbukkanó magyarázat változatokat pedig elsúlytalanítja. A nyitva, magyarázat nélkül hagyott szöveg sokkal erősebben hatna. Itt biza az eredeti szerkesztő gyönge kezét kell hibáztatnunk.

Kár érte. Értelmesebb véggel, és a szerző által feldobott, de ki nem bontott lehetőségek felhasználásával kiváló filmnyersanyag lenne.

IT: 10,68

– balfrász –
Folyt. köv.: V. szelet

A novellakritikák V. szeletét itt olvashatjátok.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Novellakritikák: Gardner Dozois – The Year’s Best Science Fiction Twenty-seventh Annual Collection (2009) III. Szelet Balfrász sorra vette a 2009-es The Year’s Best Science Fiction-kötet novelláit (II. szelet itt). Az észrevételeit alátámasztja az általa kidolgozott racionális rendszer – az Irodalmi...
2. Novellakritikák: Gardner Dozois – The Year’s Best Science Fiction Twenty-seventh Annual Collection (2009)V. Szelet Balfrász sorra vette a 2009-es The Year’s Best Science Fiction-kötet novelláit (IV. szelet itt). Az észrevételeit alátámasztja az általa kidolgozott racionális rendszer – az Irodalmi...
3. Novellakritikák: Gardner Dozois – The Year’s Best Science Fiction Twenty-seventh Annual Collection (2009) II. Szelet Bár sokan kételkednek abban, hogy irodalmi értékítélet hozható racionális alapon, én mégis megkísérlem használni az Irodalmi Teret, ha már egyszer kitaláltam. A racionalitás tagadása az...

Balfrász sorra vette a 2009-es The Year’s Best Science Fiction-kötet novelláit (II. szelet itt). Az észrevételeit alátámasztja az általa kidolgozott racionális rendszer – az Irodalmi Tér – számaival. Kritikáinak harmadik szeletét olvashatjátok alább:

Bár sokan kételkednek abban, hogy irodalmi értékítélet hozható racionális alapon, én mégis megkísérlem használni az Irodalmi Teret, ha már egyszer kitaláltam. A racionalitás tagadása az értékítéletben ugyanis további irracionalitásokat tételez föl. Egyrészről azt sugallja, hogy a szövegalkotás nem racionális aktus – ez ellen, mint író tiltakozom! –, másrészről azt, hogy a befogadás nélkülözi a rációt – ezt olvasóként nem fogadom el. Így az antológia novelláinak ismertetői végén jelzem az Irodalmi Térben kapott vektoruk hosszát. Csupán az összehasonlítás végett.

Aki kíváncsi az elfoglalt koordinátáikra is, megnézheti nálam. Még némi haszontalan okfejtést is találsz minőségről és más hívságokról pár statisztikai tény fényében. Ugyanitt Trabant eladó.

***

Megint egy hosszabb sztori következik. Nyilván, abból a megfontolásból, hogy ha már elértük a mélypontot, töltsünk is minél hosszabb időt a béka segge alatt. Most már felismerhető némi szerkesztői koncepció – hasonló tematikájú dolgok egymás mellé kerülnek.

213.o Peter Watts A sziget

Ez a novella időutazásra hív. No, nem igazán a történetében, hanem abban, hogy a sci-fi technokrata aranykorát idézi vissza. Természetesen benne van azért az azóta eltelt fél évszázad – abból is jobbára az, amit én nem szeretek belőle. Itt vannak Clarke hajmeresztő, millió éves időtávlatai és túlméretezett technológiai víziói, meghatványozva (jó, nincsen űrlift – pluszpont). Előkerülnek azok a „tudományos” spekulációk, melyek a köz természettudományos képzettségi szintjének általános hanyatlásával egyre elvadultabbak és fantazmagória jellegűek (egyszer visszajutunk még a flogisztonig, megjósolom). Világosan tetten érhető az a tendencia, mely szerint az író által hibásan megválasztott peremfeltételek mentén hajlamos a logikát semmibe venni, nehogy az írói ötletek csorbát szenvedjenek (hiszen akkor kukába kerülne ez a sok leütött betű).

Az írás sem karakter-, sem történetorientált, afféle esszénovella, mely a szerző két tökéletesen hibás alapfeltevését igyekszik alátámasztani, melyek közül a második (az evolúció végbemehet, működhet erőszak nélkül) önmagában az írásban, a történet (az író) által megcáfoltatik. Az első, az írás saroköve, miszerint a milliárd éves csillagközi sztrádaépítésre kiküldött űrhajót egy szándékosan ostoba, merev MI és a piszokul rugalmas agyú emberek együttesen irányítsák, szintén megbukik már az elején, noha a küldetés teljesülni látszik, a sztráda épül (vö. M6). Az írás tematikai nonszenszeivel nem is akarok többet foglakozni, inkább arról beszélek, hogy az E1 ellenére mennyire nem kerültem közel a szöveghez, a szereplőkhöz. Nem csupán azért, mert az E1 tökéletesen indokolatlan, még akkor is, ha egy ember a buta MI-vel való küzdelemmel töltött egymilliárd év alatt becsavarodhat annyira, hogy önmagának magyaráz, hanem mert a szöveg háromnegyedéig az sem volt világos, hogy férfi vagy nő az illető elbeszélő. Hogy nő – anya (vö. csak egy van!) –, azután is csak kénytelen voltam elhinni neki, mert az író a legkisebb fáradságot sem vette, hogy valamiféle nőiesség látszatát keltse.

Hasonlóan hiteltelen, hogy a milliárd éves sztrádaépítést huszadik századi gondolkodásba és tudásba gyökerezett emberek viszik véghez. Az író azt sem kísérli meg, hogy a főszereplő gondolkodását legalább annyira különbözővé tegye a miénktől, amit az a technológia indokol, amellyel csillagközi sztrádát lehet építeni. Mindez lehet hibás peremfeltétel: tegyük föl, hogy holnapután ölünkbe pottyan mindez az asztrotechnológia, és nekiindulunk a sztrádaépítésnek. De, hogy egymilliárd év alatt, tanújaként civilizációk felemelkedésének és eltűnésének, a Nap kihűlésének, a Föld eltűnésének, a gondolkodásunk változatlan maradjon – ez nettó írói impotencia.

Sajnos – hogy a hitelevesztett és szarrá kopott szoci választási szlogen kifordításával éljek: „Elegendő mélynek látszani, nem kell annak lenni.”

A legironikusabb és jellemzőbb az egészben, hogy ez 2010-ben Hugo díjat ért.

Irodalmi Tér: 8,44

A gödör feneke után egy fal következik, melyen esetleg följebb lehet kapaszkodni – végtelen széles gödör nem létezik. De vigyázni kell, a fenék nem szükségszerűen sima, lehet, hogy még nem falnál vagyunk, csak egy hupliba botlottunk.

240. o. Lavie Tidhar Szakadatlan lánc

E rövid novella hasonló időutazásra hív, mint az előző. Ezúttal Bradbury Marsbéli Krónikákja köszön vissza. Nem tudom, hogy tisztelgés-e ez az írás Bradbury előtt, vagy egyszerűen egy másik generáció fedezi fel mindazt a potenciált, amit a téma kínál. A hangulatra, inkább az emberi érzelmekre, jellemekre, mint az akcióra és technológiai ötletre és kimunkáltságra kihegyezett sztori mindenestre engem ugyanoda visz, ahová Bradbury novellaciklusa. A különbség, hogy a téma itt minden tekintetben aktualizált a kora huszonegyedik századhoz. A technológiai-anyagi szakadék gazdagok és szegények között, a technológiai központok áthelyeződése Ázsiába etc. Klasszikus E3 elbeszélésmód, lineáris cselekményvezetés, csipetnyi egzotikum és hozzáillő colour locale elemek, kellő egyensúllyal adagolt technológia és technoblabla – szóval, minden különösebb hókuszpókusz nélkül kiváló darab. Mindez igaz.

Ha, mint eddig, kerülöm a konkrét tematikai elemzést. Most azonban – kivételesen – meg kell tennem – tematikailag ugyanis a végeredmény, a Távol Keletre helyezett Bradbury – legalábbis számomra – totálisan érdektelen.

Még akkor is, ha a valóság valószínű végkifejlete ez. Mint a régi rossz hír/jó hír az amerikai elnöknek a viccben: „A kínaiak felmentek a Holdba. Mind.”

IT: 9,86

Úgy teszik, a középre válogatott novelláknál követelmény volt, hogy tematikailag véletlenül se tartalmazzanak semmiféle eredetiséget. Az nyilván puszta véletlen, hogy a sci-fi közhelyek irodalmi formája sem túlságosan forradalmi. A következő novella tehát nem véletlenül került ebbe a társaságba. Egyetlen különlegessége egy idő után zavaróan elvakult, egyoldalú, elhibázott – bár finoman adagolt – feminizmusa.

246. o. Mary Rosenblum Oroszlánjárás

Ezt a darabot profi módon és kiválóan írta meg a szerzője. A klasszikus E3 és a lienáris történetvezetés, a technológia cseppet sem tolakodó, finom ábrázolása, kellemes és hiteles nyelv (nem taszító technoblabla), a sallangoktól mentes stílus remek jellemábrázolással párosul. De itt meg is állhatunk. Ennyit a creative writing tanfolyamok szorgalmas hallgatói is tudnak, kábé a tizedik lecke után. Valamiféle felismerhető egyéni stílust viszont éppúgy nem sikerült teremtenie Rosenblumnak, mint atmoszférát. Egyetlen percig sem hiszem el, hogy a felélesztett pleisztocénben vagyok, hogy a világ átesett a globális klímakatasztrófán (még így, kisbetűvel sem), hogy egyáltalán: a jövőben vagyok. Emiatt aztán nem tudott meggyőzni arról sem, hogy kellett és érdemes volt így újraírnia a Jurassic Parkot, rövidített formában, kis tétekkel, Crichtonénál nagyságrendekkel kisszerűbb tudományos fantáziával és víziókkal. Ennyire nem szabad nem eredetinek lenni.

Az írás másik (azt hiszem fő) vonulata az alig észrevehetően, kis adagokban adagolt, de halálos méreg, a férfiakat egyenként és összességükben szardarabokként ábrázoló elhibázott feminizmus. Emiatt lehetne elbaltázott esszénovella is az írás, de még az sem – esszébe kéne valami eszme. Akadnak a kötetben női szerzők szép számmal, de valahogy azok a darabok jobbak, ahol a vélt női felsőbbrendűség nem nyomul előre két túl- vagy alulméretezett csecs formájában.

Ez ugyanaz a csillogó sztaniolba csavart nagy semmi, mint a babos sztori. A sci-fi ön-lobotomizálódásának újabb ékes példája.

És persze hosszú, egy ilyen koppintás-féléhez képest fájdalmasan hosszú.

IT: 6,71

A kötet érdektelenség-magjának, de magának a kötetnek is a mélypontja a következő írás.

De legalább rövid és szellős.

274. o. Jo Walton Szökj más világokba tudományos fantasztikummal

Amikor egy tematika, írásmód vagy műfaj az önreflexiónak és/vagy paródiának ilyen szintjét eléri, akkor abban a témában, írásmódban, műfajban alkotóknak erősen el kellene gondolkodniuk azon, hogy sürgős megújulásra lenne szükség a totális agyhalál előtt.

Ezt persze nem tesszük meg.

A hölgy megalkotta a tökéletesen történet nélküli novellát, amely azonban nem is esszé, mert a mondanivalója, üzenete, egész gondolatisága annyira elcsépelt és közhelyes, hogy továbbrágása a száraz gitt életre rágásával ér fel. Két pofára. Az alternatív történelemnek van egy kis divatja, de éppen ez a tematika csak akkor működik, ha az atmoszférája hiteles, ha nem egy utólagos tudás összekacsingatása süt ki minden sorából. A mindenható E3 narrátor annyira mindenható, hogy még médiacímeket is átemel abból az alternatív történelemből. Érzésem szerint ezek töltenék be a mondanivaló hitelesítése mellett a humorforrás szerepét is. Hát, nem nevettem. Még csak nem is mosolyogtam. Rá se csodálkoztam a szellemességre. Bennem van a hiba.

Ezt, nemhogy beválogatni az év legjobbjai közé, megírni sem lett volna szabad.

Mellesleg, ha egy tematika/írásmód/zsáner/műfaj ennyire vonzza az önreflexiót és a paródiát, akkor baj van: a tematika/írásmód/zsáner/műfaj kiürülőben van, ha ugyan nem ürült ki réges-régen.

IT: 2,45

A másodlagos frissességű sci-fi ötletek blokkja tovább folytatódik az antológiában, még inkább fokozva a kényelmetlen „minek ez az egész?”-érzést (dögszagot).

282. o. Rand B. Lee Három levél aloé

A téma örök, legalábbis amióta mikrocsip és emberi agy létezik, a levegőben lóg, legelőször talán Crichton írta meg Az átprogramozott emberben (Terminal man. Micsoda címe volt annak is eredetileg! Hagyjuk!). Jelen megvalósítása kevéssé akciódús, nem a kontrollra, hanem a veszteségre helyezi a hangsúly, érzelmes, divatosan egzotikus keretben (Hát persze, hogy Ázsia!). A novella egyébként irodalmilag rendben van, rendes történetív, illő terjedelem, hiteles párbeszédek, szolid, klasszikus megvalósítás, E3 múlt idő, lineáris történetvezetés jellemzi. Megfelelően kiválasztott és elhelyezett kis színesekkel operál a colour locale és az atmoszféra megteremtése érdekében, Amrit, a főszereplő szürkesége ellenére is érdekes, rendesen jellemzett, a mellékalakok is élnek.

De semmi többet nem lehet elmondani róla. A stiláris és tematikai középszer diadala.

IT: 8,20

A fagyasztóláda mélyéről előkapart ötletek felmelegítése tovább folyik a mutassuk-meg-milyen-klisések-is-tudunk-mink-lenni!-blokkban.

Ami tényleg nem baj, ha a mikró után valami új recept szerint dolgoznak rajta, vagy a cukrászok tudnak pár új kunsztot. Nos, sem új recept, sem új kunszt, bár megkísérlik a mirelittortát egy marék, kissé avas pekándióval földobni, ami azért az angolszász cukrásztehetség Csimborasszójának számít. A tejszínhabot legalább frissen nyomták rá – flakonból. Pedig Amerikában árulják a világ legjobb mixergépét máskülönben.

296. o. Elizabeth Bear and Sarah Monette Mongúz

Ezúttal a Warhammer univerzumból lehet ismerős, hogy inter-, vagy transzdimenzionális szörnyek özönlik el a világunkat a téridő szakadásán keresztül. A tétek persze kisebbek, inkvizítorok és űrgárdisták helyett rágcsálóirtás szintjén alakul a történet. Bear széteső stílusának jót tesz Monette: kellemes, hangulatos, szerethető, klasszikus hangvételű, űroperettbe hajló írás sikeredett. Plusz – nekem külön jólesett (bár az értékelésnél/pontozásnál ezt nem vetem figyelembe), hogy – macska van a sztoriban. Igaz, hogy inter-, vagy transzdimenzionális, csápos, tapogatós izé – de macska. (Ennyit arról, hogy a csápok és tapogatók nem zárják, ki, hogy egy írás élvezhető legyen!)

Vannak azonban hiányosságok. A novellának sem történetíve, sem befejezése nincsen. Mintha valami nagyobb, teljesebb szövegből kiragadott részlet lenne. Az pedig az angolszász irodalmi tér különbejáratú, taszító nyomora, hogy minden írógenerációban akadnak, akik újra felfedezik maguknak Lewis Caroll-t, és teletömik írásukat a műveire utaló allúziókkal. Ilyen szegényes lenne az angolszász fantáziavilág? Ha esetleg nem Caroll, akkor Poe, Melville vagy Kipling. Mint ez esetben is, ahogy az utóbbi szintén odakerült Caroll mellé.

IT: 10,77

Eredetibb történet következik, már ha eredetiségről lehet beszélni tiszta űroperett esetében. De legalább tematikus újramelegítésről nincsen szó a hemzsegő klisék mellett.

312. o. Albert E. Cowdey Elveszett Paradiso

A lehető legszokványosabb űrkaland történet, levélformában elmondva – legalább az E1, a szigorúan lineáris történetvezetés, meg a helyenként erőltetett humor indokolt, és van íve meg vége. Túlságosan sok egyebet kár lenne elmondani róla, mert irodalmilag és tematikailag sem hoz semmi újat, hacsak az űroperettben szokatlan, érettnek mondható (a nő legalább érett) szerelmi szálat nem, ami azért persze jobbára csak szex. Egyébként még űroperettben is szokatlan ennyi agyoncsócsált tématöredék, anélkül, hogy egyetlen eredeti ötlet is felbukkanna a szövegben. Katonai kaland létére még csak nem is izgalmas vagy különösebben akciódús.

Egyszer olvasható szöveg – ha Barthes szigorúságával tekintjük, nem is irodalom.

IT: 8,44

Valóban nehéz már újat mondani a sci-fiben. Ez azonban nem zárja ki, hogy régi témáról elvileg új módon azért lehetne szólni. Itt az utóbbiról sincsen szó, így maradunk az újrafelmelegített témák ragacsos, középszerű mocsarában. Plusz egy kis bulvárszintű botrányocska a szereplők szexuális beállítottsága körül.

Ez 2010-ben Hugo jelölést ért!

353. o. Nicola Griffith, Kettőn áll

A téma újra az agy programozása, most elsősorban biokémiailag, némi neuroimidzsing rásegítéssel, ez utóbbi úgyis divatos zsákutca a tudományban. A program célja ezúttal szexuális partnerek egymásba vésése, ami persze a kísérlet szempontjából végül rosszra fordul, mert a partnerek egymásba szeretnek. Mivel viszont természetesen omnia vincit amor, a partnerek és a potenciális olvasó által várt happy end – szempontjából a kimenetel persze teljesen pozitív. A titokzatoskodó, utalgató felvezetés ügyetlen, a kibontás – a szerelem – sokkal jobban sikerült. A téma és a forma (E3, lineáris vezetés, szöveghossz) egyensúlyban van, bár különösebb irodalmi invenció nem esett – XXI. század eleji főáramú írás sci-fi köntösben. Egészében élvezhető és akár újraolvasható. A megfilmesítés lehetősége valószínűleg nem csupán az én, hanem az alkotó szeme előtt is ott lebegett.

Ami személyesen kissé taszít, az nem pusztán az, hogy az ábrázolt szerelem leszbikus szerelem, hanem az a szánalmas, izzadságszagú igyekezet az írónő részéről, hogy a leszbikus szerelmet mindek fölött állónak állítsa be, különös tekintettel a férfiak érzelem nélküli, állatias szexualitására, mellyel ellenpontozni próbál.

Kikérem magamnak!

IT: 8,22

A kötet most szerelmi blokként folytatódik, ami általában kedvemre való. A sci-fi szerzők általában nem mernek a szerelemről írni. A „normális” szerelemről, párkapcsolatról semmiképpen. A következő novellát azonban kénytelen voltam kétszer újraolvasni. Nemcsak azért, mert a kötet egyik mélyen zavarba ejtő, nyugtalanító, elgondolkodtató írása.

377. o. Geoff Ryman Elzárva

Annak ellenére a kötet kiemelkedő írásának tartom, hogy minden benne van, amit személyesen utálok a kortárs (csúfoljuk modernnek, ha a modern azt jelenti, amit szó szerint jelent: „ami éppen divatos”) sci-fiben: feleslegesen egzotikus, lehetőleg távol-keleti helyszín, temérdek kis színes meg dőlt betűvel szedett idegen szó és természetesen az elmaradhatatlan, indok nélküli E1 elbeszélésmód. A közmegegyezés író és olvasó között, amely a hatás érdekében nagyvonalúan eltekint az elbeszélésmód logikátlanságától, itt zavartalanul működik. A hatás méghozzá teljes mértékben kumulálódik, mert a szereplők megformálása, jellemrajzaik, motivációik kellően fókuszálják, a teljes összhangban álló terjedelem és cselekményív pedig erős hátteret ad történetük kibontásához. A történet maga éppen annyira finom – szó szerint álomszerű –, hogy a szöveg gondolatiságát kellően felerősítse – mert itt a gondolat a lényeg. Nem a szómágia és/vagy az üres kalandok.

Ez a szöveg tulajdonképpen esszénovella és kulcsnovella. A jövőben játszódik, de a máról beszél. Arról, hogyan veszi el emberségünket a fogyasztói társadalom, hogyan távolít el bennünket a természettől – végeredményben a saját természetünktől –, és ejt foglyul egy mesterséges világban, hogyan veszi el végül az álmainkat is. Keserűen emlékeztet arra, miként mondott le a fejlett Nyugat önként a világűr álmáról, és szimbolikusan elmeséli, miként húzódunk vissza a világűr megismerése helyett saját életformánk pláza-bunkerébe.

Ami miatt kénytelen voltam újraolvasni, a fülszöveg volt: számomra kedves témát ígért, upliftet. Erre, a kibaszott angol néha zavarba ejtően oktalan többértelműsége miatt még második olvasásra sem vagyok benne biztos, hogy az uplift benne van egyáltalán! Mivel a kibaszott „man” szó, mint mindenki tudja, egyaránt jelent embert és férfit, az „emberré válni”-nak és a „férfivá válni”-nak egyaránt létjogosultsága van a szövegben. Explicite pedig sehol sem szerepel, hogy az elbeszélő „uplifted animal”. Nyilván szándékos írói ravaszság, fejet hajtok előtte.

Viszont, ha Channarith, az elbeszélő „uplifted”, embersége annál inkább ellenpontozza az írás emberiségének elembertelenedését – minek lebegtetni ezt a lehetőséget, miért nem élt vele a szerző közvetlenül?

IT: 11,88

Biztató, hogy mászunk kifelé a mocsárból. Legalábbis a következő novella sem a klisés középmezőnyt erősíti. És van benne egy kis szerelem, annak erőszakos elmúlása, elolvadása az időben.

391. o. James Van Pelt Solace

Pedig a téma már agyonhasznált, nem is másodlagos frissességű, de egyenesen tematikai közhely: a fénysebesség alatti csillagközi utazás nyűgének és nyilainak ábrázolása legalább öt folyómétert megtöltene egy sci-fire specializált könyvtárban.

Mégis, itt valami plusz van. Talán az, hogy rövidsége ellenére sem egyetlen cselekményszál található a műben, talán az, hogy az író nem saját géniuszával akar hencegni, hanem egyszerűen, klasszikus módon elmond egy történetet. Illetve kettőt. Mindkettő ugyanarról szól: az emberiség történelmének két fontos szakaszában (ipari forradalom és a csillagközi tér meghódítása) a mindennapok egyéni hősiességről és a hétköznapi hősök magányosságáról.

A két szálat egyetlen konkrét tárgy köti össze, melynek természetesen megvan a saját jelképisége: a fény, a tűz, a meleg forrása. Külön üzenet áll össze a két szál ellenpontozásos jellegből az emberiség természethez fűződő viszonyáról: az ipari forradalom idején legyőzni igyekeztünk a természetet, a csillagközi űrben újra kell teremteni, hogy túléljük a hiányát.

IT: 11,09

– balfrász –
Folyt.köv.: IV. szelet

A novellakritikák IV. szeletét itt olvashatjátok.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Novellakritikák: Gardner Dozois – The Year’s Best Science Fiction Twenty-seventh Annual Collection (2009)V. Szelet Balfrász sorra vette a 2009-es The Year’s Best Science Fiction-kötet novelláit (IV. szelet itt). Az észrevételeit alátámasztja az általa kidolgozott racionális rendszer – az Irodalmi...
2. Novellakritikák: Gardner Dozois – The Year’s Best Science Fiction Twenty-seventh Annual Collection (2009) II. Szelet Bár sokan kételkednek abban, hogy irodalmi értékítélet hozható racionális alapon, én mégis megkísérlem használni az Irodalmi Teret, ha már egyszer kitaláltam. A racionalitás tagadása az...
3. Novellakritikák: Gardner Dozois – The Year’s Best Science Fiction Twenty-seventh Annual Collection (2009) I. szelet Kissé megkésettnek tűnhet ez az elemzés, hiszen az analizált kötet, és benne az írások már háromévesek. Mentségemre szolgáljon, hogy a Dozois féle Year’s Best kötetek...

EGY

– Én nem akarom megcsinálni a tesztet – nyafogott Bobby.

Pedig muszáj, gondolta az apja. Csak így marad meg a reményünk, hogy a jövôben legyen belôle valami. Majd egyszer, a halálunk után, jóval azután, hogy Kleo és én meghaltunk.

– Hadd magyarázzam meg – mondta fennhangon, ahogy a zsúfolt csúszójárdán a Közbesoroló Szövetségi Iroda felé tartottak. – Mindenki más képességgel bír. – Ezt a saját bôrén tapasztalta meg. – Az enyém például elég korlátozott, én még a kormányzati G-egyes szintet sem ütöm meg, ami pedig a legalacsonyabb. – Fájt ezt beismerni, de nem volt választása; muszáj megértetnie a fiúval, mennyire fontos ez az egész. – Vagyis nekem semmi jogosultságom nincs. Van egy nem kormányzati kis állásom, egy semmi. Ilyen akarsz lenni, ha majd felnôtt leszel?

– Jól élsz – jelentette ki Bobby a tizenkét évesek fenséges maga­biz­tos­ságával.

– Nem én – mondta Nick.

– Szerintem igen.

Erre nem tudott mit mondani. Mint mostanában oly sokszor, a kétségbeesés peremén egyensúlyozott. – Figyelj, nézzük azt, hogyan vezetik a Terrát. Kétféle embercsoport kerülgeti egymást, elôbb az egyik irányít, aztán a másik. Ez a kétféle…

– Én nem vagyok egyik se – vágott közbe a fia. – Én Régi vagyok. Nem akarom megcsinálni a tesztet. Tudom, hogy mi vagyok. Tudom, hogy te mi vagy, és én ugyanaz vagyok.

Nick gyomra kiszáradt és összezsugorodott, és emiatt hirtelen rátört a szükség. Körülnézett, észrevett egy drogbárt az utca túlsó oldalán, a suhanók és a nagyobb, kerekded tömegközlekedési jármûvek mögött. Egy gyalográmpához vezette Bobbyt, és tíz perc múlva átértek a túlsó járdára.

– Pár percre beugrom ide – mondta a fiának Nick. – Az idô és tér jelen pontján nem vagyok elég jól, hogy elvigyelek a Szövetségi Épületbe. – Elvezette a fiút az ajtószem elôtt, be Donovan Drogbárjába, ahol még sosem járt, de ami elsô látásra jó benyomást keltett benne.

– A fiút nem hozhatja be – szólt rá a csapos, és a feliratra mutatott a falon. – Nincs tizennyolc. Én nem szoktatok rá kiskorúakat.

– A törzshelyemen… – kezdte Nick, de a csapos durván belefojtotta a szót:

– Ez nem a maga törzshelye – közölte, és eltrappolt az egyik vendéghez az árnyékos-homályos helyiség túlsó végébe.

– Nézz be a szomszéd boltba – tolta a fiát Nick az ajtó felé, amin az imént beléptek. – Négy-öt perc múlva odamegyek.

– Mindig ezt mondod – dörmögte Bobby, de azért kibaktatott a járdára a tolakodó-nyomakodó embertömegbe… megtorpant, visszanézett, majd továbbment, eltûnt szem elôl.

Nick leült egy bárszékre. – Ötven milligramm fenmetrazin-hidroklo­ri­dot kérek, és harminc milli stelladrint, kísérônek meg nátrium-ace­til-­sza­licilsavat.

– A stelladrintól sok-sok messzi csillagról fog álmodni. – Egy apró tányért tett Nick elé, arra rakta a tablettákat, mellé a pohár nátrium-acetil-szalicilsav oldatot, majd hátralépett, és tûnôdve vakarta a fülét.

– Nagyon remélem. – Nick bekapta a három apró tablettát (hó végén ennél többet nem engedhetett meg magának), majd leöblítette a sós kísérôvel.

– A szövetségi tesztre viszi a fiút?

Nick bólintott, és elôvette a tárcáját.

– Maga szerint bunda? – kérdezte a csapos.

– Fogalmam sincs – vetette oda foghegyrôl Nick.

A csapos rákönyökölt a bárpult fényes tetejére, közelebb hajolt és, azt mondta: – Szerintem az. – Elvette a pénzt, a kasszához lépett. – Látok olyanokat, akik tizennégyszer-tizenötször elmennek itt elôttem. Nem hajlandók belenyugodni, hogy ôk vagy, mint a maga esetében, a gyerekük nem megy át. Próbálkoznak és próbálkoznak, de mindig ugyanaz a vége. Az Újemberek nem engednek senki mást a Közszolgálatba. Azt akarják, hogy… – Körülsandított, és halkabbra vette a hangját. – Nem akarnak osztozni senkivel. A fenébe, hát a kormányzati kommünikékben lényegében ki is mondják. Nekik az kell, hogy…

– Friss vér kell nekik – mondta Nick a csaposnak, ahogy magának is már számtalanszor.

– Vannak nekik saját kölykeik – érvelt a csapos.

– De nem elég. – Nick kortyolt a kísérôbôl. Máris érezte a fenmetrazin-hidroklorid hatását, az erôteljes izzást mélyen belül, hamarosan elkezd nôni az önbizalma, fokozódni fog az optimizmusa. – Ha kiderül, hogy a közszolgálati tesztet megbundázzák, a kormányt huszonnégy órán belül leváltják, és a Szokatlanok veszik át a helyüket. Maga szerint az Újak azt akarják, hogy a Szokatlanok vezessék a világot? Jézusom.

– Szerintem összejátszanak – felelte a csapos, és elment egy másik vendéghez.

Hányszor, de hányszor fordult meg ez nekem is a fejemben, gondolta Nick, ahogy távozott a bárból. Elôbb a Szokatlanok kormányoznak, aztán az Újak… Ha ezt alaposan kidolgozzák, ha ôk irányítják a személyzeti tesztelôapparátust, akkor önfenntartó hatalmi struktúrát alkotnának; de a mi politikai berendezkedésünk a két csoport kölcsönös ellenségességén alapul… ez életünk alapigazsága. Ez és annak elfogadása, hogy magasabb rendûek lévén jogosultak a vezetésre, és jól is csinálják.

Átvágott a gyalogjárók mozgó masszáján, és odaért a fiához, aki megigézve bámult egy kirakatot.

– Menjünk – fogta meg fia vállát (a drog hatására) határozottan Nick.

Bobby nem moccant. – Itt árulnak távfájdalomkeltô kést. Kaphatok egyet? Magabiztosabb lennék, ha teszt közben nálam lenne.

– Az csak egy játékszer – mondta Nick.

– Akkor is. Légyszi. Nagyon-nagyon klassz lenne.

Egy szép nap majd fájdalomkeltés nélkül is lehet kormányozni, tûnô­dött Nick, kormányozni az egyenrangúakat, szolgálni a feljebbvalókat. Te is feljebbvaló leszel, és akkor végre boldogan elfogadok mindent, ami körülöttem zajlik. – Nem – felelte, és visszakormányozta a fiút a sûrûn áramló tömegbe. – Ne ácsingózz konkrét dolgok után – torkolta le nyersen. – Gondolkodj elvontan, gondolj a neutrologikai folyamatokra. Azt fogják kérdezni. – A fiú kezdett lemaradni. – Nyomás! – förmedt rá Nick, és megrántotta. Az, hogy testileg érezte a fiú vonakodását, ólomnehéz kudarcérzéssel töltötte el.

Ötven éve megy már ez, 2085 óta, amikor az elsô Újat megválasztották… nyolc évvel azelôtt, hogy az elsô Szokatlan elfoglalta a magas hivatalt. Akkor újdonságszámba ment; mindenki kíváncsi volt, hogy a nemrég kifejlôdött rendellenesek hogyan muzsikálnak majd. Jól muzsikáltak, annyira jól, hogy a Régiemberek már nem is tudtak lépést tartani velük. Ôk egy rakás dologgal zsonglôrködtek egyszerre, a Régiek eggyel alig bírtak el. Egyes tetteiknek, melyek olyan gondolatfolyamatokon alapultak, amiket a Régiek követni sem tudtak, nem is volt megfelelôje az emberi faj korábbi egyedeinél.

– Nézzük meg a szalagcímeket – torpant meg Bobby egy újságmata elôtt.

PROVONI ELFOGÁSA KÜSZÖBÖN ÁLL

Nick érdeklôdés nélkül olvasta, nem hitte el, és nem is igazán érdekelte. Számára Thors Provoni már nem létezett, se fogságban, se máshogy. Bobbyt azonban lebilincselte a hír. Lebilincselte és taszította.

– Sosem fogják el Provonit – mondta.

– Ne ilyen hangosan – suttogta Nick fia fülébe. Mély nyugtalanság moc­cant bensôjében.

– Engem nem érdekel, ha meghallják – felelte Bobby hevesen. A körülöttük áramló férfiak és nôk felé intett. – Különben is mind egyetértenek velem. – Fortyogó haraggal nézett fel apjára.

– Amikor Provoni elment – magyarázta Nick a fiának –, amikor itthagyta a Sol-rendszert, az egész emberiséget elárulta, a fel­sôbb­ren­dûeket és mindenkit. – Szilárdan hitte. Ezt a vitát nemegyszer lefolytatták már, de nem tudták összeegyeztetni véleményüket arról az emberrôl, aki azt ígérte, keres egy másik bolygót, egy másik használható világot, amelyre a Régiek átköltözhetnek… és saját magukat kormányozva élhetnek. – Provoni gyáva volt – jelentette ki Nick –, és szellemileg átlag alatti. Szerintem üldözni se volt érdemes. Mindegy, most ezek szerint megtalálták.

– Mindig ezt mondják. Két hónappal ezelôtt azt mondták, huszonnégy órán belül…

– Átlag alatti volt – szakította félbe Nick –, vagyis nem számít.

– Mi is azok vagyunk.

– Én igen, de te nem.

Csendben mentek tovább, egyiküknek sem volt kedve tovább beszélgetni.

Norbert Weiss köztisztviselô kihúzott egy zöld papírcsíkot a számí­tó­gépbôl az íróasztala mögött, és figyelmesen elolvasta a rajta szereplô információt.

APPLETON, ROBERT.

Emlékszem rá, futott át Weiss fején. Tizenkét éves, az apja ambició­zus… Mit mutattak a fiú elôzetes tesztjei? Erôs E-faktor, jóval átlag fe­let­ti. De…

Felvette a belsô v-font, és tárcsázta felettese mellékét.

Jerome Pikeman himlôhelyes, hosszú arca jelent meg, amelyrôl lerítt a túlhajszoltság és a stressz. – Igen?

– Az Appleton fiú jön nemsokára. Döntött már? Passzoljuk vagy nem? – A zöld papírt a v-fon szkennere elé tartotta, hogy felfrissítse felettese emlékezetét.

– Az osztályomon dolgozóknak nem tetszik az apja szolgai viselkedése – felelte Pikeman. – A tekintély iránt olyan túlzott alázatot mutat, hogy attól félünk, ennek a negatívja jelenhet meg a fia érzelmi fejlôdése során. Buktassa meg.

– Végleg? Vagy csak most?

– Végleg. Örökre. Szívességet teszünk neki, valószínûleg ô maga is szeretne kiesni.

– Az a fiú nagyon magas pontszámot ért el.

– De nem kivételes. Nincs rá feltétlen szükségünk.

– De ha a fiúval szemben tisztességesek akarunk lenni… – ellenkezett Weiss.

– Tisztességesek leszünk vele, ezért küldjük el. A szövetségi szintet elérni nem megtiszteltetés vagy privilégium, hanem teher. Felelôsség. Maga szerint nem, Mr. Weiss?

Erre így sosem gondolt. Igaz, hogy agyondolgoztatnak, töprengett Weiss, a fizetés pedig siralmas, és Pikemannek igaza van, nem megtiszteltetés, csak kötelesség. De elôbb öletném meg magam, mint hogy feladjam. Maga sem értette, miért.

2120 szeptemberében szerezte meg a köztisztviselôi státust, azóta a kormánynak dolgozott, elôbb egy Szokatlan tanácselnök, majd egy Új elnök alatt… Akármelyik csoport került hatalomra, ô, mint a többi köztisztviselô, a helyén maradt, gyakorlottan végezte a feladatát. Gyakorlottan és tehetségesen.

Ô maga gyermekkora óta jogilag Újnak tartotta magát. Agykérgén láthatóak voltak a Roger-pontok, az intelligenciatesztek során rendre tisztességes képességet mutatott. Kilencéves korára gondolkodásban túlnôtt egy Régi felnôttön, húszévesen fejben össze tudott állítani száz számból egy véletlentáblázatot… és még sok mindenre képes volt. Például számítógép nélkül ki tudta számolni egy ûrhajó pályáját, amelyre három gravitációs mezô is hat; bármelyik pillanatban meg tudta mondani a hajó helyzetét. Egy adott állításból, akár elméleti, akár valós volt, számos megfelelést ki tudott következtetni. És harminckét évesen…

Egy széles körben terjedô esszében vitába szállt a klasszikus határelmélettel, a maga egyedi módján mutatott egy – elméletileg – lehetséges visszatérési utat Zénón felezett mozgásának koncepciójához, sarokkôként Dunne körkörösidô-elméletét használva.

Ennek eredményeként kapott egy kis állást a Közbesoroló Szövetségi Iroda egy kis alosztályán. Ugyanis amit kitalált, eredetinek eredeti volt ugyan, de nem sok. Más Újemberek eredményeivel összehasonlítva.

Ôk megváltoztatták az emberi gondolkodás térképét… ötven rövid év alatt. Olyasmivé alakították, amit a Régiek, a múlt egyedei nemcsak hogy nem értettek, de át sem láttak. Példának okáért ott volt Bernhad akauzalitáselmélete: 2103-ban a Zürichi Politechnikai Intézetben dolgozó Bernhad bebizonyította, hogy Hume-nak a maga tobzódó szkepticizmusával mégiscsak igaza volt: azokat az eseményeket, amelyeket a Régiek ok-okozati viszonyként fogtak fel, csakis a szokás kapcsolta össze, semmi más. Modernizálta Leibnitz monászelméletét, méghozzá megsemmisítô eredménnyel. Az emberi történelemben elôször vált lehetségessé megjósolni fizikai események kimenetelét változó állítások alapján, amelyek mindegyike egyformán igaz, mindegyike egyformán „ok-okozati”. Emiatt az alkalmazott tudományok új alakot öltöttek, amellyel a Régiek nem boldogultak; számukra az akauzalitás elve puszta káosz volt: képtelenek voltak megjósolni bármit.

És ez még korántsem volt minden.

2130-ban Blaise Black, okleveles G-tizenhatos Új megcáfolta Wolfgang Pauli szinkronicitáselméletét. Kimutatta, hogy a függvény úgynevezett „függôleges” vonala megjósolható faktor, ugyanolyan könnyen tervezhetô – a véletlenszerû kiválasztás új módszerével –, mint a „horizontális” szekvencia. Így a szekvenciák közötti különbség lényegében megszûnt – az elvont fizika megszabadult a kettôs meghatározás terhétôl, alapvetôen könnyebbé vált minden számítás, az asztrofizikából eredôk is. A Black-rendszer, ahogy nevezték, végleg szakított a Régi-elmélettel és gyakorlattal.

A Szokatlanok kézzelfoghatóbban járultak hozzá a fejlôdéshez; entitásokkal való mûveletekkel. Tehát – legalábbis Újként így látta – az ô fajtája a világegyetem átalakított térképének alapjait szolgáltatta, a Szokatlanok pedig ezeknek az általános struktúráknak az alkalmazását végezték el.

Utóbbiak ezzel nem értettek volna egyet, tudta jól, ám ez ôt cseppet sem zavarta.

G-hármas vagyok, mondta magának, és én is csináltam valamit, én is hozzáadtam valamicskét a kollektív tudásunkhoz. Egyetlen Régi sem lett volna erre képes, akármilyen tehetséges is. Kivéve talán Thors Provonit. Thors Provoni azonban évek óta nincs sehol, nem zavarja sem a Szokatlanok, sem az Újak álmát. Provoni a galaxis peremén kódorog, dühösen kutat valami homályos, sôt metafizikus dolog után. Úgymond „válasz” után. Reakció után. Thors Provoni belekiáltott az ürességbe, válasz reményében lármázott.

Isten óvjon minket attól, hogy valaha megtalálja, gondolta Weiss.

De ô nem tartott Provonitól, ahogy a társai sem. Néhány ideges Szokatlan motyogott csak egymás közt, ahogy a hónapok évekbe fordultak, és Provoni még mindig nem halt meg, és nem hagyta magát elfogni. Thors Provoni anakronizmus lett: az utolsó Régi, aki nem hajlandó elfogadni a történelmet, aki ortodox, elhamarkodott cselekedetrôl álmodik… egy undorító múltban élt, amely zömében nem is volt valóságos, egy álmatlan és halott múltban, mely visszahozhatatlan még egy olyan tehetséges, tanult és tetterôs ember számára is, mint Provoni. Egy kalóz, gondolta Weiss, kvázi romantikus alak, akinek az agyára ment a vitézkedés. Bizonyos értelemben hiányozni fog, ha meghal. Végül is mind a Régiekbôl fejlôdtünk ki; a rokonaink. Távoli rokonaink.

Azt mondta felettesének, Pikemannek: – Teher. Abszolút igaza van. – Teher ez a feladat, ez a közszolgálati besorolás, szôtte tovább gondolatban. Nem repülhetek a csillagokba; nem üldözhetek az univerzum távoli zugaiban olyasmit, ami nem létezik. Milyen érzés lesz, ha megsemmisítjük Thors Provonit? A munkám még inkább lélekölô robottá mosódik majd össze. Én mégis szeretem. Nem adom fel. Újnak lenni azért valami.

Talán a saját propagandánk áldozata lettem, futott át a fején.

– Ha Appleton behozza a fiút, adja oda a kis Robertnek az egész tesztet – utasította Pikeman. – Aztán mondja nekik azt, hogy az értékelés egy hétig tart. Akkor könnyebb lesz majd elviselniük a csapást. – Szárazon elmosolyodott és hozzátette: – És nem kell magának közölni velük, majd írásban megkapják.

– Én nem bánom – mondta Weiss, pedig bánta. Mert valószínûleg nem lesz igaz.

Igazság, gondolta, mi vagyunk az igazság: mi teremtjük, mi birtokoljuk. Közösen új térképet rajzoltunk. Ahogy mi növünk, az is nô velünk, együtt változunk. Hol leszünk jövôre? Nem lehet tudni… Csak a Szokatlanok prekogjai tudják, de ôk meg sok jövôt látnak egyszerre, úgy sorakoznak egymás mellett, mint dobozok hosszú sorai (így hallotta).

A titkárnôje szólt be az interkomon: – Mr. Weiss, bizonyos Mr. Nicholas Appleton és a fia keresik.

– Küldje be ôket. – Weiss hátradôlt a nagy, naugabôr-utánzat székben, felkészült a fogadásukra. Az asztalon hevert a teszt; merengve babrálta, szeme sarkából látta, hogy különféle alakokat vesz fel. Egy pillanatra szinte behunyta a szemét… és elméjében pontosan azzá tette a tesztet, amivé akarta.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Philip K. Dick: A Frolix-8 küldötte Nick Appleton egyszerű kétkezi munkás, az élete csalódások sorozata, és reménye sincs rá, hogy valaha feljebb kerülhet a szigorú társadalmi ranglétrán. Willis Gram igazi kényúr,...
2. A legjobb Philip K. Dick könyvet keresi az Agave Csaknem nyolc évvel ezelőtt startolt el az Agave Kiadó, melynek első kiadványa Philip K. Dick Az ember a fellegvárban című regénye volt. Most arra kíváncsiak,...
3. Philip K. Dick: Visszafelé világ – könyvajánló „Míg vissza nem jutunk a méhbe.” A 4. világháború után járunk, az Amerikai Egyesült Államok már a múlté, szétbomlott négy országra: a Nyugati Partra (Nyugati...

Bár sokan kételkednek abban, hogy irodalmi értékítélet hozható racionális alapon, én mégis megkísérlem használni az Irodalmi Teret, ha már egyszer kitaláltam. A racionalitás tagadása az értékítéletben ugyanis további irracionalitásokat tételez föl. Egyrészről azt sugallja, hogy a szövegalkotás nem racionális aktus – ez ellen, mint író tiltakozom! –, másrészről azt, hogy a befogadás nélkülözi a rációt – ezt olvasóként nem fogadom el. Így az antológia novelláinak ismertetői végén jelzem az Irodalmi Térben kapott vektoruk hosszát. Csupán az összehasonlítás végett. Aki kíváncsi az elfoglalt koordinátáikra is, megnézheti nálam. Még némi haszontalan okfejtést is találsz minőségről és más hívságokról pár statisztikai tény fényében. Ugyanitt Trabant eladó.

A terjedelem tizedénél járunk, a The Year’s Best Science Fiction Twenty-seventh Annual Collection szerkesztőjének ideje volt ismét egy Nagy Nevet bedobni (hadd legyek gonosz: öreg havert ráadásul), aki már helyet foglalt abban a kétes értékű Pantheonban, amit a sci-fi felirattal jelölt kartotékfiók (vö. piszoár) jelent. Hadd legyek ismét gonosz: szerzőnk sokat tett azért, hogy a fiókunk nehezen is legyen megkülönböztethető a piszoártól.

68. o. Bruce Sterling Fekete hattyú

Öt szó jellemzi az egész hosszúra nyúlt írást: felesleges cyberpunk zagyvalék, college humorral. A novella története nehezen kihámozható a nagyképű IT varázsszavakkal teletömködött zagyvalékból, és ha a szerencsés olvasó megtalálja a soványka történetet (bizonytalan eredetű párhuzamos Földek között vándorló, bizonytalan eredetű, de garantáltan feketeruhás, utalások szintjén isteni hatalmú szereplő más Földekből származó infotech ismeretmorzsákat csepegtet az újságíró narrátornak és még magával is viszi) nem sokra megy vele, mert a felesleges szereplők felesleges története nem vezet sehová. Természetesen cyberpunk ez a „javából”, a kötelező körökkel és kulcsszavakkal, a CP-ből már unalomig ismert, gömbölyűre koptatott történeti, atmoszférabéli, szereplő és stiláris modorosságokkal, közhelyekkel.

Nemet kellene már mondani egy szerkesztőnek (és olvasónak) arra, hogy csak azért közöljön (és szeressen) egy novellát, mert szerepel benne egy olyan szó, mint a „memrisztor”. Azt hiszem, ma már ennyi nem elég. Nem szabadna, hogy elég legyen! Mint ahogy nem elég az infantilis, kétes frissességű humor sem. Elhiszem, hogy bizonyos amerikai körökben nevetséges Olaszország történelmi nagyságán viccelődni mindenféle párhuzamos történelmek ürügyén – én semmi mulatságosat nem találok benne. Ahogy abban sem, hogy a francia köztársasági elnököt, Sarkozy-t, egy másik Földön szökésben lévő banditaként ábrázolja. Nem lenne baj még ezekkel sem, ha nem merülne ki ennyiben az írás humora. A történet logikájáról, a narrátor jellemnélküliségéről nem is akarok több szót vesztegetni. Ha nincs történet, logika sem kell, ha a szereplő súlytalan, jellem sem kell. Csakhogy.

Csakhogy a novella egészen más felütéssel, egy izgalmas techno-thtiller alaphangján kezd. Nevezetesen, hogy egy etikus újságíró sohasem adja ki a forrását, és hogy a narrátor sem tenne ilyet. Kiváló kezdés! Egészen kevés szóból megtudjuk, hogy a narrátor újságíró, és így azonnal belehelyezkedünk a mesébe, az E1 múltnak indoka van – újságíró úr újságot ír. Azt is megtudjuk, hogy az elbeszélő etikus újságíró, aki valószínűleg súlyos ügyekben folytat oknyomozást, és ezeknek büntetőjogi következményei lehetnek – ki is akarná különben az informátor kilétét megtudni.

Túl szép is, hogy igaz legyen.

Nagyon hamar kiderül, hogy a narrátor holmi IT bérblogger, és igenis azonnal ki fogja adni az informátorát – ha szól valamiről ez a novella, hát erről szól. Egyébként szó nincsen oknyomozásról – ez nem techno-thriller. És ettől kezdve minden kiszámítható – illetve nem. Mivel gyakorlatilag nincs történet, hiába számítgat az olvasó, nem tudja a tippjeit szembeállítani az író által felkínált fiktív valósággal. Nem derül ki jóformán semmi, illetve ami igen, az tökéletesen súlytalan és menthetetlenül sablonos. Mint Sterlingnél és a CP-nél annyiszor: vajúdtak a hegyek, és egér született. Egészen kicsike, szürke egérke.

Olyan érzése van az embernek, hogy valami soha meg nem íródó regény nyitófejezetét olvassa.

Ez talán mentség lehet arra, hogy az utolsó szavaknál az is kiderül, hogy nem beszámolót olvasunk, szó sincsen újságírásról, semmiféle írásról, újságíró úr nem ír – kretén módjára monologizál. Magának? Nekünk? Sterling mindenképpen el akarja mondani valakinek érdektelen kis meséjét. Az lenne rosszabb, ha mindezt nem tizenhét oldalon keresztül tenné, hanem nagyregényben, 17 a 2,19348398575765. hatványon számú oldalon, hogy CP stílusban maradjak (neked is van zsebszámológéped, számold ki!). Még meg is teheti. Rettegjetek!

Irodalmi Tér: 8,02

Egyetlen szerkesztő sem teheti meg, hogy egy antológiába csupa közepes vagy rosszabb darabot tömködjön az év legjobbjai jogcímen – hacsak valóban nem ilyen az egész azévi termés. Az tényleg szar ügy.

Ha eddigiek voltak az év legjobbjai, a következő darab nyilván véletlenül került ide – magasan kiemelkedik a szürke átlagból. Vagy egyszerűen a szerkesztő csak úgy gondolta, ideje egy hosszabb lélegzetű, jobb darabnak, mielőtt az olvasó csendben visszateszi a kötetet a polcra, és örökre elfeledkezik róla.

86. o. Paul J. McAuley Bűnök és dicsőség

Illene hosszan és áradozva méltatni ezt a novellát, de nem szeretném. Azt szeretném, ha magáért beszélne, ha elolvashatná minden sci-fi kedvelő, az is, aki nem bírja az angolt, magyarán: megjelenne magyarul. A probléma, hogy meg kellene jelentetni az előző évi válogatásban olvasható novellát is, amely, ha nem is szorosan, de kapcsolódik ehhez a darabhoz, ügyes utalás is esik rá. Ez az az univerzum, aminek a Spin (Azért se Pörgés!) folytatásában kellett volna szerepelnie! Nem mintha az irodalmi mikromágia alkalmazásán túl bármilyen hasonlóság lenne a két írói univerzum között.

McAuley – akarva, akaratlanul? – egyszerűen csak betartja Vonnegut szabályait. Ebben a negyven oldalban nemigen vannak felesleges szavak, üresjáratok, minden mondat csak egyre közelebb visz az írás végéhez, még akkor is, ha – hál’ Istennek – a világ végül nyitott marad, sőt még jobban kinyílik újabb történetekre (végeredményben, igaz, hasonlít a Spinre ebben is, bár Wilson valamilyen perverz irtózattól vezetve, melyet a végtelen iránt érez, azt is körré zárta). Nincsen öncélú ötletparádé, az író nem a világnak szeretkezik nyitott ablaknál, nem önmaga zsenialitást, szellemességét, műveltségét etc. reklámozza felesleges szavak tömkelegével, hanem a történetet meséli el az olvasónak. És ami nagyon fontos: a karakterei, még ha nincsenek is agyonjellemezve, és a mellékszereplők némelyike sztereotip – élnek. Szerethetők és gyűlölhetők.

A történet a hard boiled krimiszüzsét követi, bár a főhős rendőrnyomozó – nő. Klasszikus a felütés: hulla. Sőt hullák. A történet azután persze a nagyobb tétek felé fordul (természetesen az emberiség jövője), de végig megmarad a nyomozás, majd a hajsza klasszikus keretei között. Az atmoszféra kiváló, a leírások a helyükön és egyensúlyban vannak, mérsékeltek és korrektek.

Bár általában elkedvetlenít az E1 agyatlan, nyakra-főre használata, de ebben a novellában a helyén van, ez egyértelműen visszaemlékezés, elbeszélés. Az időkezelés esetlegessége is ezt az emlék visszakeresési nonlienaritást mutatja, tökéletesen megoldva. A főhős nem magyaráz idióta módjára sem magának, sem az olvasónak, feltételez egy alaptudást a világról, amelyben ő és hallgatója él.

Mindent összevetve, ha ilyen lenne nagy átlagban a sci-fi, nem kárognék a haláláról.

IT: 13,93

Érdekes, hogy a válogatás milyen lassan ért fel arra színvonalra, ami elvárható lenne egy Év legjobbja antológiától. Viszont, hogy végre felért, a következő írással is tartja a színvonalat.

127. o. Alexander Irvine A hetedik Lehullás

Sajnos a magyar munkacímben nem tudok eljátszani az angol „fall” bukás értelmével, egy avatott fordító bizonyára kitalál jobbat, méltóbbat, ha a novella esetleg megjelenik magyarul.

Klasszikus sci-fi témák elevenednek meg tizenkét oldalban: i.) a civilizáció összeomlása a katasztrófa után, ii.) az emberek kétségbeesett vágya az elveszett aranykor és szórakozásai után, iii.) vallási fanatikusok kultúra-üldözése, iv.) az egyén ezekből fakadó tragédiája, és szembeszállása a korszellemmel.
i.) itt valamiféle meteorhullás jött, több hullámban (Lehullás, Falls), a Föld is kimozdul pályájáról, megváltozik a keringési és tengelyforgási ideje. Talán a Hold esett szét, talán éppen emberi beavatkozás következtében. Nem lehet tudni, de nem is fontos.
ii.) az elveszett könyvek elveszett történeteinek tudói, mesemondók és vándorkomédiások mindenütt szívesen látott vendégek. Különös, hogy a technológia elvesztése, az elveszett műszaki tudás után kisebb a nosztalgia.
iii.) A Könyv Misszionáriusai végigszáguldottak az Egyesült Államokon, és minden könyvet elpusztítottak. Tulajdonosaikkal együtt. Általános pusztítói a régi kultúrának, de újat nem adnak helyette. Végigkísérik a szöveget, mint állandó, szinte artikulálatlan fenyegetés. Nincs részletes leírás róluk, csak fanatizmusuk jelenik meg finom eszközökkel, de annál erőteljesebben ábrázolva.

De nem ezek a régi témák itt az igazán fontosak, hanem
iv.) Varner, az egykori vándorszínész, akinek élete álma, hogy Hamletet játszhasson, de ehhez előbb szó szerint foszlányaiból össze kell raknia a drámát. Természetesen, amíg az álmát hajszolja keresztül-kassul a kontinensen, az élete észrevétlen elvész. Maga sem veszi észre, és Vén Varner lesz belőle. Vén Varner végül utoléri álmát, de már nem képes valóra váltani. Viszont megtalál helyette valami mást: álmai folytonosságának lehetőségét.

A novella elbeszélésmódja klasszikus, külső narrátoros. Az időkezelés nem lineáris, Varner múltjának legfontosabb pillanatai keverednek a jelen (és a jövő szikrái) legfontosabb pillanataival. Nem biztos, hogy ez a fajta felszabdalás lenne a legjobb a történet számára, de ez is egy lehetőség, és működik.

A novella stílusa, műveltsége és kultúrája Bradbury mellé emeli a szerzőt.

IT: 13,30

Az előző darabhoz képest a színvonal csak hajszálnyit esik az antológia következő novellájában, mellyel a kötet középső harmadába értünk.

141. o. Dominic Green Pillangóbomba

Kiváló és eredeti ötletre épült a novella, az egyetlen problémám vele, hogy a tíz oldalnyi terjedelem körülbelül a duplája annak, amit az ötlet megérdemel. Vagy lehetne belőle nagyregényt írni. Ez a tíz oldal így – crap. Rossz pont az InterZone szerkesztőnek. Van még egy mókás véletlen, mely viszont ennek az antológiának a hibája: Ugyanazzal a szóval (összetétellel) kezdődik, mint az előző: Old Varner – Old Krishna. Mi ez, nyugdíjasotthon?

Félre a tréfával!

A jó stílusban, klasszikus E3 elbeszélésmódban és lineáris időkeretben megírt űropera/horror világában az űrbe éppen csak kilépett emberiség a Tulajdonosoknak nevezett magasabbrendű lények rabszolgaságába esik (jellemző módon gyakorlatilag egymást adjuk el). Nem szeretném lelőni poénokat, csak annyit a történetről, hogy az űrtechnológia és rabszolgaság közötti ellentmondást káprázatos (és ironikus) ötlettel oldja föl a szerző, megadva egyben a kegyelemdöfést az MI történeteknek.

A tulajdonképpeni cselekmény, bár érdekes, de sokkal konvencionálisabb, kevéssé eredeti, így igazából nem is számít.

IT: 11,28

Az antológia következő darabja talán csak azért került ide, mert az előző darab főszereplője indiai. Egyébként ennek a darabnak semmi keresnivalója ebben novellagyűjteményben.

Talán, ha lenne egy válogatás a feltörekvő periféria nemzeti büszkeségtől dagadó íróinak, esetleg abba beleférne… Itt önmagában arra szolgál, hogy színvonalat egyetlen csapással a mélybe küldje.

154. o. Vandana Singh Végtelenek

Bizonyára velem van a baj, hogy csupán azért, mert egy történet egzotikus környezetben (jelen esetben természetesen India) játszódik, még nem esem hasra előtte. Biztosan velem van a baj, mert képtelen vagyok magamévá tenni az ázsiai emberek észjárását. Noha értem minden szavát, mert elég merev, klasszikus stílusban íródott, E3 múltban, különösebb nyelvi mágia nélkül, nem tudom, hogy mit is akart az írója elmondani ezzel a szöveggel. Talán egy barátság története hindu és moszlim férfiak között? Talán csak az indiai matematikusok pofa nélküli dicshimnusza, az indiai nemzettudat demonstrációja? Egy biztos: a matematika ellenére ennek az írásnak semmi köze nincsen az ún. science fictionhoz. Talán mágikus realizmus, mert valami fantasztikum esetleg van benne, hacsak azt is nem inkább a főszereplő hallucinációjának tudjuk be.

Ha már főszereplő: az irodalomban kevés ilyen súlytalan, élettelen főhős akad, akinek az élete három mondatban elmesélhető, és valójában még az is sok hozzá. Abdul Karimra nézünk, és az ürességet látjuk. Mondhatod, abszorbeálódott tudományába, a matematikába, de ez sem igaz. Matekkal komolyan egyetemi és nyugdíjas évei alatt foglakozott, és akkor sem tett hozzá semmit a tudományhoz, mindössze megszállottan hajszolta a gyerekkora óta látni vélt angyalokat és a végtelent.

Az igencsak vékonyka történet iszonyúan túlméretezett terjedelemben állt elő, holott a gondolati anyag talán két sorba beleférne. Nem beszélve az „ötlet” eredetiségéről. Az író még hangulatot sem tud festeni, mert képtelen voltam belekerülni Amir közömbösségébe, impotens gyászába, magányába, félelmeibe. Az lélekben halott anyafigura érdekesebb és élőbb, mint Amir. Minden korábbi családi tragédia ellenére a vallási zavargások úgy törnek be Amir házába, mintha egy másik kontinensről érkeztek volna, neki semmi köze sem lenne hozzájuk. Ez abszolút hiteltelen: egy iskolai tanár nem teheti meg, hogy ne legyen tisztában a világ folyásával. Ha ennyire nincsen tisztában, akkor szimplán gyengeelméjű. De akkor minek írni róla egy tucat oldalt?

IT: 5,92

Érdekes módon, valamiféle szerkesztői bravúr folytán a lokális minimum után, lassacskán a kötet közepére érve megint találhat az ember valamit, ami helyenként a sci-fi legjobb pillanatait idézi.

175. o. John Barnes Visszacsinált dolgok

Ennyire átgondolt és komplex időutazós történettel ritkán találkozik az ember. Az időutazás által befolyásolt történelmek, a stabilizáló hivatalos szervezetek gondolata nem túlságosan eredeti ugyan, de a megvalósítás parádésra sikerült: a szerteszét folyó idő, a múltbéli beavatkozások nyomán folyamatosan változó jelen ábrázolása kiválóan sikerült.

Szereplői kiválasztásakor azonban Barnes saját agyszüleménye logikájának csapdájába esett: mivel a történet szerint a valóságváltozásokkal szembeni immunitás antiszociális egyének sajátja, így szereplőinek esélyük sincsen, hogy szimpatikusok legyenek. Az író ráadásul egy olyan valóságváltozat védelmezőivé tette hőseit, amely önmagában is taszító. Ilyen körülmények között a harmincoldalnyi terjedelem kínszenvedés az olvasónak. Különösen, hogy a végkifejlet a szöveg közepétől már nyilvánvaló. Az egyes szám első személy, múlt idejű elbeszélésmód indokolása nem szerepel a szövegben, nem is szerepelhet – a valóságváltozásban nem sok mindenki akad, akinek a főhős-narrátor elmondhatná a baját. Így marad a gyengeelméjű monologizálás, a magyarázkodás magának. Az elmebaj halvány érzete egy kissé még rá is erősített a végére elgyávuló befejezésre.

Kár érte.

IT: 11,84

A színvonal emelkedése csak átmeneti volt a kötet közepén megint arra a sajnos már ismerős mélypontra érünk. Köszönjünk néki! Szia Mélypont! Hogy ityeg mindig?

De lehet, hogy bennem van a hiba: képtelen vagyok meghatódni az üres nagyotmondástól.

205. o. Jay Lake Emberi síkon

Ez a történet jó magasra teszi a lécet, nem kevesebbet, mint egy milliót ajánl. Mármint évből. Előre a jövőbe. Az emberiség jövőjébe, természetesen. Ezer milleniummal, a szöveg szerint. Így még nagyszerűbben hangzik.

És itt meg is maradunk. Megint egy szöveg, mely összeroppan saját ambíciói és ígéretei alatt, hogy valójában ne adjon semmit. Mely obskruntizmussal próbálja álcázni a semmitmondást és a szellemi ürességet. Ez a szöveg nem képes megkötni az olvasóval azt a ki nem mondott egyezséget, mely eónok elmúltával is a változatlan emberi gondolkodást, pszichét tételezi, mely az alapja annak, hogy befogadható jövőbeli történeteket mondjunk. Ez a szöveg az igazságot ígéri, azt, hogy eónok múlva már annyira eltávolodunk jelen magunktól, hogy utódaink érthetetlenek és érdektelenek lesznek számunkra – hogy aztán mégis a jelen antropomorfizmusa süssön minden szavából. Igaz, a szerző előrángat egy szarrá koptatott sci-fi klisét, hogy mentse a menthetetlent. Hangulatnovellát azonban csak hangulatból lehet írni.

Az egyes szám első személy, múlt idejű elbeszélés egyetlen erénye, hogy kellően rövid: hét oldal. Elbeszélő ugyan van, de nem világos, hogy ki a közönség, és hogy jut a mesélő közelébe.

Főleg, hogy minek?

IT: 6,71

– balfrász –
Folyt. köv.: III. szelet

A novellakritikák III. szeletét itt olvashatjátok.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Novellakritikák: Gardner Dozois – The Year’s Best Science Fiction Twenty-seventh Annual Collection (2009) III. Szelet Balfrász sorra vette a 2009-es The Year’s Best Science Fiction-kötet novelláit (II. szelet itt). Az észrevételeit alátámasztja az általa kidolgozott racionális rendszer – az Irodalmi...
2. Novellakritikák: Gardner Dozois – The Year’s Best Science Fiction Twenty-seventh Annual Collection (2009) I. szelet Kissé megkésettnek tűnhet ez az elemzés, hiszen az analizált kötet, és benne az írások már háromévesek. Mentségemre szolgáljon, hogy a Dozois féle Year’s Best kötetek...
3. Novellakritikák: Gardner Dozois – The Year’s Best Science Fiction Twenty-seventh Annual Collection (2009)V. Szelet Balfrász sorra vette a 2009-es The Year’s Best Science Fiction-kötet novelláit (IV. szelet itt). Az észrevételeit alátámasztja az általa kidolgozott racionális rendszer – az Irodalmi...

Kissé megkésettnek tűnhet ez az elemzés, hiszen az analizált kötet, és benne az írások már háromévesek. Mentségemre szolgáljon, hogy a Dozois féle Year’s Best kötetek megkésve jutnak el hozzám – legalábbis eddig így volt – és lehetetlenül vastagok. Annyira vastagok, hogy ez az elemzés is öt részletben jelenik meg majd.

Azért a világ meg én is változunk (állandóan ez az idegesítő együtt dübörgés, csak nem tudok leszokni róla) – én legalábbis igyekszem –, Alsó Merániában is könnyebb már a hozzáférés az ilyesmihez, így, ha minden jól megy, mire megjelenik a 2011-es válogatás, már a 2010-esről szóló elemzést is meg tudom írni. Most egyelőre haladjunk sorjában, maradjunk 2009-ben!

Bár sokan kételkednek abban, hogy irodalmi értékítélet hozható racionális alapon, én mégis megkísérlem használni az Irodalmi Teret, ha már egyszer kitaláltam. A racionalitás tagadása az értékítéletben ugyanis további irracionalitásokat tételez föl. Egyrészről azt sugallja, hogy a szövegalkotás nem racionális aktus – ez ellen, mint író tiltakozom! –, másrészről azt, hogy a befogadás nélkülözi a rációt – ezt olvasóként nem fogadom el. Így az antológia novelláinak ismertetői végén jelzem az Irodalmi Térben kapott vektoruk hosszát. Csupán az összehasonlítás végett.

Aki kíváncsi az elfoglalt koordinátáikra is, megnézheti. Még némi haszontalan okfejtést is találsz minőségről és más hívságokról pár statisztikai tény fényében. Ugyanitt Trabant eladó.

Az antológiaszerkesztők jól ismernek, és pofa nélkül használnak is bizonyos fogásokat, hogy megetessék a portékájukat az olvasóval. Ezek közül csak egy a novellák sorrendje – de a novellák egyedi minősége és az esetleges tematikus válogatás mellett ez a választás adja meg a kötet hangulatát, az első darab határozza meg alaphangját. Dozois elég dörzsölt szerkesztő, biztosra akart menni, sztárral nyitott. Nagy baj, ugye, nem lehet…

De.

1. o. Robert Charles Wilson Utriusque Cosmi

Nincs abban semmi meglepő, ha az író régi témájához tér vissza, évtizedeken át írt regényciklusok bizonyítják a jelenség létezését és nem egy esetben létjogosultságát. Wilson is ezt tette. Visszatértek a Spin (Pörgés, Sic!) osztott, világűrlakó gépi intelligenciái, bár ebben a novellában nem ugyanazok eredet, szándék (itt szinte végtelenül passzívak) és talán végkimenetel szerint. Ez se lenne baj. A baj, hogy reménytelenül kiszámítható és klisés az egész. Elolvasván a Spin trilógia befejező kötetét is (Örvény, de sohasem fogok írni róla, ígérem!), olyan érzésem támadt, mint a Kronolitok-Spin összefüggésben: ez a novella valamiféle gyakorlótér a regényhez, vagy hamvába holt első kísérlet, merénylet kommercializált novella formájában. Még a Wilsonnál általában oly erős mikroábrázolás is, bár kiválóan kivitelezett, reménytelenül sablonos, Carlotte, a főhős ember-életére, bármily tragikus felütésben is tálalódik, csak rábólintunk, „Ja, ismerjük… Folytasd tovább!” Ebben a történetben nincsen semmi csavar, semmi meglepő, legfeljebb a főhős meglehetősen kisszerű (nem aljas, egyszerűen semmilyen) jelleme és az Univerzum méretű és idejű történések közötti – szerintem – áthidalhatatlan szakadék. Nem hiszem, hogy egy lelkileg sérült kislány lenne a kiválasztott, hogy ő maga a bejárt utat választotta volna. Azt még kevésbé, hogy – gépi tárolás ide, gépi tárolás oda – évtrilliók elmúlta, az Univerzum vége semmiféle nyomot nem hagyott benne.

Nem tudok arra sem rájönni, Carlotte miért utazott vissza az időben régi önmagához, ahol csak tanú lehet, aktív résztvevő nem – hacsak nem azért, hogy az írónak ürügye legyen megírni ezt a novellát. Wilson a mindentudó E3-ba kevert E1 elbeszélésmódot választotta, és ez utóbbit látszólag kifogástalanul oldotta meg: a főhős elmeséli egykori magának, mi is történt vele a következő pár trillió évben… Csakhogy az első pillanattól világos: a régi én egy kósza gondolatot sem érzékel az egész monológból, egyrészt, mert ez a novellában deklaráltan lehetetlen, másrészt, mert alszik. Számára így semmi tétje nincs a történetnek – talán ezért nincs az olvasónak sem. Az elbeszélésmód így mégiscsak a levegőben lóg – persze feltételezhető, hogy eónok alatt Carlotte simán megbuggyant, így nyugodtan mesélheti magának a saját történetét, és minden ésszerű ok nélkül visszautazhat az időben. A megokolatlanságot még mindig jobban elviselem, mint ha az írót értelem nélküli történetet írni, és olcsó fogásokkal élni látom.

Némi vulgárpszichologizálással arra juthat az olvasó, hogy az időutazás arra szolgált, hogy az eltemetett emlék, amelyről nem is tudott, végre napvilágra kerüljön. A másik ellentmondás itt feszül: azt még elhiszem, hogy a tudatalattiból az eltemetett szörnyű emlék egyre csak sarkallja valamire az elmét, de miféle tudatalattiról lehet beszélni egy kollektív, tárolt tudat esetében. Arról a tárolási és számítási kapacitásról, mely a novellában ábrázoltakhoz szükségeltetik, már el sem gondolkodom, elvégre le van írva a varázsszó: kvantumkomputer.

És megérkeztünk a novella – és a kortárs sci-fi – valódi tragédiájához. Egy igen sovánka, second hand szagú ötletre (Kezdjünk valamit a sötét anyaggal! Arról úgyis kevesen írnak, meg mostanában benne is van a köztudatban.) púpozódott egy sovánka történet, de jól, és jó helyen elszórt divatszavakkal (kvantum, húrelmélet, meta etc.) és máris az év legjobbjai közé került az írás. A novella legelső két mondata megadja az alaphangot:

„Visszatérvén az univerzumba (most, hogy az univerzum egy befejezett tárgy, bedobozolva és szalaggal átkötve az (Ős)robbanástól az összeomlásig), Carlotta addig kalkulálja az agyonpontosított helyet a téridő befagyott ordinátáin (sic!), míg végül elér egy lakókocsiparkot Commanche Drop város külterületén, Arizona államban. Testtelenül és erőtlenül az anyagi világ befolyásolásához, nem lévén több mint lélegzetvételnyi bizonytalanság bizonyos virtuális részecskék feymani geográfiájában (sic!), akadálytalanul áthalad az alumíniumlemez falon, és egy ágybetét fölé lebeg, melyen fiatal nő alszik nyugtalanul.”

Bombasztikus kezdés, melyet azután csak a deklaráció szintjén (hiszen valóban az Univerzum sorsáról van szó, és a Föld is, annak rendje és módja szerint elpusztul) követ bombasztikus történet Az értelmetlen, de jól hangzó technoblabla minősített esete. Az ordináta és geográfia szavakat ráadásul mintha hibásan (tudom, írói szabadság – főleg, ha ködösíteni akarunk vö. Derrida-féle obskruntizmus) használná… Wilson egyéni tragédiája, hogy az az írói tehetség, amely ebben a novellában is előcsillan, ilyesmire pazarlódik.

Vagy talán valami más az egész: hogy idáig értem az elemzésben, és jobban átgondolom, kezdek reménykedni, hogy a novella talán egy regény szinopszisa, azért ilyen…

Irodalmi Tér: 11,46

A valószínűség fura bogár: amíg nem nulla, minden megeshet, még az is, amit a második novella példáz: mindenkivel előfordul, hogy a nagy semmit írja meg, mert olyan fasza ötletnek tűnik elsőre. Ritkábban előfordul, hogy az eredmény meg is jelenik, még ritkábban, hogy az év legjobbjai közé válogatják.

Na, ez aztán jól minősíti is azt az évet!

18. o. Steven Gould Történet babbal

A történet sci-fi részében nincsen semmi, ami ne lenne végtelenül sablonos és unalmas – és természetesen logikailag ezer sebtől vérző. Mondjuk, a kortárs sci-fiben a logika az utolsó, amit avatott és érdemes, magosröptű kritikusai számon szoktak kérni. Mindegy, azért elmondom: ha már egyszer a fém-evő rovarok (mikrorobotok?) annyira elszaporodtak a Földön, lehetetlennek tartom olyan technológia fennmaradását, amely képes őket (Arizona méretű!) rezervátumokba falazni. Milyen magas is az a fal, ráadásul?

Ami jó a novellában, az sci-fi-n kívül esik: az atmoszférateremtés, a nyelv és a karakterek. Bár ez utóbbiak is klisések, de legalább élnek a maguk módján. Szolid, E3 múlt idejű elbeszélést, történet nélküli pillanatfelvételt, a szereplő jellemét mások meséjéből megmutató klasszikus megoldást kapunk.

Az író érdeméül hozom fel, hogy nem magyarázgatta a rovarjait/robotjait, nem kreált egy egész felesleges írói univerzumot a sztori köré.

Ennyi nincs után az ember legalább morált, tanulságot várna el, de ebben az írásban az sincsen. Bab viszont tényleg van a sztoriban, bár az egész babbal együtt nehogy hat, de még egy fél oldalt sem ér.

IT: 6,87

Akad, aki klasszikus, hősi, Hódítsuk-meg-a-Naprendszert! történetekkel próbálkozik még ma is, és lám, akad, ami ezek közül meg is jelenik, sőt még az év legjobbjai közé is kerül.

25. o. Karl Bunker A üvöltő ég alatt

A szituáció végzetesen, papírszagúan kimódolt, negatív véletlenek akkora kupacát toldozta össze keretként a szerző, amekkora valószínűtlenség kupacokat a klasszikus Asimov novellák setupjában találni – a Mester tudományos ismeretei, vaslogikája és tehetsége nélkül. Az idegenek nyomában a Szaturnusz holdjára indított expedíció két résztvevőjének története így csaknem belefúl azokba a nehézkes részletekbe, amelyeket a nyolcvanas évektől kezdve jobb szerzők már nem írnak le, joggal feltételezvén, hogy az olvasó már torkig van velük. Mint irodalmi alkotás, nyelvében, párbeszédeiben gyönge közepes, a figurák, csakúgy, mint a kerettörténet unalomig ismertek, sablonosak, élettelenek. Az elbeszélésmód legalább nem bombasztikus: klasszikus E3 múlt idő.

Ami érték benne, az a mondanivaló, méghozzá két szempontból. Egyrészt, mert a hősiességről, az önfeláldozásról szól, amely ráadásul nem a sablonos, sci-fi filmbéli megmentem-a-világot és/vagy az ártatlan-gyermeket-az-életem-árán (Persze a filmekben a végén általában meg se’ hal az illető – tisztelet illesse Bruce Willist az Armageddonban!) hősiesség, hanem az ember hősiessége, aki a megismerés érdekében áldozza föl magát. Ismerve a The Alamora vagy Eastwood Ivo Jima filmpárjára adott amerikai és hazai reakciókat, a hősiesség bármilyen ábrázolása azt kockáztatja, hogy a közönség értetlenségébe ütközik, az írói szándék és eltökéltség tehát minimum tiszteletre méltó. Másrészt a novella morálja még mélyebbre megy: azok az egyszerű technikusok, akik a Nagy Tudós mellett dolgoznak, elképzelhető, hogy a tudomány elkötelezettebb hívei, mint a Nagy Tudós maga.

Bár Amerikában az év legjobbjai közé került, és magam is bevettem volna az ÚG Naprendszeres számába, ebben a formában biza nem jött volna ki! Semmiképpen sem hat oldalban.

IT: 7,68

Úgy tűnik, az űroperett sohasem fog kipusztulni, az űrkalandok sorába sohasem un bele az aktuális kamaszgyerek-társadalom. Be is válogatódik szépen az év legjobbjai közé.

Néha, mint most, megérdemelten.

32. o. John Kessel A helveticai reneszánszt megelőző események

A novella űroperettnek viszont egészen kiváló. Ezt az inkább nagy terjedelmű tematikát kiválóan megoldotta Kessel alig 22 oldalban. Fogalmam sincsen, hogy a darab egy nagyobb írói univerzum része-e, mindensetre abból a nagyobb valamiből éppen annyit látunk, amennyi szükséges, és a környezet bemutatása annak ellenére nem logikátlan (gyengeelméjű), hogy jellemzően E1 múlt idejű az elbeszélés. Az író egyszerűen profi módon választotta meg az eszközeit, bár a legelején azért belesett az így elbeszélt bombasztikus kalandtörténetek pörgésének csapdájába – a közepére ki is fulladt rendesen. Nem a kifulladás a probléma, hanem, hogy – nagyon helyesen – a végén kiderül, minden valószínűség szerint a főhős memoárjaiból adott részletet a novella. Ebből a szemszögből, mivel az utólagos szerkesztés az elbeszélő részérről fennáll, hőstette kb. három napjának történéseit egyenletesebben kellett volna beosztani. Hozzáteszem, a történet nem magával a hőstettel kezdődik, az tulajdonképpen alig szerepel – talán így helyes –, hanem a tett utáni meneküléssel, ami valójában külön hőstett.

A sztori maga kissé Szélesi Ellopni egy chagallt-jára hajaz, legalábbis a felütésben, csak kissé kevesebb a halott és nagyobb a tét: egy nép szabadsága. A kalandok, megoldások, kisebb konfliktusok, jellemek és kellékek nem haladják meg az átlagos űroperett színvonalát. A kamasz(lelkű) olvasóközönség tudatos választása sajnos a szerelmi szál sablonosságában, prüdériájában, esetlegességében és éretlenségében a szokott módon megnyilvánul. Valójában teljesen fölösleges – két azonos nemű, nem szerelmi partnerrel is ugyanúgy működne a történet. Talán még jobban.

A történet alapkonfliktusa viszont eltér a megszokottól: a tét a Birodalom lelkületének, mely ősi drámaszövegek tulajdonlásában nyilvánul meg, túszul ejtése – ezt lopja el Adlan, a harcos szerzetes főhős, és viszi a hetven éve sztázisban tartott, és felélesztett katonanő, (szerelmi szál!) Nahid, segítségével hazájába, hogy drámákkal zsarolják ki a nép szabadságát a Birodalomtól.

A keret univerzum is mutat némi eltérést a sablonoktól. Az a nem túlságosan eredeti felállás, miszerint az emberiség eónokkal a történet előtt elérte a transzcendenciát, és elhagyta a fizikai létet, hogy az emberek kvázi istenné válva buzerálják a maradék halandókat, kapott egy kis fűszert attól a szintén nem túlságosan eredeti kerettől, hogy az emberiséget az istenek újrateremtik, hogy legyen kit buzerálni (vö. Accelerando). Mindehhez még jönnek halovány utalások, hogy az univerzum talán nem is valódi, csupán az istenek játéktere. (Mely ötlet önmagában szintén nem túlságosan eredeti, pl. Pax dei ciklus a Terrában éppen erről beszél – hogy a kezem megint magunk felé hajoljon!). A legerősebb ilyen utalás a szabadságharcos nép és a Birodalom neve. Az előbbiek a helveticaiak, az utóbbiak a casloniak. Nos, a két név a tipográfia két alapfelfogását testesíti meg: a Helvetica sans serif betűtípus, vagyis a betűk tompán záródnak le, a Caslon klasszikus serif betűkép, talpas lezárásokkal. Nem tudom, hogy ez szándékos vagy egyszerű ügyetlenség az író részéről, esetleg az olvasók bunkóságának demonstrálása – egészében viszont azt sugallja, hogy az univerzum csupán leírt (nyomtatott) formában létezik, az újrateremtés irodalmi újrateremtés, vagyis teremtés, az isten, istenek az írók.

Hát, ez egy kissé más dimenzió, mint a megszokott agyatlan űrkalandtörténetek, de valószínű, hogy mégsem lehetne másképpen kezelni, hiszen maga a teremtett világ az űroperett világa.

IT: 13,01

A kötet következő novellája tulajdonképpen nem is sci-fi. Az ilyesmit én science-faketionnak nevezem. Ez azt jelentené, hogy a novella mondanivalója szempontjából a sci-fi elem nem szükséges feltétel, bármilyen más tematikával lejöhetne ugyanaz az üzenet. Ez különösen igaz a kulcsregény/kulcsnovella szerű alkotásokra, melyek tulajdonképpen a jelen problémáit ábrázolják pszeudofantasztikus megvilágításban, többnyire a jövőbe kilőve. Lehet így sci-fit írni: ha az extrapolációkat, sarkításokat ad absurdum viszik, vagy legalább annak közelébe, a fantasztikum felerősödhet annyira, hogy mozgatóerővé válik. Jelen novella nem ilyen. De legalább nem nyúlik, mint a rétestészta.

55. o. Maureen F. McHugh Haszontalan dolgok

Maradjunk annyiban, hogy mivel a novella a jelen társadalmi folyamatok nem túl távoli jövőben bekövetkező kimeneteleit vizsgálja, ha nem is sci-fi, legalább spekulatív fikció. A vélt időbeliségén kívül viszont semmi fantasztikus nincsen benne. Az ábrázolt technológia, a társadalmi és élethelyzetek mind kortársaink, a szereplők tudatában az eljövendő kor (az ő jelenük) nincsen jelen, a mi mánkat reprezentálja gondolkodásuk mindenestül. Kulcsnovella tehát: a Nyugat gazdasági kollapszusának ábrázolása, enyhén megfűszerezve egy kis környezeti összeomlással is. Semmi újdonság, semmi reveláció, semmi ötlet. Egy személyes (kor)hangulat, finom kis női történetben elbeszélve, hősök és hőstettek nélkül. Viszont világra, de még államra vagy megyére szóló gonoszság sincsen benne, csak hétköznapi nyomorúság és ebből fakadó kis becstelenségek.

Szerettem olvasni, bár inkább rövidebben szerettem volna, mint hosszabban elmerülni benne. Nincs tizenegy oldalnyi szufla az írásban. Talán háromoldalnyi akad.

Az E1 múlt idő szépen, az érzelmekre hatóan szól, nem bántóan gügye, magának (vagyis természetesen az olvasónak, aki viszont nincs jelen az elbeszélő agyában, ugyebár) evidenciákat magyarázó. Ügyes húzás, hogy még az elbeszélő nevét sem tudjuk meg. McHugh prózája hajlamosít elhinni, hogy az a gondolati folyam, mely a tulajdonképpeni elbeszélés, egyszerű visszaemlékezés, annak szándékával, hogy az elbeszélő megmagyarázza magának, hogyan is jutott oda, ahová a novella végén került.

Mindez szép és jó. Csakhogy ahhoz, hogy így legyen, az elbeszélés túlságosan részletes és túlságosan irodalmi. Sokadszorra mondom el: senki sem gondolkodik irodalmi formában az írókon kívül, de ők éppen írnak, ez a dolguk… Senkinek sem olyan jó a memóriája, hogy hetekkel (évekkel, évtizedekkel, eónokkal) azelőtti párbeszédeket szóról szóra felidézzen. Szóval, az E1 memóriafunkciójára vonatkozó irodalmi közmegegyezést nevetségesnek, hamisnak, inadekvátnak – egészében üres szemfényvesztésnek érzem. Hiszen olyan könnyű esetleg csak egy félszóval utalni arra, hogy mindez elbeszélés, valaki másnak, kívül levőnek – végeredményben nekünk, olvasóknak – szól. És akkor helyére kerülnek a párbeszéd memoriterek, az irodalmi megfogalmazás. Még élő elbeszélésben is, a legprimitívebb elbeszélő is szerkeszt és fogalmaz – amit nem tesz meg szimpla gondolkodás közben. A nagyok ezeket ösztönösen tudják, vagy legalább ellesik másoktól a fogásokat – lásd az előző novella.

Vannak, akik erről nem vesznek tudomást – az idő majd eldönti a helyüket az irodalomban.

Vagy egy antológiában.

IT: 7,63

– balfrász –
Folyt. köv.

A novellakritikák II. szelete itt olvasható.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Novellakritikák: Gardner Dozois – The Year’s Best Science Fiction Twenty-seventh Annual Collection (2009)V. Szelet Balfrász sorra vette a 2009-es The Year’s Best Science Fiction-kötet novelláit (IV. szelet itt). Az észrevételeit alátámasztja az általa kidolgozott racionális rendszer – az Irodalmi...
2. Novellakritikák: Gardner Dozois – The Year’s Best Science Fiction Twenty-seventh Annual Collection (2009) II. Szelet Bár sokan kételkednek abban, hogy irodalmi értékítélet hozható racionális alapon, én mégis megkísérlem használni az Irodalmi Teret, ha már egyszer kitaláltam. A racionalitás tagadása az...
3. Novellakritikák: Gardner Dozois – The Year’s Best Science Fiction Twenty-seventh Annual Collection (2009) III. Szelet Balfrász sorra vette a 2009-es The Year’s Best Science Fiction-kötet novelláit (II. szelet itt). Az észrevételeit alátámasztja az általa kidolgozott racionális rendszer – az Irodalmi...