Irodalom

Irodalom és művészetek a száz éve született Ray Bradbury írásaiban


Idén száz éve született Ray Bradbury: 1920. augusztus 22-én látta meg a napvilágot az Illinois állambeli Waukegan-ben. Alább Marti Zsófia megemlékezését olvashatjátok a science fiction-irodalom egyik halhatatlan klasszikusáról.

Rajongók millióinak szívéhez áll közel Bradbury életműve, nemzedékekkel szerettette meg a science fiction-történeteket, írásai generációk fantáziáját ihlették meg. Művészete nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a science fictiont komoly, mainstream irodalomként fogadják el. Termékeny szerző volt, kamaszkorától gyakorlatilag haláláig írt, közel harminc könyv és 600 novella, ill. egyéb írás maradt utána; legismertebb művei a Marsbéli krónikák, a Fahrenheit 451 és Az illusztrált ember (másik fordításban A tetovált ember). Hatása máig sem halványul: történeteiből napjainkban is rendszeresen készülnek újabb feldolgozások, s öröksége a kortárs science fictionben tovább él.

Talán azért is érezzük olyan közel a szívünkhöz Bradbury művészetét, mert ő maga is könyv- és sci-fi-rajongóból lett íróvá. Gyerekkorában falta a könyveket: H. G. Wells, Verne Gyula, Edgar Allan Poe és Edgar Rice Burroughs írásai mellett a sci fi-magazinokat és képregényeket bújta, később Robert Heinlein és Arthur C. Clarke történeteit olvasta, huszonévesen pedig szépirodalmi művekkel szélesítette látókörét. Kiskamaszként Poe stílusát utánozva írt horror-novellákat, majd a Flash Gordon- és Buck Rogers-történetek hatására kezdett sci-fit írni, még saját fanzine-t is alapított. Miután családja Los Angelesbe költözött, rendszeres mozilátogató lett, s híres filmsztárok autogramjait gyűjtötte. Huszonnégy éves korától írásaiból élt; először népszerű sci fi-magazinokban jelentek meg művei, az ötvenes évektől pedig a műfaj iránti igény növekedését, és egyre szélesebb körű elfogadottságát jelezte, hogy már nem csak kifejezetten SF-re szakosodott kiadók jelentették meg írásait.

A műfaj óriásai között tartják számon, ennek ellenére ő nem tekintette magát sci fi-szerzőnek: „Csak egy science fiction könyvet írtam, a Fahrenheit 451-et, mely a valóságon alapul. A science fiction a valós dolgokat ábrázolja. A fantasy a lehetetlent (’unreal’) ábrázolja. A Marsbéli krónikák ezért nem sci fi, hanem fantasy, mert nem történhetne meg, érti?” – nyilatkozta.

Bradbury talán a leglíraibb science fiction-szerző, műveiben, mint a legtöbb minőségi sci fi-ben, a technológia és a találmányok másodlagos szerepet játszanak, írásaiban a főszerepet az emberek mellett az emberségnek, az emberi civilizáció és a kultúra értékeinek megőrzése játszotta. Ízig-vérig bölcsész volt: családja szerettette meg vele az olvasást, fiatalkora nagy részét könyvek között és könyvtárakban töltötte, s ez akkora hatással volt rá, hogy gyerekként megsiratta az Alexandriai Könyvtár pusztulását, vallotta be a Fahrenheit 451 előszavában. Mivel nem engedhette meg magának, hogy egyetemre menjen, autodidakta volt, tudását könyvekből szerezte; szemében a könyvek a tudás letéteményesei, kultúránk és civilizációnk alapkövei.

A könyvtár Bradbury szemében egyszerre otthon és szentély. Legismertebb művének, a Fahrenheit 451-nek előzményét, a ’The Fireman’ c. novellát is egy könyvtárban írta, bérelt írógépen, a könyvben szereplő idézeteket az őt körülvevő könyvek inspirálták.

Ő maga mondta, hogy kortársai között talán nincs még egy író, aki annyi verset, novellát, esszét, színdarabot vagy regényt írt volna könyvtárakról, írókról vagy könyvtárosokról, mint ő. Saját bevallása szerint könyvek és könyvtárak nevelték, erről műveiben is gyakran megemlékezik. A Bradbury életében fontos szerepet játszó nők is valamilyen módon mind kötődtek a könyvekhez: tanárok, könyvtárosok, vagy könyvárusok voltak, feleségével is egy könyvesboltban találkozott, ahol Maggie eladóként dolgozott.

S az író nem csak írásaiban állt ki a könyvtárak mellett: adományaival több kaliforniai közkönyvtárat mentett meg a bezárástól, végrendeletében pedig saját könyvgyűjteményét a Waukegan Public Library-re hagyományozta. Szép gesztus, hogy az író születésének centenáriuma alkalmából augusztus 22-én amerikai könyvtárak Fahrenheit 451 felolvasó-maratont szerveznek, amelyen többek között Margaret Atwood, Neil Gaiman vagy William Shatner is részt vesz.

Bradbury nosztalgiával gondol a művészetek kiemelkedő képviselőire, gyakran megidézi őket írásaiban. Műveiben az emberi szellem, a nyugati kultúrkör legkiemelkedőbb alkotásaiból idéz, számos írásának címe vagy alcíme irodalmi utalás vagy idézet. Kultúrafelfogása romantikus, szemében az irodalom és a művészet, a klasszikus kultúra menedéket jelent az egyén számára a történelem viharai közepette. S ez nem csak a Fahrenheit 451-ben nyilvánvaló, ahol Montag, a tűzőrből lett könyvmentő a Prédikátorok könyvét tanulta meg kívülről a könyvek könyvéből, a Bibliából.

Egyik versében Emily Dickinson és Edgar Allan Poe fiának nevezi magát, egy novellájában pedig Charles Dickens a nagyszülei albérlője, aki Pipnek szólítja, s engedi, hogy a tizenéves író segédkezzen neki a Két város regénye megírásában (s a helyi könyvtárosnőt véletlenül éppen Emily Dickinsonnak hívják…)

A publikálatlan ’Bonfire’hőse a világvége előtti éjszakán kedvenc íróira-filozófusaira gondol, köztük Shakespeare-re, Platónra, Arisztotelészre, Swiftre, Huxleyra és Faulknerre, vagy költőkre, mint Robert Frostra és John Donne-ra. Michelangelo szobraira, El Greco, Renoir és Picasso, valamint Beethoven műveire emlékezik vissza, hiszen másnapra ezek mind megsemmisülnek, vele és a világgal együtt.

A ’Bright Phoenix’egy kisvárosi könyvtárosról szól, akihez cenzor érkezik elégetendő könyveket keresni, s csak könyvégetés közben döbben rá, hogy valójában az egész város könyveket rejteget – a fejében… A helyi lakosok között megtaláljuk Keatst, Platónt, Einsteint, Shakespeare-t, Lincolnt. ’A második Usher-Ház’-ban a főszereplő összegyűjti a Föld könyvégetőit, s az általuk elítélt fantasztikus történetek ihlette módon küldi őket halálba.

’A száműzöttek’-ben a Földön éppen a 2020-as évben(!) tiltották be a fantasztikus- és rémtörténeteket, szerzőik, mint pl. Poe, Dickens, Ambrose Bierce vagy H. P. Lovecraft és Hawthorne ezért a Marsra menekülnek, hogy műveikben ott élhessenek tovább. Egy túlbuzgó és fantáziátlan űrhajó-kapitánynak köszönhetően azonban lelkük és szellemük végleg kialszik, mint a gyertyaláng, ahogy a tudomány és haladás nevében szimbolikusan az utolsó misztikus- és horror-történeteket tartalmazó könyveiket is elégetik a vörös bolygón.

’A mosoly’-ban egy kisfiú a nagyok háború után megmaradt szórakozásában, a festmények, könyvek, gépek rombolásában készül részt venni, amikor megbabonázza a meggyalázandó festmény, a Mona Lisa; így, amikor a felbőszült tömeg cafatokra szaggatja a képet, egy tenyérnyi darabot megment belőle magának: a sejtelmesen mosolygó ajkakat, s mikor magára marad, ámulattal bámulja szerzeményét a holdfényben.

Az olvasás Bradbury számára több passzív időtöltésnél: ’Do your own bit of saving.’ – ’Vedd ki a részed [a világ] megmentéséből!’ – ez nem csak a Fahrenheit 451 Faberének mottója, Bradbury egész életművéé is lehetne. Szereplői mentik a számukra emberileg fontos dolgokat, amit csak tudnak: könyveket, gondolatokat, szerzőket, művészeti alkotásokat; kultúránk, emberi civilizációnk meghatározó alakjainak szellemi örökségét. „Tegye meg a kötelességét, s ha mentés közben maga is vízbe fullad, legalább tudja, hogy a part irányába tartott.” – üzeni olvasóinak.

Világszemléletét talán az „aggódó humanizmus” kifejezéssel lehetne legtalálóbban leírni. Kuczka Péter ezt írta róla: „Bradbury egész életműve költői tiltakozás a félelem és szorongás XX. századi változatai ellen.” Maga az író egy interjúban úgy fogalmazott, nem megjósolni akarja a jövőt, hanem megakadályozni. A Fahrenheit 451 megírása idején még azt gondolta, hogy 40-50 év múlva (tehát az ezredfordulóra) jön el az a világ, amit regényében ábrázolt. Valószínűleg örül, hogy nem kellett megérnie a 2010-es évek második felét, amikor több lépéssel közelebb kerültünk egy olyan világhoz, melytől meg akart óvni minket, melynek közeledtére figyelmeztetett.

Bradbury a nyomtatott könyvek szerelmese volt, a kisregényben is részletesen írt a könyvek jellegzetes illatáról. A Fahrenheit 451 e-book–kiadásához hosszú ellenállás után a halála előtti évben hozzájárult, azzal a feltétellel, ha a kiadó az amerikai közkönyvtárakban ingyenesen elérhetővé teszi.

Az író a számítógépeket és a technológia terjedését a nyolcvanas években még üdvözölte, a komputereket a könyvekhez hasonlította, 2010-ben azonban már arról panaszkodott, hogy túl sok gép vesz körül minket, meg kell szabadulnunk tőlük, az internetnek is a figyelem-elterelő hatását hangsúlyozta; a net „nem valóságos”, nyilatkozta.

A Fahrenheit 451-et legtöbben a McCarthy szenátor nevéhez köthető ’50-es évekbeli boszorkányüldözés elleni tiltakozásként értelmezik, az író azonban többször kifejtette, hogy műve megírásában legalább annyira motiválta a televíziózás térhódítása, a tömegkultúra mindent elsöprő áradata. A televíziózás, mondta, az olvasás halálát jelentette, a tévéműsorok többsége „nagyrészt szemét”, amit a tévétől kapunk, csak haszontalan információmorzsák. Bradbury azonban nem általánosságban ítélte el a televíziót, mint médiumot: az elmélyülést, a minőségi szórakoztatást kérte számon rajta, a műsorok alacsony színvonalát kárhoztatta. Ő maga is gyakran írt forgatókönyvet televíziós műsorokhoz, a ’The Halloween Tree’ adaptációjáért Emmy-díjat is kapott.

Bradbury a Fahrenheit 451 legfontosabb üzenetének azt tartotta, hogy manapság már nincs is szükség a könyvek elégetésére, mert az emberek maguktól is leszoknak az olvasásról (írta ezt 1953-ban…). „Nem kell könyvet égetni a kultúra elpusztításához. Elég, ha leszoktatják az embereket az olvasásról.” Az író úgy fogalmazott: nem olvasni nagyobb bűn a könyvégetésnél is. Ez az, amitől ő leginkább tartott, a gondolkodás, az igényesség, a klasszikus műveltség háttérbe szorulásától. A sors iróniája, hogy szülői nyomásra több amerikai középiskolában betiltották vagy cenzúrázták a Fahrenheit 451-et…

Úgy érezhetjük, a Fahrenheit 451 napjainkban aktuálisabb, mint valaha: a 2010-es években a disztópiák népszerűségének növekedésével több klasszikus antiutópiával együtt ismét az érdeklődés középpontjába került. Sokan gondolják úgy, hogy jelenleg nem a rendőrállamok és totalitárius diktatúrák, hanem az élvezetek féktelen hajszolása, és az ezzel járó tudatlanság, elbutulás, az áltudományosság terjedése jelentik a legnagyobb veszélyt civilizációnkra. A The New York Times a 2018-as HBO-adaptáció kapcsán így jellemezte a Fahrenheit-ot: „a közösségi média korának regénye”. Kisregényében Bradbury a 20-21. század sok „vívmányát” megelőlegezte: megjósolta a virtuális valóság határát súroló huszonnégy órás interaktív tévéműsorokat, a miniatűr fülhallgatókat, a féktelen fogyasztást, önpusztítást, a könyvek, az olvasás, a gondolkodás, a klasszikus műveltség háttérbe szorulását, a felszínesség térhódítását, az emberi kapcsolatok kiüresedését. Ezek a motívumok, érthető módon, más modern disztópiákban is megjelennek: Ben Elton Vakvilág c. regényének főhőse Montagéhoz nagyon hasonló fejlődésen megy át a közösségi média uralta világban.

„Mindenkinek, aki meghal, hagynia kell maga után valamit, mondta a nagyapám. Gyereket vagy könyvet, festményt, házat vagy egy falat, amelyet felépített, egy pár cipőt, amit csinált. Vagy egy kertet, amelyet beültetett. Valamit, amit a kezünk megérintett, hogy lelkünknek legyen hova költöznie halálunk után, hogy ha az emberek egy fára vagy egy virágra néznek, amit mi ültettünk–minket lássanak abban. Egyre megy, mit csináltunk, csak az a lényeges, hogy ha valamihez hozzányúlunk, azt változtassuk meg úgy, hogy ránk emlékeztessen akkor is, ha már levettük róla a kezünket. A hozzányúlás módjában különbözik az igazi kertész attól, aki csak nyírja a füvet.”

A Fahrenheit 451-ben az egyik könyvmentő mondta ezt, de a gondolat tulajdonképpen Ray Bradbury ars poeticájának is tekinthető, ő saját bevallása szerint azért kezdett írni, hogy valami maradandót hagyjon maga után. Születése után száz évvel elmondhatjuk: ez sikerült is neki.

Pályája során Bradbury elnyerte a legrangosabb irodalmi és művészeti díjakat, köztük a Retro-Hugo-díjat, 2007-ben pedig Pulitzer-díjjal (Special Citations and Awards) ismerték el munkásságát. Bekerült a Science Fiction és Fantasy Hírességek Csarnokába, csillagot kapott a Hollywoodi hírességek sétányán, szülővárosában parkot neveztek el róla. Széleskörű hatásának bizonyítéka, hogy halála után két és fél hónappal, 2012 augusztusában, az író születésének 92. évfordulóján a NASA Ray Bradburyről nevezte el azt a helyet a Marson, ahol a Curiosity marsjáró „földet ért” (Bradbury Landing), ezzel is tisztelegve a Marsbéli krónikák szerzője előtt, aki generációk fantáziáját ihlette meg, köztük a NASA Mars-missziójában részt vevő tudósokét is. Egy aszteroida is a nevét viseli (9766 Bradbury), egy holdkráter pedig a Dandelion Wine (Pitypang-bor) c. műve után a Dandelion Crater nevet kapta.

Haláláról Barack Obama hivatalban lévő elnök mellett többek között Steven Spielberg, Stephen King és Neil Gaiman is megemlékezett. Sírkövére, kérésének megfelelően, (a nevén, születési és halálozási dátumán kívül) a „Fahrenheit 451 szerzője” kifejezés került.

Amikor megkérdezték Bradburyt, hogy ő melyik könyvet választaná, ha Montagéhoz hasonló helyzetbe kerülne, Dickens Karácsonyi énekére esett a választása, mondván: az a történet különösen nagy hatással volt rá; az életről és halálról szóló könyv, mondta. Emellett a győzelemről is szól, tette hozzá.

Én Bradbury más művei mellett a Fahrenheit 451-et feltétlenül érdemesnek tartom arra, hogy megmentsük az utókor számára. És Te mit gondolsz erről, Kedves Olvasó?