Iain M. Banks – A száműző [Részlet]

Kr. u. 4034-et írunk. Az emberiség meghódította a csillagokat. Fassin Taak komótlátó előtt fényes jövő áll, mígnem egy napon váratlan látogatója érkezik. A galaxis peremén, egy jelentéktelen naprendszer eldugott szegletében magányos gázóriás kering, a neve: Nasqueron. Lakói, a heiek, régen elszakadtak a civilizáltnak mondott világtól. Úgy tartják róluk, hogy dekadens népség, akik a kiber-barbarizmus szintjén vegetálnak, adatokat guberálnak a világ szemétdombján, saját utódaikra vadásznak és értelmetlen háborúzgatással töltik az idejüket. Mozgásba lendül a galaktikus birodalom csikorgó gépezete, és Fassin Taak egyik pillanatról a másikra egy ismeretlen katonai szektában találja magát. Parancsot kap, hogy szálljon alá a gázóriásra, és járjon a végére a hei civilizáció több milliárd éves rejtélyének. Mindeközben vészesen közeleg a háború, amiben mindenki csak veszíthet… hacsak Fassin Taak idejében meg nem oldja a talányt.

Az Agave Kiadó exkluzív regényrészlete.

HÁROM:

ZUHANNI EGYRE

Slovius bácsi a magasba lendítette, és zsupsz! – a vállára ültette. Tyű, de izgi: elmennek megnézni, ahogy a jó bácsik megbüntetik a gépszörnyet. Slovius redőkbe szaladó homloka finoman csiklandozta a tenyerét. Ficánkolni kezdett. A bácsinak szorosan össze kellett fogni a bokáját, hogy le ne pottyanjon.

– Fass, hagyd abba a mocorgást!

– Jó. Nem mocogok, megígérem.

Tudta, hogy „mocorgok”-ot kellett volna mondania, de az efféle dödörgéssel mindig mosolyra fakasztotta a felnőtteket és puszit kapott érte. Vagy összeborzolták a haját, amit legalább annyira szeretett.

Újév volt, a család egy ideje már a tavaszi szálláson lakott. Fassin nagyfiúnak számított, így az összes évszakházban járt már, a nyári szállást kivéve. Az lesz a utolsó. Aztán kezdődik elölről; körbe-körbe vándorolnak a házak között. Vicces. Slovius bácsi lehajolt, nehogy beüsse a fejét az ajtófélfába.

– Vigyázz a kobakodra, Fass – hallotta az apja hangját a háta mögül.

Az anyja hangosan felsóhajtott. – Ne szekírozd folyton azt a gyereket.

A szülei jócskán lemaradtak, de tisztán hallotta a hangjukat.

– Nem szekírozom, csak…

– De igenis… – az anyja elharapta a mondat végét.

Rossz érzés volt, amikor anya és apa így beszéltek egymással. Megpaskolta Slovius bácsi homlokát és hintázni kezdett a vállán: – Mesélj mondákat! Mondákat, mondákat, mondákat akarok! – hajtogatta.

Slovius bácsi nevetett. Rázkódott a válla, és vele rázkódott ő is. – No nézd csak a tudásra szomjazó ifjúság!

– Nem is tudom, kitől örökölte – dünnyögte az anyja a háttérből.

– Ne kezdd megint – mordult rá a férfi. – Megvan benne az egészséges kíváncsiság, ennyi az egész.

– Na persze, az egészséges kíváncsiság – hagyta rá az anyja. – Én máshogy mondanám.

– Figyelj, én…

– Mesélj a vorixokról!

– A vohrokról – helyesbített Slovius bácsi.

– Képzeld, nekem is van egy igazi vorixom! Tud beszélni, menetelni, úszni, ugrani és… és vetődni is tud! És képzeld, a víz alatt is menetel, kipróbáltam. Eeeekkora nagy puskája van és mindenkit lelő, bumm-bumm! És sok kicsi vorixom is van, amik csak menetelni tudnak. Nekik is van puskájuk, csak olyan icipicik, hogy nem lehet látni őket, de el tudják gáncsolni egymást, és akkor felborulnak, így… – Majdnem leesett Slovius nyakából. – Egy egész vorix század. Komoly, nem? Mindig megnézem a Vorix Kommandót, te is szoktad nézni? A kedvencem Sokk kapitány, mert ő a legokosabb. De szeretem Ratatata rajvezetőt és Krump hadtáp tizedest, mert ők meg viccesek. Jun és Yoze Ratatata rajvezetőt szeretik a legjobban. Te is szoktad nézni a Vorix Kommandót, Slovius bácsi?

– Eddig még nem volt szerencsém, Fass.

Fassin összehúzott szemöldökkel igyekezett megfejteni a választ. Miért nem mondják a felnőttek egyszerűen azt, hogy igen vagy nem?

Beültek a siklóba, úgyhogy le kellett szállnia a bácsikája válláról. Ez nem nagyon tetszett neki. Szerencsére Slovius maga mellé ültette, így nem kellett újra előadnia a „hányni fogok hátul” műsort. A másik oldalára egy szolga ült. Fimender bácsi középre telepedett két öreg hölgy társaságában, akik folyton kuncogtak. A szülei a hátsó ülésre préselődtek és fojtott hangon beszélgettek. Ők is idősnek számítottak, de Slovius bácsi sokkal öregebb volt náluk, Fimender bácsi pedig még annál is öregebb.

A sikló a magasba emelkedett. Úgy hasította a levegőt, mint a Nemezis romboló a Vorix Kommandóban. Fassinnak is volt egy Nemezis makettje, ami repült, de a szobájában sosem játszhatott vele, pedig a fedélzeti ágyúi nagyokat pukkantak és még rakétákat is tudott lőni, surr-surr! Magával akarta hozni, de nem engedték, pedig mindent megpróbált, még toporzékolt is. Nem hozhatott játékot, egyetlen egyet se.

Megrángatta Slovius ingujját. – Mesélj a vorixokról! – Mivel is nevettette meg az előbb? – Mondákat, mondákat!

Slovius bácsi elmosolyodott és a fejét csóválta.

– A vohrok a Kulminátus láncos kutyái, gyermekem – hajolt előre Fimender bácsi az ülések között. Fahéjas cukorkaillata volt és vörös orra, mert nagyon szerette az italt. Vicces orrhangon beszélt és nem tartott szünetet a szavak között. – Mocskos söpredék, az emberi faj legnagyobb ellensége.

– Hátrább az agarakkal, Fim – csitította Slovius. Óvatos oldalpillantást vetett a szolgára, de az nem szólt semmit, még csak nem is nézett rájuk. – Még a végén komolyan vesz valaki, és ott találod magad a gép mellett. – Rámosolygott Fimender bácsira, aki elengedte a pilótaülés fejtámláját és hátradőlt locsi-fecsi barátnői közé. Egy darabig a bárfiókban kotorászott, aztán a nyakánál fogva előhúzott egy üveget, és úgy szorongatta, mintha meg akarná fojtani.

– Megtiszteltetés lenne – morogta.

Slovius bácsi Fassinhoz fordult. – A vohrok valamikor réges-régen a Földre látogattak, még mielőtt az emberek űrhajót tudtak volna készíteni. Sőt, akkoriban még tengerjáró hajóik sem voltak.

– Az mikor volt, Slovius bácsi?

– Körülbelül nyolcezer éve.

– Időszámításunk előtt 4051-ben – motyogta maga elé Fimender bácsi. Slovius bácsi úgy tett, mintha nem hallotta volna. Fassin nem tudta eldönteni, hogy Fimender bácsi ezzel ellentmond Slovius bácsinak vagy sem, de a biztonság kedvéért néhányszor elismételte magában: négyezer ötvenegy, négyezer ötvenegy…

– Találkoztak a földi emberekkel – folytatta Slovius bácsi –, és néhányukat magukkal vitték az űrbe, távoli csillagokra és bolygókra.

– A nagy lószart! – hördült fel Fimender bácsi. – Elrabolták őket. Visszaéltek egy primitív faj naivitásával, istennek adták ki magukat. – Elnézett a többiek feje fölött, mintha ott se lennének. Fass nem egészen értette, miről beszél Fimender bácsi. Az öreg hölgyek halkan vihorásztak.

– Ennyi idő elteltével ki tudná megmondani – mosolygott elnézően Slovius bácsi –, hogy történt valójában? Egyiptom, Mezopotámia és Kína lakói túl primitívek voltak ahhoz, hogy dönteni tudjanak a sorsuk felől. A vohrokban isteneiket látták megelevenedni, a világ végére is követték volna őket. Azt sem tudjuk biztosan, hogy élő embereket vittek el; talán csak sejtmintát vettek.

– Vagy csecsemőket ragadtak ki az anyjuk karjából. De az is lehet, hogy terhes asszonyokat marcangoltak szét, hogy a magzatokat megszerezzék – fuldoklott Fimender. Egy darabig csend volt, aztán ismét felhangzott a bácsi rekedtes hangja: – Köszönöm, kedvesem. Hopsz, óvatosan azzal az üveggel! Minden cseppje orvosság.

– Szóval a vohrok magukkal vitték a kiválasztottakat szülőföldjüktől távoli naprendszerekbe – folytatta zavartalanul Slovius. – Az emberek pedig megtanultak együtt élni más idegen fajokkal. A Kulminátus a szárnyai alá vette őket, és végigkísérte a fejlődés rögös útján. Az évezredek során mindent felfedeztek, amit a Földön maradt emberek is felfedeztek. Csakhogy a messzire szakadt emberek tudtak valamit, amit az otthon maradottak nem: azt, hogy rajtuk kívül mások is laknak az univerzumban. Hogy mindannyian egy nagyobb közösség részei. Érted, gyermekem?

Fassin bólintott. Tudta, mit jelent a galaktikus közösség: a többieket.

– Akárhogy is, a Földi emberek végül felfedezték a féreglyukakat és…

Fassinnak eszébe jutottak a vorixok. – Képzeld, a Nemezis is átbújik a féreglyukakon!

– Hát persze – hagyta rá Slovius. – Egyszóval amikor az emberek kiléptek az űrbe és rácsatlakoztak a hálózatra, meglepődve tapasztalták, hogy az idegenek ismerősként tekintenek rájuk.

– Úgy hívták őket, a retrográd civilizáció – dünnyögte Fimender bácsi. – Rájöttek, hogy ők a resztli… – Fassin nem tudta eldönteni, hogy a bácsinak torkán akadt az ital, vagy csak nevetni akart.

Slovius hátrafordult és szúrós pillantást lövellt felé. – Szavakon nem érdemes lovagolni, Fim, még akkor sem, ha nyersnek és igazságtalannak gondoljuk őket.

De Fimender bácsi rá se hederített. – Jól kitalálták a mocskok. Azt akarták, hogy sose felejtsük: tartozunk nekik.

– A Kalmeár az őslakosoknak is gondját viselte. Ügyelt rá, hogy a Földnek sose essen bántódása, például véletlenül se találja el egy kóbor aszteroida.

Fimender bácsi harákolva nevetett. – Hogy nem szakad le a pofájuk.

Fass szerette volna, ha Fimender bácsi végre csöndben marad, hogy ő tovább hallgathassa Slovius bácsit. Ráadásul Fimender bácsi – még ha nem is értett mindent abból, amit mondott – mintha ugyanazokról a dolgokról beszélt volna, amikről Slovius bácsi, csak máshogy. Egyetértettek, de mégsem. Fimender bácsi mintha kitalálta volna a gondolatait; rákacsintott és Slovius felé intett a poharával. – Hallgasd csak!

– Így aztán a földi emberek is eljutottak a messzi csillagokig és megismerkedtek az idegenekkel – magyarázta Slovius bácsi. – És döbbenten tapasztalták, hogy emberek is élnek közöttük – tette hozzá mosolyogva.

– Sőt, addigra már sokkal több volt az űr-ember, mint a resztli – tette hozzá Fimender. Slovius bácsi felsóhajtott, de nem nézett hátra.

A sikló hósipkás hegyek fölött repült. A távolban lassan körvonalazódott egy különös, kör alakú pusztaság. Slovius bácsi a jelek szerint kifogyott a mondanivalóból, Fimender bácsi viszont csak most kezdett belelendülni, így aztán Fass hátrafordult az ülésen és minden figyelmét neki szentelte.

– Az űr-emberek fejlettebbek voltak ugyan, de végtelenül gyávák; egy két ballábas, töketlen bagázs. Szolgafajt faragtak belőlük, amiből tizenkettő egy tucat. A földi ember álma a nagyságról és halhatatlanságról a szemükben egy rakat fellengzős ostobaság volt, egyszerűen nem tudtak vele mit kezdeni.

– A földiek ugyanakkor választ kaptak a „Van-e élet az univerzumban?” örök kérdésére; mégpedig azt, hogy: „Igen. Mindenhol.” Kinyílt előttük a világ, és ők rájöttek, hogy a mindenholt a szó legszorosabb értelmében kell érteni: minden, amit maguk körül látnak, valami szarházi marslakóé; minden bolygó, hold és csillag, minden üstökös, porfelhő és törpe, még az űr átkozott semmije is egy másik faj otthona. Szállj le egy eldugott salakdarabon, húzz elő egy ásót, és a következő pillanatban egy kétfejű idegen üvölt feléd, hogy hordd el az irhádat, és fegyvert nyom a képedbe mind a húsz kezével. Vagy egy plecsnit – na, az a rosszabb fajta!

Fassin még életében nem hallotta Fimender bácsit ennyit beszélni egyhuzamban, és nem tudta eldönteni, hogy Slovius bácsihoz beszél, hozzá, esetleg a két barátnőjéhez, mert a monológ közben egyfolytában az üléstámlán lógó bárfiókot szuggerálta, és valahogy nagyon szomorúnak tűnt. Egyik barátnéja vigasztalóan vállon veregette, aztán megsimogatta a férfi ritkás haját.

– Civilizációs kondicionálás. Így nevezték a rohadékok – mondta sötéten az üléstámlának. – Pfh! Átkozott sintérek. Megtanították, hol a helyünk. Hagyták, hogy ábrándokat kergessünk, aztán lerántottak a sárba. – Alaposan meghúzta az üveget.

– Kondicionálás? – kérdezte Fass bizonytalanul.

– Mi? Ja igen, úgy ahogy mondod.

– Ez egy régi szokás – szólt közbe Slovius tapintatos, már-már gyengéd hangon. Fass megint nem tudta eldönteni, hogy neki mondja vagy Fimender bácsinak. Csendben előhúzta a sikló egyik terminálját. Ha elhozhatta volna az e-Barátját, most egyszerűen megkérdezhetné, de a fránya felnőttek sose engednek neki semmit. Erősen kellett koncentrálnia, hogy kiigazodjon a betűk, számok és ábrák rengetegében, miközben Slovius bácsi és Fimender bácsi tovább beszélgettek.

Nem akarta hangosan feltenni a kérdést, inkább az ikonokat használta, mint a nagyok. Ide-oda lépkedett a struktúrában. Talált egy könyvszimbólumot, mellette gyerekfej-ikonnal. A gyerek komisz képet vágott, előtte drogkehely, a feje körül szavak, apró mozgó szatellitek és repülő madarak keringtek. Egy próbát megér, gondolta.

– Kondicionálás – mondta ki hangosan és rákattintott a vizuális adatkérés ikonra. A képernyőn rövid szöveg jelent meg:

KONDICIONÁLÁS. Nagy múltra visszatekintő civilizáció-formálási módszer, amelyet jellemzően a Kulminátus alkalmazott. Lényege, hogy egy fejlettebb faj a pre-kondicionált közösség természetes lakóhelyéről mintaegyedeket gyűjt (elsősorban klonoklasztikus vagy embrionális formában), és az áttelepítést követően alkalmazkodó, szervilis típust formál belőlük. Amikor a honos faj űrtechnológiája és fejlettsége eléri a kapcsolatteremtésre alkalmas szintet, találkozik a kondicionált csoporttal. Nem ritka jelenség, hogy az egzóták lélekszáma meghaladja a honos faj egyedeiét.

A honos faj természetes lakóhelyének megőrzéséről és védelméről a kondicionálást végző faj gondoskodik (ld. üstökösök, meteorok, természeti katasztrófák). A kondicionáláson átesett fajok ezért rendszerint elkötelezettek mentoraikkal szemben.

A módszert a pángalaktikus törvénykezés (ld. Galaktikus Tanács) idején betiltották, de a hatalmi interregnumok és krízisek időszakában elő-előfordul. Egyéb megnevezések: mentorálás, kiemelés, agresszív felkarolási politika. Releváns terminológia: e-ember, r-ember (ld. egzóta- és retrográd civilizációk).

A szöveg folytatódott, de Fassin abbahagyta az olvasást és zavartan vakarta a fejét. Mennyi hosszú szó! Valami kisebbeknek való oldalt kellett volna keresnie.

A sikló földet ért. Nahát! Nem is vette észre, amikor leszálltak. A pusztán rengeteg kisebb-nagyobb jármű várakozott, és még több körözött a levegőben. Hatalmas volt a tömeg.

Kiszálltak és elindultak az emberáradat után. Fassin felkéredzkedett Slovius bácsi vállára.

A távolban, egy nagy kör közepén durván ácsolt torony magasodott. A tetején, fényes dobozban ott volt a rossz gép, ami egy barlangban bujkált a hegyekben, amíg a Domínium katonái fülön nem csípték. (Mindig a Tisztogatók kapják el a rossz gépeket. Egyszer-egyszer megnézi a Domínium nem alszikot is, de az felnőtteknek való rém unalmas műsor sok beszéddel és csókolózással.)

A rossz gép hosszú és nagyon fárasztó búcsúbeszédet tartott, tele bonyolult kifejezésekkel. Fassinnak melege lett. A játékait sem hozhatta magával és kezdte unni a műsort. Slovius bácsi kétszer is rápisszegett. Erre ő megszorította Slovius bácsi nyakát a combjával, de Slovius bácsi mintha észre sem vette volna. Anya és apa csöndesen beszélgettek, a homlokukat ráncolták és egymás orra előtt hadonásztak, mintha ki akarnának valamit rázni az ujjukból. Fimender bácsi és a két öreg néni a siklóban maradt.

Aztán a Tisztogatók következtek – emberek meg egy nagy szürke denevérkinézetű nikh, vagy hogy hívják. A rövid beszéd után végre-valahára elpusztították a gonosz gépet. de még ez sem volt igazán izgalmas, mert a doboz egyszerűen vörös lett és füstölni kezdett, aztán jött egy nagy fényes villanás (ami igazán lehetett volna nagyobb és fényesebb), a gép hatalmasat pukkant, és dirib-darabjaira hullott. Páran éljeneztek, de leginkább csend volt. Csak a durranás vert visszhangot a hegyek között.

Amikor visszaszálltak a siklóba, Fimender bácsinak vörös volt a szeme. Valami olyasmit motyogott, hogy ami történt, az bűn és az emberiség legnagyobb szégyene.

Copyright © Agave Könyvek, 2009

Terjedelem: 544 oldal
Ár: 3480 Ft

A könyv 20 % kedvezménnyel megvásárolható az Agave Könyvek online könyvesboltjában.