Egyik jó tulajdonságomnak foghatom fel, hogy akárhová is keveredek széles e világban, mindig utamba akad egy-két sci-fi vagy fantasy rendezvény, amire el lehet menni némi élményadagért.
Így már meg sem lepődtem, amikor Milton Keynesbe költözésem után kicsivel tudomást szereztem a Collectormania nevű eseményről, aminek plakátján jó pár Star Wars-os, Star Trek-es és még tucatnyi tévésorozat vagy mozifilm sztárocskái voltak felsorolva.
A négy napos esemény első napján, pénteken, úgy alakult, hogy délutános műszakban dolgoztam a hotelben, úgyhogy időt tudtam szakítani egy délelőtti terepfelmérésre, ami azért is volt nagyon fontos, mert így nagyjából megtudtam azt is, hogy a néhány mérföldre található lakásomtól mennyire bonyolult odatalálni.
Hogy ez miért olyan rettentő fontos? Elmagyarázom.
Milton Keynes városa a tervezőasztalon született az 1960-as években, méghozzá úgy, hogy fogtak 3 falut egy pofásnak kinéző környéken London 80km-es perifériáján, rajzoltak köréjük egy kört és az így kijelölt területet beépítették. A nagyjábóli középpontba beterveztek egy city centert – ami lényegében egy óriási bevásárlóközpont – és az egészet körbevették gondosan és tudatosan megtervezett tágas lakónegyedekkel, amik közé parkokkal és zöldövezetekkel elszigetelt autópályákat húztak szinte vonalzóval. Az eredmény egy kiváló közlekedéssel rendelkező település, ami olyan mintha valaki fogta volna a XI. kerületet és széthúzta volna egy fél Budapestnyi területen.
Minden kis lakóterületen egyedi stílusú lakóházakat építettek és minden lakótelepnek külön neve is van. A kiválóan elhelyezett parkokkal körülvett egymást sűrűn keresztező 2-3 sávos autópályáknak köszönhetően a városon belül bárhová el lehet jutni néhány perc alatt, annál is inkább, mert a közismert angol közlekedési lámpa undornak köszönhetően, mindenhol körforgalmak ugranak váratlanul az autós elé, ha irányt kíván módosítani vagy áthajtani egy kereszteződésen. Ez egyszerűen briliáns mindenkinek, aki itt él már évek óta, és biztos eltévedés mindenkinek, aki csak nemrég érkezett, vagy netalántán először van a városban.
Nem viccelek! Minden út és körforgalmas útkereszteződés tökegyforma. Oldalt park, kétszer két- vagy háromsávos út elválasztva egymástól bokros szalagkorláttal, a végén pedig körforgalom. Ennyi! Nincsenek magas épületek, vagy bármilyen megjegyezhető viszonyítási pont, úgyhogy a közlekedőnek még a belváros közepén is az az érzése van, hogy valahol egy vidéki autópályán autózik a semmi közepén. Szerintem a város megépülése és a GPS korszak között a totális elveszés és éhenhalás veszélye fenyegette a frissen ideköltözőket. Azon se csodálkoznék, ha a GPS feltalálója idevalósi lenne, de az szinte biztos, hogy járt már itt.
Az én GPS-em a telefonomban van, ami nagyon szuper eltekintve attól az apró ténytől, hogy kicsit késik és emiatt Szilárd bácsi karcos baritonja rendszerint pár másodperccel a kijárat után közli velem, hogy merre is kellett volna menni. Mondanám, hogy szerencsére az út szélén táblák is vannak, amire felsorolják egy kereszteződés előtt, hogy melyik irányban milyen lakó vagy egyéb negyedeket lehet megközelíteni, de mivel ezekből rengeteg van, a táblán meg kevés hely, ezért jobb híján spóroltak a betűméreten. Nem tudom kinek sikerült már 100as tempónál a körforgalom előtt 60 apró betűs névből kibogarászni a megfelelőt, nekem nem igazán megy.
A fentiek ismeretében nyilvánvaló, hogy a városban leginkább a nap állása alapján próbálok tájékozódni, vagyis ha tudom, hogy amit keresek az a város déli részén van, akkor elég ha megfigyelem merre jár a nap és követem a helyesnek vélt irányt. Ja, hogy Angliában állandóan felhős az ég? Hát ez pech!
Szóval ott tartottam, hogy pár órát szántam a péntek délelőttömből arra, hogy beugorjak a rendezvényre és memorizáljam az odavezető utat. (Tisztára mint a régi labirintusos játékok ZX spectrumon…jobbra-egyenesen-egyenesen-balra-egyenesen…afrancba elcsesztem RESET… LOAD)
Miután szerencsésen odaértem, konstatáltam, hogy az MK stadium, ami helyszínnek volt megjelölve – meglepő módon – egy dög nagy futballstadion, amilyeneket koncertek alkalmával már látogattam, de sci-fi rendezvény apropójából még sosem. Kíváncsi is voltam, hogy az előadásoknak, paneleknek, műsorszámoknak hol fognak helyet biztosítani. Miután beléptem az épületbe és körülnéztem egyértelművé vált, hogy itt bizony korántsem az történik, amire eredetileg számítottam.
Ez a rendezvény, nem az a rendezvény!
Hiába kerestem volna műsort, paneleket, színpadot, beszélgetős sarkokat. Itt minden csak arról szól, hogy a kedves rajongó jó pénzért dedikáltathasson egy fényképet a stadion nézőtere fölötti kerengőn felállított műanyag pavilonokban ücsörgő sztárokkal, jó esetben – ha nincs nagy sor – válthasson velük pár elhadart mondatot, vagy kicsit több pénzért csináltathasson velük egy közös fotót.
Nem tagadhattam le a csalódottságomat. Még csak nagyon kevesen voltak, mert a nagy nevek még nem érkeztek meg, úgyhogy az egész egy szánalmas és feltűnően pénzhajhász felhajtás nélküli autogrampiacnak tűnt. Ezt a szervezők egy pillanatig sem palástoltak, hiszen a szervezői sátor is csak azért volt, hogy lehessen bankkártyával is fizetni autogramokért és hogy előre lehessen kupont venni a fényképezkedésekért.
Ez a rendezvény, nem az a rendezvény!
Végigsétáltam a nyitott és ezért elég szeles és hideg folyosón a pavilonok előtt ahol, pár helyen már ott ücsörögtek az aláírók és várták az aláírnivalókat. Minden pavilon elején szép nagy fényképen pózolt a sztár és mellette látható volt az ár is. Általában 15 fontot (kb.4800 Ft.) kértek egy aláírásért és ugyanennyit egy közös fotóért, amit persze profi fotós készített egy külön erre a célra felállított paraván előtt és amit egy órával később már át is lehetett venni. Tim Russ, Robert Duncan McNeil, Joe Flanigan, Jeffrey Combs és még pár jól csengő név ennyiért dedikált, de persze a nagyobb nevek drágábbak voltak. Kate Mulgrew és Linda Hamilton 20 fontba került (kb. 6400 Ft) míg Patrick Stewart aláírásáért vagy egy közös képért nem kevesebb, mint 35 fontot (kb. 11000 Ft) kellett leszurkolni.
Az aláíró pavilonok mellett szélvédettebb helyen áruspultok is fel voltak állítva, ahová az ilyenkor megszokott holmikat, csecsebecséket pakolászták ki.
Mivel nem volt nagyon időm már, ezért pár kör után elindultam munkába és nagyon reméltem, hogy másnapra azért némileg megváltozik a véleményem, mert amit addig láttam az egyáltalán nem volt szimpatikus.
Vagy a szabadnap tudatának vagy a napsütésnek köszönhetően, de jó kedvvel ébredtem és újból várakozás teli hangulatban indultam útnak a stadion felé. Hiszen nincs abban semmi rossz, ha némi pénzt csinálnak az amúgy is alulfizetett sztárjaink. Hiszen nekik sincs kisebb válság, mint nekünk nem igaz? Körülbelül három eltévedés és 12 percnyi kerülőút után meg is érkeztem és a teli parkolót látva biztos voltam benne, hogy ezúttal nem lesz kihaltság az épületben.
Ami belépéskor fogadott az végre jóval közelebb volt az elvárásaimhoz, és a hangulat is közelített ahhoz amilyennek egy ilyen rendezvényen uralkodnia kell. Persze ebben a rendezőknek nem sok részük volt, hiszen a szükséges pluszt a beöltözött rajongók és az őrült kütyügyártók hozták. A látogatók között szinte mindenhol beöltözött Star Wars vagy Star Trek karaktereket lehetett látni és a stadion felső részének széltől védett részeit, faltól falig aláírás, játék, bögre, kütyü, cucc és bigyóárusok lepték el.
Ez a rendezvény, még mindig nem az a rendezvény amilyenekre otthonról emlékszem, de már határozottan kezdett hasonlítani hozzá. A színészek, sztárok és pillanatnyi jelenetig látható statiszták aláíróhelyeit immár hosszú sorok látogatták és feltűntek köztük olyan unikumnak számító figurák is, mint például Slavitza Jovan, aki a Szellemírtók első részében a meghatározhatatlan nemű, de roppant kecses Gozer-t alakította, vagy Peter Kwong, aki a Nagy zűr kis Kínában című Carpenter eposzban hadonászott és repkedett a gonoszok oldalán.
Az árusítóhelyeken szó szerint majdnem mindent meg lehetett kapni. Nem volt filmsztár, énekes, futballista vagy politikus, akitől ne lehetett volna jó pénzért egy dedikált fotóhoz jutni. Persze, akik már pár éve elhunytak azoknak az aláírása nagyon drága volt, de nem volt ritka a több száz fontos relikvia a még aktív celebektől sem. Szinte szédelegtem az árcéduláktól pár helyen. Vehettél Darth Vader sisakot mindenkinek az aláírásával, akinek köze volt a szerephez 300 fontért, keretes Supernatural montázst az összes főbb szereplő aláírásával 400-ért, eredetinek mondott csillagflotta rucit dedikálva 1500-ért és határ szinte a csillagos ég. Gyanítom, hogy a drágább és érdekesebb darabok ki sem kerültek a kínálatba, hanem pult alatt cseréltek gazdát hatalmas összegekért. Mint az a T.J.Hooker-ből ismert rendőrautó, ami ugyan pult alá nem fért be, ellenben a stadion előtt parkolt vérlázító árajánlattal az oldalán. Ha csak másolat volt, akkor egyenesen vérforraló.
Voltak érdekes dolgok a nem eladó kategóriában is. Csicsergő, csivitelő R2-esekből például akár egy focicsapatot is össze lehetett volna hozni, ezért különlegesnek számított köztük az az R6-os droid, amelyik hűvös füstszerű permetet is tudott az emberek arcába fújni éktelen csipogás közepette.
A jelmezesek kitettek magukért. Jó volt látni a kreativitással és a gondos munkával elkészített öltözékek sorát, hiszen nem csak rohamosztagosok masíroztak fel-alá, hanem olyan ötletes alkotásokat is láthattunk, mint a buckalakó, TIE fighter pilóta, sőt még egy Cylon katona is feltűnt a régi sorozatból. A személyes kedvencem mégis az a Fett család volt, ahol a papa-mama mellett a zöldbe öltözött kis Boba még csak cseperedett és megriadva álldogált rózsaszín páncélos nővérkéje mellett. Valamikor egy Petőfi Csarnokos Sci-Fi napon láttam egy kisgyerekből, barna köpenyből és narancssárga Wartburg indexlámpából gyártott java testvérpárt. Rögtön eszembe jutott, hogy itt lenne a helyük nekik is.
Meglátogattam pár sztárocskát én is pár otthonról rendelt aláírásért és ha már itt voltam, saját pénzből befizettem magam Tom Parishez, aki barátságos kézfogással köszöntött és bár az elmúlt évek rendezői székben ücsörgése alatt felszedett pár kilót, még ugyanolyan szívélyesen mosolygott a dedikálás és a csevegés közben, hogy nem éreztem rajta, hogy én vagyok ma a 300-adik ember akire mosolyognia kell.
Hamar eltelt a nap a vendégek között gond nélkül sétáló színészek, az eszméletlen mennyiségű vásárlásra csábító filmes holmi és a profi vagy vicces jelmezes rajongók bámulásával és fényképezésével. Szívesen elcsevegtem volna még néhány névvel a plakátról, de annak ellenére, hogy teljességgel megértem a pénzért élményt rendezvények létjogosultságát, nem éreztem úgy, hogy nekem most erre pénzt kellene költenem. Majd inkább jövőre jelentkezek segítőnek a rendezőkhöz és akkor majd haverkodok velük ingyen. Vagy esetleg kiköltöztetem Junt és Sándort pár hónapra és összehozunk egy saját rendezvényt, ami jobb lesz, kevésbé kapitalista, emberközpontúbb és valószínűleg veszteséges, mint mindig. 🙂
Szerkesztői megjegyzés: Amíg Gumipók kiköltöztet minket, mi addig is megpróbálkozunk budapesti rendezvények szervezésével – legközelebb például július 10-én. Díszvendégünk David Nykl, a Stargate Atlantis Zelenka dokija lesz.
[gallery orderby="rand"]]]>
