Bár sokan kételkednek abban, hogy irodalmi értékítélet hozható racionális alapon, én mégis megkísérlem használni az Irodalmi Teret, ha már egyszer kitaláltam. A racionalitás tagadása az értékítéletben ugyanis további irracionalitásokat tételez föl. Egyrészről azt sugallja, hogy a szövegalkotás nem racionális aktus – ez ellen, mint író tiltakozom! –, másrészről azt, hogy a befogadás nélkülözi a rációt – ezt olvasóként nem fogadom el. Így az antológia novelláinak ismertetői végén jelzem az Irodalmi Térben kapott vektoruk hosszát. Csupán az összehasonlítás végett. Aki kíváncsi az elfoglalt koordinátáikra is, megnézheti nálam. Még némi haszontalan okfejtést is találsz minőségről és más hívságokról pár statisztikai tény fényében. Ugyanitt Trabant eladó.
A terjedelem tizedénél járunk, a The Year’s Best Science Fiction Twenty-seventh Annual Collection szerkesztőjének ideje volt ismét egy Nagy Nevet bedobni (hadd legyek gonosz: öreg havert ráadásul), aki már helyet foglalt abban a kétes értékű Pantheonban, amit a sci-fi felirattal jelölt kartotékfiók (vö. piszoár) jelent. Hadd legyek ismét gonosz: szerzőnk sokat tett azért, hogy a fiókunk nehezen is legyen megkülönböztethető a piszoártól.
68. o. Bruce Sterling Fekete hattyú
Öt szó jellemzi az egész hosszúra nyúlt írást: felesleges cyberpunk zagyvalék, college humorral. A novella története nehezen kihámozható a nagyképű IT varázsszavakkal teletömködött zagyvalékból, és ha a szerencsés olvasó megtalálja a soványka történetet (bizonytalan eredetű párhuzamos Földek között vándorló, bizonytalan eredetű, de garantáltan feketeruhás, utalások szintjén isteni hatalmú szereplő más Földekből származó infotech ismeretmorzsákat csepegtet az újságíró narrátornak és még magával is viszi) nem sokra megy vele, mert a felesleges szereplők felesleges története nem vezet sehová. Természetesen cyberpunk ez a „javából”, a kötelező körökkel és kulcsszavakkal, a CP-ből már unalomig ismert, gömbölyűre koptatott történeti, atmoszférabéli, szereplő és stiláris modorosságokkal, közhelyekkel.
Nemet kellene már mondani egy szerkesztőnek (és olvasónak) arra, hogy csak azért közöljön (és szeressen) egy novellát, mert szerepel benne egy olyan szó, mint a „memrisztor”. Azt hiszem, ma már ennyi nem elég. Nem szabadna, hogy elég legyen! Mint ahogy nem elég az infantilis, kétes frissességű humor sem. Elhiszem, hogy bizonyos amerikai körökben nevetséges Olaszország történelmi nagyságán viccelődni mindenféle párhuzamos történelmek ürügyén – én semmi mulatságosat nem találok benne. Ahogy abban sem, hogy a francia köztársasági elnököt, Sarkozy-t, egy másik Földön szökésben lévő banditaként ábrázolja. Nem lenne baj még ezekkel sem, ha nem merülne ki ennyiben az írás humora. A történet logikájáról, a narrátor jellemnélküliségéről nem is akarok több szót vesztegetni. Ha nincs történet, logika sem kell, ha a szereplő súlytalan, jellem sem kell. Csakhogy.
Csakhogy a novella egészen más felütéssel, egy izgalmas techno-thtiller alaphangján kezd. Nevezetesen, hogy egy etikus újságíró sohasem adja ki a forrását, és hogy a narrátor sem tenne ilyet. Kiváló kezdés! Egészen kevés szóból megtudjuk, hogy a narrátor újságíró, és így azonnal belehelyezkedünk a mesébe, az E1 múltnak indoka van – újságíró úr újságot ír. Azt is megtudjuk, hogy az elbeszélő etikus újságíró, aki valószínűleg súlyos ügyekben folytat oknyomozást, és ezeknek büntetőjogi következményei lehetnek – ki is akarná különben az informátor kilétét megtudni.
Túl szép is, hogy igaz legyen.
Nagyon hamar kiderül, hogy a narrátor holmi IT bérblogger, és igenis azonnal ki fogja adni az informátorát – ha szól valamiről ez a novella, hát erről szól. Egyébként szó nincsen oknyomozásról – ez nem techno-thriller. És ettől kezdve minden kiszámítható – illetve nem. Mivel gyakorlatilag nincs történet, hiába számítgat az olvasó, nem tudja a tippjeit szembeállítani az író által felkínált fiktív valósággal. Nem derül ki jóformán semmi, illetve ami igen, az tökéletesen súlytalan és menthetetlenül sablonos. Mint Sterlingnél és a CP-nél annyiszor: vajúdtak a hegyek, és egér született. Egészen kicsike, szürke egérke.
Olyan érzése van az embernek, hogy valami soha meg nem íródó regény nyitófejezetét olvassa.
Ez talán mentség lehet arra, hogy az utolsó szavaknál az is kiderül, hogy nem beszámolót olvasunk, szó sincsen újságírásról, semmiféle írásról, újságíró úr nem ír – kretén módjára monologizál. Magának? Nekünk? Sterling mindenképpen el akarja mondani valakinek érdektelen kis meséjét. Az lenne rosszabb, ha mindezt nem tizenhét oldalon keresztül tenné, hanem nagyregényben, 17 a 2,19348398575765. hatványon számú oldalon, hogy CP stílusban maradjak (neked is van zsebszámológéped, számold ki!). Még meg is teheti. Rettegjetek!
Irodalmi Tér: 8,02
Egyetlen szerkesztő sem teheti meg, hogy egy antológiába csupa közepes vagy rosszabb darabot tömködjön az év legjobbjai jogcímen – hacsak valóban nem ilyen az egész azévi termés. Az tényleg szar ügy.
Ha eddigiek voltak az év legjobbjai, a következő darab nyilván véletlenül került ide – magasan kiemelkedik a szürke átlagból. Vagy egyszerűen a szerkesztő csak úgy gondolta, ideje egy hosszabb lélegzetű, jobb darabnak, mielőtt az olvasó csendben visszateszi a kötetet a polcra, és örökre elfeledkezik róla.
86. o. Paul J. McAuley Bűnök és dicsőség
Illene hosszan és áradozva méltatni ezt a novellát, de nem szeretném. Azt szeretném, ha magáért beszélne, ha elolvashatná minden sci-fi kedvelő, az is, aki nem bírja az angolt, magyarán: megjelenne magyarul. A probléma, hogy meg kellene jelentetni az előző évi válogatásban olvasható novellát is, amely, ha nem is szorosan, de kapcsolódik ehhez a darabhoz, ügyes utalás is esik rá. Ez az az univerzum, aminek a Spin (Azért se Pörgés!) folytatásában kellett volna szerepelnie! Nem mintha az irodalmi mikromágia alkalmazásán túl bármilyen hasonlóság lenne a két írói univerzum között.
McAuley – akarva, akaratlanul? – egyszerűen csak betartja Vonnegut szabályait. Ebben a negyven oldalban nemigen vannak felesleges szavak, üresjáratok, minden mondat csak egyre közelebb visz az írás végéhez, még akkor is, ha – hál’ Istennek – a világ végül nyitott marad, sőt még jobban kinyílik újabb történetekre (végeredményben, igaz, hasonlít a Spinre ebben is, bár Wilson valamilyen perverz irtózattól vezetve, melyet a végtelen iránt érez, azt is körré zárta). Nincsen öncélú ötletparádé, az író nem a világnak szeretkezik nyitott ablaknál, nem önmaga zsenialitást, szellemességét, műveltségét etc. reklámozza felesleges szavak tömkelegével, hanem a történetet meséli el az olvasónak. És ami nagyon fontos: a karakterei, még ha nincsenek is agyonjellemezve, és a mellékszereplők némelyike sztereotip – élnek. Szerethetők és gyűlölhetők.
A történet a hard boiled krimiszüzsét követi, bár a főhős rendőrnyomozó – nő. Klasszikus a felütés: hulla. Sőt hullák. A történet azután persze a nagyobb tétek felé fordul (természetesen az emberiség jövője), de végig megmarad a nyomozás, majd a hajsza klasszikus keretei között. Az atmoszféra kiváló, a leírások a helyükön és egyensúlyban vannak, mérsékeltek és korrektek.
Bár általában elkedvetlenít az E1 agyatlan, nyakra-főre használata, de ebben a novellában a helyén van, ez egyértelműen visszaemlékezés, elbeszélés. Az időkezelés esetlegessége is ezt az emlék visszakeresési nonlienaritást mutatja, tökéletesen megoldva. A főhős nem magyaráz idióta módjára sem magának, sem az olvasónak, feltételez egy alaptudást a világról, amelyben ő és hallgatója él.
Mindent összevetve, ha ilyen lenne nagy átlagban a sci-fi, nem kárognék a haláláról.
IT: 13,93
Érdekes, hogy a válogatás milyen lassan ért fel arra színvonalra, ami elvárható lenne egy Év legjobbja antológiától. Viszont, hogy végre felért, a következő írással is tartja a színvonalat.
127. o. Alexander Irvine A hetedik Lehullás
Sajnos a magyar munkacímben nem tudok eljátszani az angol „fall” bukás értelmével, egy avatott fordító bizonyára kitalál jobbat, méltóbbat, ha a novella esetleg megjelenik magyarul.
Klasszikus sci-fi témák elevenednek meg tizenkét oldalban: i.) a civilizáció összeomlása a katasztrófa után, ii.) az emberek kétségbeesett vágya az elveszett aranykor és szórakozásai után, iii.) vallási fanatikusok kultúra-üldözése, iv.) az egyén ezekből fakadó tragédiája, és szembeszállása a korszellemmel.
i.) itt valamiféle meteorhullás jött, több hullámban (Lehullás, Falls), a Föld is kimozdul pályájáról, megváltozik a keringési és tengelyforgási ideje. Talán a Hold esett szét, talán éppen emberi beavatkozás következtében. Nem lehet tudni, de nem is fontos.
ii.) az elveszett könyvek elveszett történeteinek tudói, mesemondók és vándorkomédiások mindenütt szívesen látott vendégek. Különös, hogy a technológia elvesztése, az elveszett műszaki tudás után kisebb a nosztalgia.
iii.) A Könyv Misszionáriusai végigszáguldottak az Egyesült Államokon, és minden könyvet elpusztítottak. Tulajdonosaikkal együtt. Általános pusztítói a régi kultúrának, de újat nem adnak helyette. Végigkísérik a szöveget, mint állandó, szinte artikulálatlan fenyegetés. Nincs részletes leírás róluk, csak fanatizmusuk jelenik meg finom eszközökkel, de annál erőteljesebben ábrázolva.
De nem ezek a régi témák itt az igazán fontosak, hanem
iv.) Varner, az egykori vándorszínész, akinek élete álma, hogy Hamletet játszhasson, de ehhez előbb szó szerint foszlányaiból össze kell raknia a drámát. Természetesen, amíg az álmát hajszolja keresztül-kassul a kontinensen, az élete észrevétlen elvész. Maga sem veszi észre, és Vén Varner lesz belőle. Vén Varner végül utoléri álmát, de már nem képes valóra váltani. Viszont megtalál helyette valami mást: álmai folytonosságának lehetőségét.
A novella elbeszélésmódja klasszikus, külső narrátoros. Az időkezelés nem lineáris, Varner múltjának legfontosabb pillanatai keverednek a jelen (és a jövő szikrái) legfontosabb pillanataival. Nem biztos, hogy ez a fajta felszabdalás lenne a legjobb a történet számára, de ez is egy lehetőség, és működik.
A novella stílusa, műveltsége és kultúrája Bradbury mellé emeli a szerzőt.
IT: 13,30
Az előző darabhoz képest a színvonal csak hajszálnyit esik az antológia következő novellájában, mellyel a kötet középső harmadába értünk.
141. o. Dominic Green Pillangóbomba
Kiváló és eredeti ötletre épült a novella, az egyetlen problémám vele, hogy a tíz oldalnyi terjedelem körülbelül a duplája annak, amit az ötlet megérdemel. Vagy lehetne belőle nagyregényt írni. Ez a tíz oldal így – crap. Rossz pont az InterZone szerkesztőnek. Van még egy mókás véletlen, mely viszont ennek az antológiának a hibája: Ugyanazzal a szóval (összetétellel) kezdődik, mint az előző: Old Varner – Old Krishna. Mi ez, nyugdíjasotthon?
Félre a tréfával!
A jó stílusban, klasszikus E3 elbeszélésmódban és lineáris időkeretben megírt űropera/horror világában az űrbe éppen csak kilépett emberiség a Tulajdonosoknak nevezett magasabbrendű lények rabszolgaságába esik (jellemző módon gyakorlatilag egymást adjuk el). Nem szeretném lelőni poénokat, csak annyit a történetről, hogy az űrtechnológia és rabszolgaság közötti ellentmondást káprázatos (és ironikus) ötlettel oldja föl a szerző, megadva egyben a kegyelemdöfést az MI történeteknek.
A tulajdonképpeni cselekmény, bár érdekes, de sokkal konvencionálisabb, kevéssé eredeti, így igazából nem is számít.
IT: 11,28
Az antológia következő darabja talán csak azért került ide, mert az előző darab főszereplője indiai. Egyébként ennek a darabnak semmi keresnivalója ebben novellagyűjteményben.
Talán, ha lenne egy válogatás a feltörekvő periféria nemzeti büszkeségtől dagadó íróinak, esetleg abba beleférne… Itt önmagában arra szolgál, hogy színvonalat egyetlen csapással a mélybe küldje.
154. o. Vandana Singh Végtelenek
Bizonyára velem van a baj, hogy csupán azért, mert egy történet egzotikus környezetben (jelen esetben természetesen India) játszódik, még nem esem hasra előtte. Biztosan velem van a baj, mert képtelen vagyok magamévá tenni az ázsiai emberek észjárását. Noha értem minden szavát, mert elég merev, klasszikus stílusban íródott, E3 múltban, különösebb nyelvi mágia nélkül, nem tudom, hogy mit is akart az írója elmondani ezzel a szöveggel. Talán egy barátság története hindu és moszlim férfiak között? Talán csak az indiai matematikusok pofa nélküli dicshimnusza, az indiai nemzettudat demonstrációja? Egy biztos: a matematika ellenére ennek az írásnak semmi köze nincsen az ún. science fictionhoz. Talán mágikus realizmus, mert valami fantasztikum esetleg van benne, hacsak azt is nem inkább a főszereplő hallucinációjának tudjuk be.
Ha már főszereplő: az irodalomban kevés ilyen súlytalan, élettelen főhős akad, akinek az élete három mondatban elmesélhető, és valójában még az is sok hozzá. Abdul Karimra nézünk, és az ürességet látjuk. Mondhatod, abszorbeálódott tudományába, a matematikába, de ez sem igaz. Matekkal komolyan egyetemi és nyugdíjas évei alatt foglakozott, és akkor sem tett hozzá semmit a tudományhoz, mindössze megszállottan hajszolta a gyerekkora óta látni vélt angyalokat és a végtelent.
Az igencsak vékonyka történet iszonyúan túlméretezett terjedelemben állt elő, holott a gondolati anyag talán két sorba beleférne. Nem beszélve az „ötlet” eredetiségéről. Az író még hangulatot sem tud festeni, mert képtelen voltam belekerülni Amir közömbösségébe, impotens gyászába, magányába, félelmeibe. Az lélekben halott anyafigura érdekesebb és élőbb, mint Amir. Minden korábbi családi tragédia ellenére a vallási zavargások úgy törnek be Amir házába, mintha egy másik kontinensről érkeztek volna, neki semmi köze sem lenne hozzájuk. Ez abszolút hiteltelen: egy iskolai tanár nem teheti meg, hogy ne legyen tisztában a világ folyásával. Ha ennyire nincsen tisztában, akkor szimplán gyengeelméjű. De akkor minek írni róla egy tucat oldalt?
IT: 5,92
Érdekes módon, valamiféle szerkesztői bravúr folytán a lokális minimum után, lassacskán a kötet közepére érve megint találhat az ember valamit, ami helyenként a sci-fi legjobb pillanatait idézi.
175. o. John Barnes Visszacsinált dolgok
Ennyire átgondolt és komplex időutazós történettel ritkán találkozik az ember. Az időutazás által befolyásolt történelmek, a stabilizáló hivatalos szervezetek gondolata nem túlságosan eredeti ugyan, de a megvalósítás parádésra sikerült: a szerteszét folyó idő, a múltbéli beavatkozások nyomán folyamatosan változó jelen ábrázolása kiválóan sikerült.
Szereplői kiválasztásakor azonban Barnes saját agyszüleménye logikájának csapdájába esett: mivel a történet szerint a valóságváltozásokkal szembeni immunitás antiszociális egyének sajátja, így szereplőinek esélyük sincsen, hogy szimpatikusok legyenek. Az író ráadásul egy olyan valóságváltozat védelmezőivé tette hőseit, amely önmagában is taszító. Ilyen körülmények között a harmincoldalnyi terjedelem kínszenvedés az olvasónak. Különösen, hogy a végkifejlet a szöveg közepétől már nyilvánvaló. Az egyes szám első személy, múlt idejű elbeszélésmód indokolása nem szerepel a szövegben, nem is szerepelhet – a valóságváltozásban nem sok mindenki akad, akinek a főhős-narrátor elmondhatná a baját. Így marad a gyengeelméjű monologizálás, a magyarázkodás magának. Az elmebaj halvány érzete egy kissé még rá is erősített a végére elgyávuló befejezésre.
Kár érte.
IT: 11,84
A színvonal emelkedése csak átmeneti volt a kötet közepén megint arra a sajnos már ismerős mélypontra érünk. Köszönjünk néki! Szia Mélypont! Hogy ityeg mindig?
De lehet, hogy bennem van a hiba: képtelen vagyok meghatódni az üres nagyotmondástól.
205. o. Jay Lake Emberi síkon
Ez a történet jó magasra teszi a lécet, nem kevesebbet, mint egy milliót ajánl. Mármint évből. Előre a jövőbe. Az emberiség jövőjébe, természetesen. Ezer milleniummal, a szöveg szerint. Így még nagyszerűbben hangzik.
És itt meg is maradunk. Megint egy szöveg, mely összeroppan saját ambíciói és ígéretei alatt, hogy valójában ne adjon semmit. Mely obskruntizmussal próbálja álcázni a semmitmondást és a szellemi ürességet. Ez a szöveg nem képes megkötni az olvasóval azt a ki nem mondott egyezséget, mely eónok elmúltával is a változatlan emberi gondolkodást, pszichét tételezi, mely az alapja annak, hogy befogadható jövőbeli történeteket mondjunk. Ez a szöveg az igazságot ígéri, azt, hogy eónok múlva már annyira eltávolodunk jelen magunktól, hogy utódaink érthetetlenek és érdektelenek lesznek számunkra – hogy aztán mégis a jelen antropomorfizmusa süssön minden szavából. Igaz, a szerző előrángat egy szarrá koptatott sci-fi klisét, hogy mentse a menthetetlent. Hangulatnovellát azonban csak hangulatból lehet írni.
Az egyes szám első személy, múlt idejű elbeszélés egyetlen erénye, hogy kellően rövid: hét oldal. Elbeszélő ugyan van, de nem világos, hogy ki a közönség, és hogy jut a mesélő közelébe.
Főleg, hogy minek?
IT: 6,71
– balfrász – Folyt. köv.: III. szelet
]]>
