Fővárosi fantasy – Szélesi Sándor: A láthatatlan város kritika

Izgalmas ötlet megírni mindennapjaink valóságát, majd feldobni azt csipetnyi fantasztikummal. Elvégre ha már városi fantasyt írunk, miért ne helyeznénk azt jól ismert környezetbe.

Ha pedig már ennyire benne vagyunk a “honosításban”, lehetünk mi magunk is a mű(vek) főszereplői, barátaink, ismerőseink pedig felbukkanhatnak statisztaként.

Szélesi Sándor ezt a receptet alkalmazta A láthatatlan város című kötetének megírásakor, és a hazai környezet jót tett az írásnak.

Nem véletlenül voltam bizonytalan, hogy művet vagy műveket említsek. Ugyan a kötetet önállóan is olvasható novellák alkotják, a teljes történetet csak akkor ismerjük meg, ha az egész könyvet elolvassuk. Így A név nélküli szomszéd öreg főbérlőjének titkát csak Az élet köreiben ismerhetjük meg, mint ahogy az Egy napló, kilenc arckép története is folytatódik. Érdemes tehát elejétől végéig elolvasni a könyvet.

A történetekben sok motívum megjelenik: világösszeesküvés, titkos szervezetek, a Halál, tündérek. Ezeknek a mai világba való beillesztése különböző mértékben sikerült. Az első írás mogorva öregura például anakronisztikusan hat kora újkori eszköztárával, főleg, hogy tudjuk, modern szervezet áll mögötte, bár ebben az írásban jobban zavart, hogy az öreg annak ellenére vezeti be titkába az írót, hogy erre semmi oka nincs, és meglenne rá az eszköze, hogy megszabaduljon a kíváncsiskodó férfitól.

Szintén elmarad annak magyarázata, hogy a kiemelt szerepet kapó Ágoston Zsuzsában hogyan tudatosodik, hogy ő tündér, főleg pedig, hogy hogyan talál magának szintén tündér barátnőt. A legsúlyosabb hibát az Angyalok az éjszakában című novellában fedeztem fel. Az még rendben van, hogy kissé kaotikus a befejezés, de egy elbeszélés közepére beilleszteni az “Ekkor szálltam fel a villamosra én.” mondatot, az durva mellényúlás. Mert ha az író a történet szereplője, akkor nem ismerheti az előzményeket, amelyeket pedig részletesen ismertetett a korábbiakban. Ha pedig mindentudó író, nem szerepelhet a novellában. Erre persze a szerző valószínűleg azt válaszolná, hogy ez egy tudatos játék volt, én viszont úgy vélem, ez ez epika játékszabályainak megsértése.

A történetek ötletességében nagy a szórás. Az aranyat izzadó fiúk elég fantáziátlan történet, ezzel szemben az Egy napló, kilenc arckép igen jól eltalált darab. A Szépasszonyok még erotikus novellának sem utolsó, csak ott bukik el, hogy semmi nem indokolja, miért viszi el a csábító Anita a szerzőt a tündérek fogságának helyszínére. Az Elveszve a hegy alatt nagyon hangulatos, ha rajtam múlna, ezzel a novellával reklámoznák a Budavári Labirintust. Azt mondjuk nem értem, hogy ha Károlyi Mihály megkapta a gróf előtagot, Teleki Pál miért nem. De már a Rendező elmében sem világos, miért kellett megölni a főhőst, hiszen semmi terhelőt nem tudott a szektáról.

Akadnak tehát döccenők a novellákban, így nem ajánlom meg a kötetnek a kiváló minősítést, de a jót igen. Mély mondanivalót nem érdemes várni tőle, de szórakoztató, és a szerző és baráti körének ismerete nélkül is élvezhető. A könyv helyesírása a magyar SF átlagánál jobb, de azért akadnak hibák, például a hidak neveinek következetes kötőjelezése. A borítófestmény gyönyörű, kár, hogy egyáltalán nem illik az írások hangulatához.

Összegzésként annyit mondanék, hogy véleményem szerint A láthatatlan város jelöli ki azt az utat, amelyen Szélesi Sándornak tovább kellene haladnia írásaiban – még akkor is, ha ez nem a science-fiction útja.