Rómeó és Júlia a virágoskertben


Egyszer volt, hol nem volt, nem az Óperenciás tengeren is túl, hanem lehet, hogy épp a te kertedben egy Rózsa. Magányos volt és büszke, mint a Szépség általában. Tövében éldegélt egy néhány földigiliszta, de velük nem nagyon törődött a rátarti virág.

Egyszer úgy tavasztájt nem messze tőle valami elkezdte emelgetni a földet, napról napra igyekezett kunkori szárával, zöld leveleivel a napfényre. Alighogy kibújt a földből két húsos levélkéje, rögtön szóba elegyedett a Rózsával. A Rózsa pedig, bármennyire is rátarti volt, már olyan régóta élt magányosan, hogy csodák csodájára,(ő maga lepődött meg ezen leginkább)... válaszolt neki. A Napraforgó, igen, mert ő volt a Rózsa mellett növekvő kis teremtmény, csodálta és érdekesnek találta a büszke növényt. Naphosszat elhallgatta, ahogy szépséges szájával történeteket mesél neki a nyárról, az őszről, a télről és a fagyról, és mindarról amit még ő nem élt meg rövid élete során. A Rózsa elégedett volt és végre boldognak érezte magát. Hisz olyan sokáig készülődött rá, hogy végre valaki csak őt csodálja, gyönyörködjön szirmai hamvasságában, bóditó illatában. Hisz tudta, hogy nemsokára az ő életében is beköszönt az ősz. (az alsó levelei már egy picit elkezdtek sárgulni, de ezt nem vallotta volna be még magának sem)

A Napraforgó pedig készülődött. A két picike húsos levél először tenyérnyi nagyságúra nőtt, szára megvastagodott, majd a tetején megjelent egy busa gumó, amiből nemsokára szép, kerek , sárga szirmokkal övezett napraforgófej lett. Ahogy virágba szökkent a Napraforgó, hirtelen mintha megváltozott volna. Már nem törődött annyit a Rózsával.

- Helló!!! – kiabálta reggelenként boldog mosollyal a képén a munkába induló varjaknak. Azok szárnylengetve, kaján vigyorral a csőrük csücskében integettek vissza.

Hosszas eszmecseréket folytatott a különc Repkénnyel, kinek szines egyénisége elbűvölte a maga sajátos stilusával, nem törődve, hogy ezzel szomorúságot okoz a Rózsának.

Kétségbeesetten igyekezett felhivni magára a Magyal figyelmét, aki a rendre ügyelt a kertben, döntéseit alaposan megfontolva, minden lehetőséget átgondolva, ügyesen és tisztán tette a dolgát.

Néha igyekezett felkiabálni a Tölgynek, aki a kert uralkodója volt, délcegen és megközelithetetlenül trónolt a kert sarkában, nem nagyon törődve a csip csup Napraforgókkal. Csak szolgája, Magyal szavára rezdült meg néha méltóságos koronájával.

A Rózsa bánatos volt és újra magányos. Pedig mennyire boldog volt! Azt hitte, végre társra talált, akivel megoszthatja magányos gondolatait, aki gyönyörködik benne, akivel végre ő is törődhet, és kötődhet hozzá. Úgy gondolta, mostmár mindig kettesben maradnak, szeretetben, gyengéden figyelve egymásra, mig el nem jön a Tél.

Az a tudat, hogy valaki, kinek csodálata, szeretet sokat számitott neki, egy harmadik személyt többre tart nála, kétségeket ébresztett saját értékével kapcsolatban.
- Hátha nem is olyan szép? – tépelődött magában.
- Az illatával lehet valami baj? – Hisz a méhecskék, kiket ugyan nem szivesen engedett magához, nem jelezték neki ezt.
- Talán a szirmai nem elég üdék? – Lopva lepillantott magára, de mindent rendben talált.

Mi baj lehet vele, hogy Napraforgó már megint Repkénnyel sugdalózik, jókat vihogva valami balga kis történeten.

A Rózsa úgy érezte, ezt csak azért csinálják, hogy őt bosszantsák. Miért ad magából másoknak, miért nem figyel rá többé?

Eleinte megpróbálta halk szavakkal kérlelni a Napraforgót, reménykedve, hogy ismét a régi lesz köztük minden. Hisz szereti, és érzi, Napraforgó is szereti őt. Csak még annyira fiatal, annyira tapasztalatlan, még olyan rövid ideig élt, hogy nem ismeri, nem ismerheti a Törvényt, a Szerelem törvényét, melybe érces betűkkel e három szó van beleirva:
- törődés
- kötődés
- intimitás.

A Rózsa szomorú volt. Egyenként lehullatta szirmait a földre, és a lehullott szirmokon, mint könnycsepp, ült meg a reggeli harmat. Már nem tudott többé megszólalni.

A Napraforgó kétségbeesett. Fekete fejét lehajtotta, sárga szirmait picikére sodorta a bánat. Már neki sem volt kedve beszélgetni senkivel sem.

A táj őszbe csavarodott. A Tölgy egyenként hullatta fura fejű gyerekeit, a makkokat. Hideg szelek tépték a Magyal és a Repkény leveleit.

Egyik reggel egy sereg varjú érkezett a virágoskertbe. Éhesen vetették rá magukat a Napraforgóra. Tépték, cibálták testéből a zsiros magvakat, jóizűen csámcsogva rajta.

A Napraforgó némán és szomorúan tűrte. Végül is, mindig arra vágyott, hogy adjon valamit a többieknek. Most teljesült a kivánsága. Őt magát falták fel.

Boldog volt végre? Ki tudja?....