Sci-Fi Filmek

Fiú a csillagokban – Ad astra kritika


Apa elutazik a Naprendszer legszélére, hogy a messzi világűrbe kitekintve idegen civilizációkra utaló nyomokat kutasson. Eközben természetesen nem veszi észre, hogy amit maga mögött hagyott, azok az igazán fontosak: a felesége, a gyermeke, s az egész emberi civilizáció. A fiú apa nélkül, de amaz dicső tetteinek árnyékában nő fel, aztán egyszer csak úgy hozza a sors, hogy neki kell megmentenie az emberiséget, s az eljövendő pusztuláshoz valamiféleképpen köze van rég eltűnt apjának.

Ha valakinek a sztoriról elsőre az Interstellar jut eszébe, a megvalósításról pedig a Gravity, akkor minden bizonnyal ráérzett a producer-rendező-forgatókönyvíró (és ki tudja még mi) James Grey motivációjára. Szinte látom magam előtt a jelenetet, ahogy Gray eladja az ötletet a stúdiónak és Brad Pittnek, csupán azt nem teszi hozzá, hogy a film az Arrival karaktereinek kétdimenziós érzelmi egyszerűségét és a Star Wars fizikai törvényszerűségekhez való kissé elrugaszkodott viszonyát fogja majd megjeleníteni.

Ne tévesszen meg senkit a hangzatos szereposztás – többek között Liv Tyler, Tommy Lee Jones, Donald Sutherland –, mert Brad Pitten kívül szinte senkinek sincs lényeges szerepe. Jönnek-mennek-halnak az emberek, jobb esetben elsüllyednek a múltban. Nem is érezzük őket közel hozzánk, arról pedig, hogy maga a főszereplő ne lopja bele magát a szívünkbe, gondoskodik ő a narrációjával. Nem igazán kötődünk senkihez, és ha akarjuk, ha nem, a kissé fáradt arcú, borostás Brad Pittel kell tartanunk jelenetről jelenetre. Egy karakterdrámát látunk, amit rendre feloldanak a történetben, és hiába a könnyek, elmarad a katarzis. De még a feszültség is.

A film logikája rengetegszer letérdel, és ez még inkább zavaró, mint a szereplők jelentéktelensége vagy motivációik hiánya. Sok mindenre nem kapunk választ, amire meg néha igen, az nettó hülyeség. A miértek egyre szaporodnak, s néhol kedve támad az embernek hangosan ki is mondani: „ezt most hogyan?”

Nehéz spoilerek nélkül beszélni a részletekről, így csak sejtetni lehet a problémákat: ha már az Interstellart megemlítettem, akkor most visszatérek rá, mint pozitív példa: jó lett volna ahhoz hasonlóan még pár tucat szakértőt, fizikust, csillagászt, mérnököt alkalmazni az Ad astra elkészítésekor. Emellett hiányoznak a csavarok is, a meglepetések, és az összefüggések. Ehhez pedig egy jó író kellett volna. Bizonyos jeleneteknél pedig egy jó rendező.

Az Ad astra a várthoz képest egy óriási csalódás, mert hiteltelen, logikátlan és ráadásul sokszor még a dialógusok sem jók. Lehetett volna jobb? Minden bizonnyal, de csak találgatni lehet, hogy hova juthattunk volna el, ha a film komolyan megvizsgálja az ember vágyakozását a határtalan kozmosz egy másik tudatos faja vagy éppen isten iránt. Ha esetleg azt boncolgatja, milyen messzire jutottunk el a főemlősöktől értelmileg és emocionálisan, illetve invazív civilizációnk terjeszkedése a külső világokon jelent-e minőségi ugrást erkölcseinkben… Mindezt bele lehetett volna szőni a filmbe. Enélkül az elhangzó imák és vallási utalások izzadtságszagúak, és buta epizód csupán a főemlősök megjelenése. Érthetetlen a kalózkodás a holdon és fogalmunk sincs, mit akar a hadsereg. De sosem tudjuk már meg, úgy milyen lett volna ez a mozi, ha hozzáértő kezekbe kerül.


Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük